Nagyszerű hír!!!

A kis lépésű emberek tovább élnek – állítja a madagaszkári Giordano Bruno egyetem kutatócsoportjának vezetője, Magucsi Nagaszaki. Az afrikai gyökerekkel rendelkező tudós Leonardo da Vinci egyes feljegyzéseire is hivatkozik, aki viszont Szókratészt idézi egyik írásában. Szókratész a kertben sétálva madarakat figyelt meg, és azt vette észre, amelyik csak tipeg, többet él, mint amelyik hosszú lábú, és sietve jár, mint a gólya. A reneszánsz tudós megfigyelte, hogy azok a női modelljei, akik apró lépésekkel közeledtek a festőállványhoz, sokkal többet éltek, mint azok, akik két lépésből átszelték a szobát. Nagaszaki innen kiindulva állítja, hogy az apró, de nem lassú lépkedés meghosszabbítja az életet. Ugyanis a sietős lépkedés vérnyomást, ugyanakkor szív és érrendszeri zavarokat okozhat, míg a gyors de pici lépkedés adrenalint szabadít fel. Ezzel együtt növekedik a fejben az oxigénállatás, így aztán az illető nem csak hosszú életű lesz, de okosabb is.

U.I.
Nagaszaki professzor ma már jó kezekben van, orvosai szerint lassan de biztosan visszanyeri egészséges elmeállapotát…:D
Reklámok
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Bakaélmények, anekdoták Ceausescu diktatúrájából

(Egy sötét kor világosabb része)

Bő egy évtizede eltörölték Romániában a kötelező katonai szolgálatot, így aztán a fiataloknak fogalmuk sincs már, mi fán terem a bakaság. Nem sírom vissza azokat az időket, amikor kötelező módon vittek a hadseregbe, viszont minden férfiember, aki megjárta a „hadak útját”, többnyire évekig tudott anekdotázni róla. Íme néhány élményem abból az időből…

1.

1982. áprilisában soroztak be Nagyváradra, egy híradós hadosztályhoz. Egy ismerőssel kerekedtünk fel Kolozsvárról – azóta ő pap, és mellesleg a keresztapám lett -, ahogy megérkeztünk, és majdnem sírva megnyiratkoztunk, egy (két, három) kocsmában kötöttünk ki. Nem mondhatom, hogy siettem bevonulni, késtem is, ha nem is sokat, és ez nem volt valami jó pont kezdetnek.
De ez csak másnap derült ki…Akkor pofáztam ugyanis vissza először (de nem utoljára) egy tisztnek, és a bakaságot mindjárt száz fekvőtámasszal kezdtem…
Ám én sem voltam rest a hülyeségek kigondolásában! Bevallom: hetekig sikerült átvernem a katonaságot. Igaz, azután ő baszott át engem – ha lehet, még jobban….
Kezdődött azzal, hogy a hajnali ébresztő után az egész újonc társaságot kivezényelték tornászni. Álmos emberkék futkostak – vagy inkább totyogtak – az egység udvarán, latyakban, sárban, hóban, bármilyen időben, a legtöbben azt sem tudták, hol vannak. Rettenetesen igazságtalannak tűnt ez nekem, aki addig a reggeleket az otthon melegében egy kakaóval kezdte. Aztán észrevettem, hogy a budik az emeletről levezető lépcsők mellett voltak. Amikor a banda elérte a fordulót, én nem le a lépcsőkön futottam tovább, hanem egyenes be az illemhelyre. Ez így ment kábé egy hétig, míg valamelyik káplárnak sürgős reggeli dolga akadta a budiban, engem meg elkapott ott, várva, hogy a többiek visszajöjjenek. Helyben leveretett velem vagy száz fekvőtámaszt, és napokig fogkefével pucoltam a mocskot.
Aztán még nagyobb ötletem támadt, amivel kicseleztem majdnem az egész kemény gyakorlatozási időszakot…

2.

Már idehaza szólt apám egyik katonatiszt ismerőse, hogy bármi önkéntességre szólítanak, jelentkezzek, mert az mindig könnyebb a gyakorlatozásnál. Egyik nap azzal állt elő az egyik tiszt, hogy ki tudod szépen írni. Azonnal fent volt a kezem, pedig a szépírás sosem volt az erősségem, tanárai a fejüket fogták, mikor a dolgozataimat próbálták megfejteni. Be is választottak „plakátcsinálónak” – gondolom azért, mert más nem nagyon mert jelentkezni. Napokig a Kárpátok tölgyének idézeteit irkáltam nagyméretű kartonlapokra, szerintem nem is csúnyán. Meg hát, ha a tiszt is meg volt elégedve, csak volt bennem valami tehetség…
Amikor véget ért az írásos időszakom, éppen akkor kerestek olyant, aki tud falat meszelni. Gondoltam, írás, meszelés nem állt egymástól túl távol…
Természetesen elsőnek jelentkeztem erre is. Bár a falfestéshez annyi közöm volt, hogy láttam nagyapámat meszelni. Igaz, megtanított létrával járni, és ez óriási előnynek bizonyult a többi amatőr között. És még volt egy nagy előnyöm: időközben összehaverkodtam egy sráccal, aki civilben valóban szobafestő volt, és végső soron rá bízták, hogy válasszon segítőt. Persze engem szemelt ki…
Ugyanis ő is kolozsvári volt!
Majdnem egy hónapig meszeltük az egység tornatermét, miközben a többiek gázálarcban gyakorlatoztak, és a kínok kínját állták ki. Nem volt más dolgom, csak létrával járkálni, ha egy tiszt netán bedugta az orrát. Elég hihető mutatványt nyújthattam, sosem kérdezett senki semmit tőlünk.
Aztán egy nap majdnem hadbíróság elé kerültünk.
Délben mentünk mi is ebédelni, mint minden baka. Csakhogy egy napon, ma sem tudom hogyan, a fegyvereket, amit reggel a kezünkbe nyomtak, ha mégis szólítana a kötelesség, ott hagytuk letakarva a tornateremben. Egy káplárnak éppen akkor állt fel, hogy meglátogasson, mi sehol, a géppuskák egy festékfoltos inggel letakarva egy padon. Amúgy is ki voltak ránk jó dolgunkért, a káplár azonnal jelentette a disznóságot. Egy ilyen hanyagságért – jobban mondva felelőtlenségért – néhány év büntetőszázad vagy börtön kapásból járt volna…Volna csak, ugyanis még nem tettük le az esküt, és ez mentett meg minket. Nyilván a meszelésnek is vége lett, de addigra a kiképzés keményebb része is lecsengett…

3.

A katonasággal való viszonyom ezután sem változott: ott próbáltuk átverni egymást, ahol csak értük. Pedig ebben semmi tudatosság nem volt, ösztönből tettem mindent – túlélés ösztöne, ugye -, sosem voltam az a „smeker”, aki minden áron át akarjon baszni másokat.
Így történt, hogy a fegyvernemnél – híradósok, idegen szóval transzmisszó – szakosodni kellett. Azt is apám tisztbarátjától tudtam, hogy a legjobb a telexeseknél, nem kell tíz-húsz kilós kábeltekercsekkel rohangálni fel a hegyre, le a hegyről. Itt valóban szerencsém volt: kérdezték, ki játszik valami hangszeren? Szokásomhoz hívem, nyújtottam a kezem. Kérdik, mit tudok? Mondom, gitározni. Ebből annyi volt igaz, hogy valóban volt otthon egy gitárom, nagyjából három akkordot le is tudtam fogni. Mondja a tiszt, mutassam az ujjaimat. Mit mondjak, nem vagyok éppen egy tömpe és rövid ujjú krapek, és ez nagyon a hasznomra vált. Újabb egy hónapig gyakorlatilag gépelni tanultunk – milyen az élet, eszembe nem jutott, hogy később hasznát vehetem – és lassan eltelt a bakaság nehezebb része. Legalábbis én így gondoltam.
Nagyon rosszul….

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

A vétlen gyilkos esete

 

Az erdőben már hulltak a falevelek, madarak csicseregtek, nehéz esőfelhők súrolták a fák tetejét. Félszemű Tódor vállához emelte a puskát. A durranásra felröppentek a madarak, szertefutottak az őzek.
Száz méterrel odébb sógora, Csák-Kecskés Simon holtan rogyott össze. A golyó a homloka közepén hatolt be, és megállt valahol a kisagya táján.
Félszemű Tódor nagyot pislogott egészséges szemével, leengedte a puskát, és elindult a legközelebbi tisztás felé. Meg volt győződve arról, hogy nagy vadat lőtt. Csák-Kecskés ugyanis akkor zajjal dőlt el, hogy még a mókusok is megijedtek az odújúkban.
Mikor Félszemű Tódor egészséges szemével megpillantotta a vérző Simont, előbb nem tudta, mire vélni a dolgok. „Milyen szép kerek lyuk van a sógor homlokán” – mormogta maga elé. „Ebbe tán a ménkű csapott?” Hirtelen derengeni kezdett neki, hogy a lövése mégiscsak összefügghet Csák-Kecskés hirtelen halálával. „Azt a mindenit – sóhajtott Tódor -, talán jobb volna, ha máskor a látó szememmel céloznák”.
Ekkor érezte az első szúró fájdalmat a mellkasában. Mire a szívéhez kapott, Félszemű Tódorból el is szállt a lélek.
A rendőrség ma is találgatja, mi történhetett akkor az erdőben….

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Bolondok: egy az öthöz

A cím nem fogadási arányt rejt magában. Ennél sokkal súlyosabb
dologról van szó. Hivatalos források szerint minden ötödik felnôtt
lakosból egy pszichiátriai kezelésre szorul. Amit nem hivatalosan
tudunk: ez az arány egy a háromhoz! Kissé hihetetlennek tûnik, pedig
erre a társadalmi jelenségre magyarázat is létezik.

Mielôtt a lényegbe vágnánk, hadd mondjam el errôl a témáról személyes
tapasztalatomat. Hetekig jártam a kolozsvári Pszichiátriai Klinikát,
amíg sikerült hivatalosan elbeszélgetnem az egyik orvossal. Közben
döbbenten fedeztem fel, hogy újabb és újabb ismerôsökkel találkozom a
folyosókon. Idegkimerülés, alkoholizmus, tudathasadás — ezek voltak az
okozói ott-tartózkodásuknak. Szomorú, de valós tény. Szintén a
klinikán tudtam meg, hogy a zárt osztályon ketten-hárman fekszenek egy
ágyban. Az orvosnô elkeseredve nyilatkozta, hogy fogytán a segélyekbôl
származó gyógyszer, és elôre rettegnek, mi lesz betegeikkel a jövôben.
Ha idôlegesen ki is kezelik ôket, a többségnek nincs pénze arra, hogy
otthon folytassa a kezelést. És el is érkeztünk az okokhoz.

Egy rendszerváltásnak van egy hatalmas hátránya: nem lehet elôre
látni, merre vezet, és mennyire lesz igazságosabb, mint az elôzô. Az
ember optimistának születik. Nagyon bíztunk abban, hogy ’89 jelentôs
változásokat hoz életünkben. Mikor az emberek rájöttek, hogy csak a
zászló lett lyukas, azon túl minden rosszabbodni kezdett, az okosabbja
elment, amerre látott. Akik itthon maradtak, kezdenek lassan, de
biztosan bedilizni. Nem csoda. Most, amikor ezeket a sorokat írom, már
életbe léptek az újabb drágítások. Láttunk a tévében nem egy
nyugdíjast, aki ilyenkor választja a végsô megoldást. (Zárójelben
hívom fel a figyelmet egy hatalmas — elnézést — disznóságra. Az
illetékeseket többet foglalkoztatja a rabló gazemberek kényelme a
börtönökben, mint a szerencsétlen nyugdíjasok sorsa.) Egyetemet
végzett fiatalok zavarodnak bele abba, hogy nem kapnak képzettségüknek
megfelelô állást. A „hatalmas” korrupcióellenes harc kellôs közepén
újságírókat dobálnak ki a vonatból, zárnak börtönbe, mert olyasminek
eredtek a nyomába, ami az egyszerû halandó számára tabu. Brassóban és
máshol is, valutaüzérek puszipajtások a rendôrséggel. A rend ôrei a
gazfickók biztonságára vigyáznak! Ha még ettôl sem állt meg az eszünk,
el kell mondani, hogy államelnökünk a fény városában, teljesen
eltávolodva a realitástól, olyasmiket nyilatkozott, hogy Románia a
legjobb úton halad. Hogy merre? Mert hogy nem a normalizálódás felé,
arra mérget vehetünk.

Rendületlenül menetelünk Európa felé. Azt, hogy hányan érünk oda, a jó
ég tudja. És mire odaérünk, lehet, hogy a bolondok aránya egy az
egyhez lesz.

(1999)

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Találkozás

 

Egy szombati napon a monostori piacon lézengtem. Vásárlásaimat befejeztem, de a kellemes idô, a tél közeledtét megcáfolni látszó napsugarak melege még ott tartott bámészkodni az eladásra kínált portékák között.

A piacon tízméterenként kocsma, italos bódé. Klienseik az átfázott eladók, sietô vásárlók, akik be-betérnek egy sörre vagy egy féldecire. Aki rendszeresen járja a piacot észreveheti, hogy néhányan a nap bármely szakában ott iszogatnak valamelyik bódé elôtt. Ezek az alkalmi munkára várók, akik mihelyt pénzhez jutnak, sietve visszatérnek törzshelyükhöz, hogy egy-két pohárral elûzzék a fáradtságot.

A Monostoron csak két éve lakom, ezért alig ismerek valakit a környéken, itókásokat annál kevésbé. Ezen a szombati napon az egyik ilyen italozó megszólított. Ruháján festék- és olajfoltok keveredtek, bámulatos színezetet adva neki. Borostás volt, sovány, mint egy seprûnyél, de azonnal megismertem. Az ember ritkán felejti el azokat, akikkel együtt nôtt fel. Jó ideje nem találkoztunk.

Szomszédok voltunk több mint tizenöt évig, együtt vettünk részt minden gyermekkori csínytevésben, de kamaszkorunkban már külön utakon jártunk. Kiváló srác volt, versenyszerûen kerékpározott, tanulásban sem volt utolsó, míg egy más társaságba nem keveredett. Új barátairól mindeki tudta, hogy nem a becsületesség a legfôbb erényük. Elköltöztek, de nem messze a környéktôl. Késôbb megdöbbenve hallottam, hogy autólopás miatt börtönben ül. Nem tudtam hinni a szememnek, mikor öt-hat éve, ugyanazokkal a vagányokkal láttam, akik csak bajt hoztak rá. Ezek után már kerültem a vele való találkozást. Egyedül özvegy apját sajnáltam, aki egymaga nem tudta kordában tartani fiát.

Egy évvel ezelôtt a helyi Pro tv rövid riportban számolt be egy öregemberrôl, akinek lakását fia eladta a feje fölül, ô pedig lépcsôházakban húzódott meg a közelgô tél elôl.

Az öreg gyermekkori pajtásom apja volt.

Egy hónap sem telt el, és volt szomszédaink mondták, hogy az öreget holtan találták az utcán.

Most ott álltam a mocskos bódé elôtt, szemtôl szembe egykori barátommal. Ô vodkával a kezében, én némi undorral a lelkemben. Fátyolos szemmel a jó ég tudja hányadik féldecitôl, csak beszélt, beszélt. Egy kérdés nem hagyott nyugodni: miért tette apjával, amit tett? Végül, mint aki semmirôl sem tud, megkérdeztem, hogy van az örege? Rákos volt, a karjaimban halt meg — válaszolta szemrebbenés nélkül. Nem szóltam semmit, csak a gyomrom szorult még jobban össze. Ô nem tudhatta, hogy én tudom az igazat. Látszott rajta, hogy ô már teljesen más világban él. És mégis vidám volt. De ez a fajta vidámság a kissé ütôdöttek jókedvéhez hasonlított.

Elváláskor megkért, mondjam már meg, mi a személynevem, mert neki csak annyi jut eszébe, hogy Csaba. Teljesen elképedtem. Több mint harminc éve ismerjük egymást, és nem emlékszik a nevemre! Akkor már tudtam, hogy egy alkoholtól elbutult embert hallgattam egy fél órán át, akinek annyira gyenge a jelleme, hogy a lejtô aljáig valószínûleg már meg sem áll, és akit, ha arra gondolok, hogy szerencsétlen apja úgy halt meg, mint a háztól elvert, rühes kutya, sajnálni sem tudok.

A kellemesnek ígérkezô szombatom odavolt. Még napok múlva is az járt az eszemben, hogy volt pajtásom élete talán azért futott vakvágányra, mert a nem megfelelô idôben, nem megfelelô emberekkel hozta össze a sors. És ô nem tudott, vagy nem akart nemet mondani nekik.

  1. nov. 8
Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Diktatúra és sztálinizmus

Kemény vagy szép szavakkal könnyű félrevezetni az embereket. Általában politikusok fegyvere mindkettő, és ha jókor, jó helyen mondanak ki bizonyos dolgokat, a többség hajlamos rábólintani még a féligazságokra is. Ezekből pedig általában félretájékoztatás születik, ami napjainkban egyre jobban elharapózik még a közbeszéd szintjén is. Nem akarom részleteiben elemezni a Sargentini-jelentést, nem az én tisztem, megtették és megteszik ezt hivatásos politikai elemzők, politikusok és a köznép egyaránt. Hiszen véleményre mindenkinek joga van, ha nem is mindig ért ahhoz, amiről nyilatkozik. Morvai Krisztina, Magyarország EP-képviselője szerint „a szovjet jog és az államelmélet volt az, ami azt mondta: tulajdonképpen nincs szükség jogra és szabályokra, csak politikailag megbízható emberekre, akik az értékrendet végrehajtják”. A Sargentini-jelentésben ugyanis olyan dolgok miatt támadják Magyarországot, amelyek nincsenek európai normákba lefektetve, nem szerepelnek az unió jogrendszerében, az EU-nak nincs is hatásköre bizonyos kérdések vizsgálatára. Budapest mindazonáltal megkapta a fejmosást, Bukarest pedig állandóan megússza a számonkérést, elsősorban kisebbségi ügyekben… Nyilván a két ország nem ugyanazokkal a gondokkal küzd. Romániát elkerülte a migránsáradat, de itt vannak a különféle nemzetiségek, amelyek néha ugyanolyan kirekesztve érzik magukat a nagy közösből, mintha valamiféle bevándorlók lennének. Sokak számára érthetetlen, hogy uniós szinten miért nem néznek a körmükre a román vezetőknek, például a magyar kisebbség helyzete miatt. Erre az európai hatalmasságok válasza: nem avatkoznak a tagországok belügyeibe. Joggal kérdezhetjük: a menekültek befogadása vagy elutasítása nem belügy? Nem kellene mindenkinek magának döntenie arról, hogy nemzetét milyen módon védi meg? Magyarországot megfedték európai szinten, miközben Romániában elképesztő dolgokat művelnek velünk. Az ellenünk hozott intézkedések látszólag senkit sem érdekelnek. Lehet, mi sem dörömbölünk elég hangosan az unió illetékeseinek ajtóin. Legutóbb a tanügyben tört ki a botrány –immár hányadszor? –, mert ránk erőszakolnak olyasmit, amivel sehogyan sem békülhetünk ki. Hiszen itt gyerekeink jövőjéről van szó, és ez legalább olyan súlyos kérdés, minthogy jöjjenek vagy sem a menekültek. Ha azt állítják az unióban (és nem csak), hogy Magyarországon diktatúra van, akkor Romániában egyes történések egyenesen a sztálini időket idézik. Ami a nyugatiak szemében szinte mindegy, ám mi a saját bőrünkön érezzük mindezt.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/diktatura-es-sztalinizmus)

Kategória: Bentről kifele | 1 hozzászólás

Diszkóláz

 

Ki hitte volna, hogy túl az ötvenen megint bulizni támad kedvem? A kérdés persze költői, de bevallom, mostanában nem a legfőbb foglalkozásom a tánc. Régen sem vittem túlzásba, de azért a diszkóőrület fiatal koromban engem is magával ragadott. Akkoriban kínai klott gatyája és egy kazettája diszkózenével mindenkinek volt, bár a sznobok ezt mindig letagadták. A napokban aztán mégis táncra perdültem: Kolozsváron olyan bulit szervezett a Backstage Production, ahol Samantha Fox, a Bad Boys Blue, a Boney M. és a Ricchi e Poveri lépett fel. Micsoda legendák! Persze a magam ötvenvalahány évével szinte kamasznak számítok néhány említett előadó mellett, és talán éppen ezért ütött ki rajtam ismét a diszkóláz… A fiatalok legfeljebb hallomásból, szüleik vagy talán nagyszüleik elbeszéléseiből tudják, hogy egykoron a fő kikapcsolódási mód a diszkó volt. Ez nem is baj, mi is annak idején csak mesékből tudtunk arról, hogy valamikor valcert és foxtrottot táncoltak az emberek, és bulik helyett teadélutánokon ismerkedtek egymással a kisebb vagy nagyobb lányok, fiúk. A diszkóláz a múltszázad (hű, de rég volt!) 70-es éveinek végén, 80-as éveinek elején érte el a tetőfokát. Még a kommunizmusban sínylődő Kelet-Európába is eljutott. Persze nem olyan szinten, mint például a New-York-i Studio 54-ben, ami a diszkóvilág közepének számított. Ehhez képest mi tökmagok voltunk: amíg túl az Óperencián olyanok látogatták az 54-est, mint Liza Minnelli, Calvin Klein, Diana Ross, Madonna és Cher, és a legmenőbb felszereléssel dolgoztak a lemezlovasok, nekünk barátaink kisebb-nagyobb mértékben megkarcolt lemezeik jutottak. De legalább mi is kimozdultunk otthonunk csendes magányából: iskolákban, klubokban szerveztek jófülű krapekok bulikat –nem mellékesen valódi bakelit korongokkal, igazi zenével. És olyan hangokkal, amelyek nem voltak felspannolva a számítógépeken, nem kozmetikázták őket kiváló technikusok, sőt, az előadók még a hangjegyeket is ismerték… Persze csaltak akkor is. Merthogy minden valamire való biznisz egy kis megtévesztésre (is) alapul. A Boney M már akkor legendának számított. El voltunk ájulva a zenéjüktől, aztán jóval de jóval később derült ki, hogy négy tagjából –legalábbis az együttes kezdeti felállásakor –valójában egy tudott igazán énekelni. Az, aki Kolozsváron is fellépett: Liz Mitchell. Az ABBA egyetlen igazi vetélytársai voltak azzal a különbséggel, hogy amíg ők többnyire valamiféle gépies ritmusra és a mozgásra építették a produkciót, az ABBA tagjai valódi zenészek voltak remek hanggal, dallamokkal és megjelenessél. Ám a legnagyobb botrány szintén a Boney M-et létrehozó Frank Farian producer nevéhez fűződött: kitalált egy újabb együttest Milli Vanilli névvel. Csakhogy a két srác, aki a mikrofon előtt illegett és billegett, egy vak hangot nem énekelt (állítólag az angol nyelvet is törve beszélték), csak tátogtak a mikrofon előtt. A dalokat hivatásos énekesekkel vették fel, akik jó pénzért hallgattak e turpisságról. Ám még ez sem döntötte romba a diszkó világát, hiszen az nemcsak a zenének adott otthont, hanem szerelmek kibontakozásának, baráti találkozásoknak is. Az idő elszállt, a legendák sem a régiek már. De nekünk az is öröm, ha több évtizedes késéssel láthatjuk őket és belekóstolhatunk abba a hangulatba, amit a „hanyatló kapitalizmusban”az emberek már 40–50 évvel ezelőtt tapasztalhattak. A zene ugyanis nem öregszik, csak mi lettünk finoman szólva idősebbek…
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/diszkolaz-nyolcvanas-evek-nosztalgiaja)

Ricchi e Poveri (Angela és Angelo)
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése