Lerázom a rabigát…

Egyre növekvő tisztelettel tekintek azokra, akiknek sikerül megszabadulniuk a tévéjüktől. Erős emberek, nagyszerű karakterek, akik vállalják az elvonási tünetekkel járó összes kínt, hogy aztán szabadon élhessék életüket. Mi, leláncoltak, csak feltekinteni tudunk rájuk, és leborulni nagyságuk előtt.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy meg kellene szabadulnom az ördög szemétől, amit az emberek képernyőnek neveznek. De – sajnálattal vallom be – gyenge jellem vagyok. Pedig sok mindenről lemondtam már életemben, némely dologról nehezebben, másokról könnyebben – de a televízió esetében megmaradtam rongyos rabszolgának. Rajtam már egy Spartacushoz hasonló nagyságú vezér sem segít. És valószínűleg a pszichiáter sem. Láncos kutyája vagyok a hírcsatornáknak, tekintetem elvész a kékes homályban, fülem csak a dobozból kiszűrődő hangokra figyel. Vele kelek és vele alszom el, ha nincs közelemben távirányító, máris jelentkeznek az elvonási tünetek. Elegem van a szenvedésből, tudom, milyen boldog lennék nélküle! Látom azokon, akik megszabadultak, és ma már kegyelemben élnek.
Azért én sem a képernyő előtt születtem. Mi több, annak idején még egészen normális gyerekként indultam útnak, aki holmi rajzfilmeknek már óvodás korában sem dőlt be. Mikor pedig már lettem akkora, hogy rabul ejtsen a televízió, már nem volt mit nézni benne. Aztán felnőtt fejjel, amikor eljött a soha nem remélt nagy szabadság, engem is fogságába ejtett a tévé. A bámulás betegsége rajtam is elhatalmasodott, sajnos.
Ha józanul átgondoljuk, a kábeltévé a történelem egyik legnagyobb átverése. A gyanútlan megrendelőre rásóznak 150 csatornát, amiből jó esetben is néz tízet. Vagy annyit sem. Hiszen a filmek mindenhol ismétlődnek, amit ma látsz itt, azt holnap ott látod, a hírek ugyanazok, a halászat és vadászat a lakosság bizonyos szegmensét érdekli csak, aki meg szereti a halat, az inkább kimegy a víz mellé, minthogy a tévében lesse kapást. És valljuk be, a csillagközi utazás sem mindenki számára vonzó.
Barátom úgy kezdte a leszokást, hogy egy ideje csak dokumentumfilmeket közvetítő csatornákat néz. Azok közül is csakis olyant, ahol gyilkosságokat, terrorcselekményeket, változatos kínzásokat dolgoznak fel és mutatnak be viszonylag tűrhető képekben. A haver azt állítja, ezek a műsorok megnyugtatják, és ott kevesebb a hirdetés is. Jobban ismeri a történelem nagy sorozatgyilkosait, a gengszterek karrierjét, mint a saját családját. A dolog hátulütője, hogy felesége majdnem elköltözött otthonról, mert félt, hogy férje valamire készül… De hát az absztinencia felé vezető út tele van kihívásokkal.
Elhatároztam, hogy széttöröm a rabigát, és a leszokás rögös útjára lépek én is, melynek végén diadalmámorban úszva hajítom ki az átkozott dobozt a kukába. Azzal kezdem, hogy megnézem a gyerekkoromban kihagyott rajzfilmeket. Persze a rajzfilm sem a régi, néha rémeket látok tőlük. De legalább sokkal kevesebb bennük a reklám…

Reklámok
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Gyilkos bürokrácia

Néhány napja elhunyt egy román újságírónő. A magyar sajtóban ez nem volt hír, a román média is csak az egyebek között említette, hiszen halálesetek voltak, vannak és lesznek – ez az egyetlen biztos dolog az életben. Csakhogy ez a halál (is) elkerülhető vagy legalább késleltethető lehetett volna… Miriam rákos volt, 2015-ben állapítottak meg nála emlődaganatot. Mindkét mellét eltávolították az orvosok, ám a műtét után egy évvel kiderült, az asszonynak áttétjei is voltak. Egy törökországi vizsgálaton derült ki, hogy a kór megtámadta tüdejét. Romániában azt mondták az orvosok, nyugodjon meg, egy kis hűlésről van szó, és antibiotikumokkal kezelték. A betegség pedig továbbterjedt, Miriam egyre kétségbeesettebben kapaszkodott az életbe. Rengeteg pénzét felemésztette a kezelés: a család, barátok, kollégák, ismerősök segítették – csak a román állam nem. A bürokrácia útját állta a gyógyulásnak: ahelyett, hogy az asszony a betegsége legyőzésére összpontosított volna, beadványokat fogalmazott, pénzért könyörgött, kérvényezett, és megint kérvényezett, hogy legalább az oly szükséges külföldi kezelését támogassa a bukaresti egészségbiztosító. Miriam ekkor döbbent rá, hogy a papírtologatásba bele is halhat… A napokban egyik kedves hölgyismerősömről derült ki, hogy valamilyen daganat van a mellében. Nem lehet tudni, rossz, vagy jó indulatú, ezért felhívott egy magánklinikát, hogy fogadják kivizsgálásra. Kiderült, ott nem tudják, mert nincs elég orvos. A másik helyen két hónap múlva tudnák majd kivizsgálni. Hiába fizet a páciens akár csillagászati összegeket is. Ha küldőpapírral megy, idén már nem tudják fogadni. Mintha a rákos betegség magától elmúlna, akár egy kis hűlés… Február negyedike a rákos betegek napja. A statisztikák azt mutatják, hogy Romániában hal meg a legtöbb ember daganatos betegségekben: naponta 140 lélek. A korai elhalálozás terén egyébként Románia listavezetőnek számít az Európai Unióban. Az Eurostat szakemberei szerint a Romániában bekövetkezett halálesetek 47,6%-át meg lehetett volna előzni. Közöttük a Miriamét is. Uniós szinten nálunk a legrövidebb az életremény. Szinte csodaszámba megy, ha valaki néhány évig élvezni tudja a nyugdíját. De a dicsekvésből, az áleredmények hangoztatásából, a rosszul értelmezett hazafiasságból soha ki nem fogy az ország. Miriam tavaly levelet írt az egészségügyi miniszternek: „54 éves vagyok, és a román állam abszurd és önkényes törvényei által halálra ítél. Mindössze 9000 euró miatt, annyiért az önök minisztériuma golyóstollakat vesz, és engem enged meghalni… Nincs időm kivárni az összes megalázó és aberráns eljárást, amire az adófizetőt kényszerítik. Miniszter asszony, az utolsó határidő, amit egy hamburgi klinika megadott 2019. február 6. Ezután számomra már csak az marad, hogy otthon várjam a halálomat.” Miriam nem jutott ki idejében Németországba, hogy az életmentő kezelést megkapja. A határidő előtt pár nappal hunyt el…

Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/gyilkos-burokracia?fbclid=IwAR1db4cQokBdD4ArtwLplOHQefsGRD80eSF-1Ero8EFP3ZQCbUsfKVqmmA4)

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Horoszkópusz-pókusz

Előre mosolygok magamban, mikor valamelyik rádióadón bejelentik: és most hallgassák meg, mit ígérnek mára a csillagok. Még nem volt nap, hogy valamelyik jóslat beváljon. No de ettől nem dől össze a világ. Egyszer hallom, hogy este találkozom testvéremmel. Tudtommal (szüleim őszinte emberek) testvérem nem volt, nincs, és már nem is lesz. Történt ám ennél tragikomikusabb eset is. Egy téli reggelen hallom, hogy aznap minden úgy fog menni számomra, mint a karikacsapás. Régi vágyaim teljesülnek (ezekből százával van), pénzt kapok (vajon kitől — gyötröm agyamat), hosszú útra megyek (hova? — forognak a kerekek fejemben) stb…

Aznap, alig tettem ki a lábamat a lakásból, elcsúsztam a jegen, és megrepedt a vállcsontom. A jóslás részben bejött, ugyanis elég messze lakom az ortopédiától. (Hosszú út, ugyebár.) Pénzt nem kaptam, annál többet adtam taxira, mert a fájdalomtól szinte ordítottam.

Ennél szórakoztatóbb az újságokat olvasni. Ma már szinte nincs lap, amelyik ne közölne horoszkópot. A bibi az, ahogy ahány újság, annyiféle jóslat van aznapra. Egyik szerint hatalmas szerencse ér, a másikból kiderül, hogy azon a napon akár a ménkû is belém csaphat.

A legnagyobb hülyítés a tv-adókon folyik. Felhív a kíváncsi ember egy számot, és jósolnak neki. Óriási ötlet, hogyan lehet az elkeseredett, szegény ember utolsó lejét is kicsalni zsebébôl. Ki ne szeretné hallani, hogy másnaptól gyökeresen megváltozik élete, egyik napról a másikra milliomos lesz, az egyedül élô hamarosan megnôsül vagy férjhez megy. És eljön a nap, mikor hozzák a telefonszámlát. Emberünk magából kikelve rohan a postára, hogy ő az összeg egynegyedét sem beszélte le. Dehogynem. Naivságában csak azt nem vette észre, hogy a horoszkóp telefonszáma alatt, egyre apróbb betűkkel, de fel van tüntetve egy bizonyos összeg, amit ha figyelmesen elolvasna, életében nem telefonálna jósoknak, jövendőmondóknak.

(1999)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Az igazi Télapó

Immáron bebizonyosodott, hogy az igazi Trebitsch igenis létezett! Ám az emberek előbb-utóbb kénytelenek szembesülni azzal a tragikus ténnyel, hogy igazi Télapó nincs. Van, akit szeplős, fogatlan, gonosz kis óvódás társai világosítanak fel gúnyosan, egyesek ráébrednek maguktól, másokat a szüleik unnak meg hülyíteni. De az élet kegyeltjei, nagy titokban, negyvenéves korukban is várják a Télapót. Én a Télapó létezésében vetett hitemet akkor veszettem el, amikor megtanultam fára mászni.
Darwin mestert cáfolva, kénytelen vagyok határozottan kijelenteni: a majmokhoz képest az ember nem evolúción ment keresztül, éppen ellenkezőleg, involúción. Gondoljunk bele: a kicsi gyermek megtanul járni. Ha jó esetben fák vannak a közelében, második dolga, a két lábon járás után a fára mászás tudományának elsajátítása. Ehhez képest majom-őseink előbb lemásztak a fákról, hogy utána járni kezdjenek. Mi visszafele tesszük meg az utat. Lényeges különbség volt az is, hogy ők tudták, miért másznak le. Az már kevésbé egyértelmű, mi emberek mit keresünk a fán. Mondták egy időben, hogy a pionír oly vidám, mint a mókus fenn a fán. Elég zavaros történet. Ma már nincs pionír, mókusból is egyre kevesebb lézeng a lassan szintén eltűnő fákon.
Ám a fáról nagyon jól meg lehet lesni a világot…
A karácsony volt nálunk az egyetlen ünnep, amikor apai nagyszüleim Temesvárról eljöttek hozzánk. Hagyománnyá vált, hogy nagyapám vásárolta meg a fenyőfát. Az öreg mindig nagyban gondolkodott, így a fa is akkora volt minden évben, hogy a tetejéből egy-két métert le kellett vágni, másképp nem fért be a szobába. Díszítése egy egész napot igénybe vett – ma is emlékszem, hogy a díszek évtizedekig egy kávéfőző egykori dobozából kerültek elő -, ebben részt vett minden felnőtt, aki élt és mozgott a házban. Ameddig még nem tudtam járni, könnyű volt a feladat, amikor viszont nagyobbacska lettem, valahogy el kellett hitetni a gyerekkel, hogy a Télapó készítette a fa alá az ajándékokat. Jézusról, angyalkákról – talán a kor szelleme, talán a család nem éppen felfokozott vallásossága miatt – kevesebb szó esett. De a Télapó eljövetele szent volt. Ahogyan, nagymama vezényletével, máig titokzatos okból az O, Tannenbaum (az Ó, zöld fenyő német változata) eléneklése is Szentestén a díszes karácsonyfa bűvöletében.
Az ajándékok bekészítésének idejére általában apám elvitt szánkázni (akkoriban még hó is volt télen). Öt-hat éves korom után viszont már kezdtem önálló utakon járni. Ez lett az én meg az igazi Télapó veszte…
Házunk udvarán, pontosan a nappali ablaka előtt egy öreg cseresznyefa állt. A család ismét kiküldött császkálni, amíg a temérdek ajándék a fa alá került. Csakhogy ezúttal csupán megkerültem a házat, és valami megállíthatatlan erő egyenesen a cseresznyefára űzött. Remekül beláttam az ablakon. Gondoltam, na most rajtacsípem a Télapót! Mit mondjak, megrökönyödésem hatalmas volt. Rádöbbentem, éveken át becsaptak! Bent a jó meleg szobában a felnőttek rendezték a fa alatt az ajándékcsomagokat, nagyapám boldog irányításával.
Én meg félig megfagyva a fán, magamba roskadva arra gondoltam, véget ért a felhőtlen gyerekkor. A Télapót játszó nagyapa lebukott, bennem egy világ omlott össze.
Hiszen, igazi Télapó nélkül mit ér az élet?

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Akinek megjósolták halálát

 

Beke úr sosem félt a víztől. Ötévesen már tudott úszni, nagyokat lubickolt a folyóban vagy a strand medencéjében, később a kádban vagy a zuhany alatt élte ki víz iránt érzett vonzalmát. A Beke gyerekből komoly felnőtt lett, családdal, rendes munkahellyel.
Egyhangúan teltek a napok, a hónapok, az évek, mígnem egy vándorcirkusz érkezett Beke úr városkájába. A társasággal együtt pedig egy cigányasszony is jött, aki nagy buzgalommal jósolt az emberek tenyeréből.
Beke úrnak annyira unalmasnak tűnt az élete, hogy nagy tettre szánta magát. Olyanra, amire azelőtt sosem vetemedett: pénzt adott a cigánynak, jósolja már meg neki is a jövőt. Leültek egymással szembe, Beke úr kinyújtatta a tenyerét, a cigányasszony meg sápítozni kezdett:
– Jajj, jajj, nagyságos uram, mit látnak szemeim! Talán el sem kellene mondanom…
Beke úr ekkor már égett a kíváncsiságtól:
– Mondja csak, vén boszorka, bármit lát! – kiáltott az asszonyra. A cigányné mély levegőt vett:
– Jajj, nagyságos uram, maga tud úszni?
– Tudok hát, gyerekkorom óta!
– Jajj, jajj, pedig szemem azt látja, mégis vízbe fog fulladni, szegény ember…
Beke úr majdnem elnevette magát. Jó vicc – gondolta, és otthagyta a rögtönzött jósdát.
Napok múlva jutott újra eszébe a történet. Előbb csak tudattalanul kezdte kerülni a folyó partját, később már tudatosan nem ment nagyobb víz közelébe. Aztán a kádat is kidobta a házból, egy idő után már a zuhanyozástól is félni kezdett. Egy pléhlavórban mosakodott, már nem is titkolta víziszonyát.
Így köszöntött be újra a nyár Beke úr háza tájára. Egy reggel arra ébredt, hogy a lakásban kibírhatatlan a hőség. Beke úr arra gondolt, ezúttal az udvarán végzi el reggeli teendőit. Lavórját megtöltötte vízzel, előkészítette borotvakészletét, és indult is kifelé tállal, borotvával, törölközővel felszerelve.
Beke úrék küszöbe kissé magasabban volt a kelleténél. Itt botlott meg emberünk, estében beütötte a fejét a lavór szélében, és ájultan zuhant arccal a kétujjnyi vízbe. Mire felesége kiszaladt a zajra, Beke úr már a Teremtője előtt állt. A nagy riadalom és döbbenet közepette is az asszonynak csak egy dolog zakatolt a fejében: a jóslat beteljesedett hát, a kör bezárult, Beke úr sem tudta elkerülni megírt sorsát…

Kategória: Bentről kifele | 2 hozzászólás

Ízlések és igények

Apáink idejében, amikor a világháló még gondolatban sem fogalmazódott meg, és kiváltságosnak érezhette magát már az is, akinek lakásában telefonkészülék volt, az erdélyi magyarok színházakban és temetéseken éltek társadalmi életet. Ugyanakkor elmondhatom, hogy alig 20–25 esztendővel ezelőtt, ha elmentem egy színházi vagy operai előadásra, minden harmadik szembejövő rám köszönt az előcsarnokban. Ehhez képest manapság jó, ha két, három ismerősömmel összefutok. Kicserélődött a baráti kör, a közönség, a színészek, és a kapus bácsi sem a régi. Ezzel együtt a kultúrpolitika sem az, ami volt, a globalizáció begyűrűzött a művészetekbe is. Ma már kevésbé beszélhetünk „erdélyi színházról”, világméretű gondokról szólnak az előadások, mint a menekültválság, a másság, a recesszió és hasonlók. A mai huszonéveseket egészen más problémák foglalkoztatják, mint annak idején minket. Az úgymond „szabad világban” már nem az a legnagyobb gond, hogy nemzetünk „porlik, mint a szikla”… Határokon átjárható lett a színház, egy külföldi rendező biztos nem azon töpreng, hogy mi bántja az erdélyiek lelkét. Az olyan csillagok együttállása, mint Sütő András, Harag György és a kolozsvári társulat száz évben egyszer fordul elő. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, A szuzai menyegző vagy a Csillag a máglyán tele volt rejtett üzenetekkel, metaforákkal, ám ezeket – talán a cenzúrán kívül – minden erdélyi magyar megértette. Manapság már nem kell becsomagolni a mondanivalót, a színpadon is bármit ki lehet mondani következmények nélkül. Így aztán Sütő korunkban bonyolultnak, elavultnak, túlbeszéltnek tűnhet, Harag monumentális előadásai pedig megismételhetetlenek a mai körülmények között. Az a fajta színház már a múlté, és lássuk be, faluról is csak elvétve jönnek tömegesen előadást nézni a bácsik és nénik. Viszont a nagy klasszikusokra igenis szükség van, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kolozsvári Légy jó mindhalálig című Móricz-darab vagy Csehov Ványa bácsija, amelyeket évek óta táblás házzal játssza a kolozsvári színház. (A 90-es években az erdélyi magyar színházak műsorpolitikája parlamenti interpelláció tárgyát képezte. Akkor is elhangzott, hogy a színház nem játszhat kívánságműsort, és lassacskán felnőtt egy generáció, amelynek tagjai egészen másfajta művészetet ismerhettek meg, és nem is sírhatják vissza azt, amit nem ismerhettek meg). Ugyanakkor, ahogy Lenin nőügyeiről nem volt ildomos beszélni a szocializmusban, Erdélyben a rossz előadásokról hallgatnak a kritikusok. Más lapra tartozik, hogy sokan állítják: ma már igazi, velejéig látó, a dolgok mélyére lenyúló kritika nem is létezik. Egyre kevesebben maradunk, egyre nehezebb megmaradnunk, minek beletenyerelni még abba is, amit eszünk. Bezzeg egy Krizsán Zoltán vagy Szőcs István! Ők aztán nem sajnálták kimondani, ami fájt, amit elrontottak színházainkban. Őket bizony színigazgatók, rendezők, színészek mind komolyan vették. Sajnos egyre többször elhangzik az is, hogy az anyagi helyzet hatalmas gát a magas szintű művészetek megvalósítása előtt. Önfenntartó művészeti intézmény – ritka kivételtől eltekintve – talán a világon nem létezik. Állami támogatás nélkül Erdélyben sem tud megélni a színház. Ám miközben Bukarestben közpénzből megépült Kelet-Európa legnagyobb katedrálisa, az államilag támogatott kulturális intézmények komoly pénzügyi gondokkal küzdenek. Mindazonáltal jó hír is van: a nemrég Kolozsváron zajlott Interferenciák Nemzetközi Színház Fesztivál látogatói zömében 20 és 30 év közötti fiatalok voltak, és majdnem minden előadást telt ház előtt játszottak. Igaz, a fiatalok nem láthatták a Sütő-trilógiát, nincs viszonyítási alapjuk. Az igények és az ízlések viszont alakíthatók, és ebben kell a mindenkori színháznak komoly szerepet felvállalnia.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/izlesek-es-igenyek)

Kategória: Bentről kifele | 3 hozzászólás

Az ünnep diszkrét bája

Azzal, hogy a román többség immár egy évszázada hatalmi helyzetben van Erdélyben, sok mindent rákényszerít a Romániában élő kisebbségekre. Azt is, ami nagyon távol áll tőlünk, és amihez semmi közünk. Ez mindig is így volt az utóbbi száz évben. A diktatúrában nem is képezte vita tárgyát, hogy a felülről jövő parancsokat teljesíteni kell, ezek megtagadása sok esetben beláthatatlan következményekkel járt. Természetesen a kulturális intézmények sem képeztek kivételt a zaklatások alól. A játék arra ment ki, hogy még az anyanyelvünket is felejtsük el, és ha lehet, magnak se maradjon belőlünk az „egységes és oszthatatlan nemzetállamban”. Szerencsénkre a végső célt nem sikerült elérniük. Sikertelenségükbe viszont az is közrejátszott, hogy a legtöbb magyar intézmény vezetője a legkeményebb diktatúrában is volt annyira gerinces, hogy a magasból diktált programokat a lehetőségek szerint kijátszotta. Legendák keringenek színházainkban arról, hogy a szilveszteri kabarék alkalmával például hogyan lett a plakátokon Rejtő Jenőből I. L. Caragiale ahhoz, hogy elő tudják adni a jeleneteket. Vagy miként magyarázta meg a temesvári színház dramaturgja a szigorú román anyanyelvű cenzoroknak, miszerint azért akarják eljátszani a Mágnás Miskát, hogy lerántsák a leplet azokról a „rohadt burzsujokról”, akik elnyomják a népet… A kommunista diktatúrán valahogy túl vagyunk, de a velünk szembeni elvárások – ha más csomagolásban is – hasonlóak maradtak. Ünnepeljük együtt azt is, ami minket fájdalmasan érint. Ezt a legtalálóbban minap a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter fogalmazta meg: „el kell fogadnunk egy dolgot: vannak olyan történelmi dátumok, amelyek teljesen más jelentéssel bírnak a különböző nemzetek számára. Mi tiszteljük az önök érzéseit egy bizonyos dátummal kapcsolatban, amely iránt viszont mi teljesen más érzésekkel viseltetünk. Annyit akarunk, hogy önök tartsák ezt tiszteletben: mi tiszteljük az önök érzéseit, és arra kérjük önöket, tiszteljék a mieinket. Ne kényszerítsük egymást arra, hogy másképp érezzünk, mint ahogy az számunkra természetes.” A kolozsvári opera igazgatója nemrégiben elmondta, hogy őket is régóta kérdezgették a kulturális minisztérium illetékesei, mit szándékoznak szervezni a nagy egyesülés tiszteletére. Szerveztek is ünnepséget – az elmúlt száz év magyar muzsikusainak tiszteletére. Ha már ünnep, hát legyen a miénk! Maradjunk csak meg a mi évfordulóinknál, emlékezéseinknél, azokat üljük meg tisztességesen. Van elég örömünk és bajunk anélkül is, hogy beállnánk a sorba. Gondoljunk arra – nemrég volt a magyar nyelv napja –, amit Kazinczy Ferenc mondott: nyelvében él a nemzet. Ezt akkor sem lehet elvenni tőlünk, ha egymás után távolítják el színtiszta magyar falvakban a Községháza feliratot. És bízzunk abban, hogy az elkövetkező száz évben is születnek Erdélyben olyan magyarok, akikre a jövőben is ünnepélyesen megemlékezhetünk majd.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/az-unnep-diszkret-baja?fbclid=IwAR0Kq7WmjN-36bl6rrjbmVFrRRlg6_kI1LrgOoWU3oaiLaLjtS-c6zZEHtg)

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás