Íróink szerelmi élete: történelmi hűség vagy mítoszrombolás? Beszélgetés Nyáry Krisztánnal

Világhálós közösségi oldalon robbant be a köztudatba Nyáry Krisztián, rendhagyó módon nem irodalmi alkotásokat boncolgatva, hanem azok íróinak magánéletét helyezve nagyító alá. Sokan elismeréssel nyilatkoznak róla, mások a bulvársajtó kiteljesedését látják írásaiban. A bejegyzések könyvvé álltak össze, ennek kolozsvári bemutatóján beszélgettünk a budapesti irodalomtörténésszel, aki manapság kommunikációs szakemberként tevékenykedik.

– Könyvének címe Így szerettek ők, azaz költőink, íróink. Kamaszkorában, szerelmes verseket olvasva elgondolkodott, mi lehet azok hátterében, milyen emberek írták ezeket a költeményeket? 
– Mindig érdekelt az írók magánélete. Emlékszem, amikor ötödikes diák voltam, és Petõfit tanultuk, mennyire untam, hogy azt kell megtanulnunk, hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Pápára, ami bizonyára érdekes adat lehet egy tájékozódási futónak, de minket egyáltalán nem érdekelt. Otthon megvolt az Így élt… sorozatban Petõfi élete, és abban olvastam, hogy a gyalogláson túl számtalan érdekes dolog történt a költõvel. Mindig elolvastam a szerzõk életét is, hiszen egy kamaszt mi más érdekelne, mint a szerelmes történetek.
– Később, az egyetemen tanította azok munkásságát, akikrõl annak idején diákként olvasott. Beleszõtte a magánéletüket is vagy akkor még nem tartotta ennyire fontosnak ezeket a történeteket? 
– Természetesen attól is függött, hogy éppen mit tanítottam, hiszen témája válogatja, mirõl beszél az ember. Ahhoz, hogy képet kapjon az alkotókról a diák, beleszõttem érdekes történeteket, de nem feltétlenül a szerelmi életükrõl. Érthetõbbé szerettem volna tenni, kirõl is van éppen szó az órákon. Attól mindenkit óvnék, hogy egy vers értelmezését életrajzokból vezessük le. Egy jó versnek akkor is értelmezhetõnek kell lennie, ha semmit sem tudunk a szerzõjérõl, de életének ismerete sokat hozzátesz. A versnek ugyanúgy tulajdonsága, hogy van benne rím, van ritmusa, van egy kulturális közege, amelyben született, és az is, hogy van szerzõje. Ha róla nem tudunk, akkor a versrõl is kevesebbet tudunk. Hogy ne csak szerelmi példát mondjak: ha tökéletes svéd fordításban egy Magyarországról semmit nem tudó svéd embernek a kezébe nyomják Radnóti Miklós Nem tudhatom címû versét, akkor õ nagyon szép verset olvas a hazaszeretetrõl, és az is jelent neki valamit. De mennyivel többet nyújt számára, ha azt is tudja, hogy a vers íróját a hazaszeretet nevében meggyilkolták… Az életrajzi adatok kiegészítik a verset, de egy gyenge költõ rossz verse sem lesz jobb attól, hogy tudjuk, amúgy zseni volt.
– Miért éppen a 19. század közepe és a 20. század eleje közötti korszakot vette górcsõ alá? 
– Egyrészt ezt a korszakot szeretem a leginkább, másrészt ezek az évek azok, amikor az emberi kapcsolat, a társas viszonyok nagyon hasonlatosak voltak a miénkhez. Nem kell új szabályrendszert megtanulnunk. Ha a rómaiak viselt dolgairól kell beszélnünk, õk már nagyon távol vannak tõlünk, nehéz megértenünk egy akkori házassági viszonyt vagy bármi mást az életvitelükbõl. Petõfi már nagyon sok mindenben hozzánk hasonlóan gondolkodott és élt. És van még egy oka: amit a közösségi oldalon írok, az kívánja a jó képeket. A látogatók jó része a képek miatt kattint az oldalra. Petõfirõl, Csokonairól maradtak fent rézkarcok, elõbbi esetében dagerrotípia, de Balassit csak elképzelni tudjuk egy festmény alapján, Janus Pannoniusról pedig csak találgatni lehet, hogyan nézett ki.
– Amikor a Facebookon elkezdte közölni ezeket a szerelmi történeteket, gondolt arra, hogy ekkora sikere lesz? 
– Elsõsorban a barátaimnak akartam örömet szerezni velük. Ha bekopogok egy kiadóhoz azzal, hogy magyar írók szerelmi életérõl szeretnék könyvet írni, adjatok hozzá sok pénzt, akkor valószínûleg elzavarnak. Ha nem lettek volna a Facebookon olvasóim, és nem tapasztalták volna az érdeklõdést, a könyvkiadók sem jelentkeznek. Ilyen értelemben nem várt dolog a siker, hiszen puszta kockázat alapján egyetlen kiadó sem vállalta volna a megjelentetést.
– A közönség szétkapkodja a könyveit, de hogyan fogadták az „öreg” irodalomtörténészek? Nem vádolják azzal, hogy „szent írók” nimbuszát rombolja? 
– Az eddigi jelzések nem tartalmaznak hasonló feltételezéseket. Bár nem volt kimondott szándékom, a bejegyzéseknek mégis lett irodalomnépszerûsítõ funkciójuk is a szórakoztatáson túl. Ez nem lehet rossz az irodalomtörténészek számára sem, hiszen még közelebb kerülnek az olvasókhoz, akikrõl õk is írnak. Mindig elmondom: a dicsõség az övék, hiszen õk tárják fel ezeket a történeteket, én csak olvasó vagyok, aki tudja, mit olvasson el, és azt hogyan írja le. Végzettségem szerint magam is irodalomtörténész vagyok, aki tudja, e kutatásoknak rengeteg munkával járó, úgynevezett favágó része is van. El kell menni könyvtárakba, megtalálni kéziratokat, feldolgozni dokumentumokat. Nem hiszem, hogy bárki úgy érezné, elveszem a kenyerét vagy, hogy ledöntenék bármilyen szobrot. Biztosan akad olyan olvasó, aki ezt érzi, de én azt látom, többen vannak, akihez közelebb kerülnek ezek a szerzõk azáltal, hogy kiderül róluk: hús-vér emberek voltak õk is.
– Szakmát váltott, irodalomtörténészbõl kommunikációs szakember lett. Ez nem hátráltatta a kutatásban, írásban, nem születhetett volna meg hamarabb a könyv? 
– Nem hiszem, hogy hamarabb megszületett volna. A kommunikációs szakma biztosan segített abban, hogy ma már könnyebben tudok írni, a munkám végül is arról szól, hogy magyarról magyarra fordítok. Tehát tudom, hogy bizonyos célcsoporthoz hogyan lehet közelebb vinni egy adott dolgot úgy, hogy megértsék és kérdéseket tegyenek fel. Tulajdonképpen itt is ez történik. Annak idején irodalomtörténészként ezeket a történeteket biztosan nem ezen a nyelven írom meg, hanem egy tudományos közegnek, tudományos nyelven. Azt pedig csak õk olvasták volna. Akkoriban például az Irodalomtörténeti közleményekben megjelent egy tanulmányom, és az volt a visszacsatolás, hogy fél év múlva egy tudományos konferencián odajött egy kolléga, és elmondta a véleményét róla. Ez tudományos közegben jó dolog, most viszont azt élvezem, hogy leírok egy történetet, és nemsokára valaki hozzátesz valamit, amit én sem tudtam. Jutalmazó mûfaj…
– Az írók, költõk leszármazottaitól is érkeznek visszajelzések? 
– Elég gyakran, általában kiegészítik a történetet, hozzátesznek valamit a leírtakhoz, kijavítanak apróbb részleteket, amelyeket nem jól tudtam. Egyszer bejelentkezett egy erdélyi író fiatal rokona, akinek élt még az igen idõs nagymamája, szemtanúja volt az általam leírt történetnek. A nagymama kiegészített, de azt is hozzátette – annak ellenére, hogy a ’20-as években játszódott a dolog –, hogy nem illik ilyesmirõl írni. Persze, az adott körben annak idején tudták, mi és hogyan történt, csak éppen nem verték nagy dobra. Viszont eltelt annyi idõ, hogy a történet ne sértsen kortárs érzékenységeket. Akitõl valóban tartottam egy kicsit, az Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye volt, hiszen õ még élõ szereplõje a történetnek. Számomra nagy ajándék, hogy neki is tetszett, amit írtam. Pedig megírtam, hogy Radnóti nem mindig volt hûséges, de hogy a költõ mindig visszatért hozzá, szerintem épp a szerelmüket erõsítette.
– Állíthatjuk azt, hogy ezek tulajdonképpen olyan történetek, amelyeket más is ismert, csak nem mert megírni? 
– Az említett sztorit már mások is megírták, egy ezeroldalas nagymonográfiában, amelyben benne van minden, amit Radnótiról tudni kell, viszont a terjedelme miatt kevesen lapozzák át. Így viszont sokkal többen olvasták, és nem hiszem, hogy ettõl bárki is kiábrándult volna Radnótiból. A költõ és Gyarmati Fanni kapcsolata gyerekszerelemként indult, és Radnóti haláláig tartott. Ebbe – gondolom–, belefér az is, hogy megpróbálta, milyen mással. De mindig visszatért a feleségéhez! Nem érzem, hogy megírásával érzelmi mítoszrombolást követnék el. Adyról már a középiskolában elmondják, hogy szerette a nõket és a bort, színes életet élt. Babitsról viszont ezt nem gondoljuk, õ éteri magasságokba emelkedett költõ, valahogy nem jut eszünkbe, hogy szerelmi élete is lehetett, pedig volt. Nemrég adták ki Móricz Zsigmond Naplóját, amelybõl kiderül, hogy az író finoman szólva is nagy svihák volt, de ez nem rombol le semmilyen képet róla.
– Egyesek azzal vádolják, hogy írásaival a bulvárt táplálja, történetei abba a típusú sajtóba valók. 
– Kétségtelen, hogy létezik egy ilyen olvasói réteg is, de ezek a történetek nem lehetnek egy tudományos-arisztokratikus kör sajátjai. Akiktõl ezeket a kritikákat kapom, konferenciákon, tantermekben elmondják ezeket a történeteket, és a hallgatóság nagyon is élvezi õket. Talán attól tartanak, ha más is megismeri õket, elvonja a figyelmet az irodalomról. Van benne némi igazság, mert lehetnek olyan olvasók, akik azt gondolják, most már ismerik az alkotót, és mûveit el sem kell olvasni. Én azonban inkább az ellenkezõjét tapasztalom: a történetek olvasásra késztetnek.
– Összeáll még egy kötetre való sztori? 
– Persze, már egyeztetettem egy kiadóval, hamarosan megjelenik az újabb kötet. Elárulom: bár nem tájegységek szerint válogatok, olyan színes és szép az erdélyi irodalom, hogy szerepelnek a könyvben itteni írók, költõk is. Benedek Elekrõl, Tamási Áron izgalmas életérõl már írtam, most Bánffy Miklós, Kemény Zsigmond és mások következnek.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s