Sorsüldözött szerelmeim

„Átkaroltam a nyári hajnalt.”

(Rimbaud)

Régen még az alkonyat ott keresett menedéket, ahol hazug szavaktól vöröslött a tenger. Számunkra, kik vártuk a reggelt, a hazugság s a tenger menedékké vált. Homályba borult utcákon, arctalanul és hangtalanul kóboroltunk, s reméltük, hogy egyszer végre véget ér az alkonyat.

Akkor, réges-régen megkérdezted: miért kel fel a Nap, ha meleget nem ad? Nem tudtam, mit válaszoljak.

Később Te egy másik világba menekültél, ahol hazug szavaktól nem vöröslött a tenger, én pedig évekig éltem hitetlenül, mindenhez és mindenkihez hűtlenül, és jártam az utam, mindig egy perccel lemaradva a jelenről. Tüskéim nőttek szárnyak helyett, és akarva akaratlan sokakat megsebeztem.

Eljött az idő, amikor megfáradt tüskéim száradni, hullani kezdtek. És lassan megsejtem miért kel fel a Nap: hogy meglássuk a világnak minden örömét és ocsmányságát, meghalljuk az újszülött sírását, és a haldokló utolsó imáját, hogy megvilágítsa múltunkat, és hogy hazug szavaktól soha többé ne vöröslődjék a tenger.

*

Ma már egyre ritkábban járok el a Tóhoz. Ilyenkor próbálom bebeszélni magamnak, hogy csupán az erős napfény csal könnyeket a szemembe. Sok-sok évvel ezelőtt a Tó kettőnké volt. S miénk volt a nádas, melyben kergetőztünk, ahol megvágtuk magunkat, hogy azután egymás sebeit gyógyítgassuk. A forró parti köveken tested testem mellett pihent. Ajkadra lepke szállt, és nem mertem megmozdulni, nehogy megtörjem a pillanat varázsát. Alkonyatig néztük a szitakötők táncát, s egymás szemében reméltük felfedezni, hogy egyszer megváltozik a világ.

Álom volt, valóság? — kérdezted utolsó találkozásunkkor a Tónál. Elfordultam és hallgattam, mert úgy éreztem, az erős napfény ismét könnyeket csal szemembe.

Néztem a Tavat, és láttam rajta szerelmünket, egy távolodó fehér vitorlát.

*

Járjuk az ösvényt elcsigázottan. Évek óta keressük az őzek nyomát. Vagyonunk agyunkban lüktető, mások számára értelmetlen, és jéggé fagyott szerelmes vallomásunk. Ördögökké átváltozott angyalok, a halál alászálló hópelyhei kísérnek bennünket. Tekintetünkben a kövek lassan virágszirmokká szelídülnek. Égi ódákká finomulnak átkaink, szitkaink himnuszokká magasztosulnak. Egy sziklából könnycsepp gördül alá, s szennyes folyóvá duzzadva ömlik a tengerbe. Szerelmünket százlábú démonok tapossák, lánctalpak gyilkolják álmainkat.

Járjuk az ösvényt elcsigázottan. Látod, kis virág, már nem is tudjuk, miért keressük az őzek nyomát.

(1999)

Advertisements
Széljegyzet | Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s