Az igazi Télapó

Immáron bebizonyosodott, hogy az igazi Trebitsch igenis létezett! Ám az emberek előbb-utóbb kénytelenek szembesülni azzal a tragikus ténnyel, hogy igazi Télapó nincs. Van, akit szeplős, fogatlan, gonosz kis óvódás társai világosítanak fel gúnyosan, egyesek ráébrednek maguktól, másokat a szüleik unnak meg hülyíteni. De az élet kegyeltjei, nagy titokban, negyvenéves korukban is várják a Télapót. Én a Télapó létezésében vetett hitemet akkor veszettem el, amikor megtanultam fára mászni.
Darwin mestert cáfolva, kénytelen vagyok határozottan kijelenteni: a majmokhoz képest az ember nem evolúción ment keresztül, éppen ellenkezőleg, involúción. Gondoljunk bele: a kicsi gyermek megtanul járni. Ha jó esetben fák vannak a közelében, második dolga, a két lábon járás után a fára mászás tudományának elsajátítása. Ehhez képest majom-őseink előbb lemásztak a fákról, hogy utána járni kezdjenek. Mi visszafele tesszük meg az utat. Lényeges különbség volt az is, hogy ők tudták, miért másznak le. Az már kevésbé egyértelmű, mi emberek mit keresünk a fán. Mondták egy időben, hogy a pionír oly vidám, mint a mókus fenn a fán. Elég zavaros történet. Ma már nincs pionír, mókusból is egyre kevesebb lézeng a lassan szintén eltűnő fákon.
Ám a fáról nagyon jól meg lehet lesni a világot…
A karácsony volt nálunk az egyetlen ünnep, amikor apai nagyszüleim Temesvárról eljöttek hozzánk. Hagyománnyá vált, hogy nagyapám vásárolta meg a fenyőfát. Az öreg mindig nagyban gondolkodott, így a fa is akkora volt minden évben, hogy a tetejéből egy-két métert le kellett vágni, másképp nem fért be a szobába. Díszítése egy egész napot igénybe vett – ma is emlékszem, hogy a díszek évtizedekig egy kávéfőző egykori dobozából kerültek elő -, ebben részt vett minden felnőtt, aki élt és mozgott a házban. Ameddig még nem tudtam járni, könnyű volt a feladat, amikor viszont nagyobbacska lettem, valahogy el kellett hitetni a gyerekkel, hogy a Télapó készítette a fa alá az ajándékokat. Jézusról, angyalkákról – talán a kor szelleme, talán a család nem éppen felfokozott vallásossága miatt – kevesebb szó esett. De a Télapó eljövetele szent volt. Ahogyan, nagymama vezényletével, máig titokzatos okból az O, Tannenbaum (az Ó, zöld fenyő német változata) eléneklése is Szentestén a díszes karácsonyfa bűvöletében.
Az ajándékok bekészítésének idejére általában apám elvitt szánkázni (akkoriban még hó is volt télen). Öt-hat éves korom után viszont már kezdtem önálló utakon járni. Ez lett az én meg az igazi Télapó veszte…
Házunk udvarán, pontosan a nappali ablaka előtt egy öreg cseresznyefa állt. A család ismét kiküldött császkálni, amíg a temérdek ajándék a fa alá került. Csakhogy ezúttal csupán megkerültem a házat, és valami megállíthatatlan erő egyenesen a cseresznyefára űzött. Remekül beláttam az ablakon. Gondoltam, na most rajtacsípem a Télapót! Mit mondjak, megrökönyödésem hatalmas volt. Rádöbbentem, éveken át becsaptak! Bent a jó meleg szobában a felnőttek rendezték a fa alatt az ajándékcsomagokat, nagyapám boldog irányításával.
Én meg félig megfagyva a fán, magamba roskadva arra gondoltam, véget ért a felhőtlen gyerekkor. A Télapót játszó nagyapa lebukott, bennem egy világ omlott össze.
Hiszen, igazi Télapó nélkül mit ér az élet?

Reklámok
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Akinek megjósolták halálát

 

Beke úr sosem félt a víztől. Ötévesen már tudott úszni, nagyokat lubickolt a folyóban vagy a strand medencéjében, később a kádban vagy a zuhany alatt élte ki víz iránt érzett vonzalmát. A Beke gyerekből komoly felnőtt lett, családdal, rendes munkahellyel.
Egyhangúan teltek a napok, a hónapok, az évek, mígnem egy vándorcirkusz érkezett Beke úr városkájába. A társasággal együtt pedig egy cigányasszony is jött, aki nagy buzgalommal jósolt az emberek tenyeréből.
Beke úrnak annyira unalmasnak tűnt az élete, hogy nagy tettre szánta magát. Olyanra, amire azelőtt sosem vetemedett: pénzt adott a cigánynak, jósolja már meg neki is a jövőt. Leültek egymással szembe, Beke úr kinyújtatta a tenyerét, a cigányasszony meg sápítozni kezdett:
– Jajj, jajj, nagyságos uram, mit látnak szemeim! Talán el sem kellene mondanom…
Beke úr ekkor már égett a kíváncsiságtól:
– Mondja csak, vén boszorka, bármit lát! – kiáltott az asszonyra. A cigányné mély levegőt vett:
– Jajj, nagyságos uram, maga tud úszni?
– Tudok hát, gyerekkorom óta!
– Jajj, jajj, pedig szemem azt látja, mégis vízbe fog fulladni, szegény ember…
Beke úr majdnem elnevette magát. Jó vicc – gondolta, és otthagyta a rögtönzött jósdát.
Napok múlva jutott újra eszébe a történet. Előbb csak tudattalanul kezdte kerülni a folyó partját, később már tudatosan nem ment nagyobb víz közelébe. Aztán a kádat is kidobta a házból, egy idő után már a zuhanyozástól is félni kezdett. Egy pléhlavórban mosakodott, már nem is titkolta víziszonyát.
Így köszöntött be újra a nyár Beke úr háza tájára. Egy reggel arra ébredt, hogy a lakásban kibírhatatlan a hőség. Beke úr arra gondolt, ezúttal az udvarán végzi el reggeli teendőit. Lavórját megtöltötte vízzel, előkészítette borotvakészletét, és indult is kifelé tállal, borotvával, törölközővel felszerelve.
Beke úrék küszöbe kissé magasabban volt a kelleténél. Itt botlott meg emberünk, estében beütötte a fejét a lavór szélében, és ájultan zuhant arccal a kétujjnyi vízbe. Mire felesége kiszaladt a zajra, Beke úr már a Teremtője előtt állt. A nagy riadalom és döbbenet közepette is az asszonynak csak egy dolog zakatolt a fejében: a jóslat beteljesedett hát, a kör bezárult, Beke úr sem tudta elkerülni megírt sorsát…

Kategória: Bentről kifele | 2 hozzászólás

Ízlések és igények

Apáink idejében, amikor a világháló még gondolatban sem fogalmazódott meg, és kiváltságosnak érezhette magát már az is, akinek lakásában telefonkészülék volt, az erdélyi magyarok színházakban és temetéseken éltek társadalmi életet. Ugyanakkor elmondhatom, hogy alig 20–25 esztendővel ezelőtt, ha elmentem egy színházi vagy operai előadásra, minden harmadik szembejövő rám köszönt az előcsarnokban. Ehhez képest manapság jó, ha két, három ismerősömmel összefutok. Kicserélődött a baráti kör, a közönség, a színészek, és a kapus bácsi sem a régi. Ezzel együtt a kultúrpolitika sem az, ami volt, a globalizáció begyűrűzött a művészetekbe is. Ma már kevésbé beszélhetünk „erdélyi színházról”, világméretű gondokról szólnak az előadások, mint a menekültválság, a másság, a recesszió és hasonlók. A mai huszonéveseket egészen más problémák foglalkoztatják, mint annak idején minket. Az úgymond „szabad világban” már nem az a legnagyobb gond, hogy nemzetünk „porlik, mint a szikla”… Határokon átjárható lett a színház, egy külföldi rendező biztos nem azon töpreng, hogy mi bántja az erdélyiek lelkét. Az olyan csillagok együttállása, mint Sütő András, Harag György és a kolozsvári társulat száz évben egyszer fordul elő. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, A szuzai menyegző vagy a Csillag a máglyán tele volt rejtett üzenetekkel, metaforákkal, ám ezeket – talán a cenzúrán kívül – minden erdélyi magyar megértette. Manapság már nem kell becsomagolni a mondanivalót, a színpadon is bármit ki lehet mondani következmények nélkül. Így aztán Sütő korunkban bonyolultnak, elavultnak, túlbeszéltnek tűnhet, Harag monumentális előadásai pedig megismételhetetlenek a mai körülmények között. Az a fajta színház már a múlté, és lássuk be, faluról is csak elvétve jönnek tömegesen előadást nézni a bácsik és nénik. Viszont a nagy klasszikusokra igenis szükség van, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kolozsvári Légy jó mindhalálig című Móricz-darab vagy Csehov Ványa bácsija, amelyeket évek óta táblás házzal játssza a kolozsvári színház. (A 90-es években az erdélyi magyar színházak műsorpolitikája parlamenti interpelláció tárgyát képezte. Akkor is elhangzott, hogy a színház nem játszhat kívánságműsort, és lassacskán felnőtt egy generáció, amelynek tagjai egészen másfajta művészetet ismerhettek meg, és nem is sírhatják vissza azt, amit nem ismerhettek meg). Ugyanakkor, ahogy Lenin nőügyeiről nem volt ildomos beszélni a szocializmusban, Erdélyben a rossz előadásokról hallgatnak a kritikusok. Más lapra tartozik, hogy sokan állítják: ma már igazi, velejéig látó, a dolgok mélyére lenyúló kritika nem is létezik. Egyre kevesebben maradunk, egyre nehezebb megmaradnunk, minek beletenyerelni még abba is, amit eszünk. Bezzeg egy Krizsán Zoltán vagy Szőcs István! Ők aztán nem sajnálták kimondani, ami fájt, amit elrontottak színházainkban. Őket bizony színigazgatók, rendezők, színészek mind komolyan vették. Sajnos egyre többször elhangzik az is, hogy az anyagi helyzet hatalmas gát a magas szintű művészetek megvalósítása előtt. Önfenntartó művészeti intézmény – ritka kivételtől eltekintve – talán a világon nem létezik. Állami támogatás nélkül Erdélyben sem tud megélni a színház. Ám miközben Bukarestben közpénzből megépült Kelet-Európa legnagyobb katedrálisa, az államilag támogatott kulturális intézmények komoly pénzügyi gondokkal küzdenek. Mindazonáltal jó hír is van: a nemrég Kolozsváron zajlott Interferenciák Nemzetközi Színház Fesztivál látogatói zömében 20 és 30 év közötti fiatalok voltak, és majdnem minden előadást telt ház előtt játszottak. Igaz, a fiatalok nem láthatták a Sütő-trilógiát, nincs viszonyítási alapjuk. Az igények és az ízlések viszont alakíthatók, és ebben kell a mindenkori színháznak komoly szerepet felvállalnia.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/izlesek-es-igenyek)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Az ünnep diszkrét bája

Azzal, hogy a román többség immár egy évszázada hatalmi helyzetben van Erdélyben, sok mindent rákényszerít a Romániában élő kisebbségekre. Azt is, ami nagyon távol áll tőlünk, és amihez semmi közünk. Ez mindig is így volt az utóbbi száz évben. A diktatúrában nem is képezte vita tárgyát, hogy a felülről jövő parancsokat teljesíteni kell, ezek megtagadása sok esetben beláthatatlan következményekkel járt. Természetesen a kulturális intézmények sem képeztek kivételt a zaklatások alól. A játék arra ment ki, hogy még az anyanyelvünket is felejtsük el, és ha lehet, magnak se maradjon belőlünk az „egységes és oszthatatlan nemzetállamban”. Szerencsénkre a végső célt nem sikerült elérniük. Sikertelenségükbe viszont az is közrejátszott, hogy a legtöbb magyar intézmény vezetője a legkeményebb diktatúrában is volt annyira gerinces, hogy a magasból diktált programokat a lehetőségek szerint kijátszotta. Legendák keringenek színházainkban arról, hogy a szilveszteri kabarék alkalmával például hogyan lett a plakátokon Rejtő Jenőből I. L. Caragiale ahhoz, hogy elő tudják adni a jeleneteket. Vagy miként magyarázta meg a temesvári színház dramaturgja a szigorú román anyanyelvű cenzoroknak, miszerint azért akarják eljátszani a Mágnás Miskát, hogy lerántsák a leplet azokról a „rohadt burzsujokról”, akik elnyomják a népet… A kommunista diktatúrán valahogy túl vagyunk, de a velünk szembeni elvárások – ha más csomagolásban is – hasonlóak maradtak. Ünnepeljük együtt azt is, ami minket fájdalmasan érint. Ezt a legtalálóbban minap a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter fogalmazta meg: „el kell fogadnunk egy dolgot: vannak olyan történelmi dátumok, amelyek teljesen más jelentéssel bírnak a különböző nemzetek számára. Mi tiszteljük az önök érzéseit egy bizonyos dátummal kapcsolatban, amely iránt viszont mi teljesen más érzésekkel viseltetünk. Annyit akarunk, hogy önök tartsák ezt tiszteletben: mi tiszteljük az önök érzéseit, és arra kérjük önöket, tiszteljék a mieinket. Ne kényszerítsük egymást arra, hogy másképp érezzünk, mint ahogy az számunkra természetes.” A kolozsvári opera igazgatója nemrégiben elmondta, hogy őket is régóta kérdezgették a kulturális minisztérium illetékesei, mit szándékoznak szervezni a nagy egyesülés tiszteletére. Szerveztek is ünnepséget – az elmúlt száz év magyar muzsikusainak tiszteletére. Ha már ünnep, hát legyen a miénk! Maradjunk csak meg a mi évfordulóinknál, emlékezéseinknél, azokat üljük meg tisztességesen. Van elég örömünk és bajunk anélkül is, hogy beállnánk a sorba. Gondoljunk arra – nemrég volt a magyar nyelv napja –, amit Kazinczy Ferenc mondott: nyelvében él a nemzet. Ezt akkor sem lehet elvenni tőlünk, ha egymás után távolítják el színtiszta magyar falvakban a Községháza feliratot. És bízzunk abban, hogy az elkövetkező száz évben is születnek Erdélyben olyan magyarok, akikre a jövőben is ünnepélyesen megemlékezhetünk majd.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/az-unnep-diszkret-baja?fbclid=IwAR0Kq7WmjN-36bl6rrjbmVFrRRlg6_kI1LrgOoWU3oaiLaLjtS-c6zZEHtg)

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Magyar riporterek esete a főbohóccal

Egyesek számára mosolyogni való, másoknak háborgásra okot adó történetet kürtöltek világgá a hírügynökségek. A nemrégiben véget ért szingapúri WTA-döntők egyik mérkőzésének a szünetében egy tévécsatorna két magyar riportere elfelejtette kikapcsolni a mikrofont. Éppen azon viccelődtek, hogy melyik hölgynek szilikonozott a melle, melyiknek nem. A nem kimondottan magasröptű heherészésbe valahogy belekeverték a jelenleg világelső román teniszezőt, Simona Halepet is. Elítélendő, és azt bizonyítja, hogy a bunkóság is határtalan és nemzetiségtől független. Ám a replika nem várt helyről érkezett. Méghozzá a teniszsport örökös bohócától, Ilie Năstasétól. Akinek agyi bugyrait évtizedek óta nem hagyta el értelmes gondolat, és már számtalanszor megsértette embertársait nem éppen szalonképes beszólásaival. Mint önjelölt megmondóember kijelentette: a magyarok csak hallgassanak, mert soha semmiféle eredményt nem értek el a fehér sportban. A főbohóc hatalmasat tévedett. Igaz, nekünk, magyaroknak nincs egy hullámzó teljesítményű Simona Halepünk, ám van egy nagyon stabil Babos Tímeánk. Aki párosban háromszor volt döntős Wimbledonban, és a francia Mladenoviccsal az oldalán idén megnyerte az ausztrál nyílt teniszbajnokságot, majd Szingapúrban megvédte WTA-bajnoki címét. Vagyis zsinórban másodszor lett világbajnok! Mellesleg ő is világranglista-vezető, még ha „csak” párosban is… A férfiaknál Fucsovics Márton olyan bravúrt ért el májusban Genfben, ami 36 év óta nem sikerült egyetlen magyar férfi teniszezőnek sem: megnyert egy ATP-tornát, útközben kiejtve a világklasszisnak számító svájci Stanislas Wawrinkát. Azt pedig el sem merem hinni, hogy Năstase ne hallott volna például Taróczy Balázsról, az open éra legsikeresebb magyar férfi teniszezőjéről. Na, de mondok ennél is jobbat a kihunyó csillag okulására. Amikor még Romániának és a román nemzetnek tájainkon híre-hamva sem volt, Mátyás király udvarában már egyfajta teniszmérkőzéseket szerveztek. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor a pápa kinevezte esztergomi érsekké Aragóniai Beatrix királyné unokaöccsét, Estei Hippolitot, Mátyás feleségének nővére egy levélben arról tudósítja az ifjút, hogy elküldte neki a kért labdákat és a csont labdaütőket. Ez a paume (a labdát feszes tenyérrel, puszta kézzel ütötték) első ismert magyar említése. De a humanista tudós, Johannes Sambucus (Zsámboki János), II. Miksa német-római császár orvosa és történetírója is megismerkedett a tenisszel, amikor az 1550-es években Párizsban tanult. Egyik művében be is mutatta a játékot, ám ő még bűnnek nevezi, amellyel az ifjúság idejét és pénzét pocsékolja. Másként vélekedett erről a sportágról Lórántffy Zsuzsanna alig száz évvel később. Ő már úgy említi a teniszt, mint nemes játékgyakorlat, egyik munkájában pedig képet is közölt a bemutatásához. Lépjünk egyet a történelemben: Széchenyi István sportok iránti figyelmét sem kerülte el a tenisz. A bécsi uraságokkal vívott mérkőzéseiről Wesselényi Miklós báró is megemlékezett, sőt, ő maga is belekóstolt a játékba, utazásaik során még Párizsban is meglátogatták a labdaházakat. A két magyar sportriporter története felett amúgy elsiklott a világ. Csupán a románoknak akadt meg a torkukon a viccelődés. Megkérdeztek hát egy rossz tréfamestert, akit senki sem vesz komolyan, és aki szakmai szempontból ma már nem jelent semmit a teniszben. De botrányhősként most éli virágkorát…(Ezt a cikket a Erdélyi Naplóról másolták: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/magyar-riporterek-esete-a-fobohoccal)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Nagyapa nincs egyedül

Előbb tudtam, hol van a temető, mint az iskola. Egy sírunk van, az is szerény, fedetlen, és a domb tetején, egy nagy fa árnyékában húzza meg magát. Elsőnek nagyapám volt oda eltemetve. Akit sosem ismertem, de már gyerekként tudtam, hogy a családnak fontos volt megőrizni az emlékezetben. Kérdezték olykor a nagyok, kihez viszek gyertyát? „Ismeretlen” nagyapámhoz – mondogattam, már-már büszkén, hogy nekem is van valakim a Házsongárdban.
Nem volt felhajtás, nem volt sírás és rívás, nem volt virágerdő a sírján. Anyám és apám fogta a kezem, nagymamával karöltve csendben felballagatunk a jól ismert, kanyargós kisutcákon a temetőig. És bár nem potyogtak a könnyek, gyerekként is éreztem, fontos pillanatok ezek. A gyertyák lángja feloldotta az est hidegét, sokszor éreztem úgy, ezek a család legmeghittebb pillanatai. Amikor igazán együtt vagyunk, és mindenkit megérint „ismeretlen” nagyapám őrző emléke.
Nagyapa már nincs egyedül. Akik a gyertya fényénél rá emlékeztek, mind emlékek már maguk is.
Nyugodalmuk legyen csendes…

Kategória: Bentről kifele | 3 hozzászólás

A Balkánból a civilizált világ felé

Nem szoktam a hatalom rendelkezései mellett érvelni, csakhogy a dolgokat nem csak kormányszinten lehet elszúrni. Ritkán fordul elő, de ezúttal mégis kénytelen vagyok arra vetemedni, hogy legalább részben igazad adjak egy miniszternek. Méghozzá egy olyannak, aki számtalanszor bebizonyította – ahogyan kormányon levő társai is – , hogy egy műkedvelő társaság jeles tagja. Akik fejetlenül hozzák a döntéseket, és beláthatatlan károkat okoznak az országnak. Azonban szerény tapasztalataimra hivatkozva ez esetben mégis felfedezni vélek valamiféle logikát a közlekedési miniszter döntésében. Arról van szó, hogy Lucian Şova olyan rendeletet készített elő, miszerint 2019-től liberalizálja a személyszállítási ágazatot. Erre a szállítók – tekintet nélkül az utasokra – sztrájkba léptek, több ezer ember nem jutott el aznap a munkahelyére, vagy más ügyes-bajos dolgai elintézését késte le. Lehet, most nem ez a legnagyobb gondunk, de egy civilizált társadalom lényeges tényezője az is, hogy mennyire kényelmesen és gyorsan jut el az ember egyik helyről a másikra. Ha már az autópályákról csak álmodni mer az ember, és a reggeli hírek minden nap azzal kezdődnek, hogy hányan haltak meg az utakon, legalább a buszjáratokon szeretnénk némileg biztonságban érezni magunkat. Hiszen a vonat lassabban jár, mint fél évszázaddal ezelőtt, nem beszélve arról, hogy néhány állomás helyén romok vannak vagy lugas zöldell. Elhiszem, senkinek sem könnyű a megélhetés biztosítása ebben az országban. Ám az már baj, ha másokra nem vagyunk tekintettel, miközben mi halmozzuk a pénzt. Erre jó példa az ország észak-nyugati térségét – beleértve a Szilágyság nagy részét – lefedő és monopolhelyzetet élvező zilahi székhelyű szállítási cég. A személyszállítók felosztották egymás között a területeket, és ebből nem akarnak engedni, még ha nem is bírják az iramot. Általában ócska járműveken viszik-hozzák az embereket – kicsi busz, kevés költség, nagy haszon alapon – , bömböl bennük a rádió, az utas, ha akarja, ha nem, kénytelen hallgatni a sofőrnek tetsző műsort. De talán ez a legkisebb gond. Aki 1989 előtt vagy közvetlenül utána utazott külföldre, ismeri azt az érzést, hogy már a határ előtt jó néhány kilométerrel az ember gyomra összeszorult. Köpni-nyelni nem tudott az izgalomtól, pedig tudta jól: semmi takargatnivalója nincs. Pontosan ez az érzés lesz úrrá rajtam, valahányszor kénytelen vagyok e vállalatnak a szolgáltatásait igénybe venni. Indulás előtt egy órával kiver a hideg veríték, mert sosem tudom, milyen kellemetlenségek várnak rám a buszállomáson vagy utazás közben. Ugyanis általában kétszer annyi az utas, mint ahányan felférnek a buszba, és ez nemcsak bizonyos órában, hanem az összes járaton így van. Aztán a cég eljátssza a következő játékot: mikor már nagy a felháborodás, valahonnan hirtelen kerít még egy járművet. Ha nem akad, akkor az erősebbje utazik, a többi meg lemarad, vagy lábon állva tesz meg akár 100 kilométert is. Ha egyszer előfordul, elnézi az ember. Ha másodszor is, a véletlen számlájára írja. De sokadszorra már nyilvánvaló arrogancia a cég részéről – hogy szépen fogalmazzak. Láttam olyan jobb érzésű sofőrt, aki valósággal szégyenkezett az utasok helyzete miatt, de utaztam olyannal is, aki mit sem törődött a problémákkal. Nyilván, ők kevésbé hibáztathatók, és még azt is meg lehet érteni, ha náluk is elszakad a cérna, hiszen minden nap ugyanazzal a helyzettel szembesülnek. Bizonyára nem mernek szólni a vezetőségnek, mert az akár az állásukba is kerülhet. Mifelénk még mindig jól bevált módszer az, hogy az elégedetlenkedőt azzal fenyegetik meg, ha nem fogja be a száját, száz másikat találnak helyette. Vagy ha nem tetszik valami, szedheti a sátorfáját. Ahogyan a miniszter is kijelentette: ideje lenne véget vetni a szállítócégek monopolhelyzetének egy adott szakaszon. Talán ha lenne konkurencia, alaposabban átgondolná mindenki, hogyan teljesíti a szolgálatot. Az utas pedig eldöntheti, mivel és hogyan akar utazni. Ez is egy lépés lenne a Balkánból a civilizált világ felé.
Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás