Multikulturális gyermekkor

(1997. december 8. – első vezércikkem a Szabadságban. Azóta sok minden történt, talán én sem vagyok annyira naiv, mint egykoron, a dolgok átértékelődtek, de gyerekkoromat nem tagadhatom meg…)

Volt idő, mikor a „multikulturális” jelzőt egészen másként értelmeztük, mint manapság a Bolyai egyetem körül kirobbant vitában. Gyermekkorom legkedvesebb emlékei Temesvárhoz fűződnek, mivel ott a nagyszüleimnél töltöttem varázslatos vakációimat. Abban az időben a városban a magyarok és románok mellett nagyon sok sváb és zsidó nemzetiségű család is élt. Ha jól belegondolok, akkoriban több pajtásom volt a Béga-parti városban, mint itthon, Kolozsváron.
Kettőre közülük különösképpen emlékszem, talán azért, mert az egyik sváb volt, a másik színtiszta román. Házaink egymás mellett álltak, a kertek egymásba értek, ha valamelyikünk elfüttyentette magát, az jeladás volt az az napi játékra. Négy-öt éves korunkban még csak a szüleinktől örökölt nyelvet beszéltük, ezért sokszor hárman három nyelven karattyoltunk egymásnak. Ez azonban nem akadályozott meg minket abban, hogy egész nyáron elválaszthatatlanok legyünk.
Román barátom zeneiskolás volt. Fél napokat nyaggatta a hegedűjét, én pedig áhítattal hallgattam. Mindenáron el akartam lesni a zenélés titkait, ezért órákat ültem náluk, amikor gyakorolt. Szülei zenetanárok lévén megígérték, hogy bevezetnek a zene rejtelmeibe, ha megtanítom gyereküket magyarul beszélni. Szegény fiú bárhogy igyekezett, a „kezicsókolom”-nál tovább nemigen jutott, igaz, számomra is a kotta mind a mai napig kínaiul van írva. Sváb pajtásommal más volt a helyzet. Ahogy cseperedni kezdtünk, ô tökéletesen megtanulta mind a három nyelvet, ezért nagyszüleim megkérték, beszéljen velem minél többet németül. Ez valamivel jobban ment, mint a hegedűtanulás, egészen addig, amíg az iskolában is elkezdtünk németet tanulni. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen más az a nyelv, ami sváb barátomtól rám ragadt, és más az irodalmi német. Volt is bajom az órákon, mert állandóan kevertem a kettőt.
Az évek gyorsan tovatűntek, befejeztük az iskolát, és véget értek a felejthetetlen vakációk. Sajnos, emlékeinket már soha többé nem tudjuk együtt feleleveníteni. Sváb barátomat (mintha megérezte volna végzetét, még a strandon is irtózott a víztől) a katonaságnál örökre elnyelték a Duna hullámai, román barátom pedig Isten tudja hol keresi a boldogulást.
Karácsony táján, mikor meghallom a „Mennyből az angyalt”, mindig eszembe jut ennek román és német változata is, amit még drága nagyszüleimtől tanultam. Most, felnőtt fejjel már tudom, hogy az angyalok egy hangon szóltak mindenkihez, a barátság, és a szeretet hangján. Akkoriban nem léteztek közöttünk gyűlöletkeltők, uszítók, egymás kultúráját becsmérlők. A legnagyobb öröm és büszkeség számunkra az volt, ha barátaink házában egy-két mondatot jól-rosszul el tudtunk mondani házigazdáink anyanyelvén, és gyermekfejjel nem is gondolhattunk arra, hogy eljön az idő, amikor egy nemzetiség nyelve fegyver lesz néhány forrófejű politikus kezében.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Régen volt Trianon

Viszonylag kevés szó esett a médiában arról, hogy májusban a kolozsvári városháza által szervezett városnapok kezdetén durva történelemhamísító és diszkriminatív cselekedetre került sor. Az történt, hogy a Polgármesteri Hivatal a kincses város főtérének nyugati sarkára a 20. század elejéről származó, a Státus Palotákat ábrázoló kép óriásposzter-reprodukcióját helyezte ki. Minden jóérzésű kolozsvári láthatta, hogy a poszter súlyosan meghamisítja a történelmet. Az eredeti fényképfelvételhez képest a városháza poszteréről eltávolították a magyar vonatkozású üzletneveket és feliratokat, ezzel tagadva a város történelmi identitását, Kolozsvár magyar múltját. A történelemhamisító és diszkriminatív posztert végül eltávolították köszönhetően annak, hogy a Musai-Muszáj elnevezésű civil szerveződés bejelentette: feljelentést tesz a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ellen az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.Nem telt el egy hónap a kolozsvári esettől, és Nagyváradon magyarokat gyalázó falragaszok jelentek meg. A piros-sárga-kék alapú lapon az a szöveg áll, hogy „románok vagyunk, és megvédjük földünket, népünket és történelmünket”. Alatta egy piros-fehér-zöld folt fehér sávjában a Magyarország felirat szerepel, amit piros vonallal áthúztak, a lap alján pedig egy nyomdafestéket nem tűrő magyargyalázó felszólítás szerepel. A Pece-parti városban, ahol a magyarság aránya még mindig kiteszi a lakosság mintegy negyedét, több helyen is megjelentek hasonló feliratok, tehát nem egy elszigetelt jelenségről van szó. A napokban derült ki az is, hogy Nagyvárad (is) búcsút mondhat a többnyelvű utcanévtábláknak. Viszonylag friss hír, hogy a képviselőház után a román parlament szenátusa is elutasította a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által kidolgozott és Kulcsár-Terza József háromszéki képviselő által beterjesztett törvényjavaslatot, amely területi autonómiát irányozna elő a Székelyföldnek. Az akármilyen szintű autonómiát egyenesen ördögtől valónak tekintik Romániában. Az úton-útfélen hangoztatott centenárium évében Romániában kevés ok van az ünneplésre. Ám továbbra is csodálatosan működik a xenofóbia, sokaknak okoz mérhetetlen kielégülést, ha gyalázhatják az „ősellenséget”. Románia nem küzd az arab világból terjedő migráció veszélyével. A románoknak mi magyarok jelentjük a bevándorlókat, akik ellen küzdeni kell minden eszközzel. Sosem felejtenek emlékeztetni bennünket: Erdélyben mi idegenek vagyunk, jöttmentek, akik belecsöppentünk egy „ősi kultúrába”. A történelmi igazság persze egészen más. És Trianon is régen volt…

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Sport és politika

Pihentessük egy kicsit a napi politikát, a gazdaságot, a bel-és külkapcsolatokat, a meg nem épített autópályákat, a leszálló ágban levő tan- és egészségügyet és a többi, hétköznapjainkat beárnyékoló vagy ritkán bearanyozó történéseket. Olimpia csak négyévente van, így hát a téli sportok szerelmesei is megérdemelnek egy rövid misét. Nyilván a sport ugyanúgy összefügg az elején említett témákkal, akárcsak hétköznapjaink. A politika, a gazdaság itt is beleszól az életbe, de még az autópályák építése is, hiszen jól kiépített infrastruktúra nélkül egyetlen ország sem rendezhet világversenyt. Ezért nem valószínű, hogy a Kárpátok ölelésében egyhamar élőben követhetjük az eseményeket. Nem beszélve arról a gazdasági vonatkozásról, hogy a Dél-Koreában rendezett játékokon a közönség soraiban tömegesen feltűnnek a norvég, svéd, finn, osztrák vagy angol szurkolók, akik gazdasági jólétükben megengedhetik maguknak, hogy a földgömb túlsó végébe is elkísérjék kedvenceiket. Miközben környékünkről csak akkor szokás egzotikus helyekre menni, ha már nyomunkban az igazságszolgáltatás. Az is alapvető különbség, hogy turistaként, szurkolóként ritkán látogatunk idegen helyekre, inkább azért indulunk el, mert éhen halunk saját országunkban. Esetleg azért, mert utánunk nyúlt a korrupcióellenes ügyészség egyre rövidülő karja. De nem vesz ám mindenki részt az olimpián sem. Az oroszok, amolyan példás büntetés következményeként csupán semlegesként, ötkarikás zászló alatt vonulhattak fel Phjongcshangban. Mármint azok a sportolók, akik kegyelmet kaptak a nemzetközi szövetségtől. Egy külön fejezetet megérne az is, hogy az államilag irányított ajzószer adagolása általában a kommunista vagy a volt kommunista államokban divatos. (A hetvenes években olyan világrekordokat állítottak fel a keleti blokk sportolói, amelyek inkább tudományos-fantasztikus regényekbe illettek). Pedig tudtommal a doppingolás még Lenin útmutatásaiban sem szerepel. Igaz, az orosz katonákat már a háborúban is vodkával tömték feletteseik, hogy bátrabbak, jobbak, gyilkosabbak legyenek, és a robotember megalkotása azóta is folyik. A fair-play szellemét leginkább az öli meg, amikor utólag derül ki egy-egy bajnokról, hogy tiltott szereket használt kimagasló eredményei eléréséhez. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy évek multával fosztanak meg valakit érmétől. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a csalók – mint az élet minden területén –egy lépéssel mindig az igazságosztók előtt járnak. Ott tartunk, hogy manapság minden kimagasló eredményt elért sportoló gyanús. Ahogyan minden gazdagabb politikus is.(Ezt a cikket a Erdélyi Naplóról másolták: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/sport-es-politika-kez-a-kezben)

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

A véges emlékezet hősei

Éppen születésnapomat ünnepeltem 1967. október 9-án, amikor a világ tőlünk messze eső vidékén, a bolíviai La Higuera faluban kivégezték Ernesto Rafael Guevara de la Serna forradalmárt, ismertebb nevén Che Guevarát. Gyerekként nyilván halvány fogalmam sem volt, hogy Che létezett, és miközben Kolozsvár egyik csendes külvárosi negyedében szívtam magamba az új illatokat és fedeztem fel lépésenként a világot, ő Dél-Amerikában döntögette sorjában az „ellenséges rezsimeket”. Nyilván a két eseménynek semmi köze egymáshoz. De a véletlen, hogy a Guerillero Heroico becenévre is hallgató hős gerillavezért éppen a születésem napján tették el láb alól, eléggé befolyásolta – egy ideig legalább is – róla kialakított képemet. Kamaszkorom egyik példaképe lett – persze csak addig, amíg nem tudtam meg többet „karrierjéről”. Az argentin származású orvos, politikus, marxista forradalmár, gerillavezér, kubai miniszter neve a mai fiataloknak lehet, hogy nem mond sokat, de ne feledjük, Che nem csak a kolozsvári tinédzsernek, hanem világszerte nemzedékek példaképének számított. Katonazubbonyában, hosszú hajával, krisztusi szakállával, és összetéveszthetetlen sapkájával, amelyen élete végéig ott díszelgett a Fidel Castro által neki adományozott vörös csillag, marxista-sztálinista-kommunista messiásként jött-ment a nagyvilágban. És nemcsak végigsétált a történelmen, hanem mély nyomokat is hagyott benne. Sokak szemében hős volt, aki az emberek jólétéért küzdött, mások szerint pusztán tömeggyilkos, akinek utasítására hat hónap alatt 450 politikai foglyot végeztek ki 1959-ben a La Cabana nevű garnizonban. A megtorlásra júniusban került sor, júliusban Fidel Castro máris kinevezte a kubai Nemzeti Földreform Intézet, később a Kubai Nemzeti Bank elnökévé, majd 1961-ben ipari miniszterré. Castro valószínűleg jó tett helyébe jót várj alapon döntött így. Egyébként a magyar zsák is megtalálta annak idején argentin foltját: amikor Che a múlt század ötvenes éveinek végén Magyarországon járt, és Kádár Jánossal találkozott, mélységesen elítélte az általuk „ellenforradalomnak” nevezett magyar szabadságharcot. Az orvosi hivatás elsajátítására készülő fiatalember egyébként akkor világosodott meg, amikor 1951-ben barátjával motorkerékpárra pattant, és három év leforgása alatt bejárta Dél-Amerika legeldugottabb zegzugait is. Nem is lett volna baj, ha Che meghatódik a mélységes szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek láttán, ám neki azonnal a fegyveres harc jutott erről eszébe. Sikerült is megdöntenie Fulgencio Batista kubai elnök hatalmát, csakhogy ezzel egy másfajta, de az elmenekült zsarnoknál semmivel sem jobb diktátor, Fidel Castro hatalmát készítette elő, aki haláláig kínozta saját nemzetét. Che Guevara közel sem volt szent, bár sokan mind a ami napig annak próbálják láttatni. Mindazonáltal rövid élete – idén lenne 90 éves, és 39 éves korában végezték ki – tele van tanulságos fordulattal. Asztmás volt, emiatt katonának sem sorozták be, mégis a latin-amerikai gerillaharcok egyik parancsnoka lett. Orvosnak készült, de embereket ölt. Rendkívül intelligensnek tartották, ennek ellenére a tömeggyilkos Sztálint példaképnek tekintette. Diktatórikus rendszerek ellen harcolt, miközben neki is számtalan diktatórikus megnyilvánulása volt. Mindezek mellett viszonylag fiatalon halt meg, ami egyenes út a legendává válás felé. Noha Castro halálával a kubai kommunizmusnak is befellegezni látszik, a két El Comandante immár örökre felkerült arra a bizonyos képzeletbeli talapzatra. Ahonnan csak egy nagyméretű földrengés lesz képes ledönteni őket. Ha egyáltalán lesz valaha is ilyen. Nemrégiben az egyik bukaresti napilap interjút készített Che egyik testvérével, a 74 éves Juan Martin Guevarával, akit annak idején szintén meghurcoltak politikai nézetei miatt. A legkisebb testvér, aki a rendszerrel való örökös harc szüneteiben kamionsofőrként élte hétköznapjait, egész életében felnézett bátyjára. Így aztán érthető, hogy szerinte „Che mítosza vetekszik Krisztuséval”. És az is, hogy az öcs megvan győződve arról, hogy ha testvére még élt volna egy ideig „Latin-Amerika szabad lett volna, független, szuverén és szocialista”. Hogy erről mit gondolhatnak az érintettek, arról nincs szó az interjúban… Napjainkban is tömegével akadnak kisebb-nagyobb kaliberű Che Guevarák, akik bizonyos – mára megbukott – ideológiai indíttatásból képesek lennének eltörölni ellenfeleiket a Föld színéről. Az argentin forradalmárral ellentétben – akire egy dolgot semmiképpen sem lehet ráfogni, méghozzá azt, hogy népe ellen ügyködött volna, vagy gyűlölte volna nemzettársait – a mai „messiások” ott is ellenséget látnak, ahol csupa angyalkák fújják a kürtöket, és általában saját nemzetük ellen dolgoznak. Guevara, hasonlóan Kádárhoz vagy Ceausescuhoz, olyan figurája a történelemnek, akit valaki mindig visszasír. Sajátos tulajdonsága ez az embernek: a múlt egy idő után megszépül, bármilyen rohadt is lett volna. Az emlékezet furcsán bánik velünk: sok mindent észben tartunk, egyes dolgokat elfeledünk, másokra pedig másképp emlékszünk. Talán nem is lenne helyes hármukat egy napon emlegetni, ha nem tudnánk, hogy az említettek a sztálini ideológia felkarolói voltak: valamilyen formában tömeggyilkosok, akiket a csalóka közösségi emlékezet és az emberek tudatlansága próbál naggyá tenni.
(Erdélyi Napló/a-veges-emlekezet-hosei)

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Az érem sötét oldala

Bizonyára még az olvasást kedvelők körében is kevesen tudják, hogy április 23-án ünnepeljük a nemzetközi könyvnapot. A kiadók esküsznek rá – és ezt a tapasztalat is megerősíti –, hogy ennyi cím, mint manapság, soha nem keringett a Gutenberg-galaxisban. Másrészt viszont a statisztikák azt mutatják, hogy egyre kevesebben olvasnak. És ami még szomorúbb: rohamosan csökken azoknak a száma, akik értik is, amit olvasnak. A könyv, az olvasás szerelmesei nem panaszkodhatnak, hogy ilyenkor, tavasz elején nem zajlik az élet. Könyvfesztiválok és vásárok, felolvasási maratonok és az újabban kitalált, igen ötletes könyvturkálás színesíti programjainkat, amikor átmenetileg a könyv és az olvasás áll mindennapjaink középpontjában. Ez a jó hír. Ám az érem másik oldala igen szomorú képet mutat, amit szintén nem szabad elhallgatni. Romániában hárommillió gyermek tanul elemiben, gimnáziumban és középiskolában, míg egyetemen 500 ezer. Ám az oktatásra szánt pénzből fele-fele arányban részesülnek. Tehát nem a felsőoktatással van baj, hanem az a korosztály nem kap kellő támogatást, amelyik a legnyitottabb a tanulásra, az információk befogadására. Akiknél le kellene fektetni az alapokat ahhoz, hogy később legyen mire építeni a tudást. A szakemberek egészen elrettentő jövőt jósolnak: számításaik szerint 20–30 éven belül, tehát a most felnövő generáció felnőtteinek mintegy fele funkcionális analfabéta lesz. Vagyis olyanok próbálják majd megállni helyüket az életben, akik nem értik, amit olvasnak, nem fogják fel a dolgok közötti összefüggéseket. Kis túlzással azt sem tudják majd, milyen világon élnek. Félelmetes előrejelzések ezek, de a szomorú jelenből következnek: a felmérések azt is kimutatták, hogy napjainkban két fiatalból egy – pontosabban a diákok 42 százaléka – alig érti a szöveget, amit elolvas, nem tudja helyesen kifejezni magát. És ez nemcsak Romániára jellemző, hanem világjelenség. Nyugati országokban, ahol dühöng a polkorrektség, ezeket a funkcionális analfabétákat – nehogy megsértődjön bárki is – különleges igényű tanulóknak nevezik. Ami csak látszólag szépíti a helyzetet, de nem orvosolja. A mindenkori hatalom mindig elnyomó és sosem igazságos, bármilyen demokratikus alapokra is épüljön. De az olvasott ember számára kiszélesedik a világ, szilárd talajra építheti nézeteit, felfogását, életfilozófiáját. Őt nem lehet könnyen megtéveszteni vagy mai kifejezéssel élve bevezetni az erdőbe. Ezért aztán érdemes néha a tükörbe nézni és feltenni a kérdést: minek vagyunk a Földön, ha nem értjük a világot?
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/az-erem-sotet-oldala)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Bibliai erény a fociban?

Egyik ismerősömet nagyjából évente megruházzák ugyanabban a városszéli lebujban. A menetrendszerűen érkező verés oka egy fiatalkori nézeteltérés egy bizonyos társasággal, amely ott áll bosszút ismerősömön, ahol elkapja. Kérdeztük az illetőt: miért kínozza magát, netán mazochista, hogy minden esztendőben elvállal legalább egy zakót? Ő csak legyintett, és kijelentette ország-világ előtt, hogy annak a kocsmának a hangulata megér egy-két napi lábadozást. Nem kötelezi őt senki, hogy odamenjen, de olykor megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a füstös, lerobbant hely iránt. Még akkor is, ha úgy tűnhet, minden áldott alkalommal a másik arcát is odatartja ellenségeinek. Ismerősöm azt is bevallotta, nem is a pofonok fájnak, hanem a megalázás, amit minden ilyen alkalommal el kell viselnie. Amikor a Sepsi OSK feljutott az elsőosztályba, borítékolható volt, hogy ennek nem mindenki fog örvendeni. És ezt a nemtetszését valamilyen módon majd ki is fejezi. Sajnos ebben az országban olyan a közhangulat – bármi iránt, amit nem dák ősanya szült a világra –, hogy attól normális embernek égnek áll a haja. A Voluntari–Sepsi összecsapás után azonban a helyzet sokkal súlyosabb, mint ismerősöm esetében, akit „magánúton” vernek néha. Intézményesített gyűlöletbeszédről van szó, amit hivatalos szervek sem megakadályozni, sem legalább enyhíteni nem próbáltak, amikor megtörtént. Az utólag kiszabott büntetés pedig messze nincs összhangban az incidens súlyával. Nem a stadion lelátójára tévedt elmebetegek kiabáltak nacionalista szövegeket, hanem jól körülhatárolható hivatalos személyektől indult a botrány. Ez már jóval több, mint a csőcselék hangja. Az olyan rigmus, mint a „ki a magyarokkal az országból” már-már zene a fülnek ahhoz képest, ami a bukaresti csapat stadionjának hangszórójából bömbölt. Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni: a román labdarúgás tele van tehetségtelen játékvezetőkkel, idegbajos edzőkkel és játékosokkal, magukat kiskirályoknak képzelő vezetőkkel. És olyan hangadókkal, akik még a sportban is „magyar veszélyt” látnak. Diószegi László úriemberként viselkedett, és ezt még a román sajtó is elismerte. Nem kért lehetetlent, nem követelte, hogy az ellenfelet zárják ki a bajnokságból, nem akart bosszút. Nem fordult igazságtételért a nemzetközi fórumokhoz, pedig megtehette volna. Ebben különbözik az őshonos klubvezérektől és tulajdonosoktól, akik mindenféle eszközt bevetnek, hogy az ellenfél pórul járjon. A Sepsi focicsapat tulajdonosa megelégedett azzal, hogy üdvözölte a jelképesnek is alig mondható büntetést, és kijelentette: nem tartaná helyesnek, ha a táblázatok és az eredmények a pályán kívül dőlnének el. Csakhogy egy dolgot elfelejt: olyan társadalomban élünk, ahol a Diószegi-féle, bibliai jóságú emberek nemhogy példaképek nem lesznek, hanem esetleg még bolondnak is nézik őket.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/sport/bibliai-ereny-a-fociban)

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

O tempora….

Régi újságok megsárgult lapjai kerültek a kezembe a minap.
1989. decemberében, a román felháborodás kellős közepén Szabadságra átkeresztelt kolozsvári Igazság első évfolyamának néhány példányát lapozgatva, érdekes megfigyeléseket tehet az, akit érdekel valamelyest a közelmúlt, és a sajtótörténelem. Tallózva az írások között, a mai olvasót egy fajta álom-demokrácia látványa üti mellbe, ahol mindenki kezet nyújt egykori ellenségének, szűkebb pátriájában lesz majd a Kánaán és a polgárság tejben-vajban fürdik majd. Becsületesek leszünk és vidámak – akár az alig lezárt és elátkozott kommunizmusban. Persze a demokrácia (is) másról szól, de ezt jó esetben is csak hallomásból tudhatta a nép…
Mosolyogva olvasom a jókora hirdetést több lapszámban is, miszerint a színes televízióra előjegyzettek – az 1890-es sorszámig bezárólag – átvehetik a készülékeiket a kijelölt üzletekben. Ennél is érdekesebb, hogy a 90-es évek elején még a vasúti társaságnál is elő kellett jegyeznie magát az embernek, ha hozzá akart jutni a külföldi utak vonatjegyeihez.
Olvashatjuk, hogy alig ért véget a felbolydulás, a „forradalom igazságáért” már akkor elkezdődött az a küzdelem, ami azóta sem ért véget. (Vélhetőleg nem is fog).
Kiderül továbbá a lapokból, hogy a Nemzeti Megmentési Front igencsak éles viszonyban volt a Nemzeti Tanáccsal – és lám, mindkettő felszívódott a történelem zavaros vizeiben. Ha már nem emlékeznének rá: bizony létezett egy magát Román – Magyar Demokratikus Szövetségnek nevező akármi, és ugyanilyen haszontalanul a Liberális Monarchista (?) Párt is.
Ami ma már jókora naivitásnak tűnhet, de jelzi, mekkora volt annak idején a forradalmi buzgóság: az RMDSZ román nyelvű könyveket gyűjtött és adományozott a Magyarországon élő románoknak! Drága jó megbékélés, még hittek benne az idealisták…(Kicsit később, a Funar-érában, már túlélésről beszéltek a kolozsvári magyarok).
Apropó megbékélés: a cikkek többsége akkoriban még a román-magyar megbékélésről meg kiegyezésről szóltak, a konszenzus szükséges voltáról. (Tiszavirág életű kétnyelvű lapok hasábjain hirdették a testvériség, az összefogás nagyszerűségét, a „Dunának, Oltnak egy a hangja” elvet, meg egyéb nemes gondolatokat. Azóta kiderült persze, nemhogy a Duna meg az Olt, de ember embernek nem érti a szavát). Minden igyekezet ellenére a mai napig nem borultunk egymás keblére, de a vitatémák is másak manapság. Olyan apróságok, mint önrendelkezés meg autonómia…
A 89-es zűrzavart követően, több évtizedes „pofa be” után, mindenki úgy érezte, szólnia kell a néphez, a nemzethez, a jövő-és utókorhoz, a világhoz. Az újságcsinálás amolyan össznépi hejrupp volt. (Több tucat kiadvány létezett, boldog-boldogtalan hallatni akarta a hangját). Persze a pórnép és vezetőik még kicsiben gondolkoztak, nem volt NATO és az Európai Unióról legfeljebb a bennfentesek halottak. (A nyugati söröket például – erről is cikkezett egy polgár – még feketén, pult alatt árulták a kilencvenes évek elején. A helytörténész pedig akkor is és ma is a magyar utcanevekről írt hiábavaló sorozatokat).
Vannak dolgok, melyek azóta sem változtak: elgondolkoztató például, hogy a kolozsvári színház műsorában ugyanazt hiányolták az akkori nézők, amit a mostaniak többsége: a teátrum akkor sem, most sem játszotta a nagy magyar klasszikusok drámáit. A valutázók sem tűntek el, csak átalakultak. Egyesek politikusokká….
Húsz év elteltével, igen-igen apró lépésekkel, a fejlődés újabb fokára értünk: manapság magyar-magyar megbékélésről és kiegyezésről beszélünk, magyar kerekasztalról meg magyar állandó értekezletről…
Egy dolog biztosan megváltozott: az apró dolgok szinte elsuhannak mellettünk, nagy dolgokban, nagy politikában gondolkozunk. A téma ma már Brüsszel meg Strasbourg utcáin hever.
(1999)

Kategória: Uncategorized | 6 hozzászólás