A halált okozó hozzászólás

Aladár napja nem is kezdődött rosszul. Szabadságon volt, miután az asszony elment dolgozni még visszafeküdt egy keveset, aztán nagyot nyújtózva kikászálódott az ágyból. Majdnem 11 óra volt, mire kényelmesen megkávézott, kissé rácsodálkozott, hogy ősz lévén a konyhaablakon milyen ragyogóan süt be a Nap. Elhatározta, hogy az idejét kisebb-nagyobb tevéssel meg vevéssel tölti, sürgős dolga úgy sem akadt. Megetette a kutyáját, bevitte az újságot, kicsit letörölte a port az évek során összegyűlt csecsebecsékről. Hamar eltelt a rövid délelőtt, Aladár megebédelt, majd a legnagyobb békesség érzetével kicsit ledőlt pihenni.
Sosem gondolta volna, hogy a nap végére belőle már csak egy emlék marad.
Kora délután volt, mire bekapcsolta a számítógépet, hadd lássa mi újság a „fészbukon”. Egy megsárgult fénykép tűnt fel neki a hírfolyamban, és bár a fotó szemmel láthatóan régi volt, Aladárnak ismerősnek tűnt a hely, no meg az alakok rajta. Szokásától eltérően úgy gondolta, ő is hozzászól, és hirtelenjében valami, neki teljesen ártatlannak tűnő megjegyzést írt a kép alá.
Alig töltötte fel egysoros írását, elszabadult a pokol.
Előbb csak cáfolták a megjegyzését.
Magyarázkodott.
Aztán kapott hideget és meleget ismerőstől és ismeretlentől.
Alig hitte el.
Lehülyézték. Egy idegen azt kérdezte, véletlenül nem az elmeosztályról ír?
Ahogy durvultak a hozzászólások, Aladárnak úgy ment felfele a vérnyomása. Már bánta, hogy véleményt mondott. Aztán bánta, hogy megszületett.
Mentegetőzni kezdett.
Erre anyázni kezdték.
Kis idő múlva már a felmenőit szidták. Majd a leszármazottait.
Aladár tátotta a száját. Eleinte a csodálkozástól, később azért, mert nem kapott levegőt.
Szíve egyre hevesebben vert. Táncoltak a betűk a szeme előtt, úgy érzete, az egész világ őt akarja bántani. Meg a családját.
Aladár semmit sem értett. De már nem is volt szükség rá.
Felesége késő este ért haza. Aladárra számítógépe billentyűzetére borulva akadt rá.
Már néhány órája nem volt benne élet.
Aladár belehalt a hozzászólásába…

Reklámok
Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Profik és dilettánsok

Nézőpont kérdése, hogy milyen művészi értékeket hordoz magában egy műkedvelő előadás, alkotás. Akadnak viszonylag sokan, akik csak legyintenek, ha amatőr művészetről esik szó, mások elismerik, hogy ez is egyik módja az ember önmegvalósításának. Régebben szinte minden faluban létezett például műkedvelő színjátszás, ami érdekes módon 1990 után nem éledt újra, mára pedig jórészt eltűnt. Ennek oka abban is keresendő, hogy az elnyomás alatt nagyobb volt a lelkesedés, a kisebbségben pedig erősebb a nemzeti öntudat. A műkedvelők munkáit nem szabad sem lebecsülni, sem túlértékelni, ahogyan ez olykor előfordul azokkal, akik aktívan részt vesznek, vettek benne. Mindazonáltal azt is el kell ismerni, hogy egy amatőr olykor jobban törekedik a tökéletes megoldásokra, mint hivatásos társa. Nyilván ebből a görcsös igyekezetből nem mindig születik halhatatlan alkotás, de mindenképpen elismerésre méltó a vágy, hogy valami különlegeset hagyjon maga után. Aztán vagy sikerül, vagy nem… Egy autodidakta sosem veheti fel a versenyt a szakmáját éveken át tanuló, kutató társával, viszont a lelkesedés olykor messzebbre viheti, mint azt, aki éppen azért adja fel, mert tisztában van azzal, hogy hol rontja el a dolgokat. Műkedvelő színjátszók, festők, szobrászok mellett a múlt rendszerben létezett egy külön kategória, amit ma amatőröknek neveznénk, de emberek, vállalatok, intézmények sorsát hordozták vállukon. Ez a tendencia leginkább a múlt század ötvenes, hatvanas éveire volt jellemző, amikor még a „vasököl oda csapott, ahova köll”. Négy elemit végzett munkások, ezen belül is a különlegesen megbízható káderek lettek egyik napról a másikra hatalmas ipari létesítmények, művelődési intézmények vezetői. Ők parancsolgattak a diplomásoknak, kezükben olykor egy ország, egy nép sorsa fordult meg. És a dolgok valahogy mégis működtek. Legalábbis egy ideig. Ennek okát abban kell keresni, hogy ezek az egyszerű emberek, akik vezető pozíciókba kerültek, mégiscsak a szakmából jöttek, volt némi tapasztalatuk abban, amit csináltak. Nyilván hosszú távon nem kifizetődő, ha amatőrök kezében van a hatalom, főleg, ha az illető diktatórikus módszerek bevetésére is hajlamos. Sajnos manapság kevés egyetem nyújtja azt, amire hivatott lenne: magas fokú képzést, ahonnan a fiatalok szakmájukhoz értő profikként távozzanak. Igaz ugyan, hogy a tapasztalat semmivel sem pótolható, ám alapvető dolgokat meg kellene tanulni már a felsőfokú intézmények padjaiban. Ugyanakkor súlyos szakemberhiány van a munkapiacon, hiszen akik képzettek és értenek a hivatásukhoz, külföldön keresik jobb pénzért a boldogulást. Az iskolák pedig nem nyújtanak megfelelő utánpótlást. Így fordulhat elő, hogy az utóbbi időben lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy akiktől elvárnánk, hogy hivatásosként viselkedjenek, csődöt mondanak. Olyan esetekbe ütközünk lépten-nyomon, amikor éppen a profiról derül ki, hogy amatőr módon végzi munkáját. Ennek pedig súlyos következményei lehetnek nemcsak egy emberre, hanem az egész társadalomra nézve. A mostani rendszer egyik legnagyobb rákfenéje, hogy politikai alapon neveznek ki vezetőket, és csak a szerencsén múlik, ha az illető véletlenül ért is ahhoz, amit rábíztak. Nem beszélve az elburjánzott rokoni és baráti szálakról, amikor úgy kerülnek emberek a csúcsra, hogy semmi közük ahhoz, amit el kellene végezniük. Ha valaki elmondja Hamlet monológját, pedig nem hivatásos színész, abból nem lesz tragédia, legfeljebb megmosolyogjuk. De az már egyáltalán nem vicces, amikor szakmájukban műkedvelőknek számítók vezetnek minisztériumokat, létfontosságú intézményeket, és szinte az egész kormány dilettánsok gyülekezete. Az amatörizmus levét pedig egy egész ország issza…
(Erdélyi Napló: erdelyinaplo.ro/velemeny/profik-es-dilettansok)
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

A totalitárius rendszer kiszolgálásának művészete

(Példák a s…nyalásra)

Három évtizede „kísértet járta be Európát” Csak éppen az ellenkezője annak, amire Marx gondolt kommunista kiáltványában: ezúttal az öröknek hitt rendszer bukása a „keleti blokkban” járt körbe.
Harminc év alatt sok mindent elfelejtettünk, egyes dolgokra és személyekre vagy már nem emlékszünk vagy pedig hiányosak a dolgokról és emberekről kialakult képünk.
A kommunista eszme, a rendszer ugyan megbukott, de kiszolgálói nem. Sokan ott folytatták, ahol 1989-ben abbahagyták, lakájságukból egyenesen hasznot húztak. Voltak, akik hamut szórtak a fejükre, aztán visszasomfordáltak az úgynevezett elitbe. Döntési pozíciókba kerültek, díjakat, kitüntetéseket vehettek át azok, akik a párt, a Vezér dicsőítésével kerültek helyzetelőnybe a diktatúrában. 30 éve halljuk azt, hogy másképp nem lehetett. Ennek ellenére csupán egy páran voltak azok, akik nevüket adták a diktatúra kiszolgálásához, tehát nem szabad általánosítani. Lehetett nemet is mondani, esetleg vállalva ennek következményeit. De hát gyarló az ember, ugyanakkor ki gondolta volna, hogy egyszer véget érnek azok az idők, és a lakájok megvetés tárgyai lehetnek majd.
A Digitéka.ro jóvoltából felkerült az internetre néhány korabeli lap digitalizált változata. Ezek között tallóztam a 80-as évekből. Bár nem állt szándékomban tudományos munkát végezni, és elsősorban saját okulásomra olvasgattam az akkor megjelent kiadványokat, érdekes dolgokra bukkantam.
Aki élt akkor tudja, hogy a diktatúra szorítása, ezzel együtt az egyre aljasabb rendszer dicsőítése, a megalománia, az elnyomás, a totalitarizmus, a személyi kultusz felerősödése a múlt század 80-as éveire tehető. (Nyilván leszámítva az 50-es éveket, amikor a sztálinizmus dühöngött).
A romániai magyar kiadványokból is kiderül, hogy a párthoz, Ceusescuhoz írt versek jellemzően 1980 után kezdtek megjelenni a lapokban. Ezek általában valamilyen évfordulóhoz (a diktátor-házaspár születésnapja, stb.) kötődtek. A versek – ezeket néztem át alaposabban – szerzői között vannak többszörösen visszatérő nevek (pl. Márki Zoltán, Oláh István, Miklós László) és vannak, akik elvétve közöltek ilyeneket. Többségük a rendszerváltás után is szennyezte jelenlétével a közéletet, sőt komoly tisztségeket töltött be. Mások egy pálfordulással látszólag megtagadták múltjukat, vagy az új „gazdák” kiszolgálóivá vedlettek át. Magyari Lajos például 4 évvel a rendszer bukása előtt még ezt írta: „(…)Gondolkodj emberségben és emberiségben. /Milliók sorsának nagy ivét jelöljed,/ itt, e földön és itt, e földgolyón./gy szól mihozzánk a Forradalmár, /s szavával szól múlt, jelen s jövő.” Magyari Az 1989-es fordulat után meginduló Háromszék főszerkesztője, „szókimondó vezércikkeivel országosan is elismerést kelt. 1992 és 1996 között az RMDSZ Kovászna megyei szenátora”. (idézet a Wikipédiából, amit vagy ő vagy valamelyik rajongója írhatott). Nem mindennapi karrier az övé…
Vitus K. két évvel a diktátor házaspár kivégzése előtt írta, alig 35 évesen (bizonyára nagy karrierről álmodott): „Egy Asszony ünnepén együtt mondjuk a családdal/vénekkel, fiákkal, táltosmese gyerekekkel:/tartson az asztalhoz ülő hit, és éljen az Ember!” 1990 után is publikált, 1997-ben verseskötete jelent meg! A korán elhunyt Veress Gerzson is korán kezdte, alig 30 évesen írt „felemelő” verset a diktátorhoz…
Érdekes az is, hogy vannak úgymond visszatérő versek. Oláh István Jelentés a boldogságról című verse előbb 1983-ban jelent meg a Hétben, aztán ugyanaz a vers olvasható 1988-ban a Megyei Tükörben. És még ki tudja mikor s hol. (Tehát a szerző évekig ugyanolyan boldog volt a diktatúrában. Ez már akár nevetségesnek is mondható. Ha nem lenne szomorú…) De Miklós László is kétszer „adta el” Forradalmas szívvel című „alkotását: előbb A Hét-nek, aztán néhány évre rá (1989-ben) ugyannak a Megyei Tükörnek. Az ő szíve sem lankadt a forradalmi lendületben…Márki Zoltán Születésnapra című „költeménye” már 1980-ban (!) fellelhető a Megyei Tükörben, aztán 1987-ban egyszerre jelent meg A Hétben és a Megyei Tükörben (valószínűleg többen és többször is, nem volt már idegem utánanézni)…Magyari 1985-ben napok alatt két dicshimnuszt is elzengett különböző lapokban. Úgy látszik, ő termékenyebb volt…
A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány tanulságos példa a rendszerváltás előtti költészet „remekműveiből”. Ennyire futotta türelmemből. Lehet mosolyogni, de el is lehet gondolkodni…

MEGYEI TÜKÖR, 1982. JANUÁR 26., KORUNK, 1983, 1. sz.,

MIKLÓS LÁSZLÓ

ELÉBE MENNI

NICOLAE CEAUSESCU ELVTÁRSNAK

Egy szál szegfűvel elébe menni,

elébe menni a holnapnak. Pirosán izzó szegfűvel,

amilyen a forradalmas építés színe,

párttagsági könyvünk színe, szívünk fölött,

az elvégzett munka színe, amit felmutatunk.

Amilyen a mai testvéri munka színe, s amilyen a holnap színe,

céljainké és az épülő műé.

Egy szál szegfűvel a holnapért,

egy szál szegfűvel a kiteljesedő szabadságért,

egy szál szegfűvel a békéért,

egy szál . szegfűvel a testvériségért, egységünkért

munkával elébe menni szépülő-szebb életünknek.

Igen, gondolatban most, ma, valahányan az ország fiai,

elébe megyünk

és átnyújtunk egy szál szegfűi a pártfőtitkárnak.

Miklós László (Kolozsvár, 1937. november 11.) erdélyi magyar költő, újságíró, szerkesztő. Részt vállal a Ceaușescu-diktatúra alatt elszenvedett sérelmek feldolgozásában is, például börtönvallomások egybeszerkesztése és közreadása (sic). (Wikipedia). Amint később is látható lesz, a diktátor egyik szolgálatos seggnyalója volt.

……………………………………………

A HÉT, 1983. JANUÁR 26., MEGYEI TÜKÖR, 1988. JANUÁR 27.

OLÁH ISTVÁN:

JELENTÉS A BOLDOGSÁGRÓL

Micsoda télre látok három emelet magasából
Térdig hóban a fák, a vizek hibernálnak,
január tobzódik Erdély hegyein, a Báráganon.
óezüst világol Moldva bölényfején.
Gyönyörű tél, tájnak, embernek gyönyörű,
gyönyörű ország szemzománc fehéren,
tisztán, mint a lelkiismeret, országom,
ünnepeld ünnepeidet.

Ereje tölgyé, mondjátok, hűsége, mint az acél.
Csak azt tudom: ő a nép fia.
S a nép ereje tölgyé, hűsége, mint az acél,
bölcsessége teremtő okosság,
szívóssága maga az élet,
példás rend következetessége.

S minden, mi kezenyomán éled,
általunk éled. Ő a nép fia.

Nagyszerű éveit,
mint a krónika, rögzíti az emlékezet,
úgy követik egymást az események,
napnyi pontossággal tudni nem is lehet,

és ilyenkor felnyílik a haza könyve,
ez az ő igazi krónikája,
minden egyes tette beírva örökre,
örökirással országépítő álma.

Oláh István (Marosvásárhely, 1944. április 16. –) erdélyi magyar költő, újságíró. A magyarországi Széchenyi Társaság 1991-ben díjjal tüntette ki (!!!!!!!). (Wikipedia)

……………………………..

A HÉT, 1984. JANUÁR 5.

BOKOR KATALIN

KÖSZÖNTÖM ŐT

Köszöntőm Őt, aki szivében hordja
Az én reményem és a te reményed,
Mindannyiunk reményét:
A békét!
Az ország első asszonyát köszöntőm — *
E szerény vers legyen hát a köszöntőm.
Hisz nem ismer határt hazafisága,
Elvhüsége, jó anyasága,
Világszerte becsült tudása,
Politikusi fáradozása
Mindenért, ami szép ezen a földön:
A gyermekért, hogy okos felnőtté nőjön.
A felnőttért, hogy örömöt találjon
Összefogásban, munkában e tájon,
A hazáért, hogy egének tiszta kékje
Legyen felhőtlen, biztonságos béke.
Köszöntőm Öt szivemből, akár Anyámat,
Ügy köszöntjük, mint Édesanyánkat —
Erőben, egészségben
Ceausescu elvtárs oldalán
Sokáig éljen!

Bokor Katalin (Bukarest, 1935. március 10.– ?) magyar költő, író, újságíró, szerkesztő.

…………………………..

A HÉT, 1984. JANUÁR 26.

LÉTAY LAJOS

EMBERSÉGRŐL

A házakon mérjem-é vagy a szíven,
hogy mennyit épült életünk, mióta
— a hazájához s az emberséghez híven —
fegyvert fogott ki volt itt patrióta;

csatába szállt: hogy nézzem én szelíden,
mint hull a lomb a délutáni tóra,
s ölelje majd koszorúba rímem
mindazt, mi már a szűkhatárú szóba

alig fér el: a sok-sok férfi-tettet,
példáit a hűségnek, becsületnek
mely nem hajlik se düh, se dal szavára,

nem alkuszik — mert meg nem alkudt sose
a párt: a nép, a harc vezére, hőse —
hogy mindig bizton lépjek nyomdokába.

Létay Lajos (Aranyosrákos, 1920. január 23. – Kolozsvár, 2007. szeptember 26.) erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, publicista, tanár, képviselő.

……………………………………………

A HÉT, 1984. JANUÁR 26., MEGYEI TÜKÖR 1989. JANUÁR 26.
MIKLÓS LÁSZLÓ

FORRADALMI SZÍVVEL

Ebben a szivdobbanásnyi csöndben most őrá
gondolok.
Nevén nevezem, anyanyelvemen szólítom.
Tűzpiros szavakat szólok hozzá, amelyeket a
szivemből szakított ki,
Mert tűzpiros szavakba tanított,
hogy megértsük egymást
A forradalom nyelvén,
A harc nyelvén, mely folyik tovább
kérlelhetetlenül.
Eszmélkedö gyermekkorom óta folyik.
Jött velem az időben, és megyek vele
az időben férfiként,
harcosként immár ezen a földön ,
ebben a honban ,
amelynek anyanyelve a munka ,
amelynek anyanyelve a testvérisé g ,
és a függetlenség,
anyanyelve a kommunizmus, mely eljön,
és olyan bizonyosan, mint télre a tavasz —
Ebben a szivdobbanásnyi csöndben most őrá
gondolok .
Ebben a szivdobbanásnyi csöndben tűzpiros
dalt dalolok Róla

………………….

A HÉT, 1985. JANUÁR 24.

MAGYARI LAJOS

A FORRADALMÁR

„Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Eléggé roncsolt volt már e század,
a mi dolgunk sebeit meggyógyítani.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Milliók gondját viselje a vállad,
mert milliók szivét kell meghódítani.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Sorsunk összefonódott, mint a hü szövet,
kötését a jövendő vágya vigyázza.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
A jóságot jelentsd meg, s lesz, aki követ,
mert mind szomjazunk az áldott tisztaságra.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Erőt s hatalmat ád a jó haza,
a szabadság tere, igazság otthona.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Tudva tudd, hogy kincsed milliók igaza,
s szived e nagy kincs megvédő hona.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Ezért indított utadra vigyázó földed,
ezért nézett rád e kor pártfogón.
Gondolkodj emberségben és emberiségben.
Milliók sorsának nagy ivét jelöljed,
itt, e földön és itt, e földgolyón.”

így szól mihozzánk a Forradalmár,
s szavával szól múlt, jelen s jövő.

Magyari Lajos (Székelyudvarhely, 1942. október 26. – Sepsiszentgyörgy, 2015. június 3.) erdélyi magyar költő, műfordító, közíró.
……………………………………

MEGYEI TÜKÖR, 1985. JANUÁR 26.

MERT JÖNNIE KELL

Mert jönnie kellett egy férfinak , ki
az Időhöz igazítja népe sorsát,
kinek homlokán a századok ragyognak,
s őbenne újjá születik az ország,
hogy igazi arcát egyszer megtalálja,
mely teremtés és munka s béke,
és fölemeli az idők okos árja
minden eddig volt világok fölébe.
Mert jönnie kellett egy férfin aki
mert álmodni csillag-merészet
hogy milliomnyi szándék-szilánkból
megalkossa a nagy akarat-egészet,
hogy okos szabadság és tiszta lázak
lengjék be múló munkáséveinket,
hogy a jövendő már ismerősként
tekintsen s fogadjon be minket.

…………………………

A HÉT, 1986. JANUÁR 23.

MIKLÓS LÁSZLÓ

HAZÁM FÖLDJÉN
NICOLAE CEAUŞESCU ELVTÁRS KÖSZÖNTÉSÉRE

Magaslik az ipar
izmos válla,
szelíd, békés
óriás a behavazott
tájban.

Mintha az ország
örök-kék égboltját
tartaná.

Hó alatt a mag,
mit elvetettünk:
dús termések
ígéretét rejti.

Serény jövő forr,
alakul január
laboratóriumában,

. , . Járom útjaid,
hazám,
s tudom,
honnan indult
s merre tart
teremtő vonulásod.

Aki az építés
és szépítés
forradalmi zászlaját
kibontotta
és magasra tartja,
pártom útja ez.

Az egység,
az egyetértés,
a testvéri munka
útja hazám földjén.

A béke útja ez
……………………

MEGYEI TÜKÖR 1986. JANUÁR 26.

VERESS GERZSON

Kigyúl a kor,

amely lángelmét termett,
Bajnokát fölszikrázó értelemnek:
Idő testébe izzót múlhatatlanul.
Fölemésztődnek jövőt-vívó harcban,
Bennünk bujdosnak illő földi arcban
Békérc-lázító forradalmáraink.
Időtlenek ők mind a tágabb létben:
A nép megtartó emlékezetében —
Életfájuknak vagyunk hajszálgyökerei.
Hány szent terhet hordott ki ez a század.
Mely önnön legjobbjai ellen lázad
Tűzzel-vassal, s ha kell, elideggázosít!
Korunk is lángelméjét megteremte
— S bár nem volt csillagba vésve a jötte —
Tudjuk, tévedhetetlen: kit ma köszöntünk

Veress Gerzson (Sepsiszentgyörgy, 1956. január 5. – Sepsiszentgyörgy, 1998. május 20.) költő, szerkesztő, publicista.

…………………………..

A HÉT, 1987. JANUÁR 8.

VITUS K. GYÖRGY

JANUÁRI ÜNNEP

Egy Asszony ünnepén hittel
ülik körül az asztalt. Képes
táltos könyvéből föltekint a gyerek.
Fiak-fiatalok rügyeket bontanak
páncél pajzsán a tudománynak.
Ország-nagyok bölcs tanácsa: nyugalmat, békét
fegyvernyugvásban a világnak.
Egy Asszony ünnepén együtt mondjuk a családdal
vénekkel, fiákkal, táltosmese gyerekekkel:
tartson az asztalhoz ülő hit, és éljen az Ember!

Vitus K. György (álnevei: Károly György, Körtesi György; Marosvásárhely, 1952. június 22.–) erdélyi magyar költő, elbeszélő.

…………………………………..

A HÉT, 1987. JANUÁR 22.

VAJDA FERENC

TISZTELETADÁS
Nicolae Ceausescu elvtárs születésnapjára

Ünnepel az ország
ünnepel egész népünk
jelszava: az ÉLET
nagy alakja Ön
a jelenkor történelmének;

Ünnepel az ország
tágul körülöttünk a láthatár,
a tiszta eszmék lényege
önmagára talál
hogy visszaadja
hitelét a reménységnek
igazát a valóságnak
az Idő sodrásában
az évszakok is meghittebbé válnak
mindig tesz valamit
a sokasodó évekhez
hogy közelebb legyen
mához a holnap
örömittas szemek
a mindig újrakezdésben
forradalmi törlesztésben
telihold-kosárnyi őszöket
leltároznak;

Ünnepel az ország
térképét elöntik tiszta fények
a munka nyelvét
úgy ismeri itt már mindenki
mint legszebb szavait
anyanyelvének;

Ünnepel az ország
ünnepel egész népünk
az On forradalmi hite
erőt áraszt mindenkibe
hogy a holnap
a Béke holnapja legyen
széppé váljon csodaszéppé
a nép élő könyve —
maga a történelem.

Vajda Ferenc (írói álnevei: Marosi Ferenc, Sashalmi Ferenc; Magyaró, 1936. február 10. –) erdélyi magyar költő, szerkesztő.

…………………………….

MEGYEI TÜKÖR, 1980. JANUÁR 28., A HÉT, 1987. JANUÁR 22., MEGYEI TÜKÖR, 1987. JANUÁR 26.

MÁRKI ZOLTÁN

SZÜLETÉSNAPRA

Egy ember
a
kommunisták élén,
sikerben, gondokban
elvtárs.

Egy ember
az
életben, az időben,
melyen velünk
osztozik.

Egy ember,
az emberek között
‘Utat mutatni,
sorsokat vigyázni.

Egy ember,
akihez az ország tartozik,
nem birtoka,
felelőssége

Márki Zoltán (Temesvár, 1928. május 22. – Debrecen, 2002.) – költő, újságíró, szerkesztő.

……………………………….

IGAZ SZÓ, 1988. 2. SZÁM

RÁCZ GYŐZŐ

TISZTELET AZ EMBERNEK

Ott fenn, ahova egy új korszak igazságát keresni

felröpített bennünket az Ő nevéhez kapcsolódó Történelem,

ezüstszínű felhők lebegik körül tünemény-tájaink csúcsait,

és évezredes reményekből született valóság

jön majd utánunk, hogy tőlünk tanuljon el

egy új időszámítást.

Csodálatos mitológiákból léptünk ki

még nem értelmezett szimbólumokat rejtegető nevekkel,

és az írás bűvöletében találtunk ki

egy új erkölcsöt, hogy megtanítsuk az utánunk jövőket

csak igazul beszélni és élni-

Ezért kezdődik velünk a holnap,

és példánk nem lesz a kívülállók következetlen útja,

akik egy áhított boldogság nevében

úgy lázadtak a rájuk szakadt sors ellen,

hogy új és új fájdalmakkal szórták tele

maguk körül a múltat.

De nem áltatjuk magunkat: nem vagyunk

hibátlan hősök, akik nem kötnek „kompromisszumokat“,

hogy anakronisztikus eszmények oltárán áldozzák fel

a másoknak is drága,

mert csak egyszer élhető életet.

És mégis a mi erkölcsünk lesz a Példa,

mert vállaltuk a küzdelmet,

egy teljesnek érzett Emberi életért.

Eszményképeink vannak: szabad és szép, humánus arcú istenek;

akik korigényeknek

engedelmeskedve varázsolják jelenné a jövőt, amelyben Békét

álmodik a világ,

hogy biztató emberi távlatok nyíljanak az utódok előtt.

íme, így ismer magára az Ő nevéhez kapcsolódó történelem

bennünk,

és így ismerünk mi magunkra a történelemben-

Mert az Ő kortársaiként kisbetűs hősökként is

vele együtt leszünk az igazi Történelem.

Ahol a valóság rátalál az Embertől

elszakíthatatlan, tiszta eszményekre,

nem szorul többé részvétre egyetlen virág sem,

és többé senki sem lophatja el tőlünk

az értelmes szépséget.

Ezért kezdődik el igazán

az Embernek kijáró tisztelettel

az ERKÖLCS és a TÖRTÉNELEM !

Rácz Győző (Dés, 1935. január 4. – Kolozsvár, 1989. október 27. ) filozófus, esszéíró, irodalomkritikus, szerkesztő.  A Korunk főszerkesztő-helyetteseként „Magatartását ebben a funkciójában, a Ceaușescu-rendszer ideológiai agresszivitásának fokozódása idején, maradéktalan párthűség jellemezte”. (Wikipedia)

………………………

A HÉT, 1988. JANUÁR 21.

M IKLÓS LÁS ZLÓ

ÍGY PÉLDA

NICOLAE CEAUSESCU El VTÁRS
SZÜLETÉSNAPJÁRA

A Pártot éltetem,
amikor Öt éltetem,
a Román Kommunista Pártot.

A Zászlóvivőt éltetem,
a mindig-forradalma^zivű
kommunista harcost.

De mindenekfölött az országot,
mindenekfölött a népet,
kinek sorsával sorsa
összefonódott.
A Munkáshadat éltetem,
ki Öt követi —
A szántóvető, alkotó,
örökké épitő embert,
kinek a válla mindig magasabb
a frissen felrakott falnál,
kinek a szeme — ezért —
mindig új csúcsokra lát,
s új célokra, békés,
testvéri,
emberséges célokra lát —

így példa Ö,
a Zászlóvivő,
a mindig-forradalmas-szívű.

Követi öt az ország,
a nép, a munkáshad,
kinek sorsával sorsa
összefonódot

………………………………

IGAZ SZÓ, 1988. 2. SZÁM

BOKOR K ATALIN

EMBERKÉNT,  HŐSKÉNT

Egyszerű kis falusi házból

Indult el egykor, még gyerek,

De szívében már felnőtt álmok:

Megváltoztatni a világot,

Ügy, ahogy ennek a hazának,

Népe testvéri családjának

18

Emberibb, szebb és jobb lehet.

Vállalt érte emberként, hősként,

És vállal egy életen át,

Hogy pusztuljon sok gyilkos fegyver

S az ember – bárhol – legyen ember,

Hogy kék ég ragyogjon felettünk,

Békében alkossunk, teremtsünk,

Erre kötelezte magát.

Emberként, hősként áll az élen,

És tudja: nagy e feladat,

Ma meg különösen nehéz.. .

De huszonkétmillió szív és ész,

Mellette áll, egy akarat,

független, erős és szabad!

Emberként, hősként áll az élen;

Es vállal egy életen át-

Kívánjuk, sok-sok évet éljen,

Erőben és jó egészségben,

Vezesse új diadalokra

Ezt a testvéri, szép hazát !

…………………………..

A HÉT, 1989. JANUÁR 1.

MÁRKI ZOLTÁN

KÖZTÁRSASÁG

Minden reggel
jövőnkre ébredünk,
valami új kezd élni
bennünk, körülöttünk.

A szabadságban
áramlunk tömegesen,
hatalmas erő visz
útjainkra.

Sorsot nyitón
lendülünk előre,
tudjuk, dolgunk van
a világgal.

Teremtő kedvű,
békét őrző,
csodákhoz is értő
a munkánk.

Így épül, villog
a haza vélünk,
meglátszik rajta
kezünk nyoma.
Nép országa ez,
köztársaság, szocialista,
fényt bocsát ránk,
érez minket.

…………………………….

A HÉT, 1989. JANUÁR 5.

BARABÁS ZOLTÁN

A BÉKE ASSZONYA
ELENA CEAUSESCU
elvtársnőnek

Mintha tenyerében tartaná,
akár egy galambot
vagy a gyermek piciny,
puha kezét,

olyan egyszerű,
azzal az őszinte asszonyi
mozdulattal emeli
fényerőre
a Holnapot.

Ő
a Béke Asszonya
és vele január
magasztos,
teremtő
pillanat

Barabás Zoltán (Nagyvárad, 1953 – 2015.) újságíró, szerkesztő, költő.

………….

A HÉT, 1989. JANUÁR 26.

DÁVID ISTVÁN

MILLIÓK SZÍVE DOBBAN

A szabadság kék egén át
látlak téged
hazám
láttalak
véresen a földre bukva
látlak most
a csillagokig jutva
látom
békében élő népedet
látom a szabadság zászlóját
lobogni
hallom a dalt amely
milliók ajkáról
csendül
egy szó lángol szívemben
egy hang
tódul ajkamra
egy arc ragyog előttem
egy kéz inti
előre-előre
egy ember inti bátran
a szabadságért
utánam-utánam
milliók szíve dobban
és jelenünket hatja át
CEAU$ESCU ÉS A PÁRT.

……………………………….
MEGYEI TÜKÖR, 1989. JANUÁR. 26.

B A L O G H J Ó Z S E F

A FORRADALMÁR

A f o r r a d a l m á r n a k
n in c s
é l e tk o r a
é lte tő k o r a v a n c s u p á n . M ű h e ly é b e n ta n u lja m ív e li
a tö r té n e le m a l a k ít á s á t. L e g m e g b íz h a tó b b
s z e r s z á m a tú z b e n – v é r b e n e d z e tt t u l a jd o n éle te .
Se s z e r i s e sz á m a a m e s t e r r e m e k n e k . Id e jé b ő l
n e m f u t j a ö r e g e d é s r e s e z é r t v a n hog y
a f o r r a d a l m á r n a k n in c s é le tk o r a
é lte tő k o r a v a n c s u p á n a m e ly az ő s z ív e
d o b b a n á s á h o z ig a z ítja szív e
d o b b a n á s á t
lé p te ih e z d ia d a lm a s é le te r it m u s á t.

Balogh József (Bukarest, 1931. július 18.— Bukarest, 2006. március 30.) újságíró, író, műfordító.

……………..

IGAZ SZÓ, 1989. 1. SZÁM

VAJDA FERENC

ÜNNEPI ÓDA

NICOLAE CEAU$ESCU elvtárs születésnapjára

Jönnek

jönnek az évszakok

egymásnak adják a stafétabotot

a dér ezüstje

szívünkön dereng

a sokasodó Idő

megszépül Veled;

hitünk: a kommunista holnap

a veretes lényeg

hozd csak

hozd csak még közelebb

a megálmodott messzeséget

hogy ami jó

jobb lehessen

hogy ami szép

tündököljön;

tudatunk búzakoszorúja

virrasszon békességünkön;

a haza egén

csillag legyen a neved;

születésnapodon

huszonhárom millió nevében

anyanyelvemen is

ezt kívánom Neked,

hogy a szél-ekék után

ne kússzon

a borzongó szorongás árnya

a megbántott egen;

a világon

sehol se járjon

lábujjhegyen a félelem;

hogy ne idézzék rakéták

a sejtelmes halált

győzzön, győzzön felette

a fenséges Élet;

a béke

a világbéke legszebb érme

legyen kitüntetésed

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Isten akarta, hogy így legyen – beszélgetés Kakuts Ágnes színművésznővel

Kakuts Ágnes (1939-2019)

– Művésznő Nyárádremete szülöttje, jelenleg Budaörsön él. Tartja a kapcsolatot a remeteiekkel?

– Én soha nem léptem fel önállóan Nyárádremetén, csupán egyszer-kétszer jártam ott a színházzal. Oda való vagyok, azt a hangulatot hoztam magammal. Gyerekkoromban úgy néztek a remeteiek, mint egy furcsaságot, hogy ez a leányka mit színészkedik, nem is olyan szép, nem is jár olyan szép ruhákban, méghozzá sovány is. A családomban sem voltak művészek, de tanult emberek mindig kikerültek belőle. Érdekes, anyám is Kakuts volt, apám is Kakuts volt, de állítólag nem voltak rokonok. Egy rokonom megírta a falu történetét, és benne a Kakutsok történetét is. Tulajdonképpen én Kakucs vagyok, de valaki mondta, hogy ez a família egy Kakuts nevű faluból származik, és az első plakátokra már így került fel a nevem. Ez a rokonom megszervezte nemrégiben a falunapokat, de akkor halt meg a fiam, és nem tudtam elmenni. Nagyon nagy kapcsolatom Nyárádremetével látszatra nincs, de én nagyon, de nagyon remetei vagyok. Különösen az utóbbi időben semmi más nem él annyira elevenen az emlékezetemben, mint a remetei gyermekkorom. Gyönyörű életem volt, csodálatos szüleim, van egy bátyám, aki most Szovátán él, és teljesen más típus. Ő inkább technokrata, én meg apámtól az elmélkedésre való hajlamot örököltem, hogy mi végre vagyunk a világon… Képzeld, mentünk a mezőre, mondta édesapám, te gyerek te már többet tudsz mint én, gyere beszélgessünk. És elkezdtünk elmélkedni Istenről, hogy is van az, hogy teremtődtünk… Anyám pedig dühös volt, mert teltek a percek, az órák, és az alatt nem dolgoztunk. Szerinte a beszéd nem munka, az a munka, amikor jár a két kezed…
Egyébként a gyerekek közül is azzal tűntem ki, hogy minden kis fecnit, ami a kezembe került, elolvastam. Elevenebb is voltam a többieknél és mindenhol igazságot akartam tenni. Ha az én testvéremet valaki megbántotta, azonnal futottam és tiltakoztam. Édesanyám látta ezt, és mindenféle aktivitást szerzett nekem, hogy benne legyek a falu életében. Volt a falunkban még egy fiatalasszony, egyszerű ember, de művészlélek, mindent elolvasott, ami a kezébe került, és vele nagyokat beszélgettünk, történeteket találtunk ki. Anyu haragudott is, mert úgy gondolta, ez nem munka. Ő mindig azt mondta, mindent tud, ami a könyvekben van… Apám jött volna mindenfele velünk, akkor már volt kocsink, Laci, a férjem (Czikéli László színművész – N.CS.) szívesen is hordozta volna, de anyám dorgálta: „mit akarsz látni városon, nagyobb a fényesség, több a villanykörte, én ezt nagyon jól el tudom képzelni. Ha vizet akarsz látni, nézd a Nyárádot, olyan a tenger is, csak több benne a víz”. Én az apám természetét örököltem: mindent látni, tapasztalni.

– Sokat is költöztek az évek folyamán.

– Kilencszer. Öt városban laktunk: Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsvárott, Veszprémben, és most Budaörsön. El kell mondjam, soha senki nem bíztatott, hogy színésznő legyek. Ez jött magától, a kíváncsiságomból, az elevenségemből. Ha szép verseket olvastam, azokat meg is tanultam, és idéztem magamban. A gimnáziumban azért már erősen élt bennem, hogy színésznő leszek. Az osztályfőnöknőm, Hajdú Hajnal, aki a mai napig él, áldja meg az Isten, akkor kezdte a pályát Vásárhelyen, a leánygimnáziumban, és kis jeleneteket rendezett. Érdekes, engem akkor nem fedezett fel, a férje, aki szintén tanár volt, mondta neki, figyelj arra a leányra… Titokban bementem az üres osztálytermekbe szavalni. Ami benne van az emberben, egyszer úgy is kitör valahol.
Ha nem színésznő válik belőlem, biztos, hogy akkor is emberekkel foglalkoztam volna, hiszen semmi más nem érdekel, csak az ember. Szerencsére a férjem is hasonló gondolkodású volt. Minket soha nem érdekelt, ki meddig marad nálunk, eszünkbe sem jutott, ha leül az asztalunkhoz az időbe és pénzbe kerül. Nem gondolkoztunk hosszú távon, ezért sok bírálatot is kaptunk. Ami ma van, azt ma költjük el, holnap lesz valahogy. De tanulságként elmondom: nem biztos, hogy valamiféle komolyságnak, szeretetnek nem kell kialakulnia az emberben. Amikor a férjem beteg lett, hajszálon múlt, hogy ne boruljunk ki mind a ketten. De nem olyan egyszerű ez, hogy csak lelépünk az élet színteréről, mert valakinek a terhére vagyunk, vagy nehézséget okozunk másnak. Én most már ki merem mondani, egy picit felelőtlenebbek voltunk, mint általában az emberek.

Az Önök házassága Czikéli László haláláig tartott, ami ritkaság a művészvilágban.

– Nagyon szerettük egymást, sok volt a közös érdeklődési területünk. Laci nagyon nyitott és erős ember volt, fizikailag, de lelkileg is. A színház azért megviseli az embert. Nekem nehezebb volt, falusi környezetből kerültem a polgári világba, ahol minden egészen más. Egy színésznek – ha akarjuk, ha nem – hatnia kell a játékával, a megjelenésével, a szövegével, a szenvedélyével, és ezt elég nehezen tanultam meg. Apám, az egyszerű falusi ember is elvárta, ha hazamegyek, legyek szépen felöltözve, mutassak valahogy.
Mindketten színészek voltak, nem volt Önök között rivalizálás, szakmai féltékenység?
Nem ismerem a féltékenységet. Természetesen féltettem az uramat, de nem úgy, hogy ezzel őt terheljem. Ösztönösen tudtuk, ki vagy mi jelent ránk veszélyt. Mindig megéreztem ki az a nő, akitől Lacit féltenem kell, és úgy szerveztem az életünket, hogy senkinek sem sikerült bántania a házasságunkat. Egy magyarországi színésznő egyszer azt mondta nekem: tudod Ági, az idegesít a férjedben, hogy amikor kezdünk jobban összemelegedni, előveszi a fényképeidet. Ezzel hárította el a nőket… Egyébként mindig együtt voltunk, együtt váltottunk társulatot, várost. Nagyváradon azt mondták, csak a cigányok és Czikéli van egész nap együtt a feleségével. Visszagondolva, többek között az tartott mellette, hogy mindig feladatom volt. Laci szókimondó, nagyszájú ember volt, naponta elmondta, hogy Ceauşescut meg kell ölni, örökétig siratta a magyarokat. Csíkszeredában történt, egy előadás utáni buliból mentünk haza, mondom, Laci nekem nagyon fáj a hasam. Erre ő a főtér közepén elkezdett ordítani: neked csak a hasad fáj, nekem az egész magyarság! Marosvásárhelyen alig tudtuk bevinni a szállodába, a központ kellős közepén el akarta mondani az embereknek, hogy a diktátort meg kell ölni. Az ilyen radikális figurákat a társulat sem viselte el egykönnyen, és én ettől külön szenvedtem.

– Emlékszem, hogy 1981-ben a szekuritátén találkoztunk, és a mai napig úgy gondolom, Önöknek köszönhetem, hogy akkor sikerült kitartanom.

– Igen, akkor is vártam a férjemet, mert mindenhova utána kellett mennem. De ezeket a kihallgatásokat is olyan könnyedséggel vette, azt hiszem, egyfajta fellépésnek szánta őket. Fájdalmas volt, hogy a sok meghurcolás ellenére sokan azt gondolták, besúgó. De erről nem beszélt soha, hagyta, hogy az emberek azt gondoljanak, amit akarnak. Rendkívül radikális volt. Halála előtt, már Budaörsön, a választásokkor kijöttek a mozgóurnákkal, és ő azt kérdezte: hol a MIÉP?

Mi volt az oka a viszonylag gyakori társulatváltásnak?

– Amikor Laci meghalt, végiggondoltam az életünket. Lehet rossz a természetem, de nem tudok kiszolgáltatott helyzetekben lenni. Nem tudom elviselni, ha valamit nem mondhatok el, mert a felettesem rossz néven veszi, megharagszik. Mikor úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, kiléptem. Nem a szerepekre gondolok, lényegében mindegy volt, hogy a főszerepet, vagy a huszadik banyát játszottam, de egy társulatban mindenkinek a helyén kell lennie. Aztán végiggondoltam, hogy merem azt mondani, hogy én kilépek egy helyzetből, ami nekem nem tetszik. Arról nem beszélve, hogy a fiam halála tökéletesen megformálta az agyamban, a szívemben azt az érzést, hogy nem lehet erőszakoskodni, de lehet változtatni. Mi nagyon összetartottunk, lehet, ha nem indulok el annak idején Vásárhelyről, Laci egy lépést sem tesz. Vásárhelyről Nagyváradra kerültünk, onnan hívott Bisztrai Mária Kolozsvárra. Én biztos vagyok benne, hogy ebben Harag Györgynek is szerepe volt, de persze az igazgató döntött. Harag fantasztikus volt, az egy tudomány, ahogyan vezetni, ápolni tudta a színészeit. Mondta is nekem, Ági te nagyszerű színésznő vagy, engem idegesít az állandó nyafogásod. Most is azt mondom, attól a pillanattól kezdve lettem igazi színésznő. Másnap már éreztem, nincs az a nagy súly a vállamon, felszabadultan tudok játszani. Addig nem tudtam kibontakozni, mert nem is tudtam, nem is érdekelt, milyen vagyok. Marosvásárhelyen úgy fogadtak, hogy már arra gondoltam, abbahagyom a pályát. Akkor győzött meg – szerencsére – Farkas István rendező, hogy szerződjünk Váradra.

– Kolozsváron jelentős szerepeket játszottak, mégis tovább mentek, ezúttal már a határon túlra.

– Abban a rendszerben úgy éreztem, a személyiségemet tapossák, nyomnak a föld alá, és nem akartam oda kerülni. Azelőtt lett egyetemista a fiam Bukarestben, lakást vettünk Kolozsváron, felújítottuk. Mentünk át a Szamos-hídon, és egyszer csak azt mondtam, innen el kell mennünk. Nem érdekelt semmi, fáztam, nem volt mit főzzek, és ebből a hangulatból nem tudtam kilépni. Az elkeseredésemnek és az erőszakosságomnak köszönhetően kerültünk Veszprémbe.

Meghatározó színészeink mentek el szinte egyszerre. Senki nem akarta, nem tudta itt tartani őket?

– Nagyon nehéz időszak volt. Aki meghatározója volt a színházi életünknek, a mindennapjainknak, már bele volt betegedve a nélkülözésbe. Harag Gyuri, már betegen, azt mondta nekem egyszer Vásárhelyen, ha egészséges lenne, ő is elmenne. Pedig ő a magyarországi színházakban elég sokat csalódott.

Ugyanakkor nagyon kevesen futottak be, sokan szinte belehaltak ebbe az elvándorlásba.

– Egyszerűen az erdélyieket nem fogadták be. A szakma nem fogadott be. Egyszer, az áttelepülési hullámot követően, Láng Gusztáv mondta: csonka Magyarország, csonka magyarságtudat. A Kádár-rendszer idején a magyaroknak valami nem épült be a tudatukba, az értékrendjükbe. Valamit kiirtottak belőlük.

Nem tudták elviselni, hogy máshol is vannak tehetséges magyarok?

– Nem értik. Ha átmegy valaki, és szakmailag mást, esetleg újat nyújt, azt nem tudják felfogni úgy, ahogy kellene. Nagyon fontos amit mondok: valóban volt az erdélyi színjátszásban egy adag „csakazértis”. Csak azért is hangsúlyoztunk egy darabban bizonyos szövegrészt, ha nem is mindig tudatosan, de beleépült az előadásokba a kisebbségtudat, az, hogy mi is vagyunk, létezünk. Ez adott egy kis patetikus, hősies megnyilvánulást, és nem biztos, hogy ennek a mai színjátszásban helye van. Nem fontos mindig azt hangsúlyozni, hogy én majd megmutatom. Én egy román falu mellett nőttem fel, ha átjöttek hozzánk a románok, nagyapám úgy állt előttük, hogy abban a tartásban benne volt az egész magyar történelem. Ő mindig is azt mondta, a székben nem kényelmesen kell ülni, hanem egyenesen. Ezt nem nagyon értették Magyarországon, hogy mitől is vagyunk mi olyan egyenes hátúak, mit akarunk mi megmutatni. És mindez játékstílusbeli különbségeket is magával hoz. Mindenki nevében nem beszélhetek, de biztos, hogy minket teljes egészében soha nem fogadtak be. Amikor Laci egyszer, Csurka felkérésére egy rendezvényen elmondta A nép nevében című verset, amit itthon soha nem mondhatott, és másnap megjelent a Magyar Fórum címlapján, a veszprémi kollégák nem beszéltek velünk. Azt mondták, minek magyarkodunk? Elképzelni sem tudták, milyen világból szabadultunk. Egyszer Bánsági Ildikó, a nagy magyar színésznő mondta egy filmezésen: azt hiszi a rendező, Móriczibb lesz a mű, ha tele tömi a szereposztást erdélyiekkel? Ehhez nem lehet hozzászólni. Nem vicc, hogy még megkérdik az erdélyit, tud-e magyarul…

Több mint harminc éve ismerjük egymást, meg merem kérdezni, hogyan tette, teszi túl magát a bekövetkezett tragédiákon? Túl lehet lépni a férj, a gyermek eltávozásán?

– Nem lehet. Tudnék én minden nap sírni, bennem van a bánat. Ahogy mondtam, hiába akarok kilépni valamiből, nem lehet. Olyan emberek kerültek a legjobbkor mellém, akik azt mondták, imádkozzak. Nehezen ment, bár hittem, nem gyakoroltam a vallást. Ezek a nagy ütések visszatérítettek az igazi hithez. Rendszeresen olvasom a Bibliát, kíváncsiskodom, okoskodom, hogy mi miért történik. Most már tudom, van valahol valaki, aki meghallgat. A fiam halálakor is az jutott eszembe, Isten biztos tudja, miért akarta, hogy így legyen…

(2009)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy kiürülő ország magára hagyott állampolgárai

Hibát hibára halmozva sorozatos mulasztások miatt a közpénzből fenntartott román hatóságok képtelenek voltak megakadályozni, hogy egy sorozatgyilkos megöljön egy kislányt az ország déli részében. Mondhatjuk úgy is: a hozzá nem értés, nem törődés, a korrupció ismét ölt Romániában. A közvélemény jócskán felháborodott, de ennek az esetnek is egyetlen kézzelfogható következménye lesz: még több román fogja majd cókmókját, és megy, amerre a szeme lát. Egyéb most sem fog változni, a hatalom ugyanúgy azon fog mesterkedni, hogy a saját bőrét mentse – azon az áron is, hogy a tolvajok, gyilkosok köztünk futkároznak. A Szilágyságban élő fiatal barátom néhány évvel ezelőtt kijelentette: „én ennek az átkozott országnak soha nem leszek adófizetője, a román államnak egy percet nem fogok dolgozni, hiszen úgyis ellopnak mindent, és abból, amit nekik adnék, soha semmit sem látok vissza!” Mosolyogtam magamban, hogy akkor mihez is kezd majd a „dühöngő” ifjú, és sok hasonló korú barátja, akik vele egy véleményen voltak. Ám a válaszra nem kellett sokat várnom. A fiatalember fogta magát, és az első adandó alkalommal kiköltözött Nyugatra, ahol napok alatt munkát talált, nem is egyet. És ő, akiért kissé aggódtam, hogy talán kényelmében nem akar itthon dolgozni, három munkahelyet vállalt. Éjjel is dolgozik – huszonévesen ki lehet ezt bírni – és hirtelen millió lehetőség tárult ki előtte. Néhány hónap kemény munka után kényelmesebb szállásra költözött, gépkocsit vett magának. Szorgosan gyűjtötte a pénzt, alig kétévnyi kint tartózkodás után szilágysági szülővárosában lakást vásárolt magának, gyakorlatilag rövid idő alatt sínre tette életét. Ha valakitől azt hallom manapság, hogy elege lett Romániából, teljes mértékben megértem. Hiszen én annak a korosztálynak vagyok a tagja, amelyik fél évszázada várja, hogy jobbra forduljon sorsa. Életünk egyik felében a diktatúrában sínylődtünk, a másikban az inkompetensek és gazemberek vezetése alatt gyűrődünk. És a csillagok jelenlegi állása szerint a következő ötven évben sem várhatunk csodát… Generációm tagjaiban még volt kételkedés az iránt, hogy menni kell vagy maradni. Az okosabbja egy percig sem gondolkodott a döntés felett, és ma már jogosan röhög az itt ragadottakon. Sokak számára elvesztették tartalmukat az olyan szavak, mint Erdély, szülőföld, itthoni boldogulás. Mintha a távolból jobban lehet szeretni a tájat, az embereket, mint innen. Egy életünk van, abban pedig nem akarunk nyomorogni – mondják „túlról” az idejében (le)lépők, és sajnos igazat kell nekik adnunk. Mit érnek a fenyvesek, a hegyek és a folyók, ha a kórházban kinyírnak a bacilusok? Egy életen át fizeted a betegbiztosítást ahhoz, hogyha bajba kerülsz, hónapokig várakoztassanak egy CT-re vagy egy életmentő műtétre, a zsebedből fizesd a gyógyszereket vagy a kezelést, fizess az orvosnak, az ápolónak, a portásnak, a liftesnek, és mindenkinek, aki utadba kerül egy egészségügyi intézményben. Mert, hátha így megúszod… Kimondani azt, hogy Romániában létezik egy működő egészségügyi rendszer – vagy bármilyen működő akármi –, felér egy viccel. A legújabb – döbbenetes – adatok szerint, amelyeket immár az állam sem titkolhat, mintegy tízmillió román állampolgár távozott az országból. Vagyis a lakosság fele nem itt él, nem itt dolgozik, nem itt fizet adót, gyerekei nem itt tanulnak – és nagy az esély rá, hogy soha vissza se térjen. Szép lassan kiürül az ország, nincs munkaerő, harmadik világból behozott és általában semmihez sem értő polgárokkal töltik fel Romániát. A fiatalok, akik jobb életre vágynak, és nem utolsósorban arra, hogy tudásukat megfizessék, tömegestől mennek el. Ez olyan ország, ahol az emberek ritkán tiltakoznak a rossz dolgok ellen, véleményüket kevesen vállalják nyilvánosan, nem igyekeznek változtatni, hanem egyszerűen hátat fordítanak neki. Úgy iszkol innen a nép, mint egy lepratelepről. És a körülményeket figyelembe véve már én sem látom értelmét annak, hogy azzal győzködjem a fiatalokat: itt élned, halnod kell!
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/egy-kiurulo-orszag-magara-hagyott-allampolgarai?fbclid=IwAR13Ee2A10_um727tP6Xx1OnTzkt7nDV9bc4n_8PO0t0LL_OOQ71N5Z3BK0)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

A bolondok sem a régiek…

Kolozsváron már a bolondok sem a régiek. És ezt szó szerint kell érteni. A gyerekkorom napjait bearanyozó kedves őrültek eltűntek, újak jelentek meg a város utcáin, terein. Hol van már Lulu, Nokedli, Bolond Árpi, a batyus Pista, a nejlonzacskókat maga után cipelő névtelen asszony? Vagy a tanár úr, aki felesége halála után kattant be, és egész álló nap a ruháit stoppolta, aztán azokban rohangált az utcákon? Vagy a tetőtől talpig kitüntetésekben feszítő úriember, akinek ruháján volt Lenin-jelvény, pionír plecsni, halászkitüntetés, katonai elismerés és kubai forradalmi emlékérem?
Ma viszont találkoztam egy frissen feltűnt bolonddal. Az Avram Iancu szobor előtt állt, és beszélgetett a „hőssel”. Helyesebben üvöltve könyörgött neki, jöjjön le, és tegyen már egy kis rendet az országban.
Siettem, nem vártam meg, mit válaszolt neki a szobor…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Csocsó és a foci

(egy leigazolás története)

Csocsó bácsi leginkább arról volt híres, hogy semmiről sem volt híres. Kivételes tehetsége volt ahhoz, hogy soha semmit se tervezzen, és ne vágyódjon semmire. Korán öregedő típus volt, 30 alig múlt, amikor a nála pár évvel fiatalabbak már bácsinak szólították. Egyetlen szenvedélye a foci volt, bár ahhoz lusta volt, hogy kijárjon a stadionban. Viszont amióta az eszét tudta, a tévében minden meccset megnézett.
A helyi csapat éppen játékosügynököt keresett. Pénze nem volt a klubnak, ezért közmunkában szeretett volna alkalmazni valakit. Miután keresetlen szavakkal a legnagyobbak visszautasították őket, a klub elnökének eszébe jutott Csocsó bácsi. Együtt jártak elemibe, és éppen akkoriban hallotta egy közös ismerősüktől, hogy a jó öreg Csocsó ért a focihoz.
Amikor nyugovóra tért, Csocsó bácsi egy senki volt, ébredéskor már a futballcsapat szürke eminenciása. Az öregedő lélekben megint fellángolt a tűz. Tudta, csak akkor kerül sínre a csapat, ha külföldről igazol játékosokat. Ha lehet, olcsókat. Saját pénzén kiutazott egy egzotikus szigetre, a főváros egyetlen utcáján sorra szólította le a fiatalabb embereket. Ott akadt rá egy fénylő bőrű ifjúra, aki elárulta, hogy annak idején a Barcelona törpecsapatában focizott két hetet. Hozzátette, három éve nem rúgott labdába, és a dereka miatt az apróért is nehezen hajol le. Ez nem volt akadály, a spanyol csapat neve megszédítette, ennél nagyobb sztárt Csocsó bácsi életében nem látott. Miután elmúlt a meghatottsága, a kocsma pultján két feles társaságában azonnal aláíratta vele a szerződést.
Az itthoni lapok szalagcímben közölték, hogy Csocsó bácsi csapata a Barcelonától igazolt játékost. Aztán az első edzésen kiderült, hogy a fiatalember nemhogy nem focista, de egyenesen egy csődtömeg. Egy baleset miatt a térdét szegek tartották össze, vízfejű volt, az éjszakákat oxigénpalackkal vészelte át. A szegek miatt legfeljebb az ócskavas-telepen adtak volna érte pénzt. Így a klub kénytelen volt megtartani a szerződés lejártáig. A csapat vezetőinek zsenáns volt bevallani a képtelen helyzetet, a focistát eldugták egy aggmenházban, Csocsó bácsit pedig nagy hálálkodások közepette, érdemei elismerése mellett felmentették állásából.
Azóta kijár a meccsekre, és könnyes szemekkel találgatja, mit hibázott el…

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás