Ég veled, Vilma!

A Malom és az Emil Isac utcák sarkán, amióta az eszemet tudom, létezett egy kerthelyiség, amelyet senki nem festett meg, nem írtak róla verset, nem tartozott igazán Kolozsvár nevezetességei közé, bár meghitt hangulatával generációk sorát vonzotta magához. Egyeseknek „Május 1.” kert, de legtöbb kolozsvárinak egyszerűen csak a „Vilma” volt.

Gyermekkoromban még szüleim cipeltek magukkal, ha nem volt kire hagyniuk, hogy egy-egy előadás után itt megvárják színész barátaikat, ismerőseiket. A sötét időkben mint egy mécses világított ez a kis kerthelyiség, amely sokkal több volt egyszerű kocsmánál. Még emlékszem Tátámóra az öreg cigányra, aki pár lejért húzta a művész urak fülébe kedvenc nótájukat. Később, amikor már a bajuszunk serkent, az iskolai órák után mi is ellátogattunk ide. Kerestünk egy alkalmas zugot, ahonnan kíváncsian lestük kedvenc színészeinket, akik a nézőtérről egyenesen a megtestesült csodának tűntek számunkra. Felnéztünk bárkire, akinek köze volt a színházhoz, legyen az vezető színész, díszletmunkás, öltöztető vagy éppen a kopasz portárs.

A Vilmában szerelmek, barátságok szövődtek és bomlottak fel. Az idősebbek legendákat meséltek régen élt színészekről, a fiatalok világmegváltó terveket szövögettek. Évekkel az érettségi után immár felnőtt emberekként társalogtunk volt tanárainkkal egy pohár sör mellett. Büszke voltam, hogy volt irodalomtanárom, Kiss Lajos, aki túl korán távozott az élők sorából, barátságába fogadott. Amire egykor talán nem figyeltem eléggé az órákon, azt megértettem később a Vilmában: mennyire fontos a személyiség fejlődésében az irodalom, a művészet szeretete.

Színészeink akkora szeretettel és odaadással töltötték ott az időt, hogy a műszakiak drótot húztak a színház és a Vilma közé, és az ügyelő ezen csengette próbára a művészurakat.

Változott a város és vele az emberek is, akik a Vilmát látogatták. Egy ideig az egyetemisták kedvenc találkahelye volt, majd ők is elmaradoztak, és az utóbbi időben szomorúan tapasztaltam, hogy az egykoron zajos, vidám kis kerthelyiség látogatók nélkül árválkodik.

Amint az idő múlásával az emberek elfelejtik legjobbnak vélt barátjukat, a fogadalmakat, az ígéreteket, elhagyják öröknek hitt szerelmüket, úgy a kolozsváriak is lassan elfordultak a Vilmától. Bár egy tégla sem maradt a helyén, ha elmegyek mellette, most is érzem a hely illatát, a késő estébe nyúló beszélgetések hangulatát. Ha megérjük, és 20–25 év múlva unokáinkkal sétálunk a színház felé, elmondhatjuk, hogy mi még ismertük és szerettük a Vilmát. Kissé furcsán néznek majd ránk, hiszen ha minden így megy tovább, ők már az egykori „kincses” Kolozsvárból csak képeslapokról láthatnak valamit.

 

(1999)

 

Ui. Helyén található ma Kolozsvár egyik legrondább épülete, egy kék-sárga kockadoboz. 

Advertisements
Széljegyzet | Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s