Szécsenyi István: a Bécsből jött magyar

Ki gondolná, hogy a legnagyobb magyar – ahogyan Kossuth nevezte el – a későbbi ellenség szívében, Bécsben látta meg a Monarchia kék egét. Arisztokrata szüleinek bőven volt mit a gyermek tejébe aprítaniuk, édesanyja nem kisebb úri családból származott, mint a Festeticsek, míg apai ágról a Széchenyik az Osztrák-Magyar Monarchia leggazdagabb családjai között voltak számon tartva. Anyja, Julianna grófnő, korán elvesztette első férjét, Józsefet, ám a hölgy mondhatni a családban maradt: pápai engedéllyel hozzáment férje testvéréhez, Széchenyi Ferenchez.

Bécs ide, Monarchia oda, Széchenyi Istvánt magyar szellemben neveltették szülei: kiskorában Lunkányi János házitanító mellett Révai Miklós oktatta, aki akkoriban a magyar nyelvészet egyetemi tanára volt. Bár a családban néha német szavak is elhangoztak, a hozzájuk ellátogató Kazinczyval például – apja külön óhajára – testvéreivel együtt kizárólag magyarul beszélgetett. Tanulmányai akkor szakadtak meg, amikor Napóleon komoly veszélyt kezdett jelenteni a Monarchia számára, és 25 ezer újoncot hívtak hadba. Hamar feltűnt feljebbvalói számára megbízhatósága, okossága, ügyessége. Széchenyi is élvezhette a katonásdit, hiszen Pál és Lajos testvérei leszerelése és hazatérése után is a hadseregnél maradt. 1813-ban részt vett a világtörténelem addigi legnagyobb csatájában, amikor a szövetséges porosz, orosz és osztrák csapatok legyőzték Napóleont.

Érdeklődési köre szó szerint nem ismert határokat: 1815 és 1817 között beutazta Olaszországot, Franciaországot, Angliát, Görögországot, a kisázsiai partokat, hazatérve pedig Magyarországot és Erdélyt. Utóbbi útján, 1821-ben kötött barátságot Wesselényi Miklóssal, a következő évben már vele tanulmányozta Dél-Németországot, Franciaországot, Angliát. Tudásvágya nem apadt: 1825-ben újból bejárta Franciaországot és Olaszországot. Angol mintára meghonosította Pesten a lóversenyeket (első könyvét is a témában írta Lovakrul címmel), egy évi jövedelmének felajánlásával pedig megteremtette a Magyar Tudományos Akadémia alapjait és 1827-ben megalapította a Nemzeti Kaszinót. Utóbbi inkább társasági – és társalgási – célokat volt hívatott szolgálni, hiszen Széchenyi úgy gondolta, a főurak majd itt alakítják ki és osztják meg politikai nézeteiket. A Hitel, a Világ és a Stádium című munkái a jobbágyság helyzetének javítását taglalják, és foglalkoztatja a gondolat, hogy a nemesség fel kellene adja kiváltságait.

 

Összeforr az ország kettészakított szíve

 

A Buda és Pest közötti állandó híd megépítése régóta foglalkoztatta a polgárokat és a szakembereket, megvalósulása Széchenyinek köszönhető. 1832-ben Hídegylet alapításáról döntött, ennek feladata lett a híd megépítésének problémamentes véghezvitele. Az egylet elnöki tisztségét báró Steinlein Eduárd töltötte be, aki a bajor király követe volt, az alelnöki posztot Széchenyi töltötte be, és elsőként természetesen a gazdagokat próbálták megnyerni az ötlethez:

„A Casinóba hívott vendégek: Andrássy György, Károlyi György, Lajos és István, Keglevich Gábor, Steinlein Eduárd grófok, báró Mednyánszky, Wesselényi és a többiek lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Amikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…” – kezdett alakulni a Duna-szabályozás korszakos munkája is” – írja Fekete Sándor, Széchenyi István című életrajzi művében. Bár Széchenyi felajánlotta az építéshez egy évi jövedelmét, még több pénz kellett, ehhez hitel, a hitelt pedig vissza is kellett fizetni. A grófok némileg önmaguk ellen döntöttek: a leendő hídon való átkeléskor a nemeseknek is kell fizetniük vámot! A Lánchidat 1849-ben adták át a forgalomnak, azóta is Budapest egyik jelképe és olyan büszkesége, amely képeslapokra kívánkozik.

Széchenyi elvetette a radikalizmust, többször vitába keveredett barátjával, Wesselényi Miklóssal, de legfőképpen Kossuth Lajossal. Utóbbi, egy mérges levélváltásnak a végére, mégis higgadtan tett pontot: „Ujjait a kor ütőerére tevé és megértette lüktetéseit; és ezért, egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak”.

A Batthyányi kormányban elvállata a közlekedésügyi és közmunka miniszterséget, bár naplójában aggodalmát fejezi ki, hogy ezért felakasztják. Ami nem nagy baj – írta fekete humorral – de az rettenetes, ha Kossuth mellett lóg majd a bitón. Az 1848-as forradalom után – Széchenyi egyébként kimondottan irtózott a vérontástól – egyre erőteljesebben jelentkeztek rajta az elmebaj tünetei. Egyebek mellett úgy vélte, a nemzet közelgő haláláért ő a felelős.

A bécsi rendőrség még őrültségében sem hagyta békén, 1860. márciusában házkutatást tartottak Széchenyinél, iratait, feljegyzéseit elkobozták. Ekkor már attól félt, megölik, és 1860. április 7-ről 8-ára virradóan főbe lőtte magát.

„Emlék! Van-e rá szüksége neki, kinek neve évtizedek óta ragyog Magyarország történetének minden lapján, ki hazájában, bármerre tekintsen a szem, emlékeket állított magának, melyeknél nagyszerűbbet semmi művész keze nem teremthet? Széchenyinek legméltóbb panteonja: életének és tetteinek egyszerű története” – búcsúzott a legnagyobb magyartól Falk Miksa író, politikus 1866-ban.

 

 

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s