Akit megölt a demokrácia

Gergely urat kissrác korom óta ismertem. Ő volt környékünk ezermestere, aki minden elromolható dolgot megjavított. Ha kellett, kifestette a lakást, megjavította a csepegő vízcsapot, a gyerekek kerékpárját, a szomszéd autóját. Románnak, magyarnak, a tejesembernek, az orvosnak ő volt a „mester”.

 

Gergely úr utálta a rendszert, amelyben élt. Állami vállalatoknál keveset dolgozott, mindig mondogatta, minek vegetáljon egy gyárban, ha maszekeléssel az akkori fizetések kétszeresét is megkeresheti. Egyszer letartóztatták mint veszélyes munkakerülőt — éppen őt, aki reggeltől estig valahol valamit mindig dolgozott.

 

A rendszerváltás után elszaporodtak a különböző „szakik”. Gergely úr úgy érezte, feleslegessé vált. Régi kliensei kiöregedtek, meghaltak, a fiatalok pedig nemigen tudtak róla. Ô, aki soha nem ivott, egyre gyakrabban látogatta a kocsmákat. Rövidesen eladta házát és elköltözött a környékről. Nem sokkal ezután felesége egy banális balesetben elhunyt, fia pedig, a nagy szabadságban nem találta helyét, és Kanadáig meg sem állt.

 

A Caritas-őrületkor Gergely úr eladta új lakását, és minden pénzét ebbe a szélhámosságba fektette. Úgy járt, mint sokan mások, rövid idő alatt mindene elúszott. Véletlenül éppen akkortájt találkoztam vele. Az egykori szorgos, életvidám mesterből egy megkeseredett, kiábrándult, megöregedett ember lett. Szidta önmagát, a sorsot és az új rendszert, amiben mindene elveszett, még hite Istenben is.

 

Eltelt pár év és Gergely urat sokáig nem láttam. A télen a sportcsarnok felé vitt az utam, mikor a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. Gergely úr jött velem szembe egy kézi szekeret húzva maga után, megrakva kartonokkal, papírral, újságokkal. Rongyos volt, piszkos, magában motyogott valamit. Bár fájt érte a szívem, nem mertem megszólítani, láttam, úgysem ismer meg. Ő, a valamikori ezermester, akit mindenki szeretett és tisztelt, már egy másik világban élt, és csak a létfenntartási ösztöne vezette fáradt lépteit, hogy egy darab kenyérrevalót összeturkáljon a szemétben. Régi büszkeségéből annyi még megmaradt, hogy ne az utcasarkokon kéregessen. Abban a pillanatban éreztem, hogy Gergely urat utoljára látom, és a tavaszt talán már nem éri meg.

 

Néhány nappal ezelőtt mondta egy régi közös szomszédunk, hogy a mestert holtan találták abban az utcában, ahol majdnem egész életét leélte. Belső kényszer vihette meghalni oda, ahol egykor mindenki ismerte, ahol számára a pénznél is fontosabb volt az emberek szeretete, ahol úgy hozzátartozott a tájhoz, mint a házunk előtt álló cseresznyefa, a parkhoz a törött pad, és úgy megszoktuk, mint azt, hogy a Nap mindig keleten kél és nyugaton tér nyugovóra.

 

Reklámok
Széljegyzet | Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s