Könny hull az esőben

Emlékeztek, barátaim? Zuhogó esőben kikandikáltunk a füstös ablak, a behúzott függöny mögül. Nagyot ámultunk a vihar, a szakadó zápor láttán. Cseresznyefánkat majd’ kettétörte az orkánszerű szél, ablakunkon jégeső kopogtatott. Gyűlt a társaság, és halmozódott az elkeseredés: még a kopott lépcsők is megszaladtak a lábunk alatt.

Bizony, társaim, emlékezzetek csak, azon a napon nagy bulira készültünk. Legalább hármunk szülinapját ünnepeltük — egy napon, egy helyen. Ismét kibámultunk az ablakon: az eső csak verte a házunk falát, madarak menekültek védettebb helyre, a cseresznyefa kétségbeesetten hajlongott a vihar istenének haragjától. Pedig amikor jöttetek, csorgott még a napsugár…

Emlékeztek? Alantas ősz volt, a szőlő időnap előtt lefagyott, az almák kukacosan, rothadtan hullottak a sáros földre. A csúf idő ellen nem volt apelláta. Talán csak részünkről, akik a szép napokat vártuk. A jó kis szórakozást, a felhőtlen jókedvet. De Isten haragja ellen nem tudtunk mit tenni. A falat és az ablakot csak verte-verte az ólmos eső. Csönd telepedett a szobára és ránk. Az eresz megereszkedett — ott lebegett álmosan a viharban. Érdekli az ereszt a szél, a cseresznyefát a tüzelő ég? Érdekli az ifjú szerelmest szerelme majdani sorsa?

Cigaretta füstje kavargott szobánkban, ismét kilestünk a poros ablakon. Az eső pedig egyenletesen kopogott az ablak párkányán. Figyeltük a rohanó felhőket, hátha mosolyogni kezd a Nap. A sötét, bútorokkal, porral és emlékekkel zsúfolt szobánkban néhányunkon halálfélelem vett erőt. Az egerek járta padlásról gyanús hangokat véltünk hallani. És szerelmeinket átölelve vártuk, mikor dől ránk a jelen. A jövő. Meg a korhadó ház. Zajt csaptunk, hogy elüldözzük a rossz szellemeket. Saját félelmeinket.

Emlékeztek, sorstársaim? Bokáig érő csizmát húztunk a nyakig érő sárban, hogy legalább egy-két sört hozzunk a nagy bulinkra. Semmi nem volt nyitva. Csak egy átkozott kis kocsma, ahol vagy húszan várták a decijüket. Sör helyett vettünk rumot meg likőrt, betegek is lettünk tőle. Ami egyenletes és egyforma volt: az eső. Az égiek dübörgése. Isten verése az őszben. A rothadó szőlő, a nyüves alma, a dülöngélő, zivatar rázta cseresznyefa.

Barátaim, emlékeztek még? Mi a sárban, a zuhogó esőben, a vihar tépte fák között is láttuk a sarjadó füvet. Gondolatban imát mondtunk a természetért. Éreztük jövőnk keseredésbe menekülő végzetét, az egész elmúlás értelmetlenségét. Bár a nagy buli későbbre maradt. És a nagy rácsodálkozás kicsinyes életünkre még csak ezután következett…

A zivatar után két-három napra — biztosan emlékeztek — a szekuritátén kötöttünk ki. Ahányan csak az eső idején a házban voltunk. Tudom, ki jelentgetett, ki féltette parányi, gyalázatos jövőjét. Ez viszont ránk tartozik. Ti úgyis tudjátok, ki az, társaim a megalázásban.

Államellenes izgatás vádjával vittek el mindnyájunkat. Éjnek közepén. Közülünk a gyávák — akik nem ismerték az eső jótékony hatását — elmondották azt is, amit nem is kérdeztek a bőrkabátosok.

Ekkor utáltam meg a zivatart és az esőt. Az őszt. A nagy bulikat. Pedig mennyire szerettem őket… Keménynek hittem magam — talán az is voltam… voltunk — akkoriban.

Ma már sokszor könnyezem. Az elvesztett, a megtalált, a tenyeremből összekulcsolt kehelyből elillanó évekért, életekért, szerelmekért. Életünk is csupán csepp az esőben. Esőcseppek választanak egyre gyakrabban barázdás arcomon utat.

Még a ragyogó napsütésben is. Pedig de szeretnék könnyek nélkül élni…

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s