Halottak napja

Hosszú az út a születéstől az elmúlásig, a némaságtól a kiáltásig.
Az első, e világon beszívott levegőtől az utolsó halk sóhajig, vagy a halált elűzni akaró üvöltésünkig hol tiszta, szűz havat taposunk, hol mozgóhomokba süllyedve segítségért kiáltunk, vagy csak kitapossuk a szerelmeink szívében nyiladozó ártatlan kis örömök emlékét – ezek mind mi vagyunk. Sokszor túl bölcsek ahhoz, hogy boldogok legyünk, néha fáradtak, hogy mást boldoggá tegyünk. De bárhogy is éljünk, végül a halálba szenderülünk.
Vajon hányszor tudatosodik bennünk, hogy egyetlen szavunk, egy félreértett mozdulatunk örökkön-örökké tartó békétlenséget karcolhat valaki makulátlan lelkére. Hogy az, ami a mi bánatunk, talán egy világ fájdalma is lehet. Ezért sosem vagyunk egyedül: minden ráncot simító mozdulatunk – ha nem is vesszük észre – valakinek valahol felér egy imával. Mindenhez közünk van, ami él és mozog a föld alatt, s a föld felett egyaránt. Közünk van, és kell is legyen, hiszen enyésző testünk molekulái az agyagos maszatot fogják egyszer szétrepeszteni. A szellem egyetlen reménye, hogy túlélje a porladó testet.
Minden általunk meggyújtott apadó gyertya lángjában, a lecsöppenő viaszban látjuk arcunkat. Hiszen magunk is átvándoroltunk szeretteink életén, ott kucorgunk összegyűrten halálukban is, elcsöndesült lényükkel a mi légben függő létünkből is eltávozott egy darabka. A darabok majd sziklákká állnak össze, melyekből, mint megrepedt erekből, távozik az élet. A megismételhetetlen élet, mely néha oly értéktelennek tűnik annak, akié értékes. Akiben állandó a kétkedés az élet értelméről. Akiből végül kicsordul a lét értelmetlensége.
Bizony, hosszú az út a születéstől az elmúlásig, a némaságtól a kiáltásig.
Az önfeledt játéktól a felnőttkori komolykodásig, az első gagyogástól az örök némaságig. A szolgaságtól a szabadságig, az indulástól az utolsó állomásig. Elvadult, megkopott, fékevesztett, árral szemben úszó életünk egyetlen ingyenszolgáltatása, szinuszos életünk egyetlen egyenese: a szeretet. Amit adunk, és amiért adósak nem maradunk. Amit nem tudunk magunkkal vinni „a túlsó partra”. Amiért ott a temetőben gyertyát, mécsest gyújtunk. Amiért imádkozunk.
Halottak napján csupán egy dolgot kívánjunk: örökké égjenek majdan elcsöndesült fejünk fölött a csillagok.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s