Lohinszky Loránd (2001)

Talán Ô az utolsó barát, akinek Sinkovits Imre nem sokkal halála elôtt levelet írt. A filmforgatásokon kerültek baráti viszonyba. Két hatalmas mûvész talált közös hullámhosszra.
A Nemzet Mûvészével csodálatos dolog volt együtt dolgozni — vallja Lohinszky Loránd.
• Említette, hogy a fôiskolán rendezett. Gondolt arra, hogy komolyan foglakozzék a színészek irányításával?
• Nem, bár az elsô pillanattól kezdve felajánlották. Sokszor mondták, hogy rendeznem kellene… Egyébként Kômíves Nagy Lajossal, akit nagyon szerettem, és ô is kedvelt engem, egyszer — már a negyedév végén — a Deák Ferenc utcában sétálgattunk. A kolozsvári utcákat a század eleji nevükön ismerem, a változásokat egyszerûen nem tudom nyomon követni. Ilyen meg amolyan rendszerek jöttek, jöttek a románok, mentek a magyarok, mentek a románok, jöttek az oroszok, szóval nekem a Deák Ferenc utca a mai napig az maradt. Tehát ott sétálgattunk, és Kômíves egyszer csak azt mondja: édes fiam, belôled nem lesz soha színész. Foglalkozzál a rendezéssel. Volt akkoriban egy hülye elképzelés, ha valaki nem jó színésznek, jó rendezônek, holott a rendezônek a munkája sokkal összetettebb. Egy színész a saját problémájával foglalkozik, megpróbál beleilleszkedni a rendezô elképzelésébe, az együttesbe. A rendezô viszont száz felé kell figyeljen. Akkor ez volt: ha nem jó színész, menjen rendezni.
• Ön volt és van olyan neves színész, hogy megengedhette volna magának (és megengedheti) a rendezésbe való beleszólást…
• Meg is engedtem magamnak. Tettem ezt azért, mert láttam, hogy a rendezôk nem utasítanak vissza. Nem azt mondom, hogy minden esetben el is fogadták, és megváltoztatták az egész vonalvezetést, de hozzászoktam ahhoz, hogy elmondjam a véleményemet, és ha a rendezônek tetszik, felhasználja. Így történt például Haraggal, akivel sokat dolgoztam, konfliktusaink is voltak, de nagyon jól megértettük egymást…
• Annyira, hogy Harag György meghívta önt Kolozsvárra vendégjátszani.
• Igen, a Csillag a máglyánba. Közrejátszott az is, hogy eredetileg arról volt szó, hogy Vásárhelyen csináljuk a darabot, és nyilván ott én játszottam volna Kálvint. Végül is Bisztrai Mária, akivel az elsô pillanattól kezdve jó barátságba kerültünk, és ô volt akkor az igazgató, meghívott Kolozsvárra. Az itteni színészek nem nagyon örültek, mert volt legálabb három-négy Kálvin-jelölt az én korosztályomból, de fiatalabbak is. Még az újságokban is megjelentek apróbb szurkálások, de nem nagyon érdekelt a dolognak ez a része. Egyrészt hozzászoktam, hogy a kritika túlságosan nem kényeztetett el. Például Jánosházy kimondottan karakterszerepekre akart rákényszeríteni. Persze nekem nagyon jó sajtóm is volt, itt is, és Magyarországon is — fôleg az utóbbi tíz évben. Játszottunk Budapesten, Kisvárdán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kritika nem fogadott jól. Nem hiszem, hogy van színész a világon, akit a kritikusok ne vertek volna orrba egyszer-kétszer. Ez is hozzátartozik a szakmához.
• A közönség szemében hatalmas elismerésnek örvend.
• Igen, annak ellenére, hogy az utóbbi idôben egyre ritkábban látnak a színpadon. Van egy érdekes összetevôje ennek a ragaszkodásnak. Én még azt a színházat képviselem, amelyet ôk szerettek és megszoktak. Most következik egy új színház, egy teljesen új stílus, amelyhez az új generáció ugyanúgy hozzá fog szokni, és 50 év múlva ez lesz a régi. Valóban érzem a közönségnek a szeretetét.
• Mit gondol, jó úton halad a színjátszás?
• Biztos vagyok abban, hogy a színjátszás nem fog meghalni. Mondom ezt annak ellenére, hogy nagyon sokan temetik. A színháznak van egy olyan összetevôje, amely semmi más mûvészetnek nincs. Van televízió, van mozi, de nem azonos azzal a színházi élménnyel, ahol a színész a saját idegrendszerébe, saját fizikumába, testi adottságába csomagolja azt a valamit, amit a közönség elé tár. Akármilyen tökéletetes legyen egy film, egy video, egy rádiójáték, az mégiscsak gép. A közönség például nem is tudja, hogy egy film hogyan készül. Én tudom, hogy mennyire kiábrándító, és menet közben nem is tartom mûvészetnek a filmet, csak miután elkészül. Akkor lehet zseniális, lehet fellinis, antognonis stb. De menet közben, ahogyan készült, számomra nem is okozott nagy örömöt.
• Ennek ellenére Ön viszonylag sokat filmezett.
• Tizenhat filmet forgattam Magyarországon, Romániában pedig négyet. Itt fôleg azért vállaltam el a negyed-ötöd rangú szerepeket, mert így is embertelen küzdelembe került — ’89 elôttrôl beszélek —, hogy átmenjek.
• Melyik filmet tartja idôtállónak azok közül, amelyeket forgatott?
• Talán Az apám néhány boldog éve, amely mint egy pecsétnyom, úgy mutat be egy korszakot. Nem egy szörnyûséges film, mert nem a borzalmat mutatja, mint az auschwitzi, vagy hasonló tematikájú filmek. Arról szól, ahogyan lassan beszivárgott a kommunista rendszer abba a polgári világba, ami azelôtt volt. Semmivé tett mindent, és az embert magát juttatta börtönbe. Ezért tartom maradandónak. Nagyon tetszett nekem a Retúr. Sinkovits Imre írja levelében a film kapcsán, hogy mekkora öröm volt számára, hogy az életben egyszer együtt játszottunk. Mennyien kérik tôle a szalagot, hogy lemásolják. A hivatal nem nagyon szerette, hiszen arról van szó benne, hogy öregemberek a szemétre kerülnek. Magyarországon van egy törvény, hogy a hetven éven felüliek ingyen utazhatnak. Összeverôdik — különbözô okok miatt — egy öregekbôl álló csoport, akiknek nincs hol lenniük. Felülnek a vonatra, elutaznak a határig, ott vonatot váltanak, jönnek visszafelé, és ebbôl áll az életük. Másnap újra találkoznak, de közéjük kerül egy jól öltözött, velük egyidôs férfi, aki elég furcsán viselkedik. Ez a társaság minden marhaságot kitalál, hogy közéjük ne üljön senki, amikor megjelenik ez a figura, akit én játszottam. Kitalálják azt, hogy mindenki mesélje el, 1998-ban milyen esemény volt a legérdekesebb az életében. Felkérik az új jövevényt is, hogy meséljen. Elmondja, hogyan ismerkedett meg a feleségével, hogyan éltek, a velencei nászutat, stb. Családja van? — kérdik tôle. — Van két fiam, mind a kettô külföldön. — És a felesége? — A feleségem nem él. Azon a napon, amikor a fiúk eldöntötték, hogy elmennek, felakasztotta magát. A történet lényege tulajdonképpen egy postással függ össze, de úgy mondja, mintha egy barátjával történt volna meg. Elmeséli, hogy egy fiatal postás hányszor alázta meg, ejtette át, gúnyolta ki. A történet vége az lett, hogy az öreg behívta a postást egy pohár pálinkára, vette a réz- gyertyatartót, és megölte vele. Miután elmondja az esetet, érdeklôdni kezd, mikor következik az alagút. Mondják, hogy most mindjárt. Az öreg kimegy, hamarosan elérnek egy állomásra, ott nagy cirkusz, rendôrség, stb. Ellenôrzést tartanak, és kiderül, hogy az öreg kiugrott a vonatból. Öngyilkos lett. Namármost: én elhiszem, hogy az Európai Unió felé törekvô Magyarországon ez a film nem a legkedveltebb. Egyébként Palásti rendezte, aki — mondjuk úgy — a második vonalba tartozik, de sokat rendezett.
• Kik voltak a parnerei?
• Ebben a filmben Sinkovits, Kibédi Ervin, Agárdi Gábor, Bárdi György, Sztankai, Lázár Kati. Egy vonatfülkében játszódik az egész. Egyébként elég sokszor találkoztam Haumman Péterrel, Szilágyi Tiborral, Huszti Péterrel.
• Visszatér a naturalista mûvészet?
• A Retúr mindenképpen ilyen film volt. Láttam régen egy filmet — Margit az éjszakában — Michelle Morgannal és Yves Montand-nal, ami egy kicsit stilizált volt, és csak egy picit éreztem, hogy letért a naturalista útról. Az a film, amelyik tegnap készült, szintén naturalista.
• Térjünk vissza a színházhoz. Amikor betöltötte a 70. életévét, ismét a Nem félünk a farkastólt játszották.
• Igen. Tulajdonképpen két ünnepség volt. Amit említett, a 70. születésnapom. Tavaly ünnepeltem vásárhelyi tagságom 50. évfordulóját. Ötven éve játszom Marosvásárhelyen!
• Ezen a jelentôs évfordulón melyik darabot adták elô?
• Albert Ramsdel Gurney Szerelmes levelek címû darabját, feleségemmel, Farkas Ibolyával. A pontos dátum 2000. november 25-e. Ezt játszani fogjuk, amíg kimerül, azután tényleg befejeztem.
• Eltökélt szándéka?
• Igen, és megmondom, miért. Ez nem érzelmi probléma nálam, hanem intellektuális. Nem akarom ezt az utat visszafelé is megcsinálni. Elértem, amit elérhettem a képességeimmel, adottságaimmal, lehetôségeimmel — itt és most. Akár tetszik, akár nem, most már lefele visz az út. Szellemileg, fizikailag is, és erre nincs szükségem.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s