Irma néni és a gázrobbanás

Bár még élő ember nem lépte át az árnyékát, Gráf Irma, a hajdani házinénink mondhatni túlélte a saját halálát.

Irma néni 1874-ben született Versecen, a kiegyezés után hét évvel, Ferenc József idején az Osztrák–Magyar Monarchiában, és 1980-ban hunyt el Kolozsváron, a dühöngő kommunizmusban, Ceausescu arany és fény korában. Adynál három évvel volt idősebb, és hatvanegy évvel élte túl nagy költőnket. Leánykorában Jókai, Arany, Verdi vagy Rodin még javában alkottak, Verne akkoriban kezdett álmodni a Hold-utazásról. Férjezett asszony volt, amikor 1902-ben felavatták a kolozsvári Mátyás szobrot, vagy amikor 1909-ben Peary felfedezte az Északi-, majd Amudsen 1911-ben a Déli-sarkot. Dsida, József Attila, Radnóti a gyerekei lehettek volna…

Férjét még az első világháborúban elvesztette, ettől fogva egyedül élte életét, hiszen rokona még mutatóban sem volt Kolozsváron. Több mint hatvanéves özvegysége valószínűleg rekordnak is mondható.

Nagyszüleimet, akiknek a háborúban szinte mindenük odaveszett, 1945-ben az akkor már 71 éves Irma néni befogadta amúgy is üres kertes, családi házába. Arra gondolhatott, hogy sokáig már nem élhet, és – bármilyen optimista is az ember hetven felett, csak eszébe jut néhanapján a halál – valószínűleg nem akart mindenkitől elfeledve, egyedül az öröklétbe szenderülni.

A sors azonban másként rendelkezett, hiszen múlt az idő, édesanyám felnőtt lett, férjhez ment, és hamarosan világra jöttem én is. A házinéni az idő múlását tökéletes fizikai és szellemi állapotban élte meg. Mikor látta, hogy családunk gyarapodik, szinte jelképes összegért eladta nekünk a házat, azzal a kikötéssel, hogy élete végéig ellakhat az egyik szobában. 1965-ben történt ez, Irma néni immár 91 éves volt, barátai dicsérték is apámat, hogy milyen jó üzletet kötött, az öregasszony egy-két év alatt úgy is elpatkol… Irma néni még 15 évet élt, szegény édesapám idővel a haveri kör vicceinek a központja lett.

Öregasszonyoktól szokatlan módon soha nem zsörtölődött, tőle akár a feje tetejére is állíthattuk a házat. Irma néni a szobája ablaknál üldögélt naphosszat, és néha ünnepélyesen bejelentette: esik az eső, mert esernyővel járnak az emberek. Az egyetlen hely, ahova százéves koráig rendszeresen eljárt, a közeli templom volt. (Később csak azért nem ment Isten házába, mert túl „öregnek” tűnt neki a pap, aki nem volt több hatvan évesnél). Volt egy barátnője is, Ilonka néni, aki csak öt évvel volt fiatalabb nála, de a házinéni szemében élete végéig csitrinek számított. Ilonka is megélt egy évszázadot, csupán egy ostoba baleset következtében hunyt el.

Érdekes és számomra rejtélyes módon, ha valakivel beszélgetett, egy dolog mindig eszébe jutott, bármiről is volt szó: Charles Lindbergh, az amerikai repülős hős gyerekének titokzatos elrablása és halála.  Mivel nem lehetett gyereke, az eset akkoriban annyira felkavarhatta, hogy örökre az emlékezetébe vésődött, szinte rögeszméjévé vált. A Lindberg bébi jutott eszébe a Holdra szálláskor is – némileg érthető módón, hiszen a madár az madár…

Van egy történet, ami – elsősorban télvíz idején, amikor befűtök a kályhába – rendszerint eszembe jut, és akkoriban elhitette velem, hogy egy kis szerencsével túlélhető a kézzelfogható halál.

Egy szép decemberi estén szüleim a barátaikkal kanasztáztak. A házinéni, immár közel a százhoz, fürdeni készült. Mikor be akart gyújtani a kazánba, a gáz valahol kiszivárgott, és a törékeny öregasszony kazánostól, fürdőkádastól, hálóingben és törölközővel a kezében a levegőbe repült. A falon akkora lyuk keletkezett, hogy a szobából be lehetett sétálni a fürdőbe. A család, a vendégek, sőt még a szomszéd is, rémülten rohantak a segítségére. A darabokra esett kazán meg a rakás törmelék közül Irma néni kicsit szédülten, de épségben került elő. Meggyőződésem, sokan a társaságból akkor döbbentek rá, hogy van Isten, és kezdték hinni, hogy létezik az örök élet. Fehér hálóköntösében, vakolattól borítva, kezében a törölközővel egy kissé tántorgó szellemre emlékeztetett. A halálra ijedt sereg leporolta a házinénit, kapott egy nagy kupica konyakot, lefektették, és másnapra kutya baja sem volt.

Századik születésnapján újságírók készítettek vele riportot. Mesélt a háborúkról, ismét szóba hozta a Lindbergh-bébi esetét, de arra már nem emlékezett, hogy pár héttel korábban majdnem felrobbantotta a házat.

Hat évet élt még Irma néni. A sors úgy akarta, hogy éppen a születésnapom reggelén ne ébredjen fel többé soha. Nem betegség vitte el. Nekem ma is úgy tűnik, hogy lefekvéskor arra gondolhatott, élt éppen eleget, és kissé kibabrálva a halállal, akkor ment el, amikor megunta már várni a véget.

 

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s