Porladó szobrok, elfeledett alkotójuk (II)

Felavatás előtti botrány a szobrok körül

 

Ahogyan azt előző lapszámunkban megírtuk, a Hunyadi téri Nemzeti Színház avató ünnepségére 1906. szeptember 8-án került sor.

Ezt megelőzően kisebb botrány tört ki az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász között. Janovics Jenő így emlékezik a momentumra (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):

„Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi-szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart titokban bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben”.

Szeszák Ferenc viszont nyilvánosságra hozta, hogy neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását”. A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül az eredetileg inkriminált Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi-szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.

Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit, mint ismeretes, a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.

 

Síremlékek az út mentén

 

Szeszák Ferenc egyes művészi kivitelezésű síremlékei sem úszták meg épen az idők változását. A Házsongárd Alapítvány munkatársai Dietrich Gyula fiatal orvostanhallgató síremlékét például az út szélére kidobva találták. Az új bérlő igénytelen betonsírjához nem találta megfelelőnek Szeszák Ferenc alkotását. A Kereskedelmi akadémia egykori igazgatójának, aza 1914-ben elhunyt Kis Sándornak a sírjára Szeszák két részből álló domborművet készített. A felső részen az elhunyt portréja volt látható, ez a lutheránus temető egyik ösvényének a szélére van dobva, az alsó rész, ami egy térdeplő fiatalt ábrázol, új tulajdonost kapott a hátoldalára.

Szeszák Ferenc sokat betegeskedett, a korabeli sajtó is beszámolt arról, hogy a szobrász sok időt töltött kórházban, illetve otthoni ápolással, pihenéssel. Végül, 1919-re egészségi állapota rohamosan leromlott, és február 18-án elhunyt. Mindössze 38 évet élt, nem maradt ideje művészi énjét teljes egészében kibontakozatni, talán éppen ezért – de mindenképpen jogtalanul – merült feledésbe neve.

 

Exodus a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe

 

Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október 1-i kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még az év december 2-án beköltözött az épületbe.

Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el szerették volna tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” a színház homlokzatán található két Szeszák – szobor ledöntése volt.

A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.

Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori igazgatója a magyar társulattal tehát ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. Ez a színház, a ma 96 éves Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (talán kevesen tudják, hogy Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi – szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics a fennmaradás érdekében társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.

 

Jósika és Wesselényi helyett Bretan

 

Nicolae Bretan operaénekesnek, zeneszerzőnek, rendezőnek annyi köze van a kolozsvári magyar színházhoz illetve operához, hogy 1917-ben Janovics szerződtette társulatába. 1920-ban már a román társulatában találjuk Bretant. Az elsők között volt, aki Trianon után a románok által elfoglalt épületbe megalakult Román Opera társulatába jelentkezett. Bretanra úgy tekintenek, mint az első román opera megalkotójára. 1921-ben, Eminescu versére írta „Esthajnalcsillag” című művét. Írt még három operát, sorrendben: Gólem (1924), Horea (1934) és Harald és Rovine hősei (1935). Operákon kívül írt zsoltárokat és egy Rekviemet is. Az is igaz, hogy magyar költő, köztük Ady, Petőfi, Vörösmarty, Kosztolányi verseit is megzenésítette. A Magyar Operában történt szoboravatással szinte egy időben a Román Opera is Bretan szobrot avatott. Mindkét alkotás Ana Rus kolozsvári szobrász műve, a mellszobrokat Judit Bretan, a zeneszerző lánya adományozta a két intézménynek.

Bretan 1968-ban hunyt el, monumentális fehér márvány síremlék őrzi örök álmát a Házsongárdi temetőben.

Abban a városban, amelyről Erkel Ferenc úgy írt, hogy: „Ami vagyok, mindent Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetek”, Himnuszunk megzenésítőjének, a magyar nemzeti opera megteremtőjének nincs szobra. Semmi sem emlékeztet a kincses városban Végh Sándorra, a világhírt befutott hegedűművészre és komponistára, aki szintén Kolozsvár szülöttje, és Kodály Zoltánnál tanulta a zeneszerzést. Aki alig 15 évesen Richard Strauss vezénylete alatt koncertezett, és kamarazenészként a legnagyobbak közé tartozott. De bővelkedünk Bretan – emlékművekben. Több száz hasonló kaliberű vagy nála is jelentősebb énekes megfordult a Magyar Operában, vagy annak évtizedekig tagja volt, ám egyiknek sem állítottak ez idáig emléket. Janovics Jenő, Szentgyörgyi István mellszobrai az épület mellékhelyiségének majdhogynem az ajtajában vannak elhelyezve, Bretan díszhelyen áll…Szép Gyula, a Kolozsvári Állami Magyar Opera megbízott igazgatója úgy vélte, Bretan a zene nyelvén beszélt, el nem ítélhető módon kapott szobrot a magyar intézményben. „A zeneszerző lányának adományát nem utasíthattuk el, kész tények elé voltunk állítva” – nyilatkozta az igazgató. Azt azonban ő sem tudta megmondani, melyik volt Bretan ama kiemelkedő tette, amiért szobrot érdemelt az operában. Abban az épületben, ahol Szeszák Ferenc évszázados Jósika és Wesselényi szobrai az udvaron porladnak, ahol az első magyar színjátszó társulat alapítójának, Kótsi Patkó Jánosnak a szobrát hiába keressük. A Kótsiét, akinek ajkáról 1792. november 11-én először hagyta el magyar szó színész ajkát a színpadon. Aki éppen Wesselényi bíztatására vállalta a színészmesterség rögös de felemelő útját. Ha már zeneszerzőről esett szó, Bretannál mérföldkövekkel jelentősebb a Csínom Palkó szerzője, Farkas Ferenc, aki bár nem kolozsvári születésű, de itt (is) élt és alkotott, mi több, a kolozsvári Állami Zenekonzervatórium zeneszerzéstanára majd igazgatója és a Kolozsvári Nemzeti Színház karigazgatója volt a múlt század negyvenes éveiben.

 

Zárszó helyett

 

Múltunk egy darabja, nemzetünk szenvedéseink kőbe vésett üzenete a ma már szinte a felismerhetetlenségig degradálódott, esőben, hóban ázó, széltől elkoptatott két szobor. Murádin Jenő művészettörténész szerint, még ilyen formában is megérdemelnének egy talapzatot, egy helyet a színház előcsarnokába, vagy bárhol az épületben. Sokat rimánkodunk mi magyarok, hogy elnyomják kultúránkat, hogy felszámolják intézményeinket. De tenni alig teszünk valamit értékeink megmentése érdekébe, az arra érdemesek emlékének megőrzéséért. Ha múltunkra, nemzetfelemelő értékeinkre nem vigyázunk, félő, épp úgy elporlad ez a nép – elsősorban erkölcsileg – akár a színház udvarán Wesselényi és Jósika szobra.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s