Ballada az eltűnt évszakokról

Elfogyott a hétfő elmúlt a kedd is, szerda mintha nem is lett volna. A csütörtök is kifogyott magából, és eltelt a péntek is. Hol van már a szombat édes íze, a leáldozó nap varázsa, a cinkostársunkká lett hajnalhasadás, a reggelig tartó ébrenlét; a várakozástól és találkozástól izgalmas vasárnap; hova tűnt a hét? Merre járnak a hónapok? És hová lettek az évszakok?
Mennyi minden összemosódik ilyen éjszakákon, mikor én nem vagyok magam és te nem vagy te; amikor már kézzelfoghatóvá válik a semmi és semmiség a kiáltás; amikor — jobb híján — a bölcs ember aludni tér, a bolond pedig éjszakázik. Mondjátok, társaim a virrasztásban: mégis, hol vannak az évszakok? Mikor tűntek tova az évek?
Bölcsek s hitetlenek, térítők és térítettek, azért engem még legbolondosabb perceimben sem tudtok becsapni. Balga természet, hiába mutatsz mást — engedtessék meg nékem, hogy kinevesselek; én tudom, hogy vannak évszakok: ősszel megszülettem; meghaltam egy csöppet minden télen; a tavaszi zápor lemosta lelkemről az ólmos szürkeséget; a nyarak pedig mindig elvették tőlem szerelmeimet. Mondom én nektek, barátaim — talán ti is emlékeztek: igenis volt hó és napsütés, mennydörgés és csodás, azúrkék ég, hancúrozás a szűz havon, ősszel nyíló virágok között a mezőn. Felmásztunk rügyeit bontó fákra, hogy elérjük a ragyogást, magunkba zárjuk a tavaszi zsongást — amiből még fázós téli estékre is jócskán maradt. A tenger partjáról néztük a messzeséget, és kamasz lelkünkkel komolyan hittük: ránk is vár valami szép ott túl a nagy vízen, a beláthatatlan jövőben.

De most sem tudom még, emberek: hova lettek a hét napjai, a hónapok, az évszakok? Merre mennek el az évek?
Mit is akarok én, együgyű lélek: a világban háborúk vannak és fájdalom; gyilkolás a hit, a vallás nevében; utcákon, fényes nappal agyonvert emberek; mocskolódások és puskalövések; kiválasztottak vannak és leértékeltek; rabság van és embertelenség töméntelen mennyiségben. Talmi értékek után rohanunk, értéktelenek nagyotmondásait hallgatjuk; mert van butítás és van félrevezetés, s van hír és van halál. Évszakok ne lennének?
Bizony mondom, savanyú a szőlő manapság. A hét napjai összefolynak, és így telnek-múlnak az évek, aki pedig letépi láncait, azt kinevezik a falu, a város, a világ bolondjának.
Társaim, akik velem virrasztotok, elfáradt sziklát ölelő karom, és immáron az sincs, ki káromkodásból építsen nekünk katedrálist. Szerettük a hét minden napját, a hónapok nevét, az évszakok illatát, a tiltott gyümölcs ízét. Esendők vagyunk egy pokoli világban, ahol az értelmetlenség szüli az értelmet, ahol senki soha meg nem találja egyszeri földre szállásunk alapvető igazságait. És mégis hiszem: egyszer, egy csodás őszi alkonyaton még egymásra kacsintanak a fák rozsdavörös lombjai, tengermély fájdalmunkban lélegzethez jutunk, és kievickélünk a megénekelt túlsó partra. Nyári zivatarban remegő fák hárfa-zenéjére ébredünk, és nem lesz többé társunk a magány.
Ősszel megszülettem, minden tél hozott egy kis elmúlást, a nyárba vesztek szerelmeim, tavaszi záporban bandukoltam magam választott hitem felé. Ezért hát nem csap be az álnok természet; jól tudom, vannak évszakok.
Csak azt nem tudom, drága herceg, merre, hol keressem őket? Hol nyugszanak meg a háborgó habok? Milyen magasságokban találkozik a múlt, jelen és jövő? Lehet-e még az évekre, évszakokra gyermeki mosollyal ismét rácsodálkozni?
Virrasztó társaim, válasszunk magunknak évszakot. Akkor már senki sem lophatja el hitünket, álmunk.