„A Csárdáskirálynő és a kortárs zene között végtelen számú változat van” Születésnapi beszélgetés Selmeczi Györggyel

A kivételesen sokoldalú személyiség, Selmeczi György 1952. március 8-án született Kolozsváron. Itt kezdte tanulmányait is, majd a bukaresti Zeneművészet Főiskolán szerzett diplomát. 1975 és 1976 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, majd Párizsban folyatta tanulmányait. Pályafutása a Kolozsvári Állami magyar Operában kezdődött, áttelepülése után Budapesten, Miskolcon, Szolnokon dolgozott, a zenei művészetek szinte minden ágában. Sok más elismerés és díj mellett 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át.
2004-től a kolozsvári opera művészeti vezetője. Karmesteri és rendezői tevékenysége mellett zeneszerzőként is elismertségre tett szert. A vele készült beszélgetésre 60. születésnapján, került sor Kolozsvárott

– Ön a tipikus este annak, amikor „az alma nem esik messze a fájától”, hiszen édesapja karmester volt a kolozsvári operában, édesanyja pedig zenetanár. Befolyásolta pályaválasztását szülei hivatása?
– Teljesen magától adódott, hogy zenei pályára lépek, egyetlen pillanatra sem merült fel más lehetőség. Pici gyerekként kezdtem el a zenével foglalkozni, elég korán csodagyerek-szerű jelenség lettem, ami persze nem feltétlenül jó, de ez meghatározza a folytatást is. Olyan korszakban voltam gyermek Kolozsváron, amikor óriási személyiségek tanították itt a gondolkodást. Megtanítottak tanulni, a világról gondolkodni, és olyan szellemi és erkölcsi értékeket ültettek belénk, amiket eszünkbe sem jutott felülvizsgálni az életünk során. Hatalmas személyiségek voltak, mások mellett magyar tanárom, az író Kormos Gyula. De a karizmatikus tanító nénik – György Bíró Rózsa, Protopopescu Éva – a szó Gárdonyi által meghatározott értelmében is igazi lámpások voltak. Jakó Zsigmondné volt később az osztályfőnököm, tanított a Guttman család és Demény Piroska, akinek sokat köszönhetek. A zongoratanárom Tulogdy Sarolta volt, ő átörökítette a budapesti zeneakadémiának a nagy korszakát Kolozsvárra, és elsősorban szemléletében volt verhetetlen. A Főiskolán Halmos György, Oláh Tibornál tanított, László Ferencnél kamarazenét tanultam. Végeredményében a bukaresti zeneakadémiát bizonyos értelemben magyarul jártam, hiszen a legfontosabb tanáraim magyar anyanyelvűek voltak, ugyanakkor nagyon nagy művészegyéniségek. A szülői meghatározottságot tehát követte a kolozsvári közösségnek egy olyan erős befolyása, amit eszembe sem jutott megkérdőjelezni.
– Zeneszerző, karmester, zongoraművész, operarendező, tanár – és sorolhatnám tovább szerteágazó tevékenységi köreit. Mégis, a felsoroltak közül melyik a meghatározó az Ön életében?
– A kérdés elöl korábban kitértem, de azért elég nyilvánvaló, hogy alapjában véve zeneszerző vagyok, és ez adja a gerincét a munkáimnak. Csaknem ugyanilyen súllyal vesz részt életemben a praxis. Tehát játszani, megszólaltatni a zenét. Ennek az egyensúlyát kerestem mindig: írni, alkotni és előadni, megszólaltatni. Meghatározó volt a szintén Kolozsvárról örökölt, a Harag-színház által meghatározott irányultság, ami egész életemben elkísért, ezért mindig a színházi formáknak a primátusa volt jellemző pályámon. Akár egy zongoradarabban is keresem a teatralitásnak a mozzanatait. A színházi irányultság kiegészült a filmessel. Másfél évtizedig nagyon aktív és sikeres voltam a filmzene világában, de az a korszak rég lezárult. A filmművészet más irányt vett, ahova én már nem nagyon akartam követni. A túlzott elektronizáltság és a filmzene filozófiájának a megváltozásával, nekem, mint zeneszerzőnek már nem volt elég érdekes a dolog. Az a fajta alkotói szuveranítás, amit a magyar film nagy korszaka jelentett számomra, tulajdonképpen megszűnt. Az úristen megadta, hogy rengeteg „kultuszfilmnek” én írhattam a zenéjét, és ezek a filmek mindig ott lesznek a magyar művészetnek a fő vonalában. Fokozatosan tananyaggá változnak ezek az alkotások, mikor egy-egy nemzeti ünnep van, általában ezeket vetítik, és velük együtt bizonyos mértékben engem, a zeneszerzőt is. Jól eső érzés, hogy ilyen módon jelen vagyok a magyar filmművészet nagy vonulatában.
– Abban a szerencsés helyzetben van, hogy az áttelepüléssel kiteljesedett a művészete. Hadd kérdezzem meg: mi lett volna, ha marad? Ha Kolozsváron próbál karriert építeni? Hiszen minden jel arra mutat, hogy önnek nagyon fontos a szülővárosa.
– Valóban fontos, de még most sem tudom megítélni, mi lett volna, ha…1976 óta élek Magyarországon, és nem tudom megmondani, mi lett volna, ha itthon kerülök egy ilyen exponált ellenzéki helyzetbe. 1976 és 1990 között olyan időszak volt, amikor a gondolkodó ember vagy automatikuson ellenzéke volt a diktatúrának, vagy pedig visszavonult, elbújt, meghasonlott. Ha maradok, előttem is ezek a lehetőségek lettek volna, de akkor már olyan nehézségekkel küzdöttem – elsősorban a mobilitásom teljesen megszűnt, még a Bukaresttől 110 kilométerre levő Plovdivba sem kaptam útlevelet -, hogy nyilvánvaló vált: lépni kell. Feleségemmel, aki ragyogó zongoraművész, és akinek nagyon sokat köszönhetek a pályámon, igazi házasságot kötöttem, így nem is foglalkoztam többé azzal, mi lett volna, ha nem megyek el. Annál is inkább, mivel minden akadály ellenére, a diktatúra éveiben is sokat jártam haza. 1990-től kezdve gyakorlatilag megszakítás nélkül dolgozom Kolozsváron, és ez a kétlakiság nagyon praktikusan kialakult az évek során. Nem csak érzelmileg tudtam megoldani ezt, hanem az életmód szintjén is. 26 éve tanítok a pesti színház és filmművészeti egyetemen, de emellett is meg tudom szervezni, hogy itt legyek, és elvégezzem a dolgomat.
– Elég-e a nap 24 órája minden tevékenység elvégzésére? Csupán életrajzát elolvasva az ember elképed, mennyi mindent vállalt magára.
– Nagyon gyakran kevésnek bizonyul a 24 óra, ráadásul változom is az időben. Vannak, akik arra büszkék, hogy ők változatlanul és kitartóan ugyanolyanok mint húsz évvel ezelőtt, én meg arra vagyok büszke, hogy képes vagyok változni, és felül tudom vizsgálni akár korábbi nézeteimet is. Ugyanakkor kritikusan tudom megítélni korábbi tetteimet is. Ez olyan erő, ami az embert életben tartja, új és új impulzusokat ad. Változom is, persze nem mindig abba az irányba, amit én szeretnék. Például, ma már nem komponálok olyan könnyen, mint régebben, és annyira megszaporodott a kétely és a felülvizsgálatnak a késztetése abban, amit csinálok, hogy a kompozíciós munka komolyan lelassult, megfontolttá vált. Már nem úgy megy, hogy biztosan tudom, ekkor és ekkor megírok egy dalt vagy egy színházi betétet, erre már nagyobb periódusokat kell fenntartani. Tény az is, hogy volt elég erőm ahhoz, hogy az alkalmazott zenék írásától visszavonuljak. Tíz éve nem írok színpadi zenét, és filmzenében is csupán egészen extrafeladatokat vállalok. Ahogyan az ember érzi, hogy fogy az ideje, úgy próbál fenntartani minél több időt annak, amit a legértékesebbnek tekint a munkájában. Az operai működés itthon is, túl is nagyon fontos, Budapesten hosszú éveken keresztül volt saját társulatom, az Aurisz, amivel csodálatos dolgokat csináltunk. Ez volt munkásságom úgymond kísérletezőbb része, amiben az operai formanyelvnek a keresése volt a főcsapás. Kolozsváron pedig éppen az a vonzó, hogy az opera nagyon szigorú és közönség centrikus. Az itteni operának végül is az a dolga, hogy a közművelődési szempontokat és a művészeti szempontokat összeegyeztesse. A „népfölség” elve kell működjön az operában is, ugyanakkor ne legyen szolgalelkű és szervilis kiszolgálása a közízlés egyre romló állapotának. Persze ma már nem vagyok annyira rámenősen forradalmár, mint fiatalabb éveimben, de továbbra is kétségbe ejt és harcra késztet az utóbbi két-három évtizednek az az ösztöne, hogy mindent lefele igazítson. Ha az ember az európai kulturális eszme bűvöletében nő fel, aminek a lényege a felfele törekvés, a szebb és a jobb akarása, akkor elkeseredik, hogy manapság megpróbálják a művészetet szolgáltatóvá tenni. Ez nagyon veszélyes tendencia. Az a hamis demokrácia-felfogás, amivel együtt élünk szinte a rendszerváltozás óta, tág teret nyit a méltatlan törekvéseknek. Hatvan éves koromra végül is tudomásul kell vennem, hogy én is zeneszerző vagyok, de az az önjelölt is zeneszerző, aki az internetről letöltött egy zeneíró fájlt, és a talált tárgyak szintjén próbál megjelenni a köztudatban, mint alkotó. Az elhivatottság gondolatköre teljesen idegen ettől a demokrácia-felfogástól, a tényleges mesterségbeli tudásnak – ami sok év erőfeszítésének az eredménye – a becsülete lassan a szemünk láttára semmivé válik. Amíg van erőm, ez ellen megpróbálok harcolni.
– Baj az, ha a Csárdáskirálynő előadásain a lépcsőkön is ülnek, míg egy kortárs darabra alig jön el valaki?
– Kétségtelen, hogy a szakma nagyon sok ostobaságot követett el, és egy hamis arisztokratizmussal válaszolt az előbb említett tendenciákra. Még tovább nyílt az olló: a szakma egyre arisztokratikusabb lett, a közönség pedig egyre lejjebb eresztette a saját igényszintjét. Sajnos az általános műveltség alapértékeit sem lehet számon kérni néhány friss generáción, legalábbis a humán műveltség szempontjából. Maga a szakma is megzavarodik, és ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy megmutassa: a Csárdáskirálynő és a túlszofisztikált kortárs zene között még van egy végtelen számú változat és lehetőség, szín, élmény és katarzis, nos, ehelyett vagy arisztokratikusan elvonul egy elefántcsonttoronyba, vagy szervilisen próbálja a közönség igényeit kielégíteni.
– Ennek kivédésére született meg a több televízió által is sugározott Operamesék című sorozat?
– Pontosan ez volt a cél az Operamesékkel, és nem véletlenül sugározták többször is, hiszen nagy sikere volt. Ugyanakkor nagyon konzekvensnek kell lenni, mert az ellenérdekeltség óriási szövevénye is kialakult. Nem lehet botladozni, az embernek el kell határoznia, hogy szolgáltató akar lenni, vagy pedig mindent elkövet, hogy a művészetéhez hozzáemelje a közönséget, és fogyaszthatóvá tegye számára a mondanivalóját. Ez a két út van, aki a kettő között lavírozik, az általában ráfázik, mert mind a két oldalon elveszti a pozícióit. Kolozsváron mindig jelen volt ez a dilemma, ez működtette az indulatokat is, az egyetértéseket és a konfliktusokat is. A kisebbségi lét menthetetlenül együtt jár egy kemény kiállással a tradíciók és a megőrzés mentén, de gyakran van az, hogy a megőrzés egyfajta statikus állapotot hoz létre, ami nem tart sehova. Ülök, fogom, őrzöm, és nem lesz belőle semmi. A másik irány azt mondja: menni kell az élettel, jelen kell lenni az európai és a globális gondolatban. Őt nem érdekli a tradíció. A kettő között kellene legyen az igazság, és az egyensúly megteremtését érzem az új generáció legfontosabb feladatának. Én a magamét megtettem az egyensúlyért, úgy érzem, szerzői nyelvem erősen a zenetörténeti folyamatokhoz kötődő nyelvezet, dallamos és harmonikus zene, ami élvezhető különösebb előképzettség nélkül is. Az operában nagyon avantgárd dolgokat is csináltam, de rendkívül konzervatívakat is. Ha valaki megnézi az általam rendezett Csárdáskirálynőt vagy Rigolettót Kolozsváron, azok nagyon hagyományos előadások. Természetesen foglalkoztat az új formanyelv kérdése, valamiféle esszenciálisabb, lényegre törő, mellékes körülményeket figyelmen kívül hagyó formanyelv is. Ki mit tud majd hasznosítani majd a munkámból, arra nézve szabad a gazda. Sok fiatalnak megadatott lehetőség, hogy megtanulja az életemből azt, ami rá tartozik, szeresse és kövesse, vagy ellenkezőleg, elvesse éppen. Úgy gondolom, van még néhány aktív évem, amiben össze tudom foglalni mindazt, amire az elmúlt hatvan évben rájöttem, és ami hasznosítható a jövő nemzedékek számára.
– Elismert és kitüntetett alkotó. Számítanak a díjak, ösztökélik az alkotót, vagy elfeledve porosodnak egy vitrinben?
– Őszintén szólva számítanak, de sosem tekintettem magam centrális figurának. Perifériális figurának tartottam inkább magam, a magyar szakmai életben is, de itt a kolozsvári operában is. Arra törekedtem, hogy ne zavarjam köreiket azoknak, akik építik ezt a házat. Szeretettem ezt a helyzetet, de ennek a perifériának megfelelően az elismerések jöttek ugyan, de mindig nagy késéssel. Hálás vagyok mindenkinek, de tény, a megkésett kitüntetéseknek mindig van egy pici protokolláris jellege, ami pedig tőlem borzasztóan idegen. Nehéz értékelni olyan kitüntetéseket, amelyek nem pusztán szakmai indíttatásúak. Lehet, ugyanaz a kitüntetés 10-20 évvel azelőtt többet segített volna.
– Jól látom, hogy művei, alkotásai nagy számához képest éppen Kolozsváron játszottak keveset belőlük?
– Valóban, viszonylag keveset játszottak. Én csak egy kicsit vagyok ennek oka, hiszen nem nyomulok, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy az itt kétségkívül meglévő tekintélyem vagy befolyásom lehetővé teszi, hogy túlreprezentált legyek. Ugyanakkor Kolozsvárnak a multikulturalítása, sajátos arculata részben túltermelést eredményez – naponta öt-hat esemény zajlik város szerte –, ami az intézményeket is nehéz helyzetbe sodorja. Gondoljunk az úgynevezett értelmiségi kávéházakra: azzal, hogy azt a hamis illúziót kelti, miszerint kultúrát is nyújt, leköti a közönség legértékesebb részét. Aki egy-két sör mellett azzal hízeleg magának, hogy kultúrát fogyaszt, az már nem megy el az operába vagy a színházba. Szétterült a piac, száz és ezer magánakcióból áll össze az egész. Ebben nem akarok én nyomulni, és az operát mégsem használhatom arra, hogy a saját műveimet játszassam.
– Kolozsvárról indult, majd bejárta Európa és a nagyvilágot. Most újra itt beszélgetünk a kolozsvári operában, lehet mondani, hogy bezárult a kör?
– Bizonyos értelemben bezárult, de ennél azért bonyolultabb, hiszen a dolgok spirálszerűek, és azt hiszem, magasabb szinten zárult be a kör, mint ahogy kinyílt. Ugyanakkor egyre több az ex-katedra ítélkező ember, sok fiatal értelmiségi magának vindikálja az ítélkezés jogát, de gyermek- és fiatalkori mestereim erre is figyelmeztettek: a bibliai „ne ítélj, hogy ne ítéltess” a művészetben nagyon is érvényes. Óvatosan kell bánni azzal, amikor egy pályatársat minősítünk. Ez ma nagy divat lett, és félmondatokból pillanatok alatt rágalomáradat jöhet létre, ami pályákat, sorsokat befolyásolhat. A művészeti élet etikai vonatkozásait nem tanítják sehol.
– Születésnapján milyen zenét fog hallgatni?
– Verdi Álarcosbálját, hiszen születésnapomon ezt vezényelem az operában. Egyik kedvenc produkcióm, csodálatos szereposztásban, ragyogó énekesekkel, ragyogó rendezésben, elsőrangú zenekarral és énekkarral. Hála istennek megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne magamnak, hanem nekik drukkoljak, és azt kívánjam, sikerüljön nekik a lehető legjobban a pályájuk, soha ne kelljen alább adniuk és meghasonulniuk. Az én születésnapom egy impulzus legyen számukra, hogy érdemes dolgozni.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s