Betegség – nekünk annyi?

Romániában hatalmas kockázat betegnek lenni, mert – legalábbis úgy tűnik – , mintha az egészségügy célja nem a gyógyítás lenne.
Tavaly az Exit Kiadónál megjelent kötetemben (Tegnap*Betegnapló), amely gyakorlatilag a betegséggel folytatott harcom naplója, visszafogottan kritizáltam a kórházakban tapasztaltakat. Az élmény még új volt, a gyógyulás öröme minden mást felülírt, és bevallom: szerencsém is volt. Olyan szempontból is, hogy jó orvosokhoz kerültem, és ami mindennél fontosabb: a sugárterápia idején egyszer sem romlott el a gép! Már az is furcsa, hogy ilyesmit le kell írni – mármint hogy egy 21. századi kórházban egyáltalán boldog a beteg, merthogy működik a sokszor életmentő gép – , ám aki megjárta ezt az utat, tudja, miről beszélek. Igaz, akkor is csak az egyik működött folyamatosan, a másik rengetegszer volt működésképtelen. Ami azt jelentetett, hogy a pácienseknek megszakították a kezelésüket, ami a rák esetében azért elég súlyos következményekkel járhat. Mert ez nem egy hűlés, ami magától elmúlik…
Ami arra késztet, hogy visszatérjek a témára az, hogy ezúttal gyerekkori barátom küzd daganatos betegséggel. Sajnos az agyán alakult ki a tumor, megműtötték, és most következik számára a sugárkezelés.
Azaz következne, ha működne a gép. Miután egyszer besugarazták, másnapra elromlott az apparátus. Barátom napok óta várja, hogy újra sor kerüljön rá. Az idő ilyen esetekben ellensége a betegnek. Akár halálos ellensége…
Évek óta Németország egyik aprócska városában élő ismerősöm is rákos lett. Csodák csodája (?), a városkában a legkorszerűbb felszereléssel rendelkező onkológia is létezik. Hihetetlen gyorsasággal történnek ott a dolgok, az orvosi ellátás minőségére csupán azért nem térek ki, mert oldalakon át kellene soroljam a különbségeket a két ország között. Ami az amúgy sejthető magas színvonalon túl is meglepő például: a daganatos betegséggel küzdő páciens számára taxit biztosítanak, még ha pár száz méterre is lakik a kórháztól. A sofőr pedig köteles – és ezt szó nélkül és mosolyogva meg is teszi – kísérgetni a beteget, le-és felsegíteni az emeletre, kocsiba tenni-venni. Ismerősömet mára már gyógyultnak nyilvánították. Ja, és ne feledjem: ABSZOLÚT MINDEN ellátás ingyenes volt, nem kellett senkire és semmire várakoznia, nem küldözgették fizetéses magánklinikákra, ahogy az mifelénk szokás, és senki, a legnagyobb rangú orvos vagy a legjelentéktelenebb asszisztens sem tartotta a markát. Tudjuk, ez máshol már nemhogy szokás, hanem egyenesen elvárás… A német kórházban, ahova ismerősöm volt beutalva, a friss gyümölcs minden nap ki volt téve a folyóson, az ásványvizet ők adták, könyvtár is volt, a szalonokba reggelente friss napilapokat vittek. Legalább 10 (!) fajta tea és kávé közül válogathatott a beteg, étel annyi volt, hogy nem tudták mind megenni.
Barátomnak és családjának nem elég baj a betegség, hanem meg kell küzdjön a román egészségügyi rendszer impotenciájával is. Én már csak azért imádkozom, hogy még egyszer ne kerüljek oda. Mert azért senkinek sincs míg a világ szerencséje….

Kórházi szalon egy eldugott német kisvárosban

Ugyanott a fürdő. Akár egy szállodában…

Reklámok
Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

A levélírás diszkrét bája

Az idősebb korosztály bizonyára emlékszik még – a fiatalok pedig nem is tudják, mit vesztettek –, mekkora izgalommal lestük a postást kora reggel, hátha aznap bedobja ládánkba a régen várt levelet. Egykoron (talán nem is volt ez olyan régen) minden családban meglapult a ruhásszekrény alján egy-két doboz. Egyikben a családi fényképeket őrizték féltve, a másikban pedig általában a család tagjai vagy barátai által írt leveleket. Ezek egy korszak lenyomatai voltak, papírra vetett családi történelem, amiből az utódok megismerhették elődeik gondolatait. Kamasz koromban nagy élvezettel olvastam szüleim levelezését – mígnem apám egyszer elkapott, jól leteremtett (akkor még nem igazán értettem, hogy a levéltitok miért szent és sérthetetlen), utána pedig leveleiket kulcs alatt tartotta. Igaz, kicsit későn zárta el őket, addigra sok mindent megtudtam a születésem előtti időkről… A levélírás szinte egyszerre jött azzal, hogy megtanultunk írni. Az iskolában SMS helyett papírdarabkákon üzentük meg az órák utáni találkozások idejét és helyét. És nem volt diák az, aki ne vallott volna szerelmet egy kitépett füzetlapon. A katonaságban a legnépszerűbb baka az volt, aki kiosztotta a leveleket. Ott talán mindennél többet számított a civil életet felidéző levél vagy képeslap. Igaz, tudtán kívül néha bajt is okozott, aki írt nekünk. Például apám Prágából küldött képeslapot hazát szolgáló fiának, ez elég volt ahhoz, hogy az elhárító tiszt szemében gyanússá váljak. Később egy barátom Budapestről üdvözölt, ezzel teljes lett a cirkusz. Nyilván voltak olyan levelek, amelyek el sem jutottak hozzánk. Egy barátomét, amelyben szomorú hírt közölt – közös ismerősünk hunyt el –, csak leszerelésemkor adták a kezembe. Működött az „átvilágítás” – szó szerint: leveleinket előbb az illetékes tisztek olvasták el. Ezek ma már érthetetlen dolgok. Aki nem élte át, el sem hiszi. Régen a levélírás folyamata egész ceremóniát kívánt meg. Olykor napokig készült az ember egy levél megírására: forgatta magában a szavakat, mondatokat, próbált a lehető legokosabban fogalmazni, a leghelyesebben írni, gondolatait a legszebb kézírásával papírra vetni. A szerelmes vallomások költői magasságokba értek, az írásnál már csak a válaszra várakozás volt izgalmasabb. Felmérhetetlen károkat okozott volna az utókornak, ha mondjuk Petőfi és Arany idejében létezik SMS vagy Facebook. Nem tudom elképzelni a nemzet költőjét, ahogyan egy számítógép mellett üldögél kávéját szürcsölgetve, és éppen hangulatjeleket szúr be költőtársához írt üzeneteibe. De ki tudja? Mindenesetre az irodalomtörténet számára aranybánya íróink, költőink levelezése, és olykor csaták, nemzetek sorsát eldöntő fogas kérdéseket tisztáz egy-egy államférfi levele. A tudósok levelezései mellett sem mehetünk el közömbösen. Noha a legtöbb nagy koponyáról az derül ki ezekből, hogy ők is csupán gyarló emberek voltak, akik örvendtek a sikernek, bánkódtak a kudarcokon, szerettek, gyűlöltek vagy éppenséggel irigykedtek. Ma már valószínűleg a barátaim is kiröhögnének, ha azt mondanám, levelet írtam. Klasszikust, papírlapra, golyóstollal. De nem is mondhatom, mert évek óta én sem írok. A fejlődés engem is utolért. Olykor döbbenettel veszem észre, hogy egykoron, ha nem is kimondottan szép, de elfogadható kézírásom valamiféle kriksz­krakszba csapott át. Néha kénytelen vagyok jegyzetelni, utána pedig órákon át próbálom kisilabizálni, mit vetetettem a papírra. Ilyen szempontból mondhatni áldás és átok a technika… Jobb helyeken egyenesen számítógépen írják a kívánt szöveget, csak néhány, hozzám hasonló „maradi” kapkod még a tolla és a jegyzetfüzete után. Persze nem bánom és nem utasítom vissza a műszaki fejlődést, sok mindenben megkönnyítette az életünket. Csupán olykor a levélírás diszkrét bája hiányzik. Az érzés, amikor a postást lestem a függöny mögül, hogy meghozza izgalommal várt levelemet, soha többé nem tér vissza. És az a kívánság sem, hogy messze vigye az enyémet, amiről úgy gondoltam, olyant senki más nem tud kipréselni magából…
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/a-leveliras-diszkret-baja?fbclid=IwAR2kxAd0JCMJdNa9p5oqoNNx9G_-hzsKetyDzRz_xZyZfmWmVi8s1GhOJWM)

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Zenei ínyenceknek

Ki hitte volna, hogy a híres színész, az igencsak szimpatikus Joe Pesci, akinek filmjeit karácsonykor agyonjátsszák a tévék, gitárosként kezdte? Nem is lehetett akármilyen zenész, hiszen a Joey Dee és a Starliters nevű együttesben Jimi Hendrix váltotta? Mindez a 60-as évek elején történt, Hendrix akkoriban Jimmy James művésznévvel lépett fel. Legjobb számuk, amit még Pesci idején írtak, a Peppermint Twist volt, ami 1962-ben a slágerlisták élét ostromolta. A számot később Hendrix is játszotta…  

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

BUGYBORÉKOK 3

A sztár

Temesváron, a Hold utcában, nagyapámékkal szemben lakott egy focista. A fickó húszas éveinek elejét taposhatta, mi, a többi kis krapek fiatalabbak voltunk, nagyjából 12-14 évesek. Fogalmam sincs már, hogy hívták az illetőt, de tény, hogy valami megyei vagy városi bajnokságban szereplő csapatnál védett, tehát nem volt éppen a csúcson. Gyakorlatilag egy senki volt, de a szemünkben ő volt a SZTÁR!
Mikor a csávó edzésre ment, vagy meccse volt a lerobbant külvárosi stadionban, a többi kölök szinte verekedett, hogy ki cipelje utána a szereléssel megtömött sporttáskáját. Így utólag visszagondolva elég fura volt az a szerelés (a 70-es évek szocialista nyomoráról beszélünk): emlékszem, hogy a mezén a szám soha nem talált a gatyáján lévővel, a játékosok mindig azt húzták magukra, ami éppen talált rájuk. A cipőjén a stoplik úgy el voltak kopva, hogy alig látszottak, a zoknija meg ugyanaz volt, amiben hétköznap is járt. (Később már lehetett kapni sportszárakat, előfordult, hogy a 11 játékosnak különféle színben virított, azt húzták fel, amit éppen a kezükbe került). Barátunk olykor kikérte magának, hogy a nagy szovjet kapus után Jasinnak szólítsuk (a Grosicson már túl volt), de néha olyon gólokat kapott, hogy a tribünön fetrengve röhögtek az ellenfél szurkolói.
Nem tudom, mi lett a sráccal, valószínűleg tisztes családapa lett rendes munkahellyel. Én viszont úgy emlékszem rá, mint az első hús-vér focistára, akinek ösztönző seggberúgásai kíséretében cipelhettem a szatyrát igazi focimérkőzésekre…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

A csoda

(kutyahűség)

Toby a családban nőtt fel. Szegény kis kóborkutyus volt ismeretlen szülőkkel, mikor hozzájuk került. Jópofa, közepes termetű, sima, barnaszőrű eb lett belőle, akit mindenki imádott. Bármit tett Toby, sosem lehetet haragudni rá. Ártatlan nagy barna szemekkel nézett bárkire, aki csak rápirított, ettől aztán az illető hangulata is megenyhült.
Aztán egy nap Toby eltűnt.
Senki sem értette, mi történt, a kutyus sosem szökött meg, ha ki is lógott a kapun, térült-fordult egyet, és már futott is vissza az udvarra.
Elkeseredett a család, titokban megkönnyezték Tobyt, de az élet ment tovább.
Aztán egy hónap elteltével Toby gazdájának a szomszéd városban akadt dolga. Parkolót nézett ki magának, már messziről látta, hogy ott egy kutya csóválja farkát. Mikor közelebb ért, hirtelen bevillant neki: „Jé, ez pont olyan, mint Toby”. Mikor kinyitotta a kocsi ajtaját, a kutyus ott állt. Egymásra néztek ember és kutya, és a felismerés döbbenetétől majdnem elájult a gazda: valóban Toby nézett rá nagy barna szemeivel.
Az örömöt nem lehet leírni, de megfejteni is szinte lehetetlen: hogyan került sok-sok kilométerre az otthontól, pont akkor és pont oda a kutya, amikor és ahova a gazdi érkezett….

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Képmutatók álünnepe és kirakatgyásza

Az emberek szeretnek ünnepelni, és majdnem ugyanolyan mértékben el tudnak merülni a gyászban is. Mindkettőben mélyen benne van egy olyan elgondolás, hogy lám-lám, múlnak az évek, de mi még itt vagyunk. Az ünnep és a gyász is erős és felemelő érzés, ilyenkor a legjobbat adhatjuk ki magunkból. Ünnepekkor boldog boldogtalant elárasztunk jókívánságainkkal – akkor is, ha titokban netán a pokolba kívánjuk az illetőt. Gyász alkalmával pedig ezer ismeretleneket vigasztalhatunk, olyanokat is, akikhez az életben semmi közünk nem volt. Ezt nevezzük képmutatásnak. Apropó: mi más, ha nem képmutatás a német nemzetiségű államelnök által magyarul kimotyogott néhány szó, amivel boldog húsvétot kívánt? Ma felköszöntjük egymást, holnap kést szúrunk a másik hátába. Együtt érzünk idegenek gyászával, de közeli rokonunk temetésére nincs időnk elmenni. Ünnepkor átölelnénk az emberiséget, de másnap belerúgunk az első rászorulóra, aki az utunkba kerül. Könnyű könnyet ejteni a tévé, a számítógép előtt, de nehéz tenni is valamit a szerencsétlenségek elkerülésére. Idegenek lettünk egy átalakuló világban. Képmutató gyászolók a zokogó emberiség vállán. A közösségi oldalakon minden tragédiát egy másik felemlegetése követ. Mintha tromfolni akarnánk, hogy tudniillik a te tragédiád semmiség a mások nyomorához képest. Ha leég egy templom, azonnal előkerülnek az éhező afrikai gyerekek. Mintha ez könnyítene mások gyászán. Európa keresztény lakosságának mindössze negyede jár rendszeresen templomba. A többség, amely most a Notre-Dame tragédiáját siratja, amely jajveszékel, hogy a keresztény Európa egyik jelképe dőlt majdnem össze, valószínűleg életében nem tette be a lábát Isten házába. És a párizsi székesegyházat is jó, ha hírből ismerte. De önmagunk megtisztulására azért jót tesz pár kierőszakolt könnycsepp. A világ úgyis megy tovább, készülhetünk az újabb tragédiákra – mert, hogy azok nem maradnak el, arra mérget vehetünk. És akkor majd képmutatásban újra versenyre kelhetünk, és ismét bizonygathatjuk, hogy bezzeg a mi gyászunk nagyobb és igazabb, mint a másoké. Adófizető ember esze megáll, mikor arról értesül, hogy a Kolozs Megyei Tanács százezer lejt, vagyis 21 ezer eurót szavazott meg a párizsi székesegyház helyreállítási munkálatainak költségeire. A megye ezzel az összeggel kíván hozzájárulni a tűzvész sújtotta Notre-Dame újjáépítéséhez. Egy gazdag országot támogatnak elöljáróink, amikor nekünk is alig van. Nem tudom elhinni, hogy az egész megyében ne akadt volna egy templom, egy iskola, egy kórház vagy akár egy patika, ha nem más, egy közvécé, ami felújításra vár, aminek nagyobb szüksége lett volna erre a pénzre. Amikor megyeszerte műemlékek dőlnek össze, adakozunk. Kolozs megye tanácsának magyar alelnöke szerint ennek az összegnek nem volt különösebb rendeltetése, afféle „forgótőkének” számít, semmitől és senkitől nem vonták el a pénzt. Akkor most vagy én nem élek ebben a megyében, vagy a nyilatkozó jutott el hirtelen valamiféle paradicsomi megvilágosultságba. Ahol palira lehet venni a csőcseléket, felelőtlenül lehet gazdálkodni a pénzzel. Vagy pedig tudtukon kívül olyan gazdagok lettünk, hogy százezer lej már nem is oszt és nem is szoroz. Hülyének lehet nézni az embert, de hosszú távon ez a hozzáállás nem kifizetődő. Mindeközben Srí Lankán, a könnycsepp alakú szigeten fekvő államban a keresztény hitű lakosság zokog. Persze ez az úgynevezett civilizált világ nagy részét hidegen hagyja. Nem látom sehol a közösségi oldalakon, hogy „Je suis Srí Lanka”. És nem hallottam arról sem, hogy az adakozó kedvű megyei tanács segíteni szándékozna a Srí Lanka-i sorsüldözött keresztényeken. Mert ugye ennek „reklámértéke” mégsem ugyanaz, mint a „koldusszegény” franciáknak kezet nyújtani. Még akkor is, ha utóbbi esetben pusztán kirakategyüttérzésről van szó…

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése

Kardrántás helyett

A jólét biztosítása érdekében bizonyos kiváltságosok számára, illetve ortodox templomok felhúzására mindig kerül pénz Romániában. Ezeken kívül szinte semmire. Nincs pénz kórházak, iskolák, óvodák, utak és még megannyi életbevágóan fontos dolog építésére, felújítására. Ha pedig kintről próbálnak segíteni valamilyen formában, azonnal előkerül a „független, egységes, oszthatatlan nemzetállam” szöveg. Pár hónappal ezelőtt az tartotta izgalomban a román sajtót, hogy a magyar kormány újabb pénzösszegeket utalt a székelyföldi labdarúgó akadémiák számára. Az ügy valahogy elült, mivel a „leleplezések” a társadalom teljes érdektelenségébe ütköztek. Minap újabb „botrányt” szimatoltak ki a lapok, mégpedig azt, hogy modern, hivatásos labdarúgó-akadémiát hoz létre Szatmárnémetiben a magyar kormány, amelynek előkészületi munkálataira már el is különítettek 216 millió forintot. Ez lesz – a felvidéki Dunaszerdahely, Révkomárom és Rimaszombat, a délvidéki Lendva és Eszék, a vajdasági Topolya, a kárpátaljai Munkács, valamint Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda után – a tizedik ilyen határon túli beruházás. Ettől aztán égnek áll a hajuk a nemzetféltőknek. Pedig a magyar kormány pénze – ez elég egyértelműen ki van kötve – kizárólag az infrastruktúra fejlesztésére használható. Vagyis arra, amit saját hazájuktól, szövetségüktől nem kapnak meg ezek a városok, egyesületek. A magyar kormány ott épít, ahol mások képtelenek egyről a kettőre jutni. Jobb helyeken kardrántás helyett ezért köszönet járna. A román sport mélyrepülésben van, szinte nincs olyan sportág, ahol valamilyen kimagasló eredményt fel tudnának mutatni. Ami nem csoda, hiszen nincsenek megfelelő edzéskörülmények, stadionok, sportcsarnokok, és így tovább. Ezen belül is a román labdarúgást évek, ha nem évtizedek óta – néha a háttérből, máskor egészen nyíltan – börtönviselt gengszterek vezetik (a Becali-klán csak egy a sok közül). Ezeknek van a legnagyobb befolyásuk játékosokra, edzőkre, játékvezetőkre, klubok vezetőire. Ott csordogálnak el a nagy összegek, amiket fejlesztésre, infrastruktúra kiépítésére lehetne használni. Ebben a mocsárban pedig nagy a kérdőjel még a körül is, hogy Bukarestben a 2020-ban esedékes Európa-bajnokságra vajon elkészülnek-e a beígért stadionok. Kettőnél alig kezdték el a bontást, egynek a tulajdonosával lehetetlen kiegyezni, egyet nemrég tettek a földdel egyenlővé. Álom marad a repülőteret a stadionnal összekötő metró megépítése, a gyorsvonat, de még egy normális utat sem képesek megvalósítani. Az agyonidézett ősi kínai közmondás szerint „az éhező embernek ne enni adj, hanem tanítsd meg halat fogni”. Az is elég lenne, ha legalább követnék mifelénk is mások példáját. Ha rombolás helyett építenének. De itt inkább egy másik hallal kapcsolatos közmondás érvényesül jobban. Amelyik úgy kezdődik, hogy „a hal a fejétől…”

Kategória: Bentről kifele | Megjegyzés hozzáfűzése