Jancsó Miklós (1946-2017) emlékére

A kisördögök nevetnek most rajtunk, Miklós. Velünk aztán sikerült kibabrálniuk. Úgy intézték ezt a sorsnak mondott akármit, hogy szinte egyszerre vert meg minket a betegséggel. Aztán várták, hadd lám, mi lesz…
Hát az lett, hogy a szoba hűvösében, a kényelmes székből, egy hideg fényű képernyő előtt én emlékezem Rád. Nyilván akár fordítva is lehetett volna. Ki tudja? Ki a megmondhatója annak, hogy ki, mikor és hogyan? És főleg: ki ismeri a miértekre a választ? Biztos, hogy nem mi. Kicsik vagyunk ehhez, sosem fogjuk megérteni, kinek meddig jár a kegyelem.
Te a Színész voltál. Az Író, a Tanár. A színház, Kolozsvár, az emberek, az élet megéneklője. Én az egymásba forduló napok krónikása. Szerény méltatód, csodálód, aki előtt minden találkozásunkkor megemeltem láthatatlan kalapom. Nem lehetett könnyű viselni a sok súlyt, mi megülte vállad. Mit nem lehet elintézni vállrándítással. Leseperni sem. A súly ott marad. Ha mosolyogva is, de cipelni kell magunkkal. Míg megszállja lelkünket, szívünket, testünket. Míg elemészt a kór. Méltósággal viseltél minden csapást Miklós. Mint ahogyan férfiembernek kell. Csak belül gyűltek a könnyek…
Kiváltsága volt az életnek, hogy ismerhettelek. Tisztelőid, csodálóid nevében is köszönöm, hogy voltál. És, hogy még sokáig élsz emlékezetünkben. Ameddig majd velünk is kibabrálnak a kisördögök.

(Fotó: Horváth László)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

A rákos kisfiú és a focista

Erről nem beszélünk. Mert könnyet kellene ejteni. Azt meg szégyelljük. Inkább tapsolunk azoknak, akik egy világot átvernek, vagy mosolygunk a gyilkosokra, a tetves hatalmasokra.
Pedig előttük kellene földig hajolni:
Volt egy kisfiú, Bradley Lowery volt a neve. És van egy focista, akit Jermain Defoenak hívnak. Látszólag semmi közük egymáshoz. Az egyik egy hófehér angyal, akit a kezelés úgy megviselt, hogy már-már koravénnek tűnik a képeken. Defoe ereje teljében lévő dominikai származású angol válogatott. A hat esztendős gyerek neuroblastomával, a szimpatikus idegrendszer rosszindulatú daganatával küzdött. A 35 éves makkegészséges labdarúgó pályája csúcsán van.
Csak a könnyek kötik őket össze.
Gyógyíthatatlan betegsége miatt a kisfiú halálra volt ítélve. Sem orvos, sem ima nem segíthetett rajta. Négy évig harcolt. Négy évet álmodott. És rövidke életében kitartóan egy csapatnak szurkolt. Annak, amelyiknek alapembere Defoe. Bradley egyik utolsó kívánsága az volt, hogy találkozhasson kedvencével. A kisfiúnak megadatott, hogy márciusban az Anglia-Litvánia vb-selejtezőn még ő vezette fel az angol válogatottat a Wembley-stadionban. Aztán az egyik meccs kezdőrúgását is elvégezhette. A terápiától már elhullt a haja, de arca ragyogott a boldogságtól.
Defoe, az izomköteg sportember ölébe vette a gyönge, meggyötört testet. És gyermek ilyen boldog akkor a földkerekségen nem volt. Az igazi barátság nem ismer kort, körülményeket, és a bánatban az egyik legjobb vigasz.
Van egy fénykép, amely a kórházban készült. A fiúcska alszik, utolsó álmai egyikét álmodja. Mellette fekszik a kórházi ágyon Jermain, a barátja. Bradley betegségtől megviselt sápadt arca ki van simulva. Vékony kis karjaival úgy öleli a focistát, mint az életet. Mintha soha nem akarná elengedni. Amíg barátja ott van, ő sem halhat meg. A csupa izom sportoló zavartan fordul el a kamerától. Csak egy könnycsepp látszik a szemében. Mert a férfi tudja, hogy egyszer mindent el kell engedni. Kicsike barátunkat is. Bárhogy fáj…
Bradley pár napja meghalt. Jermaint faggatni akarták erről-arról, főleg a fociról. Nem tudott válaszolni. Elcsuklott a hangja. Felállt, és elindult oda, ahol a férfiak egyedül sírnak, ahonnan csak ők látják az angyalokat…

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Báthory Erzsébet: mítosz és valóság

Ki hitte volna, hogy a négyszáz éve elhunyt Báthory Erzsébet története elsősorban horrorfilmek alapján lesz ismert a nagyvilágban? A róla elterjedt rémmesék azonban egy jól kidolgozott koncepciós per részét képezték. Kora egyik legszebb asszonya egy várba befalazva lelte halálát.
Akik azzal vádolták Bárhory Erzsébetet, hogy szüzek vérében fürdött abban a reményben, hogy ettől fiatal marad, egy apró, de tudományos tényről elfeledkeztek: a vér perceken belül megalvad, így nehezen tudott volna a grófnő vérben pancsolni. De nem ez az egyetlen véres legenda, ami Báthory Erzsébet alakját és életét övezi. 1560. augusztus 7-én született Nyírbátoron, Báthory István fejedelem unokahúgaként. Erzsébet az ecsedi kastélyban töltötte gyermekkorát, alig 11 évesen eljegyezték Nádasdy István gróffal, akihez később hozzá is ment. Kiváló neveltetést kapott, a magyar nyelv mellett megtanult görögül, latinul, németül írni és olvasni. A legenda úgy tartja, hogy gyermekkorának meghatározó élménye volt egy cigányzenész kivégzése. A cigányt azzal vádolták, hogy eladta gyermekét a törököknek. Állítólag Erzsébet a szadista Vlad Þepeşsel, Drakula megihletőjével is rokonságban állt, és zsenge ifjúkorában már részt vett sátánista rituálékban. Báthory Erzsébet mintegy harminc éven át élt házasságban Nádasdy Ferenccel, aki férfikorba lépvén az „erős fekete bég” megtisztelő nevet vívta ki magának a törökkel folytatott harcokban elért sikerei miatt. Öt gyerekük született: Anna, Orsolya, Kató, Pál és András, közülük Anna, Kató és Pál érte meg a felnőttkort. A korabeli magas csecsemő- és gyermekhalandóság mellett nem kizárható, hogy további gyerekeik is voltak. A török harcok miatt Nádasdy Ferenc gyakran volt távol feleségétől, noha az is előfordult, hogy magával vitte a Pozsonyban tartott gyűlések idején. A történészek Báthory Erzsébet két, saját kezével a férjének írt levelét ismerik, mindkettő 1596-ból való: ezekben a gyerekekről és gyakori betegeskedéseikről számol be férjének, és semmi sem utal bennük arra, hogy elfajzott, beteges lélek lett volna az asszony.

Véres legendák

Az egyik legismertebb legenda azt meséli el, miként jött rá a grófnő, hogy a szüzek vére megfiatalítja: „Báthory Erzsébet egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy a szolgálóleány, aki a haját fésülte, kezét megvágván véletlenül rácsöppentette vérét asszonya karjára. Erzsébet asszony döbbenten látta, hogy a lecsöppenő vércsöpp helyén bőre megfiatalodik, fehérebb lesz. Innen jött az ötlet, hogy a későbbiekben fiatal leányok véréből készült fürdőket vegyen, hogy így őrizze meg fiatalságát és szépségét. A leányokat az általa birtokolt falvakból szedette össze, állítólag több százat.” Egyébként Mikszáth Kálmán is feldolgozta ezt a legendát Csejthe vára és asszonya című elbeszélésében, amivel tovább rontotta szegény Erzsébet hitelét. Ha minden legenda igaz volna, Báthory Erzsébet a második helyet foglalná minden idők legnagyobb gyilkosai között. A listát egy indiai férfi vezeti, aki 1790 és 1840 között 931 embert fojtott meg ahrumal nevű, sárga-fehér csíkos sáljával. A képzeletbeli dobogó előkelő, második fokán Erzsébet áll(na) 650 láb alól eltett személlyel.„Az én sötét Uram kilencvenkilenc fekete macskává változtata engem. És ennek az kilencvenkilenc fekete macskának mind kilenc élete vagyon. Az kilences szám tudja, hogy hol van az kulcs az ládikához. Ó vér, vér, az gyenge leánykák meleg vére tart engem életben. Ha az vérük nem lenne, meghalnék minden éjszakán. Mert az éjszakák végtelenek és tele vagynak fájdalommal és az én társam messze vagyon, az pogánnyal háborúzik Moldvában és én elhervadok itt, mint az fűzfalevél, ha kiszárad az régi tó.” A fenti részlet egy Báthory Erzsébetnek tulajdonított naplótöredékből való. Ám aki a szöveget komolyan veszi, úgy jár, mint a jereváni rádiós-viccekkel: nem akkor, nem ott, és főleg nem ő írta. Az 1920-as évek óta ismert szöveg valószínűleg az 1760-as években, fél évszázaddal a grófnő halála után keletkezett.

Tudományos igazság

A tudományosan megalapozott kutatások szerint Báthory Erzsébet sohasem követte el a neki tulajdonított rémtetteket. Koholt vádak alapján indított vizsgálatot ellene unokatestvére, Thurzó gróf, hogy megszerezze a férje halála után Báthory Erzsébetre szállt Nádasdy vagyont. A vizsgálatot egyetlen személy, a csejthei katolikus plébános vallomása indította el. A plébános azt állította, hogy sekrestyéjében megjelent neki Báthory Erzsébet, egy fekete macska képében. Az úgynevezett bizonyítékokat kegyetlen kínzásokkal kényszerítették ki a grófnő szolgáiból. A kutatók ma már úgy vélekednek, hogy a jobbágylányokat nem azért hozatta Báthory Erzsébet Csejthe várába, hogy ott kínozza és megölesse őket, hanem Európa első leánynevelő intézetét működtette a vár falai között – ami nem éppen enyhe különbség a legendák és a valóság között. Mi több, a leánynevelő intézet mellett a grófnő ispotályt is fenntartott kastélyában, ahol a török elleni háborúk sebesültjeit és járványok áldozatait ápolták. Báthory – A legenda másik arca címmel 2008-ban bemutatott szlovák–cseh– angol–magyar koprodukcióban készült filmdráma, melyet Juraj Jakubisko szlovák rendező írt és rendezett, megpróbálja rehabilitáni a köztudatban vérszomjas úrnőként ismert Báthory Erzsébetet.
A grófnőt élete végéig a csejthei várban tartották fogva, befalazva, itt halt meg 54 évesen, elborult elmével 1614. augusztus 21-én.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Oroszlánbőgés, medvetánc

A családi legenda szerint ötéves lehettem, amikor nagyszüleim elvittek a Hargitára. Állítólag – mintha az emlékezés homályából nekem is felsejlene valami ködös részlet – málnaszedés közben történt a következő eset: a málnasor egyik felén én, a félméteres prücsök szedtem a pirosló szemeket, a sor másik felén pedig egy másfél méteres medvebocs lakmározott a gyümölcsből. Talán még farkasszemet is néztem a macival. Hogy ki ijedt meg jobban, arról már nem szól a fáma. Ma már nem kell a Hargitára menni medvét látni. Ha már az új törvények értelmében cirkuszban nem csodálhatjuk őket, elég végigsétálni néhány székelyföldi város főutcáján, és nagy az esély arra, hogy ne csak régi ismerősök süvegeljenek meg, hanem egy-egy hatalmas medve is ránk mosolyogjon a bajsza alól. Nyilván, ha az állat éppen vicces kedvében van. Ha nincs, akkor bizony elszabtuk. A medve alapjában véve kedves, békés állat. Addig, amíg – ebből sokat tanulhatunk mi is – nem érzi veszélyeztetve családját, kicsinyeit. Vagy nem éhes. Vagy nem dühös. Vagy nem fáj valamije. Egyszóval, bármennyire jópofa, de eredendően kiszámíthatatlan. Mint bármelyik állat. Hiszen az élet nem rajzfilm, ahol kutya, macska, egér, oroszlán, medve és ember jól megfér egy fedél alatt, vagy együtt labdázik a játszótéren. Szakemberek hívják fel a figyelmet arra, hogy amióta felfüggesztették a nagyragadozók kilövését, a vadgazdálkodás a feje tetejére állt. Elszaporodtak a nagyvadak, egyre több kárt okoznak, és az emberek egyre tűrhetetlenebbnek tartják a helyzetet. Nyilván senki sem szeret arra ébredni, hogy ablakán bekukucskál egy medve, vagy éppenséggel háziállatainak bottal ütheti a nyomát. A vadászok legfeljebb vízi pisztollyal lőhetnek a vadakra, és ha kapnak a macitól egy pofont, a másik orcájukat is oda kell tartaniuk. Nehogy megkövezzenek, semmi bajom az állatokkal, szeretem őket, még állati jogaikat is elismerem. De ahogy Mórickának, nekem is mindenről „az” jut eszembe. Pontosabban a mindenkori hatalom, amelyik ebben az esetben is teljes tehetetlenségről tesz tanúbizonyságot. A román politika viharaiban nehéz lenne józanul megoldani bármit is. Lesznek majd – ez egy ismeretlen és távoli időszakot jelöl – autópályáink, ahol egymást kerülgetik gépkocsik, medvék, vaddisznók, netán elefántok és oroszlánok, ha kirúgják őket az állatmentes cirkuszokból. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, nem ártana tenni valamit, hogy az állat is jól lakjon, az ember is megmaradjon. Ha lehet, még a mi életünkben…https://erdelyinaplo.ro/velemeny/oroszlanboges-medvetanc

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

A magyardécsei bujdosó

Magyardécsén nagy tiszteletnek örvend Balla Bálint, a falubeliek Bálint bácsija, akinek nem mindennapi élettörténetét kicsitől nagyig mindenki ismeri. 74 éves kora ellenére tevékenyen részt vesz a közösségi munkában, szakértői véleményére ma is sokat adnak a gyümölcstermesztők. Hatalmas elégtétel számára, hogy helyét fia, Balla Alpár vette át egykori munkahelyén. A gyümölcstermesztés immár családi hagyománnyá vált.
Balla Bálint Magyardécsén született 1927. január 27-én. Papnak készült, de 18 évesen már a Kaukázusban ette a hadifoglyok keserű kenyerét. A sors, a véletlenek összejátszása nagy szerepet játszott életében. A fogság csupán egy epizód volt életében, de szerencsésen hazatért — az egész falu ünneplése közepette. Kis János akkori tiszteletes külön prédikációt mondott tiszteletére. A fiatal Balla Bálint talán nem is sejtette, hogy a nagy megpróbáltatások még hátra vannak.

— Nagyon fiatalon esett fogságba. Milyen volt ez az időszak életében?
— Tizennyolc esztendős koromban. Ahol most folynak a harcok, a Kaukázusban, ott voltam hadifogoly. Hogy milyen volt? Amilyen egy hadifogság lehet: jobb és rosszabb periódusokkal. Szerencsém volt, mert valamikor istentiszteleteket tartottam, így volt némi bibliai ismeretem. Mikor kikerültem a Kaukázusba, 1945 karácsonyán a lágerben fel volt állítva egy karácsonyfa, az oroszok az újévet ünnepelték. A fa öt-hat méter magas lehetett, a tetején egy szaloncukor volt elhelyezve. Hogy azt ki kötötte oda, nem tudtam meg soha. Ők viszont megtudták, hogy én valamikor tartottam már istentiszteletet. Több ezren imádkoztunk a karácsonyfa alatt. Nem volt nagy szóbőségem, de azt sírva mondtuk, hogy: én Istenem segíts és őrizz meg. Az oroszok nagyon vallásosak. Érdekes módon köztük kevés kommunista volt. Látták, hogy mi összegyűltünk: elmondtam, amit el tudtam mondani, énekeltünk stb. Másnap reggel, amikor a lágerből kimentünk, az őrök már másképpen néztek rám. Mondták oroszul: né, ez a pap. Pedig dehogy voltam én pap, de jobban tiszteltek. Amikor félreléptem — mert ez is előfordult — nem ütöttek meg úgy, mint egy másik foglyot. Valamit láttak bennem. Nem felejtem el soha, mennyire segítségemre volt az Úristennek az a hatalma, hogy elküldött legációba. Megtanultam egy-egy imádságot, prédikációt, bibliai levezetést. Ötödikes gimnazista voltam, amikor legációba küldtek, és meg is csináltam, ahogyan tudtam. Prédikáltam én Décsében is sokat — ahogyan tőlem tellett. Ma már természetesen másképpen prédikálnék, más a szókincsem, másképp néznek rám a faluban. Akkoriban gyermek voltam.
— Mikor került a fogságból haza?
— 1948-ban. Akkor tudtam meg, hogy se anyám, se apám. Édesanyám már hat éve halott volt. Jó rájuk emlékezni. Az ember azt reméli, hogy rá is fognak majd emlékezni.
— Mihez kezdett, miután hazakerült?
— Mindenki osztogatta a tanácsokat. Volt, aki azt mondta: nősülj meg! Én még nagyon fiatal voltam. Egy volt osztálytársam azt mondta: Bálint, neked iskolába kell menni! Mondom neki: te, nekem nincs anyám, nincs apám, senkim nincs. Azt válaszolta: hagyd, majd intézkedünk. Ez a volt osztálytársam végül ügyész lett. Amikor bujdostam, találkozgatott velem itt-ott a határon, meg más helyeken. Ekkor már váradi ügyész volt. Senki sem tudta, hol vagyok, de vele találkoztam. Elmondott nekem mindent, hogy mire vigyázzak, merre keresnek. Ô volt az, aki miután hazakerültem a fogságból, visszaíratott az iskolába, hiszen amikor ’44-ben elvittek, még diák voltam. Szüleim már nem voltak, és akkoriban nem létezett ösztöndíj. Azt mondta a dési Vegyesgimnázium igazgatónője, dr. Bojerné: ahol 33 gyermek elfér a bennlakásban, ahol 33 gyermek jóllakik, ott a 34-nek is jut hely. Így kerültem ismét iskolába, nem kellett fizessek. Mindjárt az első évben osztályelnöknek, azután iskolaelnöknek választottak. Később vármegyeelnök lettem.
— Ezek után miért kellett menekülnie?
— Tudtam egy államellenes szervezetről, amely akkoriban Mao kínai elnök tanait hirdette. Mivel tudtam róla, a nevem belekeveredett a szervezetébe. Mindenki, aki csak hallott róluk, már bele volt keverve az ügybe. Így terjedt el rólam, hogy én vagyok a szervezet vezetője. Elmentünk a katonai törvényszékre egy barátommal, akinek az apja is bele volt keveredve az ügybe: kapott is öt évet, amit leült, hazajött és meghalt. A barátom azt akarta tudni, ki is volt tulajdonképpen a szervezet vezetője. Én tudtam magamról, hogy nem voltam az, nem is igen izgatott a dolog. Azt mondja a tisztviselőnő: álljanak csak meg, én felolvasok maguknak neveket, ha valamelyik ismerős, szóljanak. Elővett egy dossziét, és elkezdte olvasni a neveket. A tíz-tizenegyedik név Balla Bálint. Rám néz az asszony és azt mondja: maga volt az. Mondom, nagysága, én bizony nem voltam. Erre a nő: örvendjen, hogy maga volt. Mondom: értse meg, nem voltam. Pedig ide van írva. Az történt, hogy amikor szegényeket vallatták, én nem voltam ott, nem tudtak elfogni, így rám hárítottak mindent, amit csak tudtak. Sajnos, egy sem él már közülük. De így történhetett, mert, aki keresztülment a szekuritáté kezén, az olyasmit is mondott, ami nem volt igaz. Nagyon szegények voltunk, nehéz idők jártak. Egyszer Déván voltam cseresznyével. Diák voltam, de a nyári vakációra hazajöttem. Pénzt kellett keresni. Nem volt semmim, se ruhám: fekete cérnát fűztem össze, hogy a félcipőmnek legyen fűzője. Fiatal voltam, szerettem a nőket, de csúfoltak, hogy cérnával van a cipőm összefűzve. Nem tudták, hogy annyi pénzem sincs, hogy egy lábbelit vegyek. De volt önérzetem, volt lelkem, volt bennem fiatalság. Azután következett a bujkálás.
— Merre bujkált öt esztendőn keresztül?
— Csak itt bujkáltam, külföldre nem mentem. Maguk nem tudják elképzelni, mit jelent a honvágy. Szinte gyermekként a Kaukázusban voltam, néztem, hogy merre mennek a fellegek, és sírtam. Mert Erdély felé mentek. Én nem mentem volna semmi pénzért külföldre, még ha tudtam is, hogy itt azonnal agyonlőnek. Itt maradtam, és el is fogtak. 1949-ben, távollétben, ítéltek el. 1954-ig sikerült bujkálnom. Ez idő alatt voltam napszámos, cigány, minden, ami lehetett, hogy kijátsszam a milíciát. Mégis, 1953 őszén elfogtak, de akkor sikerült kiugranom az ablakon, és elszaladnom. Lőttek utánam, de nem találtak el. Amikor menekültem, még a kabátomat is elvesztettem. Éjszaka elértem egy tanyai házhoz, folyt rólam a veríték, pedig már november vége lehetett. Összekötött kukoricaszárat tettem a hátamra, hogy melegedjek, úgy futottam hét határon át. 1954 márciusában a milicisták körbevették a házat, és elfogtak. Az ott lakók bevallották, hogy tudták ki vagyok, így nekik elengedték a bűneiket — amit most már kár firtatni. Összekötöztek, pedig mind székely emberek voltak. Ütöttek a puskatussal, estem el. Hogyan védekezhettem volna összekötött kezekkel? A házigazda, akit velem együtt letartóztattak, mindig felsegített. Ahogy felálltam, a székely milicista — aki most Kolozsváron lakik, Nyakas Istvánnak hívják, és a décseiek megígérték, ha elkapják, agyonverik azért, amit nekem csinált — kiverte a fogaimat. Korán reggel történt ez, összekötve lekísértek Árpástóra, ott volt a milicisták tanyája. Éppen nagyvásárra mentek az emberek, láttak megbilincselve és örvendtek, mert akkoriban több lopás történt Árpástón, nekem meg két-három hetes szakállam volt, és azt hitték, a milícia elkapta a tolvajt. Folyt a vér az orromból, a számból, nem tudtam letörölni. Csúnyán nézhettem ki. (Később persze kiderült, hogy nem én voltam a tolvaj). Vittek a milicisták, kértem, engedjenek vizelni. Még ezt sem hagyták, nem vették le a bilincseket. Mikor már nem bírtam, a gazda, akivel együtt tartóztattak le, ô pisiltetett meg, mint egy gyereket.
Bevittek a milíciára, jöttek a szekuritátétól egy hatalmas dossziéval. — Maga Balla Bálint? — Én vagyok. Odahívtak, hogy mutassanak egy fényképet. Mentem, de vittem a széket is, mert hozzá voltam kötve, egész nap úgy tartottak. Azt mondja a tiszt: tegye le a széket. Megfordultam, és mutattam, hogy nem tudom. Ránézett a milicistákra, akik géppisztollyal álltak mellettem. Az egész banda ugrott, amerre tudott. Kihívta őket, nem tudom, mit mondhatott nekik, de jött mindjárt Nyakas, aki azelőtt félig agyonvert, és kérdi: Balla úr, ne hozzak valamit? Cigarettát? Mondom, köszönöm, de magától semmit. Később felvittek Kolozsvárra. A tanáraim csupa jót mondtak rólam. Volt ott egy szekus, egy román, az szinte sajnált. Azt mondta: a maga eszével akár miniszter is lehetett volna. Nem akarom dicsérni vagy alázni magamat, most már mindegy, de ezeket a tanáraim nyilatkozataiból olvasta ki. Valóban: apátlan, anyátlan gyermek voltam, és abban az időben hiányzott a káder. Belőlem nevelhettek volna — hál’ Istennek nem tudtak nevelni — egy valódi kommunistát. Ha nem éreztem volna a saját bőrömön, hogy milyenek. De lehet, hogy ezzel–azzal így is elbolondítottak volna. Tudták azok, hogy kell “embert faragni” valakiből.
— Hogyan alakult Bálint bácsi élete, miután a börtönből kiszabadult?
— Szerencsémre volt itt egy Nagy Árpád nevű mérnök, aki a gyümölcsvédelemmel foglalkozott. Ô el kellett menjen, az apja Nagyenyeden volt református pap. Valahol ott kapott állást magának. Az volt a gond, ki kerüljön helyébe. Mondták a faluban, hogy hazajött a Rimán Bálint (én Balla vagyok, de a ragasztéknevem Rimán, és szeretem is, ha így szólítanak) tegyük meg őt. Kijött az akkori dési mezőgazdasági hivataltól egy mérnök, Mercea Alexandru, akit felvittem a mostohaanyám házába, egy egyszerű falusi házba. Nem tudtam jól románul, alig beszéltem a nyelvet, de kézzel-lábbal megértettük egymást. Úgy megszeretett, hogy nem számított neki büntetett előéletem, pedig akkoriban nagyon figyeltek erre, pláné, hogy politikai elítélt voltam. Végül is felvettek a hivatalba. Harmincnégy esztendeig itt ragadtam, bizonyára azért, mert megfeleltem. Ha nem lettem volna jó, fenékbe rúgtak volna. Nem mondom, hogy mindig dicsértek, de többet jelentettem nekik Besztercén, mint száz román. Köszönöm a Jóistennek, hogy megértem ezt a kort. Most már itt van a fiam: ô jobban tud románul, vigye ô tovább az apja sorsát.
— Bálint bácsi, mit szól az újjászületett majálishoz, a régi hagyományok felélesztéséhez?
— Hasonló majálisok voltak, de akkoriban talán jobb időket éltünk. Nagyon örvendek, hogy valami újjászületett. Azt mondtam a majális előtt: akármelyik kicsi falu akármilyen gyűlését közhírré teszik, akkor mi, akiknek van múltunk, ne csináljunk semmit? Nyugdíjasként nem sokat tehettem, de úgy érzem, hallgatnak rám az emberek. Én rosszat soha nem akartam. Még az ellenségemnek sem. Volt, amikor 450 emberrel dolgoztam, könyvelő nélkül. Nehéz volt, de soha nem bántottam senkit. Mikor két részre osztották a termelőszövetkezetet, elnézést kértek, mert tudták, hogy hatalmas munkát végeztem. Ekkor éreztem úgy, talán mégsem éltem hiába.

(Szabadság, 2001. július 7.)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Mindennapi szemetünk

Szemét, hulladék mindig volt, van és lesz, amíg a Föld forog és csillagok pislákolnak az égen. De valljuk be: mint annyi más, a szemét sem a régi. Legalábbis annak elhordása nem az. Régen valamiféle szimbiózisban élt a lakos és a szemetes. Ahogyan a legtöbb munkahelyen megtörtént, aki erre a pályára került, az általában onnan is ment nyugdíjba. Egy-egy szemetest szinte családtagként, rokonként vagy barátként üdvözöltünk. Húsvétkor, karácsonykor tudtuk, hogy becsenget, elő volt készítve a pohár pálinka, néhány lej. Mindig ugyanaz jött: nem akartak álszemetesek átverni bennünket. Nem is lehetett volna, hiszen minden utcának megvolt a saját embere, akit kicsitől nagyig mindenki ismert. A gyerekek kedves neveket adtak a sötét bőrű bácsiknak: Terminátor, El Takarító, meg hasonlók. Valami lelki kapcsolat volt közöttünk, tudtuk, ők még jobban nyomorognak, mint az átlagpolgár. A kiszuperált, de még használható cuccokat külön tettük, hogy a hulladékgyűjtőnek apró örömöt szerezzünk. Kaja, pia kevesebb jutott egy főre, így a szemetelést sem vittük túlzásba. Nagymama még a kávézaccot is háromszor főzte ki. Esküdözött, hogy valami íze még így is volt a halványsárga löttynek. Ez a múlt. A jelen meg az, hogy szemételhordásért kettőt fizetsz, és egyet kapsz. A hulladékot begyűjtő vállalattal kötött szerződés értelmében ugyanis az utcánkból hetente kétszer kellene elvinniük a szemetet. Hét elején az úgynevezett száraz, hét közepén pedig a nedves hulladékot. Mondta is mindenki: felénk is kisütött a Nap, ha fél évszázados késéssel is, de végre megvalósul a szelektív hulladékgyűjtés. Kicsi álom volt ez, de jelentős. És talán az első lépés a nagyobb megvalósítások felé. Hajlandó az ember még áldozatokat is hozni: több havidíjat fizetni, külön-külön gyűjtögetni és kipakolni becsülettel a felgyűlt hulladékot. Szelektíven! Aztán kiderült, ez a fáradozás senkit sem érdekel. A szemeteskocsi jó esetben heti egy alkalommal végigszáguld az utcánkon: néha azt sem szedik össze, ami ott díszeleg a járdán. Sok minden elmondható róluk, csak az nem, hogy szelektíven gyűjtögetnének. A panaszkodók vigaszdíjnak két színes zacskót kaptak a vállalattól, hogy abba gyűjtsék a hulladékot. Ettől aztán a polgár megnyugodott és boldogan ment haza szemetet szelektálni. Ám az öröm korainak bizonyult: a következő héten megint csak egyszer jött a szemetes, a hét közepén kitett hulladékot másnap vihettük be, nehogy szép színes zacskóinkat széttépjék a kóbor kutyák. Most ott tartunk, hogy az egész utca fejetlenül pakolja ki a hulladékot. Aztán vagy elviszik, vagy nem. Jó esetben nincs nagy meleg, és a bűz elviselhető. Civilizált országokban súlyos büntetéssel sújtják azokat, akik összevissza gyűjtik a hulladékokat. Miután kifizetsz egy tetemes összeget, jól meggondolod, hogy másodszor hova dobod a szalámi héját vagy a gépkocsid akkumulátorát. Viszont ott halálbiztos az is, hogy a szemetedet elhordják. És fel is dolgozzák a használható részét. Nem csak akkor jönnek, amikor kedvük szottyan. Vagy van üzemanyaguk. Vagy idejük. Vagy akármijük. Civilként nem látom át teljes egészében a hulladékproblémát. De kezdek nosztalgiával gondolni egykori szemetesünkre, akinek gyerekként egy rossz vasalót adtam, ő meg majdnem könnyes szemmel egy rothadó almát adott cserébe. Hiába, volt még becsület a világon…

https://erdelyinaplo.ro/velemeny/mindennapi-szemetunk)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Széles Anna, az örök

Volt egyszer egy erdélyi színésznő, akit egy egész ország szeretett, kedvelt, becézett, akit még a román közönség is jól ismert, aki még azelőtt lett sztár, hogy ezt a jelzőt bármilyen jöttmentre ráaggatták volna, ahogyan ez mostanában történik. Ki ne ismerte, látta vagy hallotta volna Széles Anikót, ezt a megannyi magyar és román filmben felbukkanó szőke csodát, akinek szépségénél csak tehetsége ragyogóbb?

Aki, ha nem Nagyváradon születik, hanem egy-két kontinenssel odébb, talán egy Dallas kaliberű sorozatba is befért volna. (Nem tudom, miért, de őt egy ilyesfajta filmeposszal tudom társítani). Vagy, ha nem a kolozsvári színházat választja, meglehet, a Broadwayt nyűgözi le. Széles Annáról Medgyessy Éva írt könyvet Az örök Anikó címmel. Vagy még inkább a művésznő vallomásait olvashatjuk egy kötetbe fűzve. És akármilyen furcsa, valójában kiderül, hogy bármilyen ismert és népszerű volt Anikó, útjáról vagy útjairól eddig keveset tudtunk.
Hiszen a ragyogáson túl is van élet, és a nagy művészek is olyan „apróságokba” ütköznek, mint családalapítás, gyereknevelés, háztartásvezetés, örömteli és keserű történetek a színpadon, szülők elmúlása, unokák születése, és megannyi más. Az egykori üdvöske ma már büszke nagymama, de hetvenötödik életéve küszöbén is ragyog. Bár nyilván, ma már mások a prioritások, és nem a színpad az első boldogságforrás. A kötet bemutatóján Széles Anikó felidézte első filmes élményeit, meghívását a cannes-i, majd ennek egyenes következményeként az acapulcói filmes fesztiválokra, beszélt az A színésznő című előadásáról, amellyel gyakorlatilag elbúcsúzott a szeretett kolozsvári, erdélyi közönségétől. Szerettem az életet, a pályát, sugárzik az emberek szeretete felém, és magától értetődik, hogy ezt viszonozzam” – mondja Széles Anikó. Bevallotta: akkor volt boldog, ha színpadon is felléphetett és filmen is szerepelhetett. Ha lehetett, egyidőben… Medgyessy Éva, a kötet szerkesztője, aki belülről ismeri a színházi életet, hiszen a korán elhunyt, nagyszerű Péterffy Gyula színművész felesége volt (könyvet is írt róla), és egykor súgóként is dolgozott Kolozsvárott, hozzátette: egyedülálló a művésznő pályája, mert annak idején nem nagyon volt olyan színésznő, aki társulatban játszott, közben pedig filmcsillag volt, és a tévében is sikerrel szerepelt. A könyvbemutatón, igazi meglepetésként, jelen volt Florin Piersic színművész, Széles Anna volt férje, és közös gyermekük, a ma már negyven esztendős Piersic Dániel is. Milyen volt és milyen ma Széles Anikó? Kiderül a Polis Könyvkiadónál megjelent remek kötetből. A könyv tulajdonképpen három egymásra tevődő és egymást kiegészítő réteg összefonódása.
Az egyik részben a színművésznő maga nyilatkozik életéről, pályafutásáról, egy másikban pedig Medgyessy Éva színháztörténész és író, a művésznő pályafutásának szemtanújaként és szakemberként egyaránt a társadalmi-politikai-művészeti hátteret megvilágító kommentárokat és szakmai kiegészítéseket fűz a művésznő nyilatkozataihoz. A kötet harmadik része a filmes és színházi eseményeket, előadásokat dokumentáló újságcikkek, riportokat idézi fel. Aki pedig nem látta Széles Annát színpadon vagy filmen – és aki látta is – gazdag képanyag, valódi ritkaságoknak számító illusztrációk mentén idézheti fel a művésznő film- és színpadi művészetét.
(https://kronika.ro/kultura/szeles-anna-az-orok)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás