Korallszigetből lett fürdőruha

Bár a spanyol Alonso de Salazar még 1526-ban felfedezte, John Marshall kapitány így is nagyot nézhetett, amikor 1788-ban, Ausztráliából Kína felé hajózgatva, a Hawaii-szigetektől nem messze Scarborough nevezetű vitorlásának több kis korallzátony állta útját. S ha nem is éppen új kontinensbe ütközött, de a büszke és nem kimondottan szerény brit ott helyben elnevezte a szigeteket saját magáról. Bizonyára a mikronéziai bennszülöttek is eltátották a szájukat, amikor a szakállas fehér isten feléjük intett a hajó tatjáról. Ám ettől még további jó másfél évszázadig fogyasztották békésen és jóízűen a nem kimondottan változatos ebédjüket: halat, egy kis banánnal lenyomtatva. Néha kagylóval és kókuszdióval törték meg az egyhangúságot, és álmodni sem mertek arról, hogy egy szép napon kilakoltatják őket összkomfortos korallzátonyukról.

A sok atoll közül, melyeket a brit tengeri medve nem tudott kikerülni, végül egy lett világhíres – két okból.

Miután Albert Einstein levelét megírta – történetesen nem a könnyel átitatott szerelmest, hanem azt, amiben Franklin D. Roosevelt amerikai elnököt többedmagával arra figyelmezteti 1939-ben, hogy a németek szörnyű fegyver létrehozásán ügyködnek –, gőzerővel elkezdődött a munka az atombomba előállításán. Ennek lett egyik szenvedő alanya – Hirosima és Nagaszaki mellett – a Marshall-szigeteki Bikini-atoll.

1944-ben az amerikaiak elűzték a japánokat a Marshall-szigetekről, a szigetek és atollok pedig az Egyesült Államok haditengerészetének adminisztrációja alá kerültek. 1946-ban – a hidegháború küszöbén – az amerikaiak az atombombák hatását kívánták tanulmányozni a hadihajókra – persze sem túl közel, sem túl messze saját partjaiktól. Így esett a választás a Marshall-szigetekre, melyek elég közel fekszenek Hawaii-hoz, de kellő távolságra Amerikától. Aki akár két utcával is arrébb költöztette lakhelyét és cókmókját, el tudja képzelni, mit jelentett a 166 Bikini-atollbéli bennszülött számára, amikor a katonák otthonuktól 800 kilométerrel odébb pakolták őket. (Vissza is tértek időnap előtt, amikor a kókuszdió zöld, a halak rózsaszínűek, a banán meg kék volt a sugárzások miatt. 1978-ban mehettek végleg haza, és kártérítést is kaptak az amerikaiaktól). Összesen 23 nukleáris töltetet robbantottak itt fel, és még ma sem éppen egy méregtelenítő kúra megkóstolni a sziget élővilágát.

Elég kipihent agya lehetett Louis Reard mérnöknek, aki közvetlenül az első robbantások után, 1946. július 5-én Párizsban mutatta be kétrészes fürdőruha-találmányát, amit a Bikini-atollról nevezett el. Reard úgy gondolta, hogy a testet alig takaró kreációja az ott végzett kísérleti atomrobbantásokhoz hasonló hatást válthat ki a férfiakból. Éppen csak olyan nőt nem igen talált, aki magára is vette volna. Végül egy sztriptíztáncosnő – aki ebben a ruhácskában túlöltözöttnek tűnhetett – vette a bátorságot, és bemutatta az alkotást a nagyközönségnek.

Azóta elrepült közel hét évtized, ma már azon csodálkozunk, ha egy napozó hölgyön a fürdőruha mindkét része rajta van. A még megmaradt egy vagy két rész is egyre zsugorodik – a férfiak legnagyobb örömére, a szövetgyártók legnagyobb bánatára…

 

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s