Isten önnel, Művésznő

Ő volt a Szabadságban megjelent színészportréim első vendége 1998-ben. Valamiért akkor úgy éreztem, ha sorozatot indítok a kolozsvári színészekről, vele kell elkezdjem. Két délutánt is végigbeszélgettünk Farkas utcai lakásában, aztán visszajártam hozzá a kézirattal, és ami már akkor lenyűgözött: minden találkozásnál úgy volt felöltözve saját otthonában, mintha legalább operába készülne. Eleganciájával is megadta a tiszteletet a vendégnek, pedig hát akkor még egy viszonylag ismeretlen, majdnem kezdő firkász voltam. Ő pedig az egykor ünnepelt sztár, aki Major Tamás, Sinkovits Imre és más nagyságok társaságában lépett fel, és a kolozsváriak szívébe örökre belopta magát A sánta angyalok utcája Böskéjével. 1972-ben tízéves gyerekként láttam az előadást, de szerencsére megmaradt filmen is, így később már értőbb szemmel is megcsodálhattam alakítását. És aztán fűnek-fának, mindenkinek, aki meghallgatott, elmondtam, bizony, ez a szerepformálás egy Oscar-díjat gondolkodás nélkül megért volna.
Tudom, hogy volt benne keserűség. Érezte, hogy kolozsvári színpadi karrierje nem egészen hozzá méltó módon fejeződött be – nem az ő hibájából. Túltette ezen magán, bár ha jól tudom, utána még a színház környékét is elkerülte.
Majdnem húsz évvel később egy rendezvényen találkoztunk, mely után vacsorát is rendeztek. Alig mertem köszönni, féltem, nem ismer meg, nem emlékszik rám. A Művésznő pedig a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte: – Csaba, maga nem jön velünk enni? Majdnem hanyatt vágtam magam…
Aztán tavaly bemutattuk könyvemet, az Egy élet nem elég című kötet, melyben éppen ő nyitja a beszélgetések sorát. Valamikor tavasszal megkapta születésnapjára, és ő, ez a csodálatos művész, bebizonyította, hogy jellemben is utolérhetetlen: valahonnan megszerezte a telefonszámomat, felhívott – a meglepetéstől majdnem elejtettem a telefont, és jóformán csak dadogtam bele -, és meghívott magához, beszélgessünk egyet így húsz év elteltével. – Művésznő, amint tudom, tiszteletemet teszem. – Csaba, kérem, ne szólítson művésznőnek, rég nem vagyok az. Csak egy kissé fáradt öregasszony – mondta. Lám, amilyen szép volt Ildikó nőként, legalább olyan szépséget hordozott belül is. Nála a szépség és a tehetség kézen fogva járt a valódi emberi nagysággal. Ami ritkaság a mai világban…
Nem mentem. Odáztam a látogatást és erre nincs mentségem. Még az sem, hogy jómagam is betegséggel küzdöttem. De ő olyan szilárd volt, annyira öröknek tűnt, hogy azt hittem, van még idő megejteni a látogatást.
Hát, nem volt. Bocsánatot kérek, Művésznő. Azért is, hogy most is Művésznőnek szólítom. De ez már így marad, legalább a húsz évvel ezelőtti beszélgetésünk emlékére is.
Isten nyugosztalja békében, drága Vitályos Ildikó…

Vitályos Ildikó (Erzsébetváros, 1935. április 8. – Kolozsvár, 2018. február 8.)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Ha az elme böffent

Az újságírónak tájékozottnak kell lennie. Talán ez az első és legfontosabb szabálya ennek a hivatásnak. Nem véletlenül mondják, hogy a zsurnaliszta mindenhez ért – egy kicsit. Persze van, aki a kicsinél valamivel jobban ért bizonyos dolgokhoz, de a megállapítás nagyjából igaz. Addig nincs is baj, amíg nem akarja többnek mutatni tudását, tájékozottságát, mint amennyi az valójában. A szerénység és az alázat a szakma iránt csak jót tesz, még senkit sem tanácsoltak el a pályáról, mert „valamihez” nem igazán értett. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem kell megérteni és megértetni bizonyos dolgokat. Ha lehet, a valóságot. Van ennek a szakmának még egy aranyszabálya: aki ezt műveli, tartózkodjon az előítéletektől.

Volt idő, amikor bizonyos élvezettel néztem Radu Banciu agyi szellentéseit a tévében. Olyan volt, mint meghallgatni egy elmebeteget, akinek mindazonáltal van bizonyos meghatározhatatlan humora, lehet nagyokat nevetni rajta, és az agydarálójából kiengedett dolgok olykor még igaznak is bizonyulnak. Minden bolond gondol magáról valamit. Van, akinek rögeszméje, hogy ő az igazi Napóleon, van olyan, aki Krisztusnak vagy Kolumbusz Kristófnak gondolja magát, a nagyobb formátumok egyenesen a világ teremtőinek. Banciu azt hiszi magáról, hogy újságíró. És mély meggyőződése, hogy a legnagyobbak közül való. Néha valóban emlékeztet a legnagyobbakra: a világbajnok ökölvívó Cassius Clay – mielőtt félholtra verte ellenfeleit – mindig elmondta, ő a legszebb, a legjobb, a legerősebb. Csakhogy, ahova az ökle csapott, ott többet fű nem nőtt, és általában a bunyó maradandó nyomokat hagyott az áldozaton. Tehát neki volt alapja a jópofáskodásra. Banciunak viszont nincs. Ő egy karikatúra. Azzá vált, ami a műsora. A pamfletnek nevezett egyórás böffentése nem más, mint sértések, lejáratások, alpári beszéd és a törvény határán táncoló mocskolódások sora. Semmi köze az újságíráshoz, és a semminél is kevesebb köze van bizonyos valóságokhoz.

A magyarok elleni őrjöngése immár klinikai eset méreteit öltötte. Nem elég, hogy kollektíven terroristáknak nevezte az erdélyi magyarságot, és ezért jó nagy összegre megbüntették e szellemi moslék munkaadóját (mellesleg nem először), de kapkodásában, magyarázkodásában a nyilvánvaló hazugságtól sem riad vissza. Még meg sem száradt a kirótt bírságon a tinta, hogy bizonyítsa vélt igazát – azt, hogy az egész magyar közösség provokátorok, terroristák, revizionisták, horthysták és még ki tudja minek a gyülekezete –, nemzeti ünnepünk kolozsvári képeit vágatta be egyik műsorába. A kommentárja hajmeresztő volt: anélkül, hogy megemlítette volna, hogy a felvételek március 15-én, az összmagyarság nemzeti ünnepén készültek, Banciu kijelentette: a képsorok egy engedély nélküli tüntetésen készültek, ahol két, Romániában betiltott szimbólumot, Magyarország, illetve Erdély zászlóját lengették a magyarok. Nos, ezért a félrevezetésért és hazugságért büntetőjogi eljárás kellene induljon a b1 adó rasszista, újságírónak nevezett csődtömege ellen. Nem lenne szabad egy legyintéssel letudni a provokációt, hiszen itt becsületről, nemzetről, törvényről van szó. Nem lehet nemes egyszerűséggel minduntalan félrenézni, amikor sértenek. A gyűlöletbeszédnek hosszú távú következményei lehetnek – a legjobb bizonyíték erre Marosvásárhely fekete márciusa.

A keresztény szeretet nevében kicsit túl gyakran tartjuk oda másik orcánkat is. Banciu és a hozzá hasonlók, akiket fojtogat a gyűlölet, legszívesebben véresre pofoznának. És meg is teszik. Ha engedjük…

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Ez a harc lesz a végső?

Mintegy 75 ezer ember gyűlt össze országszerte az utcákon, tereken, hogy kifejezze nemtetszését a kormány intézkedéseivel szemben. Demokráciában nem egy megszokott forgatókönyv szerint zajlottak az események Bukarestben: a karhatalmi erők előbb megpróbálták megakadályozni, hogy a tüntetésre érkezők feljöjjenek a metrófeljárókon, majd a tüntetőket egy rendőr ököllel ütötte. A kisebb botrányok kirobbanásában nagy szerepe volt a bukaresti focicsapatok szurkolóinak is, akik – ha egy kicsit az összeesküvés-elméletek szempontjából vizsgáljuk a történteket – valószínűleg a hatalom provokátorai voltak. Mindeközben egy televíziós műsorban Ecaterina Andronescu, a román tanügy sírásója – akinek nevéről és megszólalásaiból nekem leginkább egy illegalitásban küzdő kommunista asszonyság jut eszembe, aki a hőskorban a barikádokon harcolt és szirénákat bömböltetett – a tüntetések idején ilyesmiket mondott: az országszerte kirobbant tiltakozások azt a benyomást keltik külföldön, hogy Románia instabil és kormányozhatatlan. Hozzátette, az ország minden tájáról érkező tüntetők útját egyes (ellenzéki) polgármesterek fizették. Nos, a bukaresti tiltakozás jelképévé váltak azok a kolozsvári zarándokok, akik gyalog tették meg a 450 kilométeres utat, hogy részt vegyenek a tüntetésen. Elsősorban őket kellene megkérdezni, mit szólnak a pártkatona meredek állításaihoz. Jelenséggé vált ez a gondolkodásmód: ha egy párt elveszít valamilyen választást, a választókat lefizették. Ha az emberek az utcára vonulnak, mert már elegük van a nyomorból és a csúfságból, amit a hatalom űz velük, pénzt kapnak érte. El kell hallgatni a valóságot, és akkor a csőcselékre lehet kenni mindent. A gerenda megvan, a szálka maradhat. Nem az a baj, hogy a hatalom minden eszközt bevet, hogy korrupt vezetőit tisztára mossa. Az sem baj, hogy az ország újabb púpot kapott a hátára az újonnan kinevezett, félművelt miniszterelnök asszony személyében. Még az sem, hogy az árak az egekig ugrottak, a lej értéke pedig meredeken tart a bánya mélye felé. Nem érdekes, hogy a japán miniszterelnök „történelmi látogatásán” a falumúzeumban kötött ki, mert nem volt kivel tárgyalnia. Akár a fociban: sohasem a csapat, az edző, a tulajdonos a hibás a kisiklásokért, hanem a játékvezető, a pálya, az időjárás, a stopli… Ahogy régen mondták: meglehet, ez a harc lesz a végső. Ha így folytatódnak a dolgok, és a korrupciónak senki sem vet gátat, elképzelhető, hogy néhány év múlva már annyi ember sem lesz ebben az országban, hogy megtöltse egy kisebb falu központját, nemhogy a főváros tereit.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/ez-a-harc-lesz-a-vegso)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

A börtönben rohad meg a kislányok réme

Elítélték Larry Nassart, az amerikai női tornászválogatott orvosát. „Megtiszteltetés, hogy én hirdethetem ki az ítéletét, mivel ön, uram, nem érdemli meg, hogy a börtönön kívül valaha is szóba álljon valakivel” – mondta az őt elítélő Rosemarie Aqualina bírónő. A gazember valószínűleg a rácsok mögött rohad meg, ami nagyon helyes.
Azt viszont nem értem, hogy 30 éven keresztül hogyan tudta zaklatni következmények nélkül a gyerekeket. Elképzelhető, hogy a kislányoknak fogalmuk sem volt arról, mit tesz velük ez a szatír. Csakhogy egy válogatott körül még nagyon sokan dolgoznak, edzők, vezetők, ilyen-olyan hivatalosságok. Nem tudom elképzelni, hogy senki sem tudott a dolgokról, hogy soha senki nem tett panaszt a doki ellen három évtizedes ténykedése alatt. 150 nő vallott most ellene, egy lány időközben öngyilkos lett a történtek miatt. Én – és gondolom sokan mások – kiheréltem volna a pasast, majd utána dobom a lerbe, de szerencsére (vagy nem) az ilyeneket nem adják a nép kezére…Mindazonáltal az hiszem, ott még sokan mások is hibásak a történtek miatt.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Ápolói műhiba és bosszúság a kórházban

Dühös vagyok, és elkeseredett. Ma, január 15-én, hétfőn történt az eset. Egy mondatban így foglalhatnám össze: ha nem nyír ki a rák, eltesznek láb alól a nemtörődöm (nem mondom, hozzá nem értő, pusztán csak közönyös) asszisztensek, vagy maga az egészségügyi rendszer.
Egyszerűnek tűnő ellenőrzésre kellett mentem két évvel a kezelés befejezése után. Ebben ma benne volt egy CT. is, ami gyakorlatilag egy kb. tíz perces vizsgálat. Nem részletezem, mennyi időt emészt fel, micsoda sorbaállást jelent, míg eljutsz magához a géphez, az is megérne egy misét. De nem ez a lényeg…
Ahhoz, hogy megállapítsák a felvételeken, van-e még nyoma a daganatnak, egy festékféleséget nyomnak az ember vénájába. Eszembe nem jutott, hogy ebből is lehet probléma.
Tévedtem.
Mikor a fiatal, elég pökhendi ápoló kezdte belém nyomni a szert, majdnem felüvöltöttem a fájdalomtól. Pedig CT-t még csináltattam, soha meg sem éreztem ezt a műveletet. Meg sem mukkantam, gondoltam, ennek így kell lennie. Ám amikor véget ért az egész, azt vettem észre, hogy a kézfejem almanagyságúra duzzadt. Aminek nem kellett volna bekövetkeznie. Az asszisztens a vállát vonogatta, még akkor is, mikor társa rákérdezett, ember, nem láttad, hogy szétrepedt a véna, és mellé ment az egész szer? Aztán elküldtek azzal, hogy jegeljem, majd elmúlik.
A beteg a világ legalázatosabb embere, elég baja van, semhogy mindenből cirkuszt csináljon, Ezért is könnyű megalázni, ezért viselkedik vele – az orvostól elkezdve az ápolón át el egészen a takarítónőig – mindenki úgy vele, mintha a kapcájuk lenne.
Nem vagyok a jelentgetős típus, most nagyon fontolóra vettem, hogy bepanaszolom őket. Tudom, hogy hiába, hiszen ez a kaszt, ahova ezek is tartoznak, soha nem bántja egymást. Még ha életedbe is kerül a műhiba…

Kategória: Uncategorized | 6 hozzászólás

Megcsúfolt Hippokratész

Alig telt el néhány nap az új évből, amelytől szokás szerint mindenki jobbat vár, mint az előbbitől, máris több felháborító esemény tartja lázban a társadalmat. Valahol az ország déli részén egy orvosnő elzavarta a beteget mondván: nincs kedvem beutalni magát, és akkor mi van? De ne gondoljuk, hogy a rossz dolgok mindig máshol történnek: az utóbbi évek egyik legmegrázóbb egészségügyet és pácienseket érintő botránya éppen a civilizáltnak vélt Kolozsváron tört ki. Az ügyben szereplő orvos túl azon, hogy átverte az államot, és eszméletlen vagyont harácsolt össze a szerencsétlen rászorulók hátán, állítólag majdnem megölte az egyik beteget, hogy ellenségének vélt orvoskollégáját kellemetlen helyzetbe hozza. Most már gyilkossági kísérlettel is vádolják. Ennek ellenére a bíróság még mindig nem tartja megalapozottnak a letartóztatását. De ez már egy másik téma… Ne essünk tévedésbe, és ne általánosítsunk, hiszen nem minden egészségügyi dolgozó nézi csak a saját érdekeit. Nem minden orvos vagy beteggondozó fizethető le, vagy várja el a figyelmességet. Vannak, akik még komolyan veszik a hippokratészi esküt, amiben az orvostudomány atyja valami olyasmit hagyott utódaira, hogy „tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik”. Az ókorból visszhangzó etikai leckéből ennyi elég is kellene, hogy legyen azoknak a mai orvosoknak, akik a betegek érdekei elé helyezik a sajátjukat. Ám a probléma sokkal összetettebb, és nem pusztán az orvostársadalmat érinti. Sok esetben az emberek toleranciája és tudatlansága vezet oda, hogy egyesek kiskirályoknak higgyék magukat. Egy velejéig romlott társadalomban az emberi méltóság általában az utolsó helyen szerepel. Erre pedig a legjobb bizonyíték a betegek meghurcolása a még betegebb egészségügyi rendszer által. Vannak aztán olyan bajban levő elkeseredettek, akik úgy járulnak az orvos elé, mintha magát a Teremtőt látogatnák meg. Nem csoda, hogy hatalmuk tudatában egyes orvosok úgy bánnak a szegény beteggel, mint egy utolsó nyomorulttal. Sokszor elfelejtjük, hogy az orvosi szakma is ugyanolyan, mint a többi. Az orvos, az ápoló is fizetést kap munkájáért, akárcsak az esztergályos, az atomfizikus, a fodrász vagy éppenséggel az újságíró. Talán még az sem baj, ha hálát érzünk és azt jószántunkból ki is fejezzük a minket gyógyítónak. De amikor kikövetelik azt és életekkel játszanak, az már mélységesen elítélendő bűncselekmény.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/megcsufolt-hippokratesz)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Mesebeli karácsony

Idén elhatároztam, hogy felzárkózom a divathoz. Mi több, megelőzöm azt. Májusban elkezdtem készülni a karácsonyra. Előbb mintegy mellékesen megjegyeztem a család felnőtt tagjainak, hogy közeleg az ünnep. Nem értették, milyen ünnepről beszélek, de egyelőre meghagytam őket jótékony tudatlanságukban. A hónap vége felé céloztam rá, hogy idén sem marad el a karácsony. Rám hagyták, hiszen ez az élet rendje: évszakok, ünnepek jönnek-mennek, és a környezetemben nem csak én beszélek hülyeségeket. Beköszöntött a június. Piros festékkel bejelöltem a lakásban, hova állítjuk majd a fát, hova tesszük az ajándékokat. Elkészítettem az ünnepi vacsorához az ülésrendet, és egy papírlapra a menüt is felírtam. A családtagok elnézően mosolyogtak, azt hitték, ideiglenesen hibbantam meg, idővel majd elmúlik. Júliusban kevesebb időm jutott az ünnepre való készülődésre, de azért a cipőket kifényeztem, nehogy az angyalok váratlanul toppanjanak be. Augusztusban már mindenki bolondnak nézett, de én töretlen hittel jártam a magam útját. Még azt követően is, hogy néhány napra beutaltak. A kedves orvosok megértőn bólogattak, mondták, hogy abban a nagy házban még a Télapóval és esetleg Napóleonnal is találkozhatom. Velük végül nem jöttem össze, de megismertem olyant, akinek egész élete egy vigyorgó karácsony. Tervemtől semmi sem tántoríthatott el. Szeptemberben megvettem a fenyőfát. Befújtam mindenféle tartósítószerrel, rettenetesen büdös volt, ugyanakkor gyönyörűre sikerült. Kissé besárgult a lakk alatt, de végül is szép lett. És főleg ragacsos. A család pesszimistább tagjai nyilván rossz szemmel néztek rám. Felvetődött az is, hogy én megyek vagy a bűzlő fa. Végül mindketten maradtunk, csak leköltöztem fástól a pincébe. Így aztán napestig gyönyörködhettem a sok kémiai anyagtól csillogó fenyőfámban. Persze a bűz miatt gázálarcban aludtam, de azt is meg lehet szokni. Október végén kezdtem hozzá a díszítéshez. A háztetőre műhavat szórtam, gyertyákat gyújtottam az ablakban. Akkor már nem voltam egyedül, a városban is felszerelték a díszkivilágítást, és az üzletekben is elkezdődtek a karácsonyi akciók. Leárazáskor vettem az asszonynak egy aranyhalat. Mondtam, a további kívánságait vele beszélje meg… Novemberben már feldíszített fákat is láttam, és meleg szívvel egy nagy-nagy közösség tagjának éreztem magam. Akik tudják, sosem elég korán kezdeni a karácsony hangulatának felidézését. Magamra gömböket, csillagszórókat és szaloncukorkákat aggattam, hogy minél hitelesebb legyen az ünnepi várakozás. Decemberre belefáradtam. A sok-sok készülődéstől és várakozástól elment a kedvem a karácsonytól. Mindenből kiábrándultam, amikor arra gondoltam, hónapok óta tart a karácsonyi készülődés, és önző okokból a kizsákmányolók a téli ünnep hangulatát próbálják lenyomni a torkunkon már ősz óta. Beláttam, hibáztam, nem kell mindig lépést tartani az őrült divattal. Letéptem magamról a karácsonyi díszeket, és olyan napsütötte vidékre költöztem, ahol fehér szakállas Mikulások helyett kicsi néger manók táncolnak körbe, és a telet meg a karácsonyt csak a meséskönyvekből ismerik.(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/mesebeli-karacsony)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás