Aki szívesen hazajár Erdélybe

 

 

Beszélgetés visszatérésről, színházról, betegségről, reményről Sebők Klárával, a Kolozsvári Magyar Színház örökös tagjával 

– Közel tíz évvel ezelőtt, a Harag György emléknapokon beszélgettünk. Amikor arra voltam kíváncsi, hogy a Kolozsvári Magyar Színház két vezető művésze, ön, és férje Héjja Sándor miért hagyták el az országot, azt válaszolta: „mert éreztem, hogy lépnünk kell”. A lépések most visszavezettek a sétatéri színpadra.
– Amikor 89-ben megtörtént a rendszerváltás, férjem úgy döntött, jöjjünk vissza! Már akkor készültünk egyet visszafele lépni. Emlékszem, a férjem már megbeszélte az igazgatóval is. Másrészt, Kolozsváron már felszámoltunk mindent, eladtuk a házunkat, tulajdonképpen itt hagytuk az egész életünket. Tényleg visszajöttünk volna, mert nagyon megszenvedtük az elmenetelt. A férjem mindig azt mondta – neki különösen nehéz volt az elmenetel -, meg fogjuk érni, hogy nem egyik országból megyünk a másikba, hanem egyik színházból a másikba. Így is gondoltuk, és én ezt meg is értem, de akkoriban erre nem nagyon lehetett számítani.
– Most Sarah Ruhl Tiszta ház című darabjának egyik főszerepét játssza Kolozsváron, de említette, hogy az utóbbi években nem igen lépett fel.
– Utoljára Debrecenben játszottam, Sütő András Káin és Ábeljében, Éva szerepét, Miske László rendezésében Harminc évvel ezelőtt, hasamban a fiammal, ugyanabban a darabban játszottam már Arabella szerepét. Sajnos, a debreceni bemutató után három héttel meghalt Sütő, de az előadást még látta DVD-n. Sütő drámáit, teljesen méltánytalanul, ma már nem játsszák sehol. Ahogyan Páskándit sem játsszák, holott egy irodalomtörténész nemrégiben a világ legnagyobb abszurd drámaírói közé sorolta. Nos, a debreceni előadásról azt mondta Sütő, számára azért volt érdekes, mert látott annak idején Arabellának, most pedig Évának, és olyat is belevittem a szerepbe, amit ő esetleg csak gondolt. Elhoztuk a darabot Nagyváradra, Szatmárra, Nagykárolyba: pár helyen bemutattuk. Aki szereti Sütőt, annak élmény volt. Közben megnősült a fiam, és kisbabája született. Azt mondtam, többet nem akarok fellépni, mert úgy éreztem, többé nem okoz nagy örömöt a színház. Én mondtam ezt, aki imádtam játszani, imádtam próbálni, egyszóval imádtam a szakmámat. Arra gondoltam, elég öröm, hogy élek, hogy van egy gyerekem, egy unokám, minek játszani? Persze közben haza-haza jártam emléknapokra, fesztiválokra, bemutató előadásokra, és szerettem, amit itt látok. Egy idő után Tompa Gábor felkért a szerepre: igazából nem színész az, aki azt mondja, nem akar játszani. Annyira jólesett a felkérés, annyira tetszett, amit itt találtam, olyan tehetséges társulatot láttam, hogy nem tudtam nemet mondani. Nem könnyű Budapest és Kolozsvár között ingázni, hosszú az út és fárasztó, de örömmel jöttem.
– A kolozsvári társulat nagy része annyira fiatal, hogy nem is láthatta önt a színpadon. Nem félt attól, hogy ők hogyan fogadják majd?
– Nem féltem, mert elég sokszor találkoztam velük, sokukat ismertem személyesen is, és mindig nagyon kedvesek voltak velem. Mondták, hogy ők ugyan nem láttak, de tudják, ki vagyok, miket játszottam, milyen voltam. Azt mondták, örvendenek, hogy itt vagyunk, mert ez a nemzedék hiányzik a színházból. Annak idején mi is sokat tanultunk az idősebb kollégáktól. Írott színházi törvények nincsenek, de az íratlanokat tőlük tanultuk meg. Dórián Ilonával öltöztem, de itt volt Orosz Lujza, Bisztrai Mária, és mások, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Éreztem ellenben, hogy most itt nagy az elvárás irányunkba, és ez nyomasztott is, mert ebből a fajta színjátszásból sajnos én kijöttem. Volt bennem stressz és izgalom, de szeretek Keresztes Attila rendezővel dolgozni. Nagy odaadással és türelemmel fordult felénk. Különösen tetszett az előadás díszlete, egy fantasztikus, nagy dimenziójú látvány, egy művészi alkotás, amit szakember kivitelezett, de tudom, hogy Attila találta ki, mert beszélt róla a próbák kezdetekor.
– Olvasom az életrajzát, és szinte hihetetlen: 42 évvel ezelőtt végezte a színit. Meg lehet, meg kell újulni ennyi idő alatt, lépést lehet tartani az egyre-másra változó színjátszással?
– Meg kell újulni, és lépést kellene tartani, ha nem is mindig lehet.
– Nagyot változott a stílus? Ne feledjük, hogy már Harag György idejében is tornamutatványokat kellett végeznie színésznek.
– Harag idejében is volt egy színházi stílusváltás, mint ahogyan most, Tompa Gábor idejében is van egy másfajta stílusváltás. Van, aki ezt szereti, érti, van, aki nem. Mindig is hajlottam az új felé, de az, hogy sikerültek dolgok, vagy sem, sok minden befolyásolta. Hangsúlyozom: nekem az a jó, az új, ami igaz.
– Tíz évvel ezelőtt kevés szó esett közöttünk a moziról, de utána néztem, és elég sok filmben játszott.
– Valóban sok filmben játszottam, egyik rosszabb volt, mint a másik…Van azonban egy film, amiben kezdő színésznő koromban játszottam, a Dózsa, egy magyar-román-csehszlovák koprodukció volt. Kósa Ferenc, Csoóri Sándor és Sára Sándor írták és készítették. Azt a filmet huszonöt év után újra láttam, többször is ment a televízióban. Másodszor jobban tetszett, harmadszor még jobban. Bessenyei Ferenc volt a partnerem, nagy részét itt forgattuk Erdélyben, nagyon szép film volt, és szép emlék maradt. Akkor tanultam meg, mi a film…. Még egy magyar filmben játszottam, amit Páskándi Géza írt, és Sára Sándor rendezett, a Holnap lesz fácán címűben. Az volt a baj, hogy Vadász Zoltánt, Szabó Lajost, a férjemet, Héjja Sándort és engem kértek fel, de a hatóságok akkor nem engedtek ki Magyarországra. Jóval később, amikor a felvételek már rég elkezdődtek, Sára annyira rendes volt, hogy kitalált számunkra is figurákat – nyilván az eredeti szerepeket már nem kaphattuk meg –, és végül benne voltunk mi is. De nagyon sok román filmben játszottam.
– Minap beszéltünk arról, hogy majdnem színházigazgató lett.
– Nem szívesen beszélek erről. Főiskolás koromban már párttag voltam. Azt sem tudtam, mi az, de belökdöstek oda. Volt egy periódus, amikor igazgatóváltást akartak, egy hónapon keresztül hivattak, győzködtek, vállaljam el. Nem vállalhattam, mert nem értek az ilyesmihez. Harag is azt üzente, nehogy elvállaljam, mert ő már beteg, és nem tud segíteni rajtam. A férjem is ellenezte. Végül is Harag György nagyon ügyesen leépítette az erőszakoskodókat azzal, hogy nem lehet olyas valakit oda tenni, akinek a volt férje a BBC-nél dolgozik, a férjének a volt felesége, pedig a Szabad Európa Rádiónál.
– A napokban adták át az Magyar-díjakat, a Kolozsvári Színház kettőt is elnyert. Az önök idejében milyen díjak, fesztiválok léteztek?
– A Megéneklünk Románia és ehhez hasonló fesztiválok. Egyszer vonultunk fel mi is, egy Harag-rendezéssel, valami nagy történelmi dráma volt, kis jelenetekből összeállítva. Nos, az előadás nyert valami díjat, de a mi időnkben az „érdemes művész”, meg a hasonló címek már nem léteztek. Most, amikor Debrecenben játszottam, kaptam egy Gobbi Hilda díjat. Nyilván, ha annak idején létezett volna UNITER díj, a Harag által rendezett darabok megérdemelték volna. És nagyon sok ilyen volt. Talán az Egy lócsiszár virágvasárnapja volt a csúcs, amire nem csak a vájt fülűek jöttek be, hanem a széki parasztasszonyok is. Össze tudta egyeztetni a minőséget a közönségsikerrel. De nagyon szép előadás volt a Sánta angyalok utcája, amibe csak egyszer ugrottam be Bereczky Júlia helyett. Ott mindenki jó volt, Vitályos Ildikótól kezdve Pásztor Jánosig, Vadász Zoltánig. Fantasztikus színészek voltak…
– Lát ön a mostaniak között az említettekhez hasonló nagyságú színészegyéniségeket?
– Látok, de nem mondok neveket, mert senkit sem akarok megsérteni. Ismétlem, nagyon tehetséges társulat, lehet, húsz-harminc év múlva róluk is legendaként fognak beszélni.
– Igen ám, de Péterffy Gyula 45 éves korában halt meg, és már akkor élő legenda volt.
– Vannak most is olyanok, ha nem is tolonganak, akik sok mindent letettek már az asztalra, és látom bennük a nagy színészegyéniséget.
– Ma már színészek játszanak operettekben, énekesek színművekben. Ön a Székely Népi Táncegyüttesben is megfordult, játszott mondjuk operettben?
– Játszottam…
– Miért szomorodott el hirtelen, mikor ezt kimondta?
– Mert amihez nem ért az ember, azt ne csinálja. Az nem elég, hogy táncolni tudok vagy népszínművek szintjén énekelni is. Játszottam én a Piros bugyelláristól kezdve a Zsuzsi-ig sok mindenben. Pécsen viszont eljátszottam a Cecíliát a Csárdáskirálynőben. De szégyelltem is magam, mert táncilag nagyon jól megoldottam, viszont hangilag… Világos, hogy nem vagyok operett színésznő. Nagyon régen Szienberger Sándor felkért a szubrett szerepére a Cigányprímásban. Én annyi vért izzadtam akkor, hogy megfogadtam, többé ilyesminek nem teszem ki magamat. Gimnazistaként is sokat táncoltam, de valóban, a népi táncegyüttesben tanultam meg mozogni. Most láttam, hallottam, miket produkál például Galló Ernő a Csárdáskirálynőben, a Bohéméletben, a Csínom Palkóban. Van, aki ért hozzá, van, aki nem. Amikor Pesten, az Operettszínházban játszottunk, ahol Honthy Hanna volt egykor Cecília, úgy szégyelltem magam, hogy nem akartam bemenni a színpadra.
– Szóba került Budapest. Tulajdonképpen miért maradtak Pécsett?
– Hát, ez jó kérdés… Amikor kimentünk Magyarországra, sok helyre hívtak. Abban az évben a férjem el tudott volna szerződni a Radnóti Színházba, engem pedig, a következő évben szerződtetett volna Bálint András ugyanoda. Érdekes módon nem akartunk Pestre menni. Pécsen nagyon rendesen viszonyultak hozzánk, jól fogadtak, segítettek, hogy lábra kapjunk. Úgy határoztunk, hogy mindezt megháláljuk a színháznak, a városnak. Tudtuk nagyon jól, hogy mi már nem fogunk nagy karriert befutni, láttuk ezt a kollégákon is, de mi a fiunkért mentünk el. Annyit szerettem volna, hogy békében éljünk, hogy a férjem, aki idehaza rengeteget szenvedett, végre megtalálja a nyugalmát. A gyerekünknek nagyon jó alakult, most kapta meg a harmadik diplomáját, a férjem viszont belehalt… Nekem muszáj volt élni, mert fel kellet nevelnem a gyermekemet.
– Nem szeretném felkavarni a fájó emlékeket, de a Tiszta házban egy olyan nő szerepét játssza, aki ugyanabban a betegségben szenved és hal meg, amelyen ön is átesett. Hogyan élte meg ezt a kihívását? Olyan hangokat is hallottam, hogy ezt a szerepet önre kiosztani cinizmus volt a színház részéről.
– Nem volt könnyű. De, nem nevezhetjük cinizmusnak, hiszen a színészre mindenféle szerepet kiosztanak. Nem gondoltam, hogy megvisel, mert úgy álltam hozzá, hogy ez nem egy dráma. A darabban úgy tekintenek erre a betegségre – a rákra –, mint az életnek egy részére. Nem tekintik tragédiának: vagy tudunk élni vele, vagy nem. Persze, hogy felkavart: nagy erő kellett hozzá, hogy megküzdjek a betegséggel, de tudtam, a gyerekem miatt kötelességem megtenni. A darab viszont egy abszurd tragikomédia, egy percig sem szabad túldramatizálni. A betegség megtanított arra, hogy minden apró örömet érzékeljek, a fontossági sorrendjeim az életben teljesen megváltoztak.
– Pályatársai mesélték, hogy egyszer, fiatalkoránban viccesen kijelentette: ha negyvenéves lesz, felakasztja magát.
– Lázár Lencsi és Kocsis Loncika volt a társaságomban, nagyon fiatal voltam, és nagyon magabiztos. Beszélgettünk az életkorról, és én azt találtam mondani, hogy negyvenévesen nem is akarok már élni. Mikor visszajöttem vendégszerepelni ötvenévesen, azon nyomban megkérdezték: Klárika, te még élsz? Az ember néha mond hülyeségeket… De, Domján Edit, egy csodálatos színésznő, meg is tette, sajnos.
– Elnéztem a színpadon, az utcán, most, amikor találkoztunk: fantasztikusan fiatalos, sportos maradt a mai napig.
– Gondolom, a génjeimnek köszönhetem. Talán belül, a lélekben kell fiatalnak maradni. Vigyázok magamra, főleg azóta, hogy tizenegy évvel ezelőtt majdnem meghaltam. Ma már másképp élek – a cigarettától eltekintve. Nem tudom elhagyni, mert akkor nagyon ideges vagyok.
– Színházba jár?
– Csak akkor, ha valaki ajánl egy darabot. Jó előadások mellett rengeteg rosszat is láttam.
– Önnek egy színész, egy rendező neve garancia arra, hogy jó előadást fog látni?
– Én egy színészért nézek meg egy darabot, egy filmet, mert tudom, hogy őt szeretem, hogy jó lehet benne. Láttam olyan előadást, ami tizenvalahány éve műsoron van, olyant is, amit öt-hatszázszor játszottak, és láttam sok felejthetőt is. A mi időnkben volt egy szerencsés találkozás egy tehetséges társulat, és egy nagyszerű rendező – Harag György – között. Őt sem szerette mindenki. A mostaniak találkoztak Tompával. Kell egy olyan ember, aki összefogja őket, aki színházat csinál. Ezek a fiatalok halál komolyan dolgoznak, és ez annak az érdeme is, aki vezeti őket. Mindenért meg kell küzdeniük, mert nagy a konkurencia, és ez csak jót tesz a társulatnak, hajtja őket.
– Látom, hogy mindig örömmel tér vissza.
– Szívesen jövök mindig vissza. Nyilván az ember ragaszkodik ahhoz a környezethez, amiben élt, ahol örömök érték. Van némi nosztalgiám a régi dolgok iránt. A Libánon van egy házam, azon a földön, azon a levegőn, ott, a fák között érzem jól magam. Ezt jelenti számomra a visszatérést…

________________________________________

Sebők Klára Szentegyházasfalván született 1941. augusztus 15-én. A marosvásárhelyi Székely Népi Táncegyüttes tagja volt, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, 1967-ben került Kolozsvárra. 1988 óta Magyarországon él. 2000-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s