Becsületbeli ügy

Néha tudathasadás-közeli állapot ez: Romániában a magyar kisebbséghez tartozom, de a magyar állampolgárságom elnyerésével immár hivatalosan is a magyar nemzet tagja vagyok.

Aki erdélyi magyarként hosszabb-rövidebb időt töltött már Magyarországon, ismeri a megbélyegzettek érzését: legjobb esetben is úgy tekintenek az emberre, mint külföldire, Romániából érkezett magyarra, rosszabb esetben pedig – és ezt munkavállaláskor előszeretettel használják az őshonos magyarországiak – mint románra. Erdélyben mi vagyunk a „legnagyobb létszámú kisebbség”, ami korántsem igaz, ha mondjuk a Székelyföldön lakunk. Nem túl felemelő érzés, hogy Erdélyben lebozgorozzák az embert, az anyaországban meg lerománozzák. Vagy nyugaton egy kalap alá veszik azokkal a hazánkfiaival, akik lopni, csalni járnak a határokon túlra.

Bizonyára nem csak nekem van elegem abból, hogy Funarok meg Vadimok „magyar nemzetiségű románnak” nevezzenek szülőföldemen. Annyi közöm van a román nemzethez, hogy szomszédaim, ismerőseim, esetleg munkatársaim voltak, de képtelen vagyok azonosulni gondolkodásmódjukkal, viselkedésükkel, történelmükkel.

Ameddig azonban az alkotmány értelmében Románia nemzetállam, gyakorlatilag megtűrt idegen vagyok saját hazámban. Nevemet számtalanszor elírták a hivatalokban, szüleimet, barátaimat román keresztnéven anyakönyvezték, utcánk magyar nevét átírták, az iskolámról leverték a magyar nyelvű táblát. Az elmúlt rendszernek „köszönhetem”, hogy magyarként csak a rendszerváltás után látogathattam meg Magyarországot – és akkor is azt éreztem: Romániából jött magyarként nem fogadnak mindenhol lelkesedve.

A hazátlanok keserve töltött el sokszor, ha arra gondoltam: ITT nem lehetek otthon, OTT pedig nincs jogom hozzá. És ennek a hontalanság-érzetnek van némi alapja. Hiszen nem is tagadom, szeretem szülővárosomat és még jó néhány helyet Erdélyben, a Mátyás-szobrot Kolozsváron vagy a hargitai fenyveseket, de ugyanúgy meg tudtam volna kedvelni, ha történetesen nem Romániában születek. Az erdélyi városokat történelmük, épített örökségük, szépségük, hangulatuk miatt becsülöm nagyra, de hasonlóképp megkedveltem Budapestet, Brüsszelt, Szabadkát vagy Pécset, bár – a magyar fővárost leszámítva – soha nem éltem ott huzamosabb ideig.

A történelem viharaiban szétszóródott nemzetet nem lehet mesékkel, ígéretekkel összetartani.  A honosítással azonban a magyar nemzet másodrendű tagjaiból most törvényesen is olyanokká léphetünk elő, akiknek kikérik a véleményét, ha róluk vagy a nemzet ügyeiről intézkednek, akik szavazhatnak anyaországi képviselőikre, akiknek puszta léte is számít.

Lehet furcsa, de eskütételkor az járt az eszemben, hogy 1848-ban a különböző nemzet fiaiként született aradi vértanúk felesküdtek a magyar törvényekre, vállalva annak minden következményét. Szinte idegenként halálba mentek a magyar szabadságért, a becsületért, a hazáért. Persze, azóta átalakultak a dolgok, nem kell a csatatéren elesni, vagy felakasztva érkezni a halhatatlanságba. A magyar állampolgárságunkat mindenképpen érdemes becsülettel viselnünk.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s