Vesztegzár: egy nap a hatvanból


Közel két hónapja vagyok önkéntesen vállalt karanténban a járvány miatt. Tehát, a betegség helyett a vesztegzárat választottam. Igaz, ettől aztán olyan vagyok, mint a kalitkába zárt csalogány. Csak énekelni nincs kedvem. És nem is tudok. Előnye, hogy valószínűleg túlélem ezeket a rettenetes időket – persze ha nem dől rám a ház, nem visz el az infarktus vagy nem fulladok meg egy szálkától. Hiszen az emberre naponta több ezer veszély leselkedik, még akkor is, ha a foteljében tölti napjai nagy részét.
Hátránya azonban több is van! Én például a bátor, ide-oda még eljárogató szomszédoktól, ismerősöktől szoktam érdeklődni, hogy megvan-e még a Mátyás-szobor, hogy nem tért-e vissza a magyar világ, hogy az emberek ugyanúgy néznek ki, mint a járvány előtt, és egyáltalán milyen irányba halad az emberiség? Hiszen ez az itthon töltött hatvan nap nekem száz évnek tűnik, és csak akaraterőmnek köszönhetem, hogy nincs földig érő szakállam. Más kérdés, hogy a hajam már kezd egy ütődött ősember frizurájára hasonlítani. Néha meg olyan érzés tör rám, hogy a régen beígért metró is elkészül városunkban, mire véget érnek a korlátozások…
Egyszer azonban, a két hónapos karanténom felének tájékán mégis kimerészkedtem. Halaszthatatlan dolgom akadt, amit senki más nem tudott volna elintézni helyettem. Ahogyan a rendelkezések megkívánják, megírtam a papírosomat, hogy ide és oda megyek ettől eddig ezt és ezt intézni. Maszkot tettem, kesztyűt húztam, taxit hívtam, hogy a járvány szellője se érintsen, levitettem magam arra a bizonyos helyre, elvégeztem, amit kellett, majd újra taxiba szálltam, hogy mihamarabb hazaérjek.
És ekkor hallottam egy olyan történetet, amin ma is gondolkodom…
Ahogy beültem a gépkocsiba észrevettem, hogy taxisom kicsit szomorú és dühös. Vagy helyesebben: dühösen szomorú. Hamarosan kiderült, mi a baja szegény embernek. Először is megkérdezte, van papíróm arról, hogy miért jött rám a koslatás. Mutatom neki a „deklarációmat”, mondom részemről minden rendbe. Felvilágosít, hogy csak azért kérdi, mert aznap már megállította a rendőr. Kérdem, és mi lett a vége?
Bár hallgattam volna. A taxis ezen a ponton ugyanis majdnem elsírta magát. Képzelje – mondja –, éppen egy volt osztálytársam állított meg! Aztán a taxisom elmesélte, hogy az illető annak idején annyira csóró volt, hogy ő kellett etesse az otthonról vitt uzsonnával, meg amúgy a csávó olyan szegény volt, hogy a templom egerei is röhögtek rajta. Aztán útjaik elválltak, ő taxizik a megélhetésért, egykori haverja meg zsarugúnyát öltött. Ez nem is lenne baj, ám a ruhával karaktert is cserélt, mikor leállította rászólt, hogy csak semmi baráti üdvözlés, mivel szolgálatban van. Amúgy meg azért intette le, mert látta telefonon beszélni, a törvény ezt tiltja, készítsen elő taxisom 500 lejt, annyi a büntetés és örvendjen, hogy ennyivel megússza.
Emberemben egy világ dőlt össze. Az a szép világ, amikor az utolsó karéj zsíros kenyerét is megosztotta ezzel az arrogáns kékbe öltözött majommal, aki – lásd milyen az élet – elfelejtette, hogy néha ő mentette meg az éhenhalástól. „Nem az bánt, hogy megbüntetett ez a féreg, hiszen valóban beszéltem a mobilomom, hanem a hálátlanság és a pökhendiség, ahogyan rám szólt, hogy ne tegezzem, mert ő a hatóságát képviseli. Bezzeg nem volt ilyen magabiztos, mikor nem volt vírus, ő meg az éhségtől csillagokat látott” – fejezte be történetét a taxis.
Úgy néz ki, vesztegzár idején semmi sem a régi. Még éhenkórász haverből lett rendőr sem…

(2020. május)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Az elmúlás illata


(apám emlékére)

A tavaszi napsütés úgy ömlött be a kétes tisztaságú ablakon, hogy még a kókadó virágok is magukhoz tértek. A vakítóan fehérre meszelt kórteremben eredetileg ketten voltak. Egy héttel korábban majdnem egy időben utalták be őket, de a másik két nappal később meghalt. Nem sok vizet zavart, szinte alig hallhatóan lélegzett, enni és inni már nem tudott, csövek álltak ki belőle minden nyílásából. Így aztán az öreg napok óta egyedül volt, már ő sem tudott kimászni az ágyból, testére mindenféle műszereket kötöttek, kábelek szövevénye vette körül, de agya még mindig jól működött, és szemében is megmaradt az egykori huncutság. Vagy annak emléke – gondolta fia, aki minden nap pontban két órakor meglátogatta apját. Gyümölcsöt és vizet hozott minden áldott alkalomkor, bár apja is egyre kevesebbet evett és ivott, de mintha egyre többet aludt volna. Talán jobb is, hogy álmodik, és nem a fájdalommal törődik – ötlött fel a fiatalban.
A fiú régen elkerült otthonról, mégis úgy érezte, mindent megbeszéltek apjával az idők során, még ha nem is voltak olyan viszonyban, hogy állandóan egymás nyakában lógjanak. Anyja már nem volt közöttük, ő éppen akkor távozott a világból, amikor az ablakuk előtti cseresznyefa virágozni kezdett. A fiú akkor ezt úgy élte meg, mint a természet örök körforgását: valami elmúlik, valami születik, a régi helyébe új nő ki, és az emberek változnak. Illetve átváltoznak. Hitt abban, hogy belőlünk fák lesznek, virágok, kóbor ebek, örvénylő vizek vagy dús bokrok az út szélén. – Valamik leszünk a végén, hiszen semmi sem mozdulatlan és semmi sem állandó – nyugtatta magát anyja halálos ágyán. Apját sosem kellett ápolnia, egy este rosszul lett, éjjel kórházba került, innentől az orvosok és ápolók foglakoztak vele. Ahogy ránézett az öregre, ismét csak elcsodálkozott azon, hogy apja még ebben a korban sem őszült meg. Talán egykor mosolygós szemében volt valami, ami arra utalt, hogy jövő már nincs, de a múlt most is zakatol az agyában. Ilyen volt apja, és ezt környezete hamar megszokta: bármit tett, bármilyen terveket szövögetett, mindennek a tegnap volt az alapja, amire épített. Mondta is: „fiam, nem mindenre vagyok büszke a múltamból, de nem tagadhatom meg. Együtt éltem vele, együtt halok meg majd vele, de mindig azon igyekeztem, hogy ugyanazt a hibát kétszer ne kövessem el.” Ezzel le is zárták a témát, a fiú a maga módján levonta a tanulságot, és sosem kérdezte, mit tenne másként apja az életében. Egyszer arról is mesélt, hogy majdnem külföldön ragadt, ám a dolgokat nem részletezte, és ő sem kérdezett többé rá. Pedig érdekelte volna, miért tért haza, miért nem eresztett gyökereket egy jobb világban, miért mondott le álmairól. Aztán hallott az öreg élete szerelméről, de ezt a témát sem firtatta soha. És az egykori kirándulásokat sem, és a jókedvét sem, és a könnyeinek okát sem. Most, hogy ott állt apja betegágya mellett, és látta a kifelé csordogáló életet belőle, hatalmas sajnálkozást érzett. Hirtelen rászakadt a felismerés, hogy alig ismeri a betegen és vénen is szép vonású férfit, aki mellett felnőtt, akinek a kezét fogta, ha megijedt a villámoktól vagy az örvénylő világtól. Majdnem rosszul lett attól, hogy örökre bezárul előtte apja emlékeinek kapuja, és ezzel ő is kevesebb lesz annál, amit eddig gondolt magáról. Pedig csak most döbbent rá, milyen keveset tudott róla. Talán nem volt elég kíváncsi? Vagy apja volt túlzottan zárkózott? Mindegy, a végeredmény ugyanaz – gondolta: ő magával viszi, ami az övé, én meg itt maradok emlékei nélkül. Élete nélkül. Érezte: ez egy fájdalmas és egyben kései döbbenet. Ilyenkor az ember saját magát is gyászolja, hogy halandónak születik – eszmélt rá apja kezét szorítva a fiú. Aztán csöndesen felállt, és kitárta az ablakot.
Enyhe tavaszi szellő csapta meg az arcát. És a halál összetéveszthetetlen illata. Hát ennyi volt – sóhajtott, és már abban sem volt biztos, hogy mindezt nem csak álmodja…

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Tavaszi bezsongás


Március beköszöntével Hermina úgy érezte, újjá született. Barátai tavaszi fáradságra panaszkodtak, szédelegtek ide-oda, de Hermina biztos volt abban, hogy mindez csak akarat kérdése, a társaság bebeszéli magának, hogy fejbe kólintja őket az évszakok váltakozása. Jó alibi arra, hogy ne kezdj semmihez hozzá, üldögélj a kanapén, mint egy elcsigázott teknős, aki elbújik a páncéljában – mondogatta. Különben is Hermina úgy akart élni, mint a mesékben: ha már kitavaszodott, itt az ideje az új szerelmeknek, a kalandozásoknak, a zsongásnak.
Hermina sosem tudta volna megbocsátani magának, ha nem az egyenes utat választja. Ilyen volt ő a fodrászszalonban is, ahol miden második napon reggeltől estig vágta és igazította a kliensek haját. Dühös volt, ha kollégái azt mondták magukról, hogy ők a „hair-stylist” szakmában dolgoznak. Az ilyeneket nem is tartotta vérbeli fodrásznak, inkább amolyan ficsúroknak, akik mással nem tudnak eldicsekedni.
Mikor Hermina kilépett a fodrászszalonból, elbódított a tavasz illata. Elege volt már a télből, a latyakból – hó mintha egyre kevesebb hullott volna évről-évre –, a hideget sem szerette már. Hermina már nem volt éppen fruska, megélt néhány dolgot, túl volt egy-két házasságon és váláson, úgyhogy sok meglepetésre az életben már nem számított. Ám ebben a márciusi levegőben mégis volt valami, ami reményre adott okot. Ahogyan melegedett az idő, úgy nőttek Hermina elvárásai is, hogy valami olyasmi fog vele történni, amit még nem élt meg, és talán soha nem is fog. Kényelmes léptekkel sétált a tegnapi eső áztatta úton, a levegőben érezni lehetett még a fák illatát is.
Lipták úr kitárta az ablakot, és kissé még álmosan nagyot szippantott a tavasz mindent betöltő illatából. Ahogyan tüdeje megtelt az ózondús levegővel, egyre jobban érezte, ahogyan csontjai megfiatalodnak, elméje kitisztul, és majdhogynem földöntúli boldogság kezdte betölteni lelkét. Boldog volt azért is, hogy szobája sötétjében árválkodó virágait végre kiteheti a napra, és a fény majd beléjük is új életet költöztet. Lipták imádta a virágait, mivel gyerekei régen önálló életbe kezdtek, felesége pedig jobb létre szenderült, úgy ápolta őket, mintha élete múlt volna virágai boldogságán. Amelyiket lehetett, azt tavasztól a nyár végéig az ablakpárkányon tartotta, hadd járja át őket a levegő, süssön rájuk a nap. Ősszel aztán bevitte őket a szobába, vagy gyökereit szakszerűen kiszedte, egy ládába homokot öntött, hogy várják meg a tavaszt. Amikor aztán az idő jóra fordult, a fagyok már elmaradtak, Lipták szertartásosan kihelyezte virágait a párkányra.
Ezen a tavaszelőn is nekifogott a jól bevált műveletnek. Ám ahogyan tette ki a párkányra a virágokat, véletlenül meglökte az egyik cserepet…
Hogyha Hermina azt gondolta, meglepetések már nem érhetik, nagyot tévedett. Lipták úr cserepe, földestől, virágostól, alátétestől pont a lába előtt landolt. Herminát nem az évszakok váltakozása verte fejbe, hanem Lipták úr virága találta majdnem el. A meglepetéstől szólni sem tudott, csupán egy gyilkos pillantást vetett a bűnös ablakra.
Később mindketten úgy mesélték, hogy a szerelembeesés pillanat műve volt. Talán a tavasz illata, talán Lipták virágai, de meglehet, hogy Hermina örökös optimizmusa tette, hogy a két lélek abban a percben egymásra talált. Az emberek azt beszélik, őket már csak az ásó meg a nagyharang válassza majd el egymástól. Vagy egy virágcserép – teszik hozzá a kétkedők…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Kapás úr két tavasza


Csendes, álmos délután volt, a levegőben tavaszi zápor közeledte érződött. Délelőtt ragyogott a Nap, délutánra le kell állni a tennivalókkal a kertben, mert nagy idő készülődött. Április, szokásához híven tréfás kedvében volt. Az időjárás leginkább a semmittevésnek kedvezett. És az emlékezésnek. Arra, ami volt, ami ma már nincs, és soha többé nem lesz.
A fenti gondolatmenetből indult ki Kapás úr is, aki éppen bölcsen nézegette a semmit, ám agya ifjúkora irányába kalandozott. Mint aki hirtelen megvilágosul, odaszólt feleségének:
– A Rigó nem madár volt. Kalács sem péktermék.
Az asszony nagyot nézett, gondolta, törvényes ura hirtelen meghibbant.
– Rigó meg Kalács gyerekkori barátaim voltak – tette hozzá gyorsan Kapás, hogy eloszlassa a kétségeket elmeállapotát illetően. Bár hitvese nem értette, hogy került elő a két név, esze ágában sem volt abbahagyni a vasárnapi húsleves főzését, főleg, hogy ilyen szép csillogó sárgára rég nem sikerült a leve. Így aztán az öreg Kapás magában folyatta a morfondírozást, képzeletében már a jó ötven tavasszal azelőtti utca, a kicsiny park, szülei háza, a vékonyan csordogáló patak és a tarka mező bukkant elő. Ritkán tört rá ilyen erővel a múlt, de hagyta magát vinni az árral, jól esett, hogy újra ott játszhatott a régi telepen, egykor büszkén az égre törő diófák árnyékában…
Kalács azért volt különb a többi öcskösnél – villant be Kapásnak a régi emlék -, mert volt egy pedálos kocsija, amit az istenért sem osztott volna meg senkivel. Nem volt több három évesnél, amikor a szülei megvették neki, idővel kikezdte a rozsda, itt-ott leesett róla a pléh, de Kalács sok esztendő elteltével is azzal „száguldott” a park sétányain. A többieket ette a sárga irigység, de Kalács már kisgyerekként nagyobb és erősebb volt náluk, így senki sem merte megkockáztatni, hogy elvegye tőle. Akkor hagyott fel az kocsikázással, amikor megkapta az első gitárját, ettől kezdve a „csodaautó” az enyészet útjára lépett.
Az öreg Kapás úgy emlékezett, Kalács gitárjával került képbe Rigó is. A gúnynév nem volt véletlen: kicsi barátjuk éjjel-nappal énekelt, még a leglehetetlenebb helyzetekben sem tudta senki befogni a száját. Iskolás bérletük volt az operába, Rigó hangosabban kornyikált a nézőtéren, mint az énekesek a színpadon. Odahaza az apja néha az idegroham szélére került, de Rigót ez sem tudta leállítani.
Egy szép tavaszi napon („nem ilyen ronda volt akkoriban az április, mint mostanság” – mélázott Kapás) Kalács nagyot gondolt. Neki volt gitárja, Rigónak hangja, Kukiról mindenki tudta, hogy otthon dobok helyett napestig a nagymamája lábasait püföli, hát alapítsanak együttest! („Szegény Kuki” – kalandozott el Kapás emlékezete. „Milyen ígéretesen indult, aztán a pia az agyára ment. A halálát is ennek köszönhette, illuminált állapotban legurult a lépcsőkön”.)
Az akkor nagyszerűnek hitt gondolatot tett követte, Kalács, Rigó és Kuki együttest alapítottak. Dobfelszerelésre ugyan nem volt pénzük, de az iskolából kölcsönkértek egy úttörődobot, ettől azt hitték, a Beatles nyomdokaiba lépnek. Kapásnak minden álma az volt, hogy az együttes basszusgitárosa lehessen, de a hangszerre sehogy sem tudták összekaparni az anyagiakat. A megoldás Kalács anyából pattant ki: egy használaton kívül helyezett szekrény ajtajából kivágtak egy gitárra hasonlító darabot, négy vastag húrt szereltek rá, és Kapást kinevezték basszusnak.
A próbáknál tovább soha nem jutottak. Néha lenéztek a szomszédok is a próbateremnek kinevezett pincébe, elképzelni nem tudták, mi az a förtelmes zaj meg ordibálás, ami onnan felhallatszik. Végül Kalács apja elégelte meg a csendháborítást, és véget vetett a muzsikus időknek.
– Azon a tavaszon nem lettünk híresek, de jó móka volt – kiáltotta oda feleségének az álmodozó Kapás.
Az asszony meg sem hallotta. Éppen végzett a húslevessel, és nagy szakértelemmel a krumplipüréhez mérte ki a tejet…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Pályázati írások

Az embere, aki elveszett

Amikor Rigmányi kilépett a házból takaros kis kertjébe, még ő sem gondolta volna, hogy azon a napon el fog veszni.
Október derekán járt a természet, hétágra sütött azon a reggelen a nap. Rigmányi pár napos, még a nyárról maradt szabadságát élvezte. Felesége kora reggel elindult a gyerekekkel bevásárolni, és ő úgy gondolta, néhány órára belekóstolhat a szabadság édes gyümölcsébe.
Mivel túl sok barátja nem volt, kocsmába nem járt, a kertjébe indult. A hatalmas cseresznyefán, amelyet még apja ültetett, megállt egy kicsit a tekintete. Mintha soha ilyen kecsesnek és erősnek nem látta volna. Bár a fa már siratta lombját, büszkén magasodott a kert középen. „Nincs szebb és kellemesebb egy verőfényes őszi délelőttnél” – gondolta Rigmányi, és néhány pillanatig a világ legboldogabb emberének érezte magát. Fia és kislánya jutott eszébe, meg a felesége reggeli, kávéillatú csókja. Fülig érő szájjal mosolygott…
Utólag, amikor az emberek az eseményről beszéltek, akár meg is esküdtek volna, hogy mosollyal az arcán veszett el.
Rigmányi beleszippantott az avarillatú, friss levegőbe, és a rózsabokrok felé indult.
Sokan, mind a mai napig úgy gondolják, hogy azon az úton kallódott el. Mások tudni vélik, a bokrok között még megvolt.
A bizonyítékok az utóbbiak igazát erősítik.
Tehát Rigmányi letépett egy szál őszi rózsát az asszonykájának. A felesége, becsületére legyen mondva, mindennemű ajándéknál jobban örvendett egy virágszálnak. A rózsát különösen kedvelte, és ezt Rigmányi még az udvarlás idejéből észben tartotta. Szerette, mi több, imádta az asszonyt, ezért is különös, hogy egyik percről a másikra elveszett.
A rózsával a kezében, Rigmányi a málnás felé vette útját. „Ó, mily csodás a természet, lám-lám málna is lesz a fiam születése napjára” – gondolta. Ismét, és nagyon hirtelen, megsimogatta a boldogság lágy szellője.
Fütyörészve érkezett a körtefához. A gyümölcsök sárgán, éretten csillogtak a napsütésben. Rigmányi boldogsága – utólag megmagyarázhatatlanul – az egekig ért.
Észre sem vette, amikor elvesztette a bal karját.
Kissé odébb, a fenyőfa mellett, a jobb lába is elveszett.
Rigmányi annyira boldog volt, hogy mindebből semmit sem vett észre.
Patakocska szelte ketté a kertet, békák koncerteztek a fűzfa alatt. Rigmányi rácsodálkozott a szitakötők táncára, a fecskék vonulására. Szíve majd’ meghasadt a gyönyörűségtől. „Még mondja valaki, hogy nem szép az élet” – sóhajtott nagyot kertje kellős közepén.
Ekkor veszett el a jobb keze.
Aztán a bal lába.
Lassan a törzse is semmivé vált.
Amikor kutyája valahonnan a kert aljából elébe szaladt, már-már madarat lehetett volna fogatni vele.
Rigmányi még soha életében nem volt ennyire boldog.
Tudvalevő, és ezt tudósok is bizonygatják, hogy az ember, a hirtelen rátörő, határtalan örömben és boldogságban elvesztheti az eszét. Ám Rigmányi volt a történelemben az első – és tudomásom szerint mindezidáig utolsó – halandó, aki szép sorjában mindenét elvesztette. Eszét, testét szintúgy.
Rigmányi gyakorlatilag önmagát hagyta el. Árnyéka sem maradt a földön.
Mondják, a felesége évekig kereste. Minden hajnalban kijárt a kertbe, elsétált a patakocskáig, hátha-hátha rábukkan férje nyomára. Ismerősei úgy vélik, ha valahol önmagára is talált, Rigmányi már soha többet nem lehet olyan határtalanul boldog, mint ápolt kertjében, a fák árnyékában, szeretteitől körülvéve.
Egyik barátom, aki nemrégiben tért haza valami messzi egzotikus helyről, és aki ismerte a történetet, kissé ijedten és döbbenten mesélte – szavaiban soha nem volt okom kételkedni –, hogy egy csodálatos alkonyaton, amikor korallok szikráztak a lebukó nap bíborszínű napsugaraiban, és örökzöld pálmafák bókoltak az alattuk elhaladó szerelmespároknak, egy szomorú tekintetű, félszeg embert látott behúzódni egy széltől óvott, eldugott kapualjba. A döbbenetes az volt ebben a jelenésben, hogy az osonó alak, az izzasztó forróságban is, egy frissen leszakítottnak tűnő őszi rózsát tartott a kezében…
Valahol a messzeségben, egy számára oly kedves napsütötte tájon talán mégis rátalált önmagára Rigmányi.

****
Könnyek az esőben

Elfogyott a hétfő elmúlt a kedd is, szerda mintha nem is lett volna. A csütörtök is kifogyott magából, és eltelt a péntek is. Hol van már a szombat édes íze, a leáldozó nap varázsa, a cinkostársunkká lett hajnalhasadás, a reggelig tartó ébrenlét; a várakozástól és találkozástól izgalmas vasárnap; hova tűnt a hét? Merre járnak a hónapok? Szerettük a hét minden napját, a hónapok nevét, az évszakok illatát, a tiltott gyümölcs ízét. Esendők vagyunk egy pokoli világban, ahol az értelmetlenség szüli az értelmet, ahol senki soha meg nem találja egyszeri földre szállásunk alapvető igazságait. És mégis hiszem: egyszer, egy csodás őszi alkonyaton még egymásra kacsintanak a fák rozsdavörös lombjai, tengermély fájdalmunkban lélegzethez jutunk, és kievickélünk a megénekelt túlsó partra. És az eső sem hoz majd könnyeket.

—–
Emlékeztek, barátaim? Zuhogó esőben kikandikáltunk a füstös ablak, a behúzott függöny mögül. Nagyot ámultunk a vihar, a szakadó zápor láttán. Cseresznyefánkat majd’ kettétörte a szél, ablakunkon jégeső kopogtatott. Gyűlt a társaság, és halmozódott az elkeseredés: még a kopott lépcsők is megszaladtak a lábunk alatt.
Bizony, társaim, emlékezzetek csak, azon a napon nagy bulira készültünk. Legalább hármunk születésnapját ünnepeltük — egy napon, egy helyen. Egyek voltunk időben és térben, annyi reménnyel ifjúságunk tarisznyájában. Néha kibámultunk az ablakon: az eső csak verte a házunk falát, madarak menekültek védettebb helyre, a cseresznyefa kétségbeesetten hajlongott a vihar istenének haragjától. Pedig amikor jöttetek, csorgott még a napsugár…
Emlékeztek? Alantas ősz volt, a szőlő időnap előtt lefagyott, az almák kukacosan, rothadtan hullottak a sáros földre. A csúf idő ellen nem volt apelláta. Talán csak részünkről, akik a szép napokat vártuk. A jó kis szórakozást, a felhőtlen jókedvet. De Isten haragja ellen nem tudtunk mit tenni. A falat és az ablakot csak verte-verte az ólmos eső. Csönd telepedett a szobára és ránk. Az eresz megereszkedett — ott lebegett álmosan a viharban. Érdekli az ereszt a szél, a cseresznyefát a tüzelő ég? Érdekli az ifjú szerelmest szerelme majdani sorsa?
Cigaretta füstje kavargott szobánkban, ismét kilestünk a poros ablakon. Az eső pedig egyenletesen kopogott az ablak párkányán. Úgy szóltak csöndesen a cseppek, mint újszülött szívének első dobbanásai, és zenéltek halkan, mint zongorafutam hangja a messze távolban. A füstszagú függöny mögül figyeltük a rohanó felhőket, hátha mosolyogni kezd a Nap. A sötét, bútorokkal, porral és emlékekkel zsúfolt szobánkban néhányunkon halálfélelem vett erőt. Az egerek járta padlásról gyanús hangokat véltünk hallani. És szerelmeinket átölelve vártuk, mikor dől ránk a jelen. A jövő. Meg a korhadó ház. Zajt csaptunk, hogy elüldözzük a rossz szellemeket. Saját félelmeinket.
Emlékeztek, sorstársaim? Bokáig érő csizmát húztunk a nyakig érő sárban, hogy legalább egy-két sört hozzunk a nagy bulinkra. Semmi nem volt nyitva. Csak egy átkozott kis kocsma, ahol vagy húszan várták a decijüket. Sör helyett vettünk rumot meg likőrt, betegek is lettünk tőle. Ami egyenletes és egyforma volt: az eső. Az égiek dübörgése. Isten verése az őszben. A rothadó szőlő, a nyüves alma, a dülöngélő, zivatar rázta cseresznyefa. A lét remegett bele a viharba, reményeinket verte az eső.
Barátaim, emlékeztek még? Mi a sárban, a zuhogó esőben, a vihar tépte fák között is láttuk a sarjadó füvet. Gondolatban imát mondtunk a természetért. Éreztük jövőnk keseredésbe menekülő végzetét, az egész elmúlás értelmetlenségét. Bár a nagy buli későbbre maradt. És a nagy rácsodálkozás kicsinyes életünkre még csak ezután következett…


A zivatar után két-három napra rettenetes hírt kaptunk. Mindannyian megdöbbentünk, ahányan csak az eső idején a házban voltunk. A lány, akit mindannyian szerettünk, a legszebb és a legjobb közülünk, örökre a fellegekbe ment. Mint a füst a pusztából, mint egy jel az éjszakában. Az első volt közülünk, akinek hiba vártuk visszatértét. Éjnek közepén ment el, önként, ahogyan a vándor kél útra, hirtelen, ahogy a szép idő vált zivatarra. Talán nem ismerte az eső jótékony hatását, nem látta a felhők közül előbújó Napot, a hajnal közeledtét. Nem látta, amit mi: a viharban is sarjadó füvet, az eső után menedékükből előbújó madarakat, a küzdelem értelmét.
A hírvivő elment, és én akkor megutáltam a zivatart és az esőt. Az őszt. A nagy bulikat. Pedig mennyire szerettem őket… Együtt, barátaim, olyanok voltunk, mint a partját ostromló tenger, mint az égre kiáltó fa, a kölykét védő oroszlán. Keménynek hittem magam — talán az is voltam, voltunk akkoriban. Hirtelen omlott össze az álmok temploma, mi pedig maradtunk az igával a nyakunkban.
Ma már sokszor könnyezem. Az elvesztett, a megtalált, a tenyeremből összekulcsolt kehelyből elillanó évekért, életekért, szerelmekért. Életünk is csupán csepp az esőben. Esőcseppek választanak egyre gyakrabban barázdás arcomon utat. Még a ragyogó napsütésben is. Pedig de szeretnék könnyek nélkül élni…

****
Huba, a klasszikus

Minden híreszteléssel ellentétben, én ismertem Hubát. Sokak véleménye szerint Huba csupán Eta néni képzeletében élt, amolyan kései „elképzelt szerelem” lehetett.
Tanúsítom, ez nem igaz.
Huba igenis valós személy volt.
Fura módon, nagyon régen, amikor Eta néni válása után áttelepült Erdélyből az anyaországba, még hírét sem hallotta Hubának. Pedig ő már akkor élt és alkotott Budapesten, de hogy „művei” milyen szintet ütöttek meg, hadd ne részletezzem. Tény, hogy Huba meg volt győződve: ő egy nagy, de még felfedezésre váró író. (Később, amikor személyesen megismertem, és beleolvashattam gyöngybetűkkel körmölt alkotásaiba kiderült, nagynak nagy Huba, de nem író).
Tíz év elteltével Eta néni hazalátogatott Erdélybe szülei sírjához.
A temetőben – szerencsés véletlen – ott nézelődött Huba is, akit szintén ezekről a tájakról sodort a sors tovább. Azon a verőfényes napon valami távoli, ágrólszakadt rokona hantját kereste a számára titokzatos temetőben. Egy rózsabokros sír felett – ahova éppenséggel nagyszüleim voltak eltemetve – Huba és Eta pillantása összetalálkozott.
És ekkor kezdődött az a bizonyos kései szerelem.
Hogy sokáig mégsem tudott szinte senki szerelmükről, ez pusztán a tapintatuknak volt köszönhető. És a balsorsnak, mely távol űzte őket szülőföldjüktől.
Immár kettesben visszatértek új hazájukba, Magyarországra, összeköltöztek, ám nem sokra rá Huba szélütést kapott. Többet soha nem hagyta el tömbház lakásukat, és Eta néni hosszú évekig odaadóan ápolta. Én már a tolókocsiban ismertem meg Huba bácsit, aki még így is tekintélyes embernek tűnt. Mikor már majdnem úgy nézett rám, mint sosem volt fiára, kissé félszegen bevallotta, soha semmi mondanivalója nem volt, azért írt, mert kocsmába nem járt, sakkozni nem tudott, az olvasást – kivételt képezett pár klasszikus – már rémesen unta.
Az élet úgy hozta, hogy hosszú évek teltek el, amire ismét eljutottam hozzájuk. A csengetésre, kissé rendhagyó módon (ez a művelet rendszerint a tolókocsis Hubára tartozott) Eta néni nyitott ajtót.
– Csókolom, hogy s mint, drága Eta néni?
– Jól vagyok édes fiam – válaszolt pajkos mosollyal Eta.
Eta néni rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy csak rá kellett nézni, és az ember máris jókedvre derült.
– Huba bácsi idehaza? – kérdeztem, és titokban reméltem, hogy az öreg azóta írt valami maradandót is.
– Hol lehet máshol? – kérdezett vissza csodálkozva a néni, s rögtön tudtam, hülyeséget beszélek, hiszen Huba bácsi másfél évtizede még az ablakon sem hajolt ki.
Eta néni betessékelt, leültetett, kávét hozott, de Hubát sehol nem láttam
– A bácsika a másik szobában pihen? – kíváncsiskodtam kicsit erőltetett mosollyal, hiszen tudtam, az a szoba soha nem volt lakott, oda csak tévézni jártak be, ezen kívül csupán Huba klasszikusai sorakoztak egy árva könyvespolcon.
– Ott pihen hát, hol is máshol? – kérdezte immár másodszor inkább önmagától Eta néni.
– Láthatnám?
– Persze, fiam…
Eta néni bevezetett a szomszéd szobába, de Huba bácsi… sehol.
– Nos, merre találom? – kérdeztem kissé megütközve. A szoba üres volt, és hirtelen azt hittem Eta néni viccel velem, az öreg csodával határos módon jobban lett, és elment hazulról.
– A polcon, fiam, ott abban a szép márvány urnában pihen Huba…
Mit mondjak? Előbb megdöbbentem, utána pedig majdnem elnevetettem magam: egyből felismertem, hogy Huba végtére is meglelte a helyét.
Egy polcra került az imádott klasszikusaival…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Gondolatok kakaós kekszre

1.

– Mutattak a szüleim rólam régi fényképeket. Azt mondták, nagyon jól néztem ki, mielőtt megszülettem…

– Mik vannak! Tegnap olvastam, hogy megtalálták Napóleon gyerekkori koponyáját…

– A divatszakmában nagyot alkottam. Én voltam a konfekciógyár legjobb gomb és cérna beszerzője!

– Elmentem a szupermarketbe sportolni. A mozgólépcsőn gyakoroltam. Megyek Pestre, és nem akarok hanyatt esni a metróban lefele…

– Azt mondják, madarat tolláról. Akkor embert hajáról? És mi van a kopaszokkal?

2.

– Én és John Lennon ikrek vagyunk. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában születtünk. Néhány év eltéréssel.
– Gyerekkoromban azt hittem, a négerek cipőkrémmel bekent fehér emberek.
– Mutattam apámnak egy fotót magamról. Mondom, nézze meg, milyen rosszul sikerült a kép. Azt mondja, ő még jó képet hülyegyerekről sosem látott…
– Egyszer írtam egy kiváló mondatot. Az irodalomárok nem tudták, mit kezdjenek vele. Ma Goethe-idézetként szerepel a tankönyvekben…
– Anyám azt mondta, ha minden reggel kakaót iszom, erős leszek. Nem lettem erős. Csak sárgaságos.
– Mély nyomot hagytam a színpadon. Belevertem egy hatalmas szöget.
– Végtelenül megtisztelőnek érzem, hogy kortársa lehetek önmagamnak.
– Egészen korán lettem sarkkutató. Szüleim állandóan a sarokba állítottak.
– Boldog vagyok, hogy ennyi év után végre megismerkedtem magammal.
– Nem lettem alpinista. Sosem voltam a helyzet magaslatán

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Koronavírus: a lehetetlen határán (3)

A kálvária vége?

Az előző két rész tartalmából: egy szilágysági kisvárosban Jancsikáról, aki nem hagyta el a lakását másfél éve, megállapították, hogy koronavírussal fertőzött. Néhány kilométerrel odébb, a megyeszékhelyen kiderült, hogy mégsem az. Közben azt a három embert, aki egyéb betegségei idején látogatta, karanténba helyezték. Annak ellenére, hogy ők makkegészségesek.

Amint sejtettem, még jött egy fordulat Jancsika-ügyben. Furcsa is lett volna, ha minden egyből rendeződik.
Kiderült tehát, hogy azon kívül, hogy millió és egy más problémája van, emberünk legalább nem vírusos. Mikor már-már úgy tűnt, véget ért a kálvária, Jancsika kapott a rendszertől még egy taslit a fejére, mint szigorú apától a család hülyébbik gyereke. Ugyanis Jancsika eredetileg nem is azért került kórházba, mert fertőzött volt, hanem azért, mert víz volt a tüdején. Igen ám, de amikor kiderült, hogy nyoma sincs benne a koronavírusnak, Jancsikát gyorsan haza akarták pakolni. Újabb őrület. Ugyanis azok, akik addig otthon ápolták, most karanténban vannak. Noha kutya bajuk. De a törvény az törvény, bármilyen abszurd is. Tehát, ha hazaviszik Jancsikát, nem a vírus öli meg, hanem, mivel jó ideje mozgásképtelen, legfeljebb éhen hal.
Az eszement ellentmondásra – hogy Jancsika otthon, ápolói karantéban, esély a túlélésre nulla marad – egy családtag figyelt fel, aki mellesleg orvos. Ő járt közbe, hogy Jancsikát legalább addig bent tartsák a kórházban, amíg a többeknek lejár a kényszerbezártságuk.
Remélhetőleg ezzel valóban lezárulnak Jancsika és a család megpróbáltatásai. Én az egészből egyetlen tanulságot vontam le, ha egyáltalán lehet ilyesmi. Tudniillik azt, hogy milyen igaza volt Churchillnek, amikor kijelentette (vagy nem, de ettől még igaz): „Csak abban a statisztikában hiszek, amit magam hamísítok”…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Koronavírus: a lehetetlen határán (2)

Avagy Jancsika és a családja kálváriája folytatódik

Az előző rész tartalmából: a lakását másfél éve el nem hagyó Jancsikánál az első teszt koronavírust mutatott ki. A városka polgármestere büszkén jelentette, hogy végre nekik is van fertőzöttjük. Három ember, akik betegsége és bezártsága alatt látogatta és segítette karanténba került. A kórházban aztán elvégeztek Jancsikán még egy tesztet…


Miután kivonták a forgalomból, Jancsikáról városában elterjedt a hír, hogy elpatkolt a koronavírus következtében. Nem csoda, hiszen a polgármester közölte nagy hűhó közepette, hogy megvan az első betegük. Anyja, barátja és unokaöccse, gyakorlatilag az a három ember, akik másfél év alatt betették hozzá a lábukat, karanténba sínylődnek, noha a barátja három (!!!) tesztje is negatív. A többieket saját kérésükre sem tesztelték, de soha jobban nem voltak. Így aztán őket minden nap felhívja a rendőr, hogy jöjjenek az ablakhoz és integessenek neki, így győződik meg arról, hogy a három makkegészséges ember nem hagyta el a lakását. Ez már önmagában is eszement és szürreális… De a cifraság ezután jön: időközben a megyeszékhely kórházában újabb tesztet végeztek Jancsikán, és megállapították (a második vagy a harmadik után, ez máig nem tisztázott, az eredményeket sokáig titkolták), hogy kutya baja sincs. Ami tehát egyszer pozitív volt, az néhány kilométerrel odébb negatív lett… Persze ez már nem kapott nagy nyilvánosságot (a család úgy értesült, hogy egyik tagja szerencsére orvos, ő elérte, hogy közöljék a teszt eredményét), mint az, hogy vírusos. Tehát szülővároskájában nyilván ma is úgy van elkönyvelve, mint az eddigi első és egyetlen koronavírussal fertőzött beteg.
Összegezzük az eddigieket: Jancsika súlyos betegségekkel küzd, ezért másfél éve nem mozdult ki a lakásból. Mikor kórházba került megállapították, hogy koronavírussal van megfertőzve. A második (vagy harmadik? – a titkolózás miatt nem világos) tesztje után kiderült, hogy mégsem vírusos, de egyéb baja van elég. Akik jártak nála egyéb betegségei idején, azóta is karanténban vannak, noha senki sem beteg. Néhányan a szülővárosában már eltemették Jancsikát, volt, aki felhívta az anyját, hogy részvétet nyilvánítson.
Nos, ez dióhéjban egy koronavírusos (???) eset története. Sosem tagadtam a járvány létét, de azért érdemes elgondolkodni néhány dolgon. Főleg az adatok hitelességén, amit ilyen-olyan, akár hivatalos fórumokon közölnek velünk…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Koronavírus: a lehetetlen határán

Avagy Jancsika, az orvosi csoda


Ha nem ismerném a történet szereplőit, annyira képtelennek és hihetetlennek tűnne az egész, ami már a lehetetlen határát súrolja. Akivel mindez megesett – nevezzük az illetőt Jancsikának – szegről-végről rokonom, minden információ első kézből származik. Mivel ez az egész kalamajka szenzációszámba megy, az ügyet a sajtó is megszellőztette, átvették központi hírportálok, magyar nyelvű lapok is. Annyit, amennyit tudtak róla, illetve a hatóságok megszellőztettek. Ám a háttérben egész összeesküvés-elmélet sejlik fel. Sosem voltam az efféléknek a híve, minden ilyent ott és akkor cáfoltam, amikor csak tudtam, ám most én is nagyon elgondolkodom, hogyan történhet ilyesmi.

Egy szilágysági város lakosaként az 51 éves Jancsika másfél éve az ágyat nyomja egy súlyos combnyaktörés következményeként. Ezen kívül még millió és egy baja van: egyebek mellett alkoholista, máj –és tüdőproblémái vannak, a fekvéstől kisebződött, stb. Mióta nem iszik, és csak fekszik, több mint 100 kilóra hízott. Az utóbbi időben dagadni kezdett a lába, ezért az édesanyja június elsején bevitte a helyi kórházba. Mivel nehezen lélegzett – évek óta víz van a tüdején -, azonnal koronavírus-tesztnek vetették alá. Eddig minden érthető. Ám másnap láss csodát: Jancsika tesztje – aki másfél éve nem kelt fel az ágyból és nem hagyta el otthonát – pozitív lett! Ő lett a városban az első koronavírusos eset! A város polgármestere szinte büszkén, megelégedve jelentette be a hírt: íme, nekik is van egy Covidos betegük! Elmondta, azonnal fertőtlenítik Jancsika tömbházát, a lépcsőházat, a parkot, az utakat, a járdákat – noha Jancsika szegény már el is felejtette, mikor járt a lakásán kívül. A kezdeti hév hamar lehűlt, az egészből nyilván nem lett semmi, de propagandának kiválóan megfelelt Jancsika baja.
Anyján, egy közeli barátján és az unokaöccsén kívül Jancsika közel két éve embert sem látott. Mondta szegény az orvosoknak, hogy ő márpedig viszonylag jól van, semmi jele semmiféle vírusnak, nem lázas, jó az étvágya, nem köhög többet, mint bárki más, aki 30 éve cigizik, a szentenciát kimondták: Jancsika koronás! Ettől aztán a rokonságnak is leesett az álla. Anyja mondta, önként aláveti magát a tesztnek – furcsa mód nem tartottak rá igényt, de azóta karanténban sínylődik, bár a betegségnek semmi jele nála sem. A barát főnöke van annyira befolyásos ember a városban, hogy elküldte alkalmazottját vizsgálatra. El is készült a teszt, a barát makkegészséges, mindazonáltal ő is karanténba kényszerült. A 16 éves unokaöcs, aki csattan ki az egészségtől, szintúgy. A családban orvos is van, aki szerint az is kisebb csoda, hogy Jancsika még a világon van, ha pedig még vírusos is lenne, egészségügyi múltját tekintetbe véve már rég alulról szagolná az ibolyát.
Jancsikát időközben beszállították a megyeközpont kórházába, ahol egy második tesztet is elvégeztek. Az eredményről azóta sem tájékoztattak senkit. Amióta kiderült, hogy ő hivatalosan a város első „fertőzöttje”, Jancsika mindenkinek elmondja, évek óta nem érezte ilyen jól magát, mosolyog mindenkire, mint a fakutya, és csak egy kérése van szegénynek: vigyenek neki kaját, mert a kórházi koszt éhenhalásra sem elég. Visszatért az életkedve, a perfúzióktól nagyon megnőtt az étvágya – gondolom, mint általában a koronavírusos „halálos” betegeknek…
Hogy mire megy ki a játék? Nem tudom, csak sejtem.
Mivel ez idáig a kisvárosnak nem volt fertőzött betege, az orvosok, ápolók sem kaptak az államtól plusz pénzt. Ahogyan az önkormányzat sem. Így aztán gyorsan kellett kerítni egyet, gondolták Jancsika, aki amúgy is éppen elég betegséggel küzd, megfelel a célnak. Ha netán elpatkol, beírják a megfelelő rubrikába, hogy „elvitte a koronavírus”. Ha pedig meggyógyul, orvosi csodaként fogják emlegetni Jancsikát… Ám a környezte azóta is azon gondolkodik, ha az őt látogató három ember makkegészséges, kitől kapta el a vírust Jancsika? És egyáltalán, mi a valóság és mi a mese ebben az egész szürrealista Covidos őrületben?

Kategória: Bentről kifele | 3 hozzászólás

Vesztegzár: egy nap a hatvanból



Közel két hónapja vagyok önkéntesen vállalt karanténban a járvány miatt. Tehát, a betegség helyett a vesztegzárat választottam. Igaz, ettől aztán olyan vagyok, mint a kalitkába zárt csalogány. Csak énekelni nincs kedvem. És nem is tudok. Előnye, hogy valószínűleg túlélem ezeket a rettenetes időket – persze ha nem dől rám a ház, nem visz el az infarktus vagy nem fulladok meg egy szálkától. Hiszen az emberre naponta több ezer veszély leselkedik, még akkor is, ha a foteljében tölti napjai nagy részét.
Hátránya azonban több is van! Én például a bátor, ide-oda még eljárogató szomszédoktól, ismerősöktől szoktam érdeklődni, hogy megvan-e még a Mátyás-szobor, hogy nem tért-e vissza a magyar világ, hogy az emberek ugyanúgy néznek ki, mint a járvány előtt, és egyáltalán milyen irányba halad az emberiség? Hiszen ez az itthon töltött hatvan nap nekem száz évnek tűnik, és csak akaraterőmnek köszönhetem, hogy nincs földig érő szakállam. Más kérdés, hogy a hajam már kezd egy ütődött ősember frizurájára hasonlítani. Néha meg olyan érzés tör rám, hogy a régen beígért metró is elkészül városunkban, mire véget érnek a korlátozások…
Egyszer azonban, a két hónapos karanténom felének tájékán mégis kimerészkedtem. Halaszthatatlan dolgom akadt, amit senki más nem tudott volna elintézni helyettem. Ahogyan a rendelkezések megkívánják, megírtam a papírosomat, hogy ide és oda megyek ettől eddig ezt és ezt intézni. Maszkot tettem, kesztyűt húztam, taxit hívtam, hogy a járvány szellője se érintsen, levitettem magam arra a bizonyos helyre, elvégeztem, amit kellett, majd újra taxiba szálltam, hogy mihamarabb hazaérjek.
És ekkor hallottam egy olyan történetet, amin ma is gondolkodom…
Ahogy beültem a gépkocsiba észrevettem, hogy taxisom kicsit szomorú és dühös. Vagy helyesebben: dühösen szomorú. Hamarosan kiderült, mi a baja szegény embernek. Először is megkérdezte, van papíróm arról, hogy miért jött rám a koslatás. Mutatom neki a „deklarációmat”, mondom részemről minden rendbe. Felvilágosít, hogy csak azért kérdi, mert aznap már megállította a rendőr. Kérdem, és mi lett a vége?
Bár hallgattam volna. A taxis ezen a ponton ugyanis majdnem elsírta magát. Képzelje – mondja –, éppen egy volt osztálytársam állított meg! Aztán a taxisom elmesélte, hogy az illető annak idején annyira csóró volt, hogy ő kellett etesse az otthonról vitt uzsonnával, meg amúgy a csávó olyan szegény volt, hogy a templom egerei is röhögtek rajta. Aztán útjaik elválltak, ő taxizik a megélhetésért, egykori haverja meg zsarugúnyát öltött. Ez nem is lenne baj, ám a ruhával karaktert is cserélt, mikor leállította rászólt, hogy csak semmi baráti üdvözlés, mivel szolgálatban van. Amúgy meg azért intette le, mert látta telefonon beszélni, a törvény ezt tiltja, készítsen elő taxisom 500 lejt, annyi a büntetés és örvendjen, hogy ennyivel megússza.
Emberemben egy világ dőlt össze. Az a szép világ, amikor az utolsó karéj zsíros kenyerét is megosztotta ezzel az arrogáns kékbe öltözött majommal, aki – lásd milyen az élet – elfelejtette, hogy néha ő mentette meg az éhenhalástól. „Nem az bánt, hogy megbüntetett ez a féreg, hiszen valóban beszéltem a mobilomom, hanem a hálátlanság és a pökhendiség, ahogyan rám szólt, hogy ne tegezzem, mert ő a hatóságát képviseli. Bezzeg nem volt ilyen magabiztos, mikor nem volt vírus, ő meg az éhségtől csillagokat látott” – fejezte be történetét a taxis.
Úgy néz ki, vesztegzár idején semmi sem a régi. Még éhenkórász haverből lett rendőr sem…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése