Egy elfelejtett katona

laajika

(Lajika a Veri az ördög a feleségét című filmben)

Huszonhét éve hunyt el Szabó Lajos színművész (Marosvásárhely, 1932. febr. 2.–Nagyvárad, 1988. júl. 24.) mindenki kedves Lajikája, a 60-as évek kolozsvári Állami Magyar Színházának tagja, családunk jó barátja.
Lajika Vásárhelyen, díszletmunkásként került először kapcsolatba a színházi világgal, de olykor statisztált is. A nem éppen délceg, de rendkívül szimpatikus, jó humorú legényben, nagybácsija, Szabó Ernő fedezte fel a rejtőző tehetséget, és azonnal elküldte a Színművészeti Főiskolára. 1956-ban végzett Fábián Ferenccel és Sinka Károllyal együtt, majd mindhárman Temesvárra szerződtek. Ezt a triót a mai napig emlegetik a Bega-parti városban, főleg Harold Pinternek A gondnok című darabjában nyújtott alakításukért. A korabeli sajtó erről az előadásról úgy írt, mint a hazai magyar színjátszás megújulásának egyik mérföldkövéről.
Szabó Lajos hatvanegyben került Kolozsvárra. Temesvári születésű apám Eta nénivel, a feleségével volt rokoni kapcsolatban, így majdnem minden szabadidejüket nálunk töltötték. Egy kis túlzással állíthatom, hogy szüleimet követően, ők voltak az első emberek, akikkel világra jövetelem után kapcsolatba kerültem. Mivel nem volt gyerekük, Lajika atyai szeretettel fordult felém, és sokszor amíg a „nagyok” szórakoztak, ô a szomszéd szobában órákon át játszadozott velem. Még alig tudtam gagyogni, amikor Lajikától megtanultam egy szót, kopányé, aminek semmi értelme nem volt, de nekem annyira tetszett, hogy sokáig mindenre azt mondtam, hogy kopányé. Szüleim barátai dőltek el a nevetéstől, amikor néha kitotyogtam a kertbe, ahol szalonnát sütöttek, és ahogy a torkomon kifért kiabáltam: kopányé, kopányé. Végül szüleim rájöttek, hogy többnyire akkor jutott ez az eszembe, mikor éhes voltam. Talán legnagyobb kolozsvári sikerét a Svejk a derék katona címszerepében érte el, amit felváltva játszottak Andrási Mártonnal. Parádés szereposztás, remek előadás volt, ha jól tudom az RTV is lefilmezte. Egyébként Lajikát rendszeresen hívták Magyarországra filmezni, de eszébe sem jutott áttelepülni.
Miután 1969-ben visszatért Temesvárra, a Svejket ott is előadták, és egy hargitai kiszállás után, Molnos Lajos így írt róla: „Szabó Lajos […] humora természetes, gördülékeny, de ugyanakkor mindig átsüt rajta a gúny, az irónia.” Ez a megállapítás pontosan ráillett a magánember Lajikára is.
Amilyen mozgalmas volt az élete, annyira magányosan halt meg Nagyváradon. Városunkban legfeljebb az idősebb színházlátogatók emlékeznek még rá. Kovács Ferenc előadásokról, színészekről szóló írásaiban néha megemlíti a nevét. Derék katona volt ô, nem csak a Svejkben, hanem a színházi életben is, hiszen számára nem létezett kis vagy nagy szerep, mindenből a legjobbat akarta kihozni.
Sajnos nem tudom, hogy a váradi temetőben hol pihen, immár örökre. Most amikor korban lassan utolérem, sokszor szeretném megköszönni Lajikának, legalább egy szál virággal, azt a vidámságot, jó kedvet, szeretetet, amit gyerekkoromban életre szóló ajándékként kaptam tőle.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s