Nyár — két szólamban

Megint vakondoknak való nyár elé nézünk — mondogatta temesvári nagyapám, mikor egy-egy júliusi, augusztusi hőség szinte elviselhetetlen volt a halandók számára. Olvadt az aszfalt, az emberek — vakondok módjára — legszívesebben a föld alá bújtak volna. Persze nekünk, rövidnadrágosoknak, a kánikula a legkellemesebb időjárásnak tűnt.

Lehet, csak memóriám üldözi a délibábot, de húsz-harminc évvel ezelőtt az évszakok betartották rendes menetüket. A tél havat hozott, karácsonykor fehér volt a természet. Tavasszal zápor mosta a tél emlékeit, a nyár az emberek lelkébe is hozott némi meleget. És jött a csodálatos ősz, gyönyörűséges színeivel, hangulataival. Nyaranta csengő nevetésünket magába zárta a fűzfa, a folyó, hogy egy év múlva ismét felverje a Bega-part csendjét.

A hetvenes évek egyik nyarán ismét nyakunkba zúdult a perzselő hőség. Temesváron már vártak — ahogyan közel húsz évig minden nyáron — kedves-kedvenc barátaim. Éjfélkor feküdtünk — így próbáltuk megnyújtani vakációnkat —, virradatkor már lestük az eget. Zápor, zivatar sem volt akadálya annak, hogy a Begán töltsük a napot. Az eső melegebb volt, mint a folyó vize. Eggyé váltunk a vízzel, ezernyi ebihal rettent közeledtünkre. És a víz is szeretett minket — komoly baleset soha senkit nem ért. Nagyapám mindig rajtunk tartotta árgus tekintetét. Olykor tíz-tizenöt nebulóra kellett vigyáznia.

Egyetlen pajtásom nem tudott úszni. A kis sváb gyerek, Stefi, rettegett a víztől. Elhatároztam: „életem árán is” megtanítom úszni. A Bega egyik nyugodt szakaszán, egy kis fuldoklás, kapálózás, köhögés után barátom már nem süllyedt, el mint a fejsze nyele. Diadalt, büszkeséget éreztem, mert megtanult úszni. Tőlem.

Bár soha ne tanítottam volna meg. Tíz év elteltével érkezett a hír: Stefi feje fölött örökre összezáródtak a Duna hullámai.

Nagyapám már régóta eltávozott közülünk. Talán valahol, ahova tudatunkkal nem érhetünk el, ott mesél unokájával töltött nyarairól. A vakondok nyaráról. Észrevétlenül tűntek tova a napok, az évek, de egykori pajtásaim és a Bega megtisztelő helyet foglalnak el emlékeimben. Kincsként hordozom őket, égi adományként, amíg lélegzem.

Ma már kissé összevissza jönnek-mennek az évszakok, a természet mintha ráunt volna megszokott pontosságára. Ahogyan életünk, ő is káoszban tengődik.

Az idei nyár a napimádóknak a paradicsomot jelenti. Ismét vakondok nyara a nyakunkon. Éjjel a hőségtől nem tudunk aludni, nappal egy hűs pocsolyában is megfürödnénk. Gyors mulandóságunkban jöttek-mentek az évek, és — fájdalmamra — régen kinőttem a rövidnadrágból. De a folyók örökre hömpölyögnek, az álmok, vágyak örökkön élnek. Egykoron a Bega egy utcányira volt nagyszüleim házától, most a Szamos felöl jövő hűs fuvallat hívogat.

Melletted pihentem a folyó partján. Kemény év után ráncok nélküli egyhetes boldogság. Minden hajnal, minden ébredés a veled való találkozás várakozásának türelmetlen kezdetét jelentette. A komolykodó beszélgetések ott lent, a Szamos-parton, nevetésben végződtek. Kacagásunkat talán a tengerig hordták a vizek. És a szerelemnél csak a folyó volt gyorsabb sodrású.

Hirtelen, akár a lemenő nap után a levegő, úgy hűlt le kezemben a kezed, szememben a szemed, csillagok hullottak darabokra. Ki tudja hányadszor, kincset szórtam el. Talán a túl nagy szerelembe fáradtál bele?

Esténként imádkozom, reggel sírva ébredek.

Vakondok nyár ezután is lesz. Nélkülünk, fák és folyók nélkül, az erkölcstelenségében esendő, szánandó emberiség nélkül.

Ha nem itt e közeli Földön, valahol majd messze az egekben.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s