Egy karcolás az ablakon

Csendes az est. Hideg és hivalkodó a maga megszámlálhatatlan csillagával. Év vége — egyesek szerint a végzet napjai — közelednek. Heverek a sötétben, ágyamról az ég mélységeibe látok. Bámulom, mint varázsgömbjét a látnok. Jules Renard Naplója ismét ott hever mellettem — lassan betéve tudom. Lelkünk legmélyén csudamód hasonlítunk.

Renard, 1897. július 7-én: “Nekem retrográd képzeletem van. Csak a múltat tudom elképzelni.”

A múlttal nem lehet cigánykodni. Nem lehet összerázni és tiszta pohárba önteni, ártatlanságunkat bizonyítandóan. Nem lehet vele vitába szállni. Megtagadni — annyi mint kitörölni emlékezetünkbôl bûnös mivoltunkat. Nem a fogantatás a bûn. Mindennek a mértékét apró mivoltunkkal mérünk. Kiindulópontunk: saját születésünk. Nem a minket nemzôké. Nem a nemzetet nemzôké. És ha belefáradunk kicsinyességünkbe, az igazak igazságait idézgetjük. Mert a mi szavaink — hej, be sokszor — puszta logikátlanságok. Tartalom nélküli zagyvaságok, önmagunk létének igazolására.

Elképzelni a múltat, felidézni minden mocskát, ragyogását: nem kis feladat. Szelekciós emlékezetünk arra hivatott, törölje a szennyet, a bûzt, amit sokszor magunk mögött hagytunk. De büntetlenül ezt nem tehetjük meg. Mindig van valahol valaki, aki még nem felejtett, nem bocsátott meg. Hamlet suttogja Horaciónak: “gyôzd meg felôlem és igazam felôl a kétkedôket”. Hogyan? Meggyôzni valakit igazunk felôl: ehhez elengedhetetlen, hogy vállaljuk múltunkat. Hogy tisztázzuk magunkban, kik vagyunk. Aki egyszer megjárta a poklot, aki tudja, mi az, disznók közt szédelegni, aki alatt kivágták már a fát, akinek agyából egyszer már elszállt a józanság, de talpra állt, elkiálthatja: világteremtô istenek! Sikerült meggyôznöm önmagam saját igazam felôl. S akkor jöhetnek a felôlünk kétkedôk. Mi, akik már elvesztettük ártatlanságunkat talán segíthetünk, hogy az utánunk jövôk megôrizzék az ártatlanságot. Vagy legalább annak látszatát.

Nem azt kell elképzelni, hogyan élhettünk volna. Talán soha az életben nem fogjuk megtudni, hogy mi lehettünk volna egy másikként, és más mivé lehetett volna a mi helyünkben…? Talán nem is fontos, hogy meddig tart átmeneti állapotunk — a lét. Csupán egy nyomot kell hagyjunk. Egy karcolást a hirtelen múló idô ablakán.

Renard, három nappal késôbb: “A haláltól való félelem szeretteti meg a munkát, amely maga az élet”. Az élet pedig nem más, mint az elmúlástól való félelem.

A nyomot, a karcolást pedig érdemes mielôbb megejteni.

 

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s