Ápolói műhiba és bosszúság a kórházban

Dühös vagyok, és elkeseredett. Ma, január 15-én, hétfőn történt az eset. Egy mondatban így foglalhatnám össze: ha nem nyír ki a rák, eltesznek láb alól a nemtörődöm (nem mondom, hozzá nem értő, pusztán csak közönyös) asszisztensek, vagy maga az egészségügyi rendszer.
Egyszerűnek tűnő ellenőrzésre kellett mentem két évvel a kezelés befejezése után. Ebben ma benne volt egy CT. is, ami gyakorlatilag egy kb. tíz perces vizsgálat. Nem részletezem, mennyi időt emészt fel, micsoda sorbaállást jelent, míg eljutsz magához a géphez, az is megérne egy misét. De nem ez a lényeg…
Ahhoz, hogy megállapítsák a felvételeken, van-e még nyoma a daganatnak, egy festékféleséget nyomnak az ember vénájába. Eszembe nem jutott, hogy ebből is lehet probléma.
Tévedtem.
Mikor a fiatal, elég pökhendi ápoló kezdte belém nyomni a szert, majdnem felüvöltöttem a fájdalomtól. Pedig CT-t még csináltattam, soha meg sem éreztem ezt a műveletet. Meg sem mukkantam, gondoltam, ennek így kell lennie. Ám amikor véget ért az egész, azt vettem észre, hogy a kézfejem almanagyságúra duzzadt. Aminek nem kellett volna bekövetkeznie. Az asszisztens a vállát vonogatta, még akkor is, mikor társa rákérdezett, ember, nem láttad, hogy szétrepedt a véna, és mellé ment az egész szer? Aztán elküldtek azzal, hogy jegeljem, majd elmúlik.
A beteg a világ legalázatosabb embere, elég baja van, semhogy mindenből cirkuszt csináljon, Ezért is könnyű megalázni, ezért viselkedik vele – az orvostól elkezdve az ápolón át el egészen a takarítónőig – mindenki úgy vele, mintha a kapcájuk lenne.
Nem vagyok a jelentgetős típus, most nagyon fontolóra vettem, hogy bepanaszolom őket. Tudom, hogy hiába, hiszen ez a kaszt, ahova ezek is tartoznak, soha nem bántja egymást. Még ha életedbe is kerül a műhiba…

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Megcsúfolt Hippokratész

Alig telt el néhány nap az új évből, amelytől szokás szerint mindenki jobbat vár, mint az előbbitől, máris több felháborító esemény tartja lázban a társadalmat. Valahol az ország déli részén egy orvosnő elzavarta a beteget mondván: nincs kedvem beutalni magát, és akkor mi van? De ne gondoljuk, hogy a rossz dolgok mindig máshol történnek: az utóbbi évek egyik legmegrázóbb egészségügyet és pácienseket érintő botránya éppen a civilizáltnak vélt Kolozsváron tört ki. Az ügyben szereplő orvos túl azon, hogy átverte az államot, és eszméletlen vagyont harácsolt össze a szerencsétlen rászorulók hátán, állítólag majdnem megölte az egyik beteget, hogy ellenségének vélt orvoskollégáját kellemetlen helyzetbe hozza. Most már gyilkossági kísérlettel is vádolják. Ennek ellenére a bíróság még mindig nem tartja megalapozottnak a letartóztatását. De ez már egy másik téma… Ne essünk tévedésbe, és ne általánosítsunk, hiszen nem minden egészségügyi dolgozó nézi csak a saját érdekeit. Nem minden orvos vagy beteggondozó fizethető le, vagy várja el a figyelmességet. Vannak, akik még komolyan veszik a hippokratészi esküt, amiben az orvostudomány atyja valami olyasmit hagyott utódaira, hogy „tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik”. Az ókorból visszhangzó etikai leckéből ennyi elég is kellene, hogy legyen azoknak a mai orvosoknak, akik a betegek érdekei elé helyezik a sajátjukat. Ám a probléma sokkal összetettebb, és nem pusztán az orvostársadalmat érinti. Sok esetben az emberek toleranciája és tudatlansága vezet oda, hogy egyesek kiskirályoknak higgyék magukat. Egy velejéig romlott társadalomban az emberi méltóság általában az utolsó helyen szerepel. Erre pedig a legjobb bizonyíték a betegek meghurcolása a még betegebb egészségügyi rendszer által. Vannak aztán olyan bajban levő elkeseredettek, akik úgy járulnak az orvos elé, mintha magát a Teremtőt látogatnák meg. Nem csoda, hogy hatalmuk tudatában egyes orvosok úgy bánnak a szegény beteggel, mint egy utolsó nyomorulttal. Sokszor elfelejtjük, hogy az orvosi szakma is ugyanolyan, mint a többi. Az orvos, az ápoló is fizetést kap munkájáért, akárcsak az esztergályos, az atomfizikus, a fodrász vagy éppenséggel az újságíró. Talán még az sem baj, ha hálát érzünk és azt jószántunkból ki is fejezzük a minket gyógyítónak. De amikor kikövetelik azt és életekkel játszanak, az már mélységesen elítélendő bűncselekmény.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/megcsufolt-hippokratesz)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Mesebeli karácsony

Idén elhatároztam, hogy felzárkózom a divathoz. Mi több, megelőzöm azt. Májusban elkezdtem készülni a karácsonyra. Előbb mintegy mellékesen megjegyeztem a család felnőtt tagjainak, hogy közeleg az ünnep. Nem értették, milyen ünnepről beszélek, de egyelőre meghagytam őket jótékony tudatlanságukban. A hónap vége felé céloztam rá, hogy idén sem marad el a karácsony. Rám hagyták, hiszen ez az élet rendje: évszakok, ünnepek jönnek-mennek, és a környezetemben nem csak én beszélek hülyeségeket. Beköszöntött a június. Piros festékkel bejelöltem a lakásban, hova állítjuk majd a fát, hova tesszük az ajándékokat. Elkészítettem az ünnepi vacsorához az ülésrendet, és egy papírlapra a menüt is felírtam. A családtagok elnézően mosolyogtak, azt hitték, ideiglenesen hibbantam meg, idővel majd elmúlik. Júliusban kevesebb időm jutott az ünnepre való készülődésre, de azért a cipőket kifényeztem, nehogy az angyalok váratlanul toppanjanak be. Augusztusban már mindenki bolondnak nézett, de én töretlen hittel jártam a magam útját. Még azt követően is, hogy néhány napra beutaltak. A kedves orvosok megértőn bólogattak, mondták, hogy abban a nagy házban még a Télapóval és esetleg Napóleonnal is találkozhatom. Velük végül nem jöttem össze, de megismertem olyant, akinek egész élete egy vigyorgó karácsony. Tervemtől semmi sem tántoríthatott el. Szeptemberben megvettem a fenyőfát. Befújtam mindenféle tartósítószerrel, rettenetesen büdös volt, ugyanakkor gyönyörűre sikerült. Kissé besárgult a lakk alatt, de végül is szép lett. És főleg ragacsos. A család pesszimistább tagjai nyilván rossz szemmel néztek rám. Felvetődött az is, hogy én megyek vagy a bűzlő fa. Végül mindketten maradtunk, csak leköltöztem fástól a pincébe. Így aztán napestig gyönyörködhettem a sok kémiai anyagtól csillogó fenyőfámban. Persze a bűz miatt gázálarcban aludtam, de azt is meg lehet szokni. Október végén kezdtem hozzá a díszítéshez. A háztetőre műhavat szórtam, gyertyákat gyújtottam az ablakban. Akkor már nem voltam egyedül, a városban is felszerelték a díszkivilágítást, és az üzletekben is elkezdődtek a karácsonyi akciók. Leárazáskor vettem az asszonynak egy aranyhalat. Mondtam, a további kívánságait vele beszélje meg… Novemberben már feldíszített fákat is láttam, és meleg szívvel egy nagy-nagy közösség tagjának éreztem magam. Akik tudják, sosem elég korán kezdeni a karácsony hangulatának felidézését. Magamra gömböket, csillagszórókat és szaloncukorkákat aggattam, hogy minél hitelesebb legyen az ünnepi várakozás. Decemberre belefáradtam. A sok-sok készülődéstől és várakozástól elment a kedvem a karácsonytól. Mindenből kiábrándultam, amikor arra gondoltam, hónapok óta tart a karácsonyi készülődés, és önző okokból a kizsákmányolók a téli ünnep hangulatát próbálják lenyomni a torkunkon már ősz óta. Beláttam, hibáztam, nem kell mindig lépést tartani az őrült divattal. Letéptem magamról a karácsonyi díszeket, és olyan napsütötte vidékre költöztem, ahol fehér szakállas Mikulások helyett kicsi néger manók táncolnak körbe, és a telet meg a karácsonyt csak a meséskönyvekből ismerik.(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/mesebeli-karacsony)

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Ellenzék és józan ész kerestetik

A valódi demokráciák egyik meghatározó, sőt döntő tényezője, hogy milyen erős a hatalom ellenében kialakuló és arra alternatívát kínáló ellenzék. A román politika utóbbi 27 évének talán legsúlyosabb gondja éppen az, hogy a mindenkori ellenzék többnyire csak papíron létezik. Ahogyan sportnyelven mondják: rövid a kispad, nincs igazán lehetőség cserére. És a cserejátékosok sajnos nem is nagyon igyekeznek megmutatni, mit tudnának a pályán. Néha odacsapódnak a tüntetőkhöz – propaganda szempontjából nyilván jól mutatnak a csőcselék hullámzó tengerében –, csakhogy elfogadható alternatívát ők sem tud felmutatni a hatalmat kezében tartó maffiával szemben. És hogy ez a halovány ellenzék még jobban felaprózódjon, ismét megjelent a színen a volt miniszterelnök Dacian Cioloş, aki a megszámlálhatatlanul sokadik operett-párt létrehozását jelentette be. Ne firtassuk, hogy milyen volt miniszterelnökként a Szilágyságból származó politikus, hiszen keze-lába meg volt kötve, saját akarata ritkán érvényesült mandátuma alatt. Alig több mint egy év alatt sem ő, sem technokrata kormánya nem tehetett csodát, annak a kabinetnek a jó és rossz tetteit is a mindent beborító és megváltó homály fedi. De a volt miniszterelnök legalább úgy maradt meg a közösségi emlékezetben, mint aki nem volt tagja a fehérgalléros maffiának. Ennek viszont az a hátulütője, hogy viszonylag kevés szövetségese akadt és akad továbbra is. Főnök lesz egy újabb zsebpárt élén, akik majd sem nem osztanak, sem nem szoroznak a román politikában. Talán reménykeltőbben állna az ellenzék szénája, ha az RMDSZ nem örökkétig az éppen regnáló hatalommal, jelen esetben a szocdemekkel paktálna le. Elvárhattuk volna, hogy a magyarok érdekképviselete legalább a mostani többség túlkapásaihoz ne adja nevét. Ám, aki egy kicsit is figyelemmel követi a politikát, döbbenettel tapasztalhatja, hogy a Bukarestben székelő magyar politikusok olykor az őshonosokon is túltesznek hajmeresztő nyilatkozataikkal. Egyszerűen érthetetlen az egyik RMDSZ-es honatya kijelentése, amelyben a mostani tüntetések és a bányászjárások között vont párhuzamot. Ez már a józan ész megerőszakolása, ilyen elképesztő hasonlatokra még a hatalom legvehemensebb képviselői sem vetemedtek. Idővel minden szög kibújik a zsákból: kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az úgynevezett érdekképviselet is leginkább azt szeretné, hogy a döcögő, de valamilyen formában mégiscsak létező (és néhanap működő) jogállamot a pokolban lássa. A háromszéki politikusnak nem ez az első hajmeresztő beszólása, és ha rajta múlik, valószínűleg az utolsó sem.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/ellenzek-es-jozan-esz-kerestetik)

Kategória: Uncategorized | 5 hozzászólás

Shakespeare furcsa humora

Történt, hogy a Globe egyik előadása után a drámaíró véletlenül meghallotta egyik barátját, amint éppen egy szép hölggyel intéz légyottot. Éppen a jelszót beszélték meg, aminek elhangzásakor a nő beengedi szobájába a férfit, ez pedig stílusosan “III. Richárd” volt.
Több sem kellett a nagy Willnek, fél óra múlva ott is állt a hölgy ajtajában, elsuttogva a jelszót. Az beengedte, a sötétben pedig megesett, aminek meg kellett esnie. Ekkor ért oda a mit sem sejtő barát, izgatottan kibökve a jelszót: “III. Richárd!” Shakespeare nevetve kiszólt: – Sajnálom barátom, Hódító Vilmos hamarabb érkezett, mint a király!

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Kegyelemdöfés

A lej történelmi mélységet ért el, az árak az egekbe szöktek. Az idők folyamán sokszor hallhattuk, olvashattuk ezeket a kijelentéseket, ám a demokrácia eddig eltelt 27 évében ritkán volt ennyire drámai a helyzet. Kár szépíteni a valóságot: az elmúlt évek, évtizedek fejetlen kormányzásainak – függetlenül azok politikai színezetétől – sikerült egyre lejjebb nyomniuk az életszínvonalat Romániában. Annyira le, hogy az embernek néha olyan érzése támad, innen a rabszolgatartó társadalom már csak kőhajításnyira van. A kegyelemdöfésnek éppen most vagyunk szem, fül és szenvedő tanúi: az úgynevezett kormányzási program – aminek életbe ültetéséhez foggal-körömmel ragaszkodnak a szociáldemokraták – esztelen, meggondolatlan, amatőr módon összefércelt valami, aminek végén ott vár ránk a görögökéhez hasonló államcsőd. Bár tegyük hozzá, korántsem élünk úgy, mint ők, amikor rájuk borult a világ. A vezető kaszt, amely energiát nem kímélve azon fáradozik, hogy megússzon mindennemű felelősségre vonást az elkövetett törvénytelenségek miatt, nyilván dúskál a jólétben, mi többiek pedig súlyos teherként hordjuk mindennapjainkat. A vallási fanatikusok abban látják a menekülést, hogy zarándokutakon róják le kegyeletüket ilyen-olyan szentek csontjai előtt – remek elterelő hadművelet, immár szinte minden hétre akad egy –, és mire hazavergődnek, a vaj kétszeresére, a tojás háromszorosára drágult. Ugyanakkor – mekkora paradoxon – ha kizárólag a lakások és albérletek árát vesszük alapul, azt hihetnénk, hogy pénzügyi paradicsomban élünk. A spekulánsoknak és az össznépi butaságnak köszönhetően ma már olcsóbban lehet házat venni egyes nyugati nagyvárosokban, mint mondjuk Kolozsvár akármelyik lerobbant, koszos külvárosában. Mindazonáltal kevesen gondolkodnak el azon, hogy az Európai Unió legszegényebb országában hogyan lehet mindennek az ára nagyobb, mint a bejáratott demokráciákban. Miként fordulhat elő az, hogy mifelénk a kevésből mindenre a legtöbbet kell adni? A válasz részben a társadalom kezdetleges politikai kultúrájában, a tűréshatárban, az önsanyargatásra való hajlamban rejtőzködhet. A történelem bebizonyította: minden nemzet megérdemelt sorsát viseli, beléjük rögzült szokásaikat, hajlamaikat nem lehet eltörölni pusztán egy rendszerváltással. Napjaink legfőbb gondja az, hogy az államhatalmak egymásnak feszülésének és csatározásának következményei a lakosság hátán csattannak. Mindenki mindenkit támad, ennek az állóháborúnak pedig beláthatatlan következményei lesznek. Az esztelen és öncélú kormányzás által elindított lavina pedig egyelőre megállíthatatlannak tűnik. (https://erdelyinaplo.ro/velemeny/kegyelemdofes)

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Hihetetlen!

Bomba! Fiúkat zaklatott a híres művész!

Egykoron a leghíresebb színház a Shakespeare nevéhez fűződő Globe volt, amely 1599-ben épült. Az Erzsébet korabeli teátrumokban kizárólag férfiak léphettek fel, így a női szerepeket is ők játszották.
Így történhetett, hogy John Rigedlon Smith, kora egyik leghíresebb színésze kapta Romeo szerepét, míg Jack Higgins játszotta Júliát. Előbbi igencsak beleélte magát a szerepbe, nem csoda, hogy néha megfogta az ifjú Jack kezét a színpadon, sőt, egyszer arcon is puszilta. Nem beszélve arról, milyen erővel udvarolt. Higgins eléggé viszolygott ezektől az intim mozdulatoktól, de hát az ember mit meg nem tesz a művészetért, kénytelen volt tűrni a kolléga alakítását. Később más fiúk kapták meg Júlia szerepét, de a Nagy John ugyanaz a heves Romeo maradt.
Az inkrimináló levél most előkerült. Rigedlon Smith, a színészek színésze, mellesleg a korabeli nők bálványa nézheti magát. Négy évszázad után pária lett a művészek között, egy rohadt zaklató, aki annak idején fiúkat tapizott. Emlékét leköpik, sírját meggyalázták, leszármazottai nevet változtattak, nevét visszamenőleg kitörölték a társulat tagjai közül.

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás