Temetőbe vezető út

Nagyszerű barátom, Bartis Ferenc író, költő szárhegyi temetésén nem tudtam részt venni, de a sors úgy hozta, hogy később mégis sikerült eljutnom a Gyergyó melletti városka temetőjébe.
Feri, a magyar nemzet egyik zászlóvivője volt, akit sem a szekuritáté, sem a román rendőrség nem tudott megtörni, aki öt éves fiával a 80-as évek derekán földönfutóvá vált hazájában, és még az állampolgárságát is elvették, aki szinte ugyanakkor temette el feleségét, és egy szál kofferrel érkezett a magyar fővárosba. Még legnagyobb betegségében is viccelt a halállal, és számomra évekig elpusztítatlannak tűnt. Ő volt az, aki Dsidával együtt mondhatta volna: „Megtettem mindent, amit megtehettem”, de arcát, egyéniségét lehetetlen elfeledni évek multával is. Összmagyar Testületet alapított Budapesten, nem volt erdélyi kitántorgó, aki hozzá fordulva ne lelt volna segítségre. Szakmaira, ha arra látta érdemesnek az illetőt, lelki támaszra, kinek arra volt szüksége, de még anyagira is az olyan, akinek kivándorlásakor rajta levő ruhája volt összes vagyona.
Talán utolsó leheletével súghatta Attila fiának, temessék szülőhelyére, Gyergyószerhegyre, föl a dombra, honnan tovább őrizheti nemzetét.
Kedves barátnőmmel majdhogynem véletlenül vetődtem a Lázár-família városába, ahol soha nem jártam eladdig. Erősen élt bennem az elhatározás, ha már Feri temetésére nem jutottam el, legalább sírját keressem meg, hajtsak fejet egykori mentorom fejfájánál.
No de nem egyszerű idegenben még a temetőt sem megtalálni.
A hölgy legalább nagyjából be tudta tájolni a temető helyét, így hát nekivágtunk egy dombra kanyargó útnak.
Fák hajlították lombjaikat a poros útra, a nap sem talált helyet átsütni koronáik között. Kezdett úgy rémleni, hogy az emelkedő sohasem ér véget, temető pedig még mindig sehol…
A remény akkor csillant meg újra bennünk, amikor megpillantottunk egy halottasháznak tűnő, kissé rogyadozó, kopott épületet. Falának nekidőlve őrizte a hulló faleveleket egy unott képű, merengő tekintetű székely úriember.
– Kijutunk a temetőbe? – intettem a messziségben már felsejlő végére az útnak.
A nagybajszú góbé lustán ránk emelte kivert kutyához hasonló szomorú szemét, majd végigmért bennünket, és bölcsen bólintott:
– Előbb-utóbb….
Ilyen mély igazságot azóta sem hallottam…

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s