Shakespeare furcsa humora

Történt, hogy a Globe egyik előadása után a drámaíró véletlenül meghallotta egyik barátját, amint éppen egy szép hölggyel intéz légyottot. Éppen a jelszót beszélték meg, aminek elhangzásakor a nő beengedi szobájába a férfit, ez pedig stílusosan “III. Richárd” volt.
Több sem kellett a nagy Willnek, fél óra múlva ott is állt a hölgy ajtajában, elsuttogva a jelszót. Az beengedte, a sötétben pedig megesett, aminek meg kellett esnie. Ekkor ért oda a mit sem sejtő barát, izgatottan kibökve a jelszót: “III. Richárd!” Shakespeare nevetve kiszólt: – Sajnálom barátom, Hódító Vilmos hamarabb érkezett, mint a király!

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Kegyelemdöfés

A lej történelmi mélységet ért el, az árak az egekbe szöktek. Az idők folyamán sokszor hallhattuk, olvashattuk ezeket a kijelentéseket, ám a demokrácia eddig eltelt 27 évében ritkán volt ennyire drámai a helyzet. Kár szépíteni a valóságot: az elmúlt évek, évtizedek fejetlen kormányzásainak – függetlenül azok politikai színezetétől – sikerült egyre lejjebb nyomniuk az életszínvonalat Romániában. Annyira le, hogy az embernek néha olyan érzése támad, innen a rabszolgatartó társadalom már csak kőhajításnyira van. A kegyelemdöfésnek éppen most vagyunk szem, fül és szenvedő tanúi: az úgynevezett kormányzási program – aminek életbe ültetéséhez foggal-körömmel ragaszkodnak a szociáldemokraták – esztelen, meggondolatlan, amatőr módon összefércelt valami, aminek végén ott vár ránk a görögökéhez hasonló államcsőd. Bár tegyük hozzá, korántsem élünk úgy, mint ők, amikor rájuk borult a világ. A vezető kaszt, amely energiát nem kímélve azon fáradozik, hogy megússzon mindennemű felelősségre vonást az elkövetett törvénytelenségek miatt, nyilván dúskál a jólétben, mi többiek pedig súlyos teherként hordjuk mindennapjainkat. A vallási fanatikusok abban látják a menekülést, hogy zarándokutakon róják le kegyeletüket ilyen-olyan szentek csontjai előtt – remek elterelő hadművelet, immár szinte minden hétre akad egy –, és mire hazavergődnek, a vaj kétszeresére, a tojás háromszorosára drágult. Ugyanakkor – mekkora paradoxon – ha kizárólag a lakások és albérletek árát vesszük alapul, azt hihetnénk, hogy pénzügyi paradicsomban élünk. A spekulánsoknak és az össznépi butaságnak köszönhetően ma már olcsóbban lehet házat venni egyes nyugati nagyvárosokban, mint mondjuk Kolozsvár akármelyik lerobbant, koszos külvárosában. Mindazonáltal kevesen gondolkodnak el azon, hogy az Európai Unió legszegényebb országában hogyan lehet mindennek az ára nagyobb, mint a bejáratott demokráciákban. Miként fordulhat elő az, hogy mifelénk a kevésből mindenre a legtöbbet kell adni? A válasz részben a társadalom kezdetleges politikai kultúrájában, a tűréshatárban, az önsanyargatásra való hajlamban rejtőzködhet. A történelem bebizonyította: minden nemzet megérdemelt sorsát viseli, beléjük rögzült szokásaikat, hajlamaikat nem lehet eltörölni pusztán egy rendszerváltással. Napjaink legfőbb gondja az, hogy az államhatalmak egymásnak feszülésének és csatározásának következményei a lakosság hátán csattannak. Mindenki mindenkit támad, ennek az állóháborúnak pedig beláthatatlan következményei lesznek. Az esztelen és öncélú kormányzás által elindított lavina pedig egyelőre megállíthatatlannak tűnik. (https://erdelyinaplo.ro/velemeny/kegyelemdofes)

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Hihetetlen!

Bomba! Fiúkat zaklatott a híres művész!

Egykoron a leghíresebb színház a Shakespeare nevéhez fűződő Globe volt, amely 1599-ben épült. Az Erzsébet korabeli teátrumokban kizárólag férfiak léphettek fel, így a női szerepeket is ők játszották.
Így történhetett, hogy John Rigedlon Smith, kora egyik leghíresebb színésze kapta Romeo szerepét, míg Jack Higgins játszotta Júliát. Előbbi igencsak beleélte magát a szerepbe, nem csoda, hogy néha megfogta az ifjú Jack kezét a színpadon, sőt, egyszer arcon is puszilta. Nem beszélve arról, milyen erővel udvarolt. Higgins eléggé viszolygott ezektől az intim mozdulatoktól, de hát az ember mit meg nem tesz a művészetért, kénytelen volt tűrni a kolléga alakítását. Később más fiúk kapták meg Júlia szerepét, de a Nagy John ugyanaz a heves Romeo maradt.
Az inkrimináló levél most előkerült. Rigedlon Smith, a színészek színésze, mellesleg a korabeli nők bálványa nézheti magát. Négy évszázad után pária lett a művészek között, egy rohadt zaklató, aki annak idején fiúkat tapizott. Emlékét leköpik, sírját meggyalázták, leszármazottai nevet változtattak, nevét visszamenőleg kitörölték a társulat tagjai közül.

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Som Lajos

Meghalt Som Lajos (1947-2017), a Piramis együttes alapítója, basszusgitárosa, vezetője. Korosztályom számára ikonikus alakja volt a zenei világnak, kamaszkorunkban az unalomig hallgattuk az együttes lemezeit. A hetvenes években népszerűbbek voltak Jézus Krisztusnál, jobban mondva Kádár Jánosnál. Olyannyira nagy volt körülöttük a felhajtás, hogy az irántuk való rajongás okairól és lehetséges következményeiről oldalakat írtak az akkori újságok. Emlékezetes, hogy a korabeli tinédzserek Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket neveztek el, a gyárakban pedig Piramis-brigádok alakultak. Mindennek a csúcsa az volt számomra, amikor valahol azt olvastam, hogy a kommunista ipar egyik fellegvárában, a Lenin Kohászati Művekben Som Lajos-brigádot alapítottak a tetőtől talpig párthű melósok.
Ma már sem kohászat, sem brigád, és immár Som Lajos sincs…

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Velünk és ellenünk

A gyakorlatban minden összefügg mindennel. Noha ezzel nem mondtunk semmi újat, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csak a következtetések levonásával tudunk előbbre lépni. Amikor Erdélyben az 1956-os forradalomra és áldozataira emlékezünk, nem árt, ha párhuzamot vonunk jelenlegi helyzetünkkel. A történelem ugyanis kevés lehetőséget adott az erdélyi magyaroknak szabadságért kiáltani, és azt a keveset is sikerült politikai szinten aprópénzre váltani. A marosvásárhelyi márciusi események tragikus kimenetele – helyesebben azzá tétele a hatalom részéről – intő jel volt a kilencvenes évek elején, hogy Romániában mindenféle etnikai alapú megmozdulást gondolkodás nélkül képesek vérbe fojtani. Nyilván az eseményeknek és a megtorlásoknak is szerepe volt abban, hogy a Domokos Géza-féle RMDSZ nem merte nyíltan felvállalni az autonómia ügyét, és a kislépések politikája mellett döntött az akkori romániai magyar politikai elit egy része teljes egészében figyelmen kívül hagyva a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltakat. Mindennek következménye pedig az lett, hogy politikusaink elszalasztották addig ütni a vasat, amíg az meleg. Annak ellenére, hogy demokráciát kiáltottak, csak a félelem volt az úr azokban az években. Méghozzá valamiféle kölcsönös rettegés: a hatalom attól irtózott, hogy a romániai magyarok a jogaikat fogják követelni, a kisebbség pedig a megtorlástól tartott. A szekuritáté üldözései még frissen éltek a kollektív emlékezetben, az Erdély elszakítását akaró magyarok című lemez pedig ott forgott a mindenkori román hatalom lemezjátszóján. Már 1956-ban is azzal sikerült a románságot a magyarok ellen hangolni, hogy Budapest visszaköveteli Erdélyt. Erről azonban szó sem volt: a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontban egyetlen, a külföldre vonatkozó mondat szerepel: szolidaritást a lengyel néppel! Ami feltűnő különbség az akkori és a mostani helyzet között az, hogy ’56-ban az erdélyi románság egy része –elsősorban Bukarestben, Temesváron és Kolozsvárott –szolidaritást vállalt a magyarok követeléseivel. Ami nem mondható el a székelyföldi autonómia ügyében. Hiszen ahányszor szóba kerülnek jogaink, a román médiában hisztéria tör ki, ami jelentősen befolyásolja a lakosság hangulatát is. Bár a történelemnek példát kellene mutatnia, sajnos mégsem tanultuk meg, hogy csakis az összefogás vezethet eredményre. És lám, éppen azon románok utódai üldözik szimbólumainkat, nyelvünket, hagyományainkat és tiporják sárba jogainkat, akik annak idején börtönbe vonultak a magyar ’56 miatt.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/velunk-es-ellenunk)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Csocsó, a példakép

Kezdetben Csocsó mérsékelten radikális volt. Később radikálisan mérsékelt lett. A kettő között volt még polgári marxista, egy ideig a diktatórikus-demokrata irányzattal szemezett, majd a nemzeti-polgári-liberális alakulat felé kacsintgatott. De a mérsékletet hirdető radikalizmus eszméjét lelke mélyén mindig magáénak érezte, és elsődleges feladatának tekintette népszerűsítését. Csocsó egyébként is furcsa ember volt. A kommunizmusban antikommunista nézeteket vallott, majd a demokráciában legszívesebben Lenint idézgette. Nemcsak szavait, de szellemét is. Például kecskeszakállat növesztett, haját is úgy nyíratta, hogy minél inkább hasonlítson elődjére. Amikor szakálla tekintélyes mértékben megnőtt, Csocsó hirtelen megvilágosodott: attól kezdve azt hitte, ő a Krisztus. Ezt sokan másként gondolták, így néha jó nagy veréseket kapott. Ám maradandó sérülései sem vették rá arra, hogy szocialista-keresztény-bal­közép­liberális hitét megtagadja. Pártot is alapított, amelynek a Huj, huj, hajrá nevet adta, fő célkitűzésnek jelölte meg az önrendelkezés nélküli autonómia és a kislépésekkel tett hosszúlépések kiharcolását. Elmondható tehát, Csocsó rendkívül összetett személyiség volt. Csocsó mérsékelt radikalizmusa abban is megmutatkozott, hogy évszaktól függetlenül mindig szandálban és kalapban mutatkozott. Ha nagy volt a hó, a zokniját a szandálra húzta, nyáron pedig a jókora kalapra légkondit szerelt. Híve volt az egyoldalú párbeszédnek, keményen kiállt az olyan vélemény mellett, amely süket fülekre talál. Sokat szónokolt, általában amerikai filmekből és Lehár-operettek librettóiból idézett. Amikor már mindenki unta mondókáját, elhatározta, államelnök lesz. Kisebb dilemmát okozott számára, hogy nem tudta eldönteni: ha megválasztják, mit vezessen be, munkásdiktatúrát vagy katonai demokráciát? Világmegváltó terveiről Cso­csó csak akkor mondott le, amikor megsúgták neki, Mátyás király nem indul a választásokon. Nincs ellenfelem – sóhajtott, mivel magához méltatlannak találta volna, hogy mezei politikusokkal mérkőzzön meg. De Csocsó mély depressziójában sem keseredett el: miután meglátta a fényt, szabadságharcos lett és útonálló. Országutakon álldogálva a szabad italmérést és dohányzást népszerűsítette. Meg homlokegyenes ellentétét. Ekkoriban állt az antialkoholista-ellenes kampány élére is, és hagyományőrzésre hivatkozva követelte: a sört ismét vizezzék a kocsmákban! A migráció kérdése Csocsót is megrázta. Előbb lebontotta háza kerítését, hogy a vándormadaraknak szabad utat biztosítson, de amikor látta, hogy veteményeséből kilopkodják a magokat, felkiáltott: ha már fal, hát legyen fal! És a kínai nagyfalat meghosszabbította a kertje végéig. Csocsó falához rengetegen eljöttek, a világ második leglátogatottabb helyévé vált a jeruzsálemi Siratófal után. A nagyhatalmak tanácsadónak alkalmazták, költők írtak ódákat hozzá. Híre ment a nagyvilágban, tudósok tanulmányozták tehetségtelenségét, pszichológusok keresték a választ arra, hogy minimális intellingencia hiányában is hogyan lehet maradandót alkotni. Egyszóval Csocsó legendává vált. Közleményeket adott ki, amelyekben meghatározta az emberiség további sorsát, és bejelentette: pontos információi vannak a világ végéről. Nyilatkozatban cáfolta, hogy köze lenne a teremtéshez, de azt elismerte, hogy Pált ő térítette meg. Bár régen visszavonult a köz-élettől, követői máig akadnak: hozzá hasonlóan sok, szakmáját műkedvelő szinten űző figura lett politikus, aki mindenféle jól hangzó ideológiát felkarolt, legfőképpen azt, amelyből egy mukkot sem ért. Ha pedig a választó sem értett zagyvaságaiból semmit, nyert ügye volt. Így lett végül Csocsó példaképe a semmitmondásból tőkét kovácsolók tömegének, akik évek múltán is őszinte hálával borulnak le mérhetetlen kicsinyessége előtt.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/csocso-a-peldakep)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Pofonok a magasból

Igaza van Kelemen Hunornak, valóban „a magyarokat szájba verték.”Nem is egyszer, sőt, mondhatni folyamatosan ezt teszi velünk a hatalom. Az elnöki kijelentés körül inkább csak az a gond, hogy ez több mint negyed századdal a hatalomváltás után hangzik el. A kisebbségek anyanyelvhasználatának érdekében az RMDSZ által benyújtott törvényjavaslat a lehető legrosszabb időpontban került a képviselők asztalára. Néhány hónappal a románság nagy egyesülésének centenáriuma előtt várható volt: a pártok nemhogy szóra, de pillantásra sem méltatják a javaslatot. Jelenleg egyetlen román politikus sem kockáztatja meg –függetlenül attól, hogy ideológiai síkon minek tartja magát –, hogy baráti gesztust tegyen felénk. Ellenkező esetben saját társai üldöznék ki a parlamentből, a pártból –a világból. A politikai korrektség szempontjából még nem tartunk ott, hogy a többséggel bármilyen körülmények között képesek legyünk józan és építő párbeszédet folytatni. Főleg kisebbségügyben. Naivság arra gondolni, hogy a román politikusok eltöprengenének, netán meghatódnának egy olyan érvelésen, miszerint a többségnek „a centenáriumi év után is együtt kell élnie a magyar közösséggel”, valamint „a kisebbségek identitásának megőrzését szolgáló törvény semmivel sem rövidíti meg a többségi nemzetet”. Hogy csak kettőt említsünk a sok-sok igazságtalanság közül: a MOGYE és a marosvásárhelyi római katolikus líceum ügye már rég előrevetítette mindazt, ami várható e centenáriumi készülődésben. Sajnos kisebbségi sorban sínylődő polgártársainkra sem számíthatunk. A romániai németek képviselői siettek kijelenteni: sikeres a Romániában 1989 után alkalmazott kisebbségvédelmi modell. Örök titok marad számomra, mitől sikeres, de akinek sok a gazdag külföldi rokona, annak lehet, hogy könnyebb elviselni a kisebbségi létet, a nem létező jogokat pedig modellértékűnek nevezni. Az aradi vértanúk között a magyarokon kívül találunk németet, osztrákot, horvátot és szerbet is. Volt köztük kisnemes, polgár és főnemes, dúsgazdag és vagyontalan. De egyben azonosak voltak: hősiesen harcoltak a magyar szabadságért, nemzeti függetlenségünkért, s ezért életüket áldozták. Ma már senkitől nem várja el nemzete, hogy életét áldozza a szabadságharc oltárán. Azon a történelmi korszakon túlléptünk. De azért jó lenne néha összefogni, hogy ne úgy tűnjön, mindig csak a magyarok elégedetlenek. Léphetnénk együtt és főleg nagyobbat. Ne érezze úgy a hatalom, hogy mindig csak minket kell szájba verni.

(Erdélyi Napló https://erdelyinaplo.ro/velemeny/pofonok-magas-szinten)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás