Halottak napja

Az első e világon beszívott levegőtől az utolsó halk sóhajig vagy a halált elűzni akaró üvöltésünkig hol tiszta, szűz havat taposunk, hol mozgóhomokba süllyedve kiáltunk segítségért – ezek mind mi vagyunk. Sokszor túl bölcsek ahhoz, hogy boldogok legyünk, néha fáradtak, hogy másokat boldoggá tegyünk. De éljünk bárhogy is, cselekedjünk jót vagy rosszat, végül a halálba szenderülünk.
Vajon hányszor tudatosodik bennünk, hogy egyetlen szavunk, egy félreértett mozdulatunk örökké tartó békétlenséget karcolhat valaki lelkére. Hogy a mi bánatunk talán egy világ fájdalma is lehet. Ezért sosem vagyunk egyedül: minden ráncot simító mozdulatunk – ha nem is vesszük észre – valakinek valahol felér egy imával. Mindenhez közünk van, ami él és mozog föld felett vagy az égen. Közünk van, és kell is hogy legyen, hiszen enyésző testünk molekulái majdan az agyagos maszatot fogják szétrepeszteni. A szellem egyetlen reménye: túlélni a porladó testet.
Minden általunk meggyújtott apadó gyertya lángjában, a lecsöppenő viaszban viszontláthatjuk magunkat. Hiszen mi is átvándorolunk szeretteink életén, ott kucorgunk összegyűrten halálukban is, elcsöndesült lényükkel a mi létünkből is eltávozik egy darabka. A darabok majd sziklákká állnak össze, melyekből egyszer majd ugyanúgy távozik az élet. A megismételhetetlen élet, mely néha oly értéktelennek tűnik. Vagy éppenséggel eltúlzottan értékesnek.
Bizony, hosszú az út a születéstől az elmúlásig, a némaságtól a kiáltásig. Az önfeledt, gyermeki játéktól a felnőttkori komolykodásig, az első gagyogástól az örök némaságig. A szolgaságtól a szabadságig, az indulástól az utolsó állomásig. Olykor fékevesztett, árral szemben úszó, szinuszos életünk egyetlen egyenese: a szeretet. Ezt adhatjuk, és érte adósak nem maradhatunk, hiszen nem tudjuk majd utolsó utunkon magunkkal vinni „a túlsó partra”. Ott kint, a néma világban ezért gyújtunk gyertyát, mécsest. És érte kell nap mint nap imádkoznunk akár a temető csendjében.
November van, évezredeken átívelő ősz: hidegben, ködben vagy napsütésben, vénasszonyok nyarában – csöndes magányunkban vagy családunk körében – ott a helyünk a gyertyalángok áldott melegében, a megkoszorúzott halál illatában, halottaink, ismerőseink és ismeretlenek sírjánál. A forrongó világ tüzétől távol, megpihenve egy percre, gondolatainkba zárva, legalább az év egy napján tiszta lélekkel mondjunk imát szeretteink emlékére!
Halottak napján csupán egy dolgot kívánjunk: örökké égjenek majdan elcsöndesült fejünk felett a csillagok!

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Kulcsár Gabriella szerint:

    Megható sorok és igazak!
    Gratulálok szép irásáihoz, szeretettel olvasom őket!
    Üdvözlettel, Kulcsár Gabriella

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s