A magyarok kimenetele

Románok körében ma is tartja magát az az általános nézet, hogy a honfoglaló magyarok vademberek voltak, akik nyereg alatt puhított nyers húst fogyasztottak, és mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Nem úgy, mint ők, a vendégszeretők, akik évezredek óta élnek a Kárpát-medencében, Európa őskultúráját képezik, és Erdély mindig az övék volt és marad. A magyarok bejövetele tehát ördögtől való, kimenetelük viszont üdvözlendő gesztus lenne. Kétség nem fér hozzá, hogy Romániában élő és egyre fogyatkozó kissebség vagyunk, és olykor valóban csak a kimenetelben találjuk meg igazi önmagunkat. De amíg itt vagyunk, ugyanazok a törvények érvényesek ránk is, és azt is el kell ismerni, hogy ugyanazt a keserű kenyeret fogyasztjuk. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ugyannak örvendünk, és bánatunk sem mindig ugyanaz, mint a többségé. Az RMDSZ elnöke után Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke is kimondta – nyilván nem az egyedüliek –, hogy a magyarok nincs mit, és miért ünnepeljenek a románok nagy egyesülési centenáriumán. És úgy általában december elsején. Ám a többség szerint, aki nem örül Trianonnak, az nincs mit keressen ebben az országban. Valószínüleg Erdély annak idején egyesült volna Romániával, ha akarjuk, ha nem, hiszen a románság többségben volt (az 1910-es népszámlálás szerint ők tették ki a lakosság 53, 8 százalékát), és bármilyen népszavazás feléjük billenti a mérleg nyelvét. De nem azért történt meg az összeborulás, mert ezt a vidéket mindenkor dákok lakták. Tisztában voltak ezzel az egyesülés létrehozói is, akik minden itt élőre gondoltak, hiszen a Nagy Nemzetgyűlés „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő kisebbségnek” megfogalmazással szentesítette jogaikat. Csakhogy ezekről hamar megfeledkeztek. Más történelmi kontextusban Erdély maradhatott volna Magyarországé, de akár független is lehetet volna. Ám a történelmet nem a „ha” és a „volna” írja, hanem a tények. De azért engedtessék meg, hogy fájó történéseknek ne örüljünk, és ne ünnepeljük azt, ami elveszett. Egyébként még egyes románok szerint is rosszul van megválasztva december elseje „nemzeti ünnepnek”, éppen azért, mert nem jelenti mindenkinek ugyanazt. Mások szerint viszont – sajnos ők vannak túlsúlyban – az „egységes nemzetállamban” fel sem vetődhet, hogy bárki is másként gondolkodjon a nagy egyesülésről. Legyünk őszinték: lelke mélyén a többség egyetért azokkal a román politikusokkal, akik – ha valamiért felemeljük a szavunkat –, távozásra bíztatják a kisebbséget. És sokan bíznak abban, hogy kimenetelünk addig nem ér véget, míg magnak se maradunk az „ősi dák” földön.
(Erdélyi Napló)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Egy szilágysági Hollywoodban

Aki olvas, aranyat lel – csavarhatnám ki a közismert mondást egy olyan alapigazságra, melyet számtalanszor megtapasztaltam már, és másnak is tiszta szívből ajánlok. Az ember sosem tudhatja, olvasás közben milyen meglepetések érik…A kíváncsi könyvmoly, aki nyitott mindenféle műfajra és szerzőre, nem egyszer olyan dolgokat fedez fel egy-egy kötet lapjain, melyekre még csak nem is gondolt. Így derült ki számomra, hogy Amerika egyik híressége hazánkfia. A sokadik, csak róla kevesebb szó esik.
Olvasom Hámori Tibor riportkötetét, a Riporterláz címűt, melyben egyebek közt szó esik Joe Pasternak rendezőről, Hollywood egyik legsikeresebb filmproduceréről is. A szerző csupán mellékesen jegyzi meg, hogy Pasternak Szilágysomylón született! Kíváncsi lennék, ezt hányan tudják a szilágysági kisváros lakói közül? A híresség szülőháza ma is áll – jobban mondva düledezik, amint a mellékelt képen látható. Bár Pasternak minden életrajza úgy kezdődik, hogy „a Zilah megyei Szilágysomlyón született” (nyilván 1901-ben még Osztrák-Magyar Monarchia volt), szerintem a városvezetés sem nagyon törődik ezzel. Most ne menjünk bele mélyebben, mennyi minden mellett megyünk el, amiből akár tőkét is lehetne kovácsolni egy közösség számára.
A Nyugat egyik 1934-es számában villáminterjú olvasható a rendezővel magyarországi tartózkodása alkalmából. Pasternak mondja: „Hogy miért csinálok filmet Magyarországon? Hát először is én… Szilágysomlyón születtem és ha valaki itt született, az sohasem felejtheti el. Másodszor: én utálom a frázisokat, de kijelentem, hogy Magyarországon vannak a világ legjobb filmmunkásai, akik olyan tűzzel, olyan fanatikus lelkesedéssel dolgoznak velem, mintha maguknak csinálnák a filmeket. Itthon becsületes munkát kapok…”
Joe Pasternak, szilágysomlyói évei után 19 évesen vándorolt ki Amerikába. Legendás karrierje, rövid philadelphiai kitérő után, 1923-ban kezdődött: pincér lett a Paramount new york-i stúdiójának kantinjában. Később Hollywoodba ment, és az Universal cégnél lett asszisztens. A cég elnökét meggyőzte az európai filmkészítés előnyeiről, így aztán vissza is küldték Európába, hogy Berlinben készítsen német nyelvű hangosfilmeket az Universal számára. Ekkor indította útjára Gaál Franciska karrierjét, közös filmjük, a Paprika kisasszony hatalmas sikert aratott. Budapestet is felkereste, ő volt a producere a Pardon, tévedtem című magyar filmnek, amelyet Székely István rendezett.
1936-ban tér vissza az Egyesült Államokba, felfedezte majd feleségül Deanna Durbi színésznőt, aki az Universal egyik legnagyobb sztárja lett Hollywoodban.
Joe Pasternak a széles moziközönség producere volt, tudatosan törekedett a minőségi szórakoztatófilmek gyártására; s – a televíziót megelőzve – olyan filmek elkészítésére, amelyek a családnak szólnak, minden egyes családtag számára élvezetesek. Emlékiratai 1956-ban jelentek meg New Yorkban Easy the Hard Way címmel. Egy héttel 90. életévének betöltése előtt hunyt el.
Lehet, hogy vannak Somlyón olyanok, akik ismerik a Pasternak-történetet. Csak nem kelt nagy érdeklődést. Pedig ő is volt olyan jelentős személyiség Hollywoodban, mint mondjuk a temesvári születésű Johnny Weissmüller. Ha mifelénk nem is annyira ismert…

Pasternak szülőháza Szilágysomlyón

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Színházat játszó örökifjak

Volt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek. Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak. A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért. Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást. Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni. Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra. Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők. Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba. Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk.
(Erdélyi Napló)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Uborkaszezon és másként gondolkodók

A nyári évszak a médiában úgynevezett uborkaszezon, amikor a politikusok és más emberek szabadságon vannak, a diákok és tanárok vakáción, a kulturális intézményekben szünetel az élet, és úgy általában szinte semmi sem történik. Nincs kit átkozni vagy dicsérni, nincs miért harcba menni és nincs kitől tűzszünetet kérni. Ideiglenesen meghal a város, kihal az utca, ahol a laikusok szerint a hírek szoktak heverni. Ám azért történik egy s más ország-világ szerte, információk továbbra is szembejönnek az emberrel, ha akarja, ha nem. Újabban sokat hallunk a másként gondolkodók, másként cselekvők feltétel nélküli elfogadásának szükségességéről, a polkorrektségről. Anélkül, hogy bármire vagy bárkire is utalnék, íme néhány újdonság az uborkaszezonban. Egy ismerősöm kisebb-nagyobb mértékben virtuális barátaival volt kedves megosztani egy bejegyzést: az Úr 2017. évének nyarán megtudtam, hogy a Föld lapos! A felvételen egy úriember halál komolyan elmondja, hogy ő és társai miért gondolják azt, hogy nem gömbölyű bolygón élünk. És erre bizonyítékai is vannak. A nem kis mértékben zavaros magyarázatból annyit én is megértettem, hogy a víz nem görbül, és arra sincs bizonyíték, hogy a láthatár lejtene, így aztán – ahogyan középiskolai matematikatanárom mondogatta – quod erat demonstrandum. Aki nem hiszi, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a Föld lapos, az járjon utána! Ameddig le nem esik a bolygóról. Ha egy kicsit utánanézünk a mindentudó interneten, döbbenten tapasztaljuk, hogy a lapos föld elméletnek nem csak elvétve akadnak hívei. Társaságok alakulnak, kipihent agyú tagjainak elsődleges célja, hogy bebizonyítsák, a Föld nem gömbölyű. Szerintük az űrből készült felvételek, amelyeken világosan látható a gömbölyű Terra, mindössze hitvány hamisítvány. És slussz. Igazukat nem tartják szükségesnek józan érvekkel alátámasztani – pontosan úgy, mint egyes politikusok, akiknek igazát kézpénzként kell elfogadni. Függetlenül attól, hogy milyen nyilvánvaló butaságot mondanak, vagy mondandójuk köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nyilván az ilyen „tudósnak” (és politikusoknak) inkább az agya lapos, mint a Föld, amely eltűri őket a hátán, de a jámbor őrülteket nem szabad bántani. Ők is egy kisebbség, és politikailag az a korrekt, ha a laposföldhívőket is meghagyjuk a maguk hitében. Akkor is, ha már az ógörögök is sejtették, hogy az ellenkezője az igaz. Ugyanilyen polkorrekt módon kell elfogadnunk azt is, hogy egyre erősebb a tiltakozás az új elektronikus személyi kártyák bevezetése ellen. Még meg sem jelentek és azt sem tudjuk, hogyan fognak kinézni, és egyáltalán mikor kapjuk kézhez, de máris hatalmas ellenszenv övezi majdani megjelenését. Az új kártya ugyanis a sátán műve – mondják. Hosszú lenne felsorakoztatni a másként gondolkodók „érveit”, elégedjünk meg azzal, hogy az új kártya szerintük akár az emberiség történetének a végét jelentheti. Megmosolyogni való történetek – hacsak nem a barikád azon oldalán állunk, ahol a Föld lapos és az új személyi kártya rontást hoz ránk. Ami viszont már nem vicc, az a másként gondolkodók hadjárata az oltások ellen. Mindenféle önjelölt tudós bizonygatja, hogy a kanyaró elleni oltás károsabb, mint amennyire hatásos, miközben a járvány egyre nagyobb méreteket ölt. A televíziók pedig jelentős szerepet kapnak a félretájékoztatásban – főleg ilyenkor, uborkaszezonban, amikor a műsoridőt mindenféle gyanús információkkal töltik ki. Kevesebb szó esik arról, hogy félezer romániai településen nincs családi orvos, és az egészségügy katasztrofális helyzetben van. Ilyen körülmények között szinte üdítő a laposföld elméletéről meg a nyavalyát ránk hozó személyi kártyákról olvasgatni. És bízzunk benne, hogy az uborkaszezon hamarosan véget ér.
(Erdélyi Napló)

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Édes balgaság és önsanyargatás

Üzent a hatalom. „Meggyőződésem, hogy azoknak a románoknak, akik külföldön vállaltak munkát, van okuk hazatérni. Szeretettel várjuk őket, együtt egy jobb Romániát építhetünk” – írja közösségi oldalán a román miniszterelnök. Ettől a mondattól nem csak nekem maradt tátva a szám, a világhálón egész szép karriert futottak be a dühös és nem mindig szalonképes válaszok. A műkedvelőkből álló kabinet vezetője olyan országba akarja hazacsalogatni a külföldön boldogulókat, ahol a nyáron induló vonatok ki tudja, melyik évszakban érkeznek meg a célállomásra, és komoly étel-, folyadék- és alsónemű-tartalékkal kell az elméletileg legrövidebb útra is elindulni. Nemrég hallottam, hogy egy mozdony a nyílt pályán adta be a kulcsot. Az utasok, a személyzet Isten kegyelmére lett bízva, mivel az illetékeseknek fogalmuk nem volt, honnan küldjenek egy működőképes mozdonyt. A sokat emlegetett és dicsért, halálpontos japán vasutak alkalmazottainak százai dőlnének kardjukba pusztán kötelességtudatból, ha ott is így működnének a dolgok. Én egyébként a kormányfő helyett nem nagyon bíztatnám hazatérésre külföldön dolgozó honfitársaimat, akik tisztában vannak azzal, itthon mi vár rájuk. Már csak azért sem, mert a munkanélküliek aránya hihetetlen módon megugrana, és nem lenne, mivel dicsekedni az EU hatalmasai előtt. Az a statisztika, amit olykor az orrunk alá dörgöl a hatalom, teljesen valótlan képet nyújt. Gondoljunk bele, hirtelen mekkorára ugrana a jelenlegi 5–6 százalékos munkanélküliségi ráta, ha a négy–öt millió román állampolgár (pontosan nem tudni, hányan is mentek el a munkaképesek közül), aki külföldön talált munkát, hazatérne. Akkor lenne csak gondban a hatalom, és a milliós tömegből álló tüntetések valószínűleg mindennaposak lennének. Sosem voltam híve az elvándorlásnak, sokáig úgy gondoltam – elég naivan –, hogy a dolgokat helyben kell megoldani. Aztán teltek az évek, valahogy átzökkentünk a sötét kommunista korszakon, és úgy éreztük, új szelek fújnak, a sötét után fény vár ránk. Mint a mesékben. Édes balgaság! Magunkhoz tértünk, az évek ugyanúgy telnek, és sokak számára csak a nyomor lett fényesebb. Meghazudtolva minden törvényszerűséget, a csőcselék idővel még inkább elbutult, a senkik egyszerre kivirágoztak, és még mindig annál az ámulatnál tartunk, hogy több mint negyed százada micsoda figurák vezetik az országot. Egyetlen hasznát látom az idők változásának: mehet mindenki, amerre a szeme lát, senki sem tartja vissza, ha nincs oka a maradásra. Vagy itt üldögél a dantei pokolban, ahol végül felhagy „minden reménnyel”. Irreális világban élünk. Akinek dolga volt az egészségüggyel, tapasztalhatta, micsoda katasztrofális állapotok uralják. Akinek a tanüggyel van kapcsolata, ugyanezt látja. Akinek az igazságszolgáltatással van dolga, az sem mondhat jót. Akinek a hivatalokkal, annak vasból kell lennie az idegeinek. Aki becsületesen dolgozik, azt hülyének nézik. Aki nyugdíjas, boldogtalan. Aki útnak indul, nem tudja, hol köt ki. Aki… A miniszterelnök hazacsalogató bejegyzéséhez rengetegen hozzászóltak. Többnyire olyanok, akik az érem mindkét felét – az itthon, illetve külföldön vállalt munka utáni fizetséget és életkörülményeket – megtapasztalták. Egyikük – valószínűleg régóta külföldön dolgozó honfitársa – pontosan fogalmazott: „ez az ember azt gondolja, hogy akik elmentek, mazochisták, hogy visszatérjenek?” De az is felvetődik, vajon önsanyargató, aki itt marad? A választ az olvasóra bízom.
(Erdélyi Napló)

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Sírjunk vagy nevessünk?

Az újságírónak nem a riogatás a dolga, de Beethoven Örömódája sem zenghet minduntalan a lelkünkben. Az élet már csak olyan, hogy naponta szembesülünk pozitív és negatív dolgokkal, történésekkel. Jókedvünk pedig attól függ, hogy a pohár melyik felét nézzük éppen: az ürest vagy a telit. Minden jel arra mutat, hogy felénk az előbbiből van több, ezért aztán tapasztalatból kijelenthetjük, az élet nem habos torta.

Egy idei ENSZ-felmérés szerint a világon a norvégok a legboldogabbak. Bár életük nagy részét sötétben élik le, a számukra annyira fontos olajár sem alakul mindig kedvezően, mégis boldogok. A dolog akkor válik érthetővé, ha figyelembe vesszük, milyen tényezők határoztak a boldogságszintről: a résztvevők tízes skálán értékelték, mekkora társadalmi támogatásra számíthatnak, ha bajba kerülnek, mekkora szabadságot élveznek életük fontos döntéseiben, mennyire érzik korruptnak a társadalmat, amelyben élnek és mennyire gondolják nagylelkűnek magukat.

Bizonyára a norvégok sem nevetgélik végig az életüket, de akkor mit szóljanak a Romániában élők, akikre minden áldott nap újabb és újabb csapások várnak? Méghozzá nem akárhonnan, hanem az éppen regnáló hatalom felől. A balliberális kormány dadogásait végighallgatva mérget vehetünk arra, hogy még jó ideig nem fogjuk végigmosolyogni a napot. Nyilván ez nem vonatkozik arra a katonatisztre, akinek a „különleges” nyugdíja majdnem 38 ezer lej. És ezt egy olyan országban kapja, ahol az átlagnyugdíj alig több mint 900 lej! Az a gengszterpolitikus sem lehet szomorú, aki leüli büntetése felét, de az ellopott milliókat a tehetetlen hatóságok nem képesek behajtani rajta. Vagyis az összelopkodott pénzt senki sem veszi el tőle.

A korrupció akkora méreteket öltött, hogy az már tényleg nevetséges. De azoknak a becsülettel dolgozó adófizető állampolgároknak biztos nem lesz kedvük kacagni, akik arra ébrednek majd, hogy a kormány adópolitikája miatt jócskán csökken a fizetésük. Igazi paradoxon, ami ezen a téren történik: merthogy ami a miniszterek szerint nő, az a szakemberek szerint csökken.

Inkompetensekkel feltöltött tisztelt kormányunk kezd ráébredni arra, hogy minden ígéretét lehetetlen betartania. Jobban mondva ők tudták eddig is. A naiv az, aki hitt nekik. Amikor viszonyt már komoly a baj, akad egy-egy esemény, ami minden rosszról eltereli a figyelmet. A hatalom most épp azzal altatja a közvéleményt, hogy Románia jövőre ünnepli a Nagy Egyesülés 100. évfordulóját. Ami nekünk, magyaroknak, újabb ok arra, hogy a szánk lefele görbüljön.

(Erdélyi Napló)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Átment ő is a túlsó partra… (Sinkovits Imre emlékére)

Mottó:„Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”
(Nagy László)

A Nemzet Színésze hangját hallgatom kazettáról. Bevallottan a tragikusan fiatalon elhunyt Nagy László költészetének tisztelője, szerelmese volt. Kedvenc versei közé tartozott az idézett Ki viszi át a szerelmet. Temetése alatt a magyar televízió többek között ennek a versnek Sinkovits által elmondott, előadott, mélyen átélt változatát is bejátszotta. Ezt csak később láttam egy összeállítás során. Kint a temetőben, körülbelül a bejátszással egyidőben indult el egy hózápor. Az égiek üdvözölték Sinkovits Imrét. Mi, itt maradottak, búcsúztunk Tőle. Talán Neki sikerült átvinnie a Szerelmet a túlsó partra. Mert egész élete, művészete erről szólt: szeretni a hazát, Istent, a nemzetet, az anyanyelvet. A barátokat és az ellenségeket.
Keleti Márton felejthetetlen filmjében (A tizedes meg a többiek) tizedest játszott. Az életben a legnagyobb ranggal rendelkezett: a Nemzet Színésze volt. Élő ember ennél nagyobb kitüntetésben nem részesülhet. Magyarországon sem, de sehol a nagyvilágban.
Isten Önnel, tizedes úr. Odafent majd találkozik a többiekkel…

Sinkovits Imre Budapesten született 1925. szeptember 21-én. A Színművészeti Főiskolára 1947 és 1951 között járt. 1951-tôl szinte haláláig a Nemzeti Színház tagja volt. Tagsága csak 1957–63 között szűnt meg 1956-os szerepvállalása miatt, ekkor a József Attila Színházban játszott. 1989 óta a Nemzeti örökös tagja, tavalytól a Nemzet Színésze cím birtokosa. Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1955, 1962), Kossuth-díj (1966), érdemes művész (1970), kiváló művész (1974), Magyar Örökség-díj (1996). 2001. január 17-én hunyta le örökre szemét. Gyászolják: felesége, Gombos Katalin színművésznő, lánya, Sinkovits Mariann, fia, S. Vitai András, testvére, Sinkó László színművész és a magyar nemzet.

Ma csupán elképzelni tudjuk, mekkora tehetségként vágott neki a pályának. Négy évi színjátszás után már a Jászai Mari-díj birtokosa volt. Többször is elmondta, hogyan játszottak barátjával színházasdit a lakóházuk udvarán álló porolóra felakasztott szőnyeg mögé bújva. Talán nem volt véletlen, hogy legtöbbször Madáchnak Az ember tragédiáját „tűzték műsorra”. És a kis Sinkovits általában az Úr hangján szólalt meg. Ahogyan később is tette azt, hosszú évtizedeken át.
Talán a sors akarta úgy, hogy lakásának ablaka a Március 15-e térre nyíljon. Amikor 1956. október 23-án megmozdult a tömeg, Sinkovits — egy szál Petőfi-kötettel a hóna alatt — lerohant a térre, és a Petőfi-szobor talapzatán, soha nem látott hévvel, átéléssel elszavalta a Nemzeti dalt. A filmkockák az idők végezetéig megörökítették azokat a pillanatokat. Tettéért 1958-ban a József Attila Színházba száműzték, néhány évad erejéig. Ragyogó alakítások sorával gazdagította pályáját, sokszor a büntetését szintén ott töltő Darvas Ivánnal egyetemben. Egy későbbi interjúban így emlékezett azokra az időkre: „Bárcsak Isten mindenkit úgy büntetne, mint engem. Ragyogó társulat volt a József Attila színpadán, jobbnál jobb szerepeket játszhattam”. A három testőrben egymaga játszott el huszonvalahány szerepet. Ilyet még senki sem csinált.
1963-ban került vissza a Nemzetibe. Fénylő évtizedek következtek, csodálatos alakításokkal. Madách Tragédiájának minden szerepét sorban eljátszotta, kivéve Évát. Huszonkét évadon át volt Mózes. Olyan felejthetetlen szerepekkel gazdagította, színesítette a magyar színjátszás palettáját, mint Bánk bán, Tiborc, Macbeth, Vörösmarty Czillei és a Hunyadiakjának Czilleije, De Sade márki. Ô volt Dózsa Illyés Gyula Tesvéreikben, Németh László VII. Gergely pápája és számtalan Sütő András-darab főszereplője. Szívbe markoló játéka, szuggesztív alakításai, a tűz, amellyel a színpadon égett, mindenkit magával ragadott. Méltán volt büszke a szép magyar beszédért kapott Kazinczy-díjra. Latinovits óta talán senki sem szavalta olyan felemelően, magasztosan a Szózatot, mint Sinkovits Imre.
Mindenben remekelt, amit csak elvállalt, vagy ráosztottak. Kiváló filmszínész volt, bár ô csak három filmjét tartotta jelentősnek: A tizedes meg a többieket, a Két félidő a pokolban-t és az Isten hozta őrnagy urat (amely Örkény István Tóték című drámájából készült). A szinkronizálást (amelyet igen sokan lenéznek) külön hivatásként kezelte. Nem sokkal halála előtt „kölcsönözte” hangját Jean Gabinnak, a franciák színészóriásának.
A hatalmas tehetség és tudás birtokában is megmaradt szerény embernek. Bizonyítékul álljon itt egy interjúrészlet 1987-ből (lejegyezte Szegő András):„Képtelen voltam bármikor is elhinni, hogy csakugyan olyan jó színész volnék, mint amilyennek olykor tartanak. Amikor egyszer a fiam azzal jött haza az iskolából, hogy valamelyik osztálytársa szeretne autogramot kérni, visszaüzentem, hogy ha az osztálytársa szülei is aláírják nevüket egy papírra, akkor mi is. Ennyire gyanútlan voltam, ennyire nem értettem, mi a népszerűség… Drága édesapám vendéglős volt, valószínűleg innen maradt bennem a szakmai mentalitás. (József Attila például számtalanszor megfordult édesapja vendéglőjében — N. Cs.). Ő mindig azt kérdezte: mivel szolgálhatok? Én is. A közönséget, színházat, szakmát, országot. Soha nem kértem szerepet, szerepet soha vissza nem adtam, soha nem szóltam olyan dologba, ami nem rám tartozik. Amivel megbíztak, amit rám osztottak, amit „rendeltek nálam”, azt a legjobb tudásom szerint igyekeztem megvalósítani. Vezetők jöttek-mentek, voltak, akik jobban igényt tartottak a játékomra, voltak, akik kevésbé, voltak, akik nyitottabban közeledtek, voltak, akik gyanakodva, de én végeztem a dolgom. Az egykori nagyszerű társak közül is sokan elmentek, ki örökre itt hagyott bennünket, ki máshova szerződött, ki nyugdíjas lett, és mindegyik távozásával egy-egy gyönyörű korszak zárult le végérvényesen az életemben… Szeretem, ha az életben a dolgok a helyükön vannak. Igen, mindennek megvan a maga helye, ideje, folyamata, kezdete, kifutása, lecsengése. Nem szeretek semmit felemásan hagyni. Lezáratlanul, rendezetlenül. Így vagyok a kapcsolatokkal, tárgyakkal, de akár az önmagammal folytatott csatározással is… Én a Nemzetiben léptem először színpadra. Főiskolásként álltam egy kandeláber mellett, és boldog volnék, ha megadatna, hogy innen is búcsúzzam. Még ha érzem is, hogy az új Nemzeti felépítését már nem fogom megérni… Amíg képes vagyok hatni a közönségre, amíg érzem, hogy segíthetek szép érzések, tiszta gondolatok keltésében, amíg fogékony vagyok a mindennapos színpadi csodákra, addig, ha a sors is engedi, játszani szeretnék.”
Sinkovits Imre játszott. Az utóbbi időben talán túl sokat. Barátai, kollégái, családja féltette az egészségét. De Ô arra született, hogy helyettünk is átéljen minden földi gyarlóságot, minden égi csodát. Azok közé tartozott, akikről lehetetlen volt megmagyarázni, mitől színészóriás. Egyszerűen csak létezett, és mindenkit magával ragadott, aki a közelében volt. Halála előtt nem kevesebb mint hat (!) darabban játszott. A Csongor és Tündében a Tudóst, a My Fair Ladyben Pickeringet, A Tévedések vígjátékában Égeont, Molnár Ferenc Hattyújában Jácint atyát, az Ármány és szerelemben Miller muzsikust, Sütő András Balkáni gerléjében Schuller Medárdot. Az utóbbi szerepet Sütő ajándéknak szánta a színész születésnapjára, így nélküle a Balkáni gerle nem játszható tovább.
Lenyűgöző humorra volt. Szívesen mókázott a színpadon is, főleg az olyan kollégákkal, mint Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, akik szintén értették a tréfát. Vadas Zsuzsa újságírónak mondta el a következő történetet: „Éppen Ádámot játszottam, és ment a paradicsomi jelenet. Ketten voltunk Évával, és amikor azt mondtam neki: — Nincs ember még kívülünk — óriási röhögés tört ki a nézőtéren. Csak a szünetben tudtam meg, hogy a Lucifert alakító Kálmán Gyuri öltöztetője, aki már az egyiptomi színhez vitte a jelmezt, betévedt a színpadra nyolcvan dioptriás szemüvegével. És pont az én szövegemnél ment át a színen. Miután erről sejtelmem sem volt, iszonyú kínokat éltem át a következő félórában, mert azt hittem, rajtam röhögnek.”
Hűséges természete volt. Fél évszázadot élt le felesége, Gombos Katalin színművésznő oldalán. És közel ugyanennyit játszott a Nemzetiben. Madách Mózesét 22 évadon át alakította, az ifjúkortól az aggastyánkorig Mózes teljes életét leélte a színpadon. És belül is. Két éve kérte a Nemzeti vezetőségét, hadd játssza a fiatal Mózest fia, Vitai András, aki megszólalásig hasonlít édesapjához. Kissé furcsának tartotta, hogy hetvenévesen kamaszként lépjen a színpadra.
Városunk idősebb színházrajongói a hatvanas években láthatták őt a kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáin. Major Tamással léptek fel a Tragédiában, és örökre beírták nevüket színházunk képzeletbeli aranykönyvébe.
Szinte utolsó leheletéig játszott. Utolsó fellépésekor, 2001. január 16-án este, a Tudóst alakította Vörösmarty Csongor és Tündéjében. A színfalak mögött fáradtnak, betegnek látszott. A közönség mindebből semmit sem vett észre, annyira hitelesen, mély átéléssel tette a dolgát. Ahogyan egész életében. (Az utókor szerencséjére az előadást filmszalagon is megörökítették). Jelenései között — amit addig soha nem tett — leült pihenni. Kollégái aggódtak érte, de senki nem gondolta, hogy utoljára látja Sinkovits Imrét. Másnap, január 17-én a Nemzet Színésze örökre megpihent. Kegyes volt hozzá a sors — nem szenvedett. Csendben, méltósággal távozott az élők sorából, hogy csatlakozzék az égben egyre gyarapodó színészóriásokhoz.
Egy nappal temetése előtt, az Országos Színészegyesület szervezésében, a pályatársak a Blaha Lujza téren gyülekeztek, Sinkovits Imre szakmai „bölcsőjénél”, a felrobbantott Nemzeti Színház helyén felállított emlékoszlopnál. Mécseseket gyújtottak, és elsétáltak a Hevesi Sándor téren álló Magyar Színházhoz, amely egy ideig szintén a Nemzeti nevet viselte.
Az élet fintora: a Nemzet Színészének nem volt Nemzeti Színháza. Ami igencsak megviselte a művészt. Nincs sok ember ezen a világon, akinek annyira fontos lett volna a Nemzet, mint Sinkovits Imrének, minden erejével, tehetségével, idegszálával ôt szolgálta — bennünket, akik láthattuk őt a színpadon égni, vagy filmekben bizonyítani hatalmas művészi mivoltát.
Emberek ezrei vonultak el ravatala előtt, hogy egy utolsó virágszálat helyezzenek el koporsójánál. Tízezrek kísérték utolsó útjára.
Végakarata szerint az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, szeretett szülei mellé.
Az 1989-ben megjelent, Bakay Kornél Ragyogj, cserkészliliom! című könyvéhez ő írta a bevezetőt. „Nos barátaim! Keressük meg egymást, hogy megtalálhassuk gyermekeink jövőjét! Tábori naplóm ezzel nem ért véget, csak abbahagyom, hogy most már folytassák az ifjabbak!” Az aláírás: Siki bá’ (Sinkovits Imre őrsvezető 158. Árpád cserkész csapat).
Sajnos, immár örökre abbahagyta. De azokról az ifjakról, akik a közelében nőttek fel, bízvást feltételezhetjük: folytatják a Sinkovits Imre kijelölte utat.

(2001. február 1. Szabadság, Kolozsvár)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás