A gagauz béka

Nincs recept arra, hogy egy népcsoport, egy nemzet, hogyan vívhatná ki önrendelkezési jogát, függetlenségét, autonómiáját. Bizonyíték rá a történelem, hiszen a baszkok, a katalánok, a dél-tiroli németek, az Åland-szigeteki svédek és nagyon sokan mások, más-más módszerekkel érték el, hogy saját sorsukról dönthessenek.

Van egy, a székelyekhez hasonlítható „maroknyi” nemzet, amelyrõl a hivatalos román politika, de még a hazai média sem beszél. Nem is nagyon tárgyalhatná a témát, hiszen a moldvai gagauzok autonómiája példaértékû valamennyi kisebbségben élõ nemzet számára. Tõlünk kõhajításnyira mintegy két évtizede élvezik a területi autonómia minden elõnyét és hátrányát, és bár Európa egyik legszegényebb vidékén élnek, a büszke gagauzok nem cserélnének senkivel.
A ’89-’90-es változásokat követõen a román nacionalisták elérkezettnek látták az idõt, hogy az anyaország egyesüljön Moldáviával. Csakhogy a Pruton túliak ezt másképp gondolták: egy 1993-ban tartott népszavazáson a lakosság 83 (!) százaléka elutasította az egyesülés gondolatát. A 150 ezres lélekszámú, Moldávia szívében élõ gagauznak duplán volt oka arra, hogy szabadságért kiáltson: egyfelõl a románok, másfelõl az oroszok gyötörték õket évszázadok óta. Az is kisebb csoda, hogy a nagy szovjet összeborulás közepette megõrizték nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat. Az „addig verd a vasat, míg meleg” jelszó alatt a gagauzok rögtön a Szovjetunió felbomlását követõ napokban harcot indítottak az önrendelkezésért.
És itt jön, amit velünk kapcsolatban nem értenek a gagauz vezetõk. „Ceauºescu bukása volt az a ritka alkalom, amit ki kellett volna használni. Gondoljon bele: csak a Székelyföldön 700-800 ezer magyar él tömbben. Ez a mi gagauz közösségünk ötszöröse” – mondta találkozásunkkor Mihail Kendigeljan, a gagauz autonómiaküzdelem egyik szülõatyja, aki a nyolcvanas évek derekától fontos szerepet játszott az önrendelkezési törekvések kidolgozásában. Szerinte az autonómiaküzdelem egyik alapfeltétele az, hogy legyenek elkötelezett vezetõk, karizmatikus személyek, akik mögé felsorakozik a nép. Ha hiányoznak, a megfelelõ pillanatban nincs, aki a nemzeti törekvések élére álljon. A gagauz nemzetben pedig akkora volt az önrendelkezés, a függetlenség iránti vágy, hogy másfajta vezetõket nem is tûrtek meg maguk között. Tudták, hogy a függetlenné válásukat nem támogatná sem Európa, sem az oroszok. Annál inkább az autonómiájukat. Nem ment zökkenõmentesen, szükség volt az oroszok támogatására is, de végül lerázták rabigájukat a kis nemzet fiai. Saját himnuszuk, törvényhozásuk, kormányuk, végrehajtó szerveik, iskoláik vannak. Õk dolgozzák ki az autonóm tartomány költségvetését, ellenõrzik a bevételeket és a kiadásokat, még saját rendõrségük és – láss csodát – egyetemük is van.
Az „anyaromán” ország ezt a békát képtelen lenyelni. És azok sem dicsekednek vele, akik több mint két évtizede szajkózzák a kis lépések politikáját. Akik között nem akadt gagauz léptékû vezetõ.
A román politika minderrõl mélyen hallgat. Mert hát hogy is néz ki az, hogy a testvérállamban, az elszakadt õsi román földön létezik és mûködik egy autonóm tartomány, míg a Pruton innen, másfél millió magyar ember számára az is kérdéses, hol és mikor szólalhat meg anyanyelvén, a székely zászlót pedig „rongynak” nevezi a román média?

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s