Legyen ünnep

A félve ünneplés idejét éltük…
Furcsa érzés volt, mondhatom, amikor 1981-ben megjelent a Koncert című album, rajta a Tolcsvay László által megzenésített Nemzeti dallal, és először adatott meg, hogy baráti körben meghallgassuk. Nem emlékszem már, ki és hogyan csempészte át a lemezt a határon, de arra igen, hogy Tolcsvay–Bródi szerzeményként volt a Talpra magyar feltüntetve a borítón. Hogy ne szúrjon szemet. Persze, hamar híre ment, nem kellett senkinek szájba rágni, miről is szól a dolog.
Ki gondolta volna, hogy a fiatalok akkori teljesen zárt körében is akad egy-kettő, aki az ellenséggel cimborál. Később derült ki, amikor a társaságot testületileg becitálták az Árpád úti támaszpontra, hogy számot adjanak a miértekről és hogyanokról. Hogy miért is hallgatunk mi magyar zenét, egyáltalán mi az, hogy talpra magyar, ez már összeesküvés, államellenes cselekedet. Más ügyben már azelőtt is zaklatták a társaságot, ám a Petőfi-vers számukra mindennek a teteje volt. De mi is úgy voltunk magyarságunkkal, ha ezt nem is vertük nagydobra, mint Sütő András figurája: mondtuk csak azért is. Olykor megszeppenve és suttogva ugyan, sötét szobákban, vagy kertek mélyén, halkan, de kimondtuk: magyarnak születtünk, magyarként temetnek el bennünket. Bár a jövő még a felhők között ki-kikandikáló magas hegyeknél is kifürkészhetetlenebb volt. És véget nem érő a megalázás.
De, megőriztük magunkat…
Sokan, nagyon sokan nem látták itt a kiutat, míg amott túl még viszonylag elviselhető volt az élet. Bőröndök, batyuk, egy szál ing és gatya vándorolt tova a sűrűbe, de ennél mindenképpen jobb helyre. Az itthon maradottak őrizni próbálták magukat: egy könyv, egy színház, templom és a temető, volt tovatűnő magyar létünk cseppenként adagolt éltetője.
Táncházat, színházat játszottunk, hogy az őrlődések közepette ne menjen szerteszét a nyáj. Ha szembeköpött a hatalom, akkor is állva maradtunk, de egyre messzebbinek tűnt a part, egyre jegesebb lett az út, és egyre kétségbeejtőbbek a hajnali felkelések, az indulások és az érkezések.
És akkor kitaláltuk a forradalmat…
Senki ne mondja, hogy magyar emberben nem él ’48 vagy ’56 szelleme. Az elbukás nem jelentett feladást, Isten igéje hatott nyomorúságunkban, és Temesvárból nem lett Mohács, sem Világos.
De még szembementünk néhány átokkal és árral, még láncot kellett szőnünk Mátyás királyunk derekára, és Marosvásárhely sötét márciusa is vért festett tokjában elcsendesült kardunkra. Zálogba helyeztük ismét a hitet, lyukas zászlót lenget ma is a szél, és ma sem nem üzenhetünk tiszta lélekkel gyermekeinknek: itt a helyed, maradj!
De azért legyen ünnep…
Mert a múlt feljogosít arra, és a történelem szava helyettünk is kimondja: helyünk van a Nap alatt, és lennünk kell a világban, amíg száraz torokkal, kivert fogakkal, keresztre feszítve vagy pöcegödörbe hajítva, de ki tudjuk nyögni a szent szót: magyar.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s