Akinek Isten szabadságot adott

Beszélgetés Szörényi Leventével

szorenyi

 

Magyar nyelvterületen Szörényi Levente neve fogalom. Kevesen tudják azonban, hogy a kiváló zeneszerző és énekes régészeti ásatások is vezet, és komoly eredményeket ért el a borászat terén is. A legendával a negyedik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napokon beszélgettünk.

 

–         Tesvérbátyja, Szörényi Szabolcs, Budapesten született, ön viszont 1945. április 26-án már az ausztriai Gmundenben. Mi ennek a történetnek a háttere?

–         Ha valaki ismeri az akkori állapotokat, különösebben nem csodálkozik ezen. 1944 őszén, miután Szálasi átvette a hatalmat, a család nyugat felé indult. Anyai nagyapám pénzügyminisztériumi államtitkár volt, tehát nem családi alapon mentünk ki, hanem a minisztérium gépkocsijaival távoztunk. Valóban Ausztriában születtem, de egy fél év múlva már itthon voltunk. A nagymama és a nagypapa viszont Svájcon keresztül Dél-Franciaországban kötött ki. A nagymama a Zeneakadémia zongoratanárnője volt, koncertek is vállalt. Hogy milyen sikerrel, arról sajnos nem maradtak adatok…

–         Igaz történet, hogy a „franciaországi” nagymama küldte az első gitárra a pénzt?

–         De még mennyire! Küldték az emberek külföldről a csomagokat az itthon maradottaknak, természetesen a postán ízekre szedték őket. Ügyes volt a nagymama, mert egy kopott bunda alsó felvarrásába rejtette el a dollárokat, és egy levelet is mellékelt hozzá, édesanyámnak címezve: „Óvatosan kezeld ezt a bundát, mert az alsó felvarrás elég könnyen leszakad”. Ebből anyukám pontosan tudta, hol kell keresgélni…

–         A Szörényi testvérek már kamaszkorukban a rock, a beatzene felé fordultak. Mit szóltak ehhez a szülők?

–         Keresztanyám hegedülni tanított, de nem sokáig, mert ’56 őszén intézetbe kerültünk. Ott már mandolin-zenekarunk volt, majd belépett az életünkbe a gitár. Elindult a beatzenei mozgalom, és emlékszem, apám egy esti beszélgetésen megkérdezte, nem-e kellene valami rendes foglalkozás után nézzünk? Ebben nagyjából benne van a véleménye.

–         Később a klubokban úgy fogadták önöket, hogy „jönnek az őrült Szörényiek”. Mások voltak, mint a többiek?

–         Vácott, a kollégiumban ragadt ez ránk, ahol klubdélutánokon, egy hónapban egyszer, elszórakoztattuk az iskolatársainkat. A kollégium igazgatója, egy bizonyos Molnár úr, akit mi Pisztrángnak hívtunk, mert olyan volt a feje, mint egy halnak, mindig mondta: „itt jönnek az őrült Szörényiek, akiknek dalból van a lelkük”. Miután egy délután, elég viharos módón eljátszottam egy Adriano Celentano számot, behivatott az igazgatói irodába, hogy leteremtsen. Azt mondta, rossz példát mutatok a diákok felé, mert „riszölöm” magam a színpadon, és egyáltalán mi ez? Mondtam neki, ez a műfaj, és a zene ezt hozza ki belőlem…Ez volt az első „kritika”.

–         Melyek voltak azok a külföldi együttesek, melyek zenéje elvarázsolta önöket?

–         Kezdetben mindent játszottunk. A Luxenburg-rádiót hallgattuk, a lelkes gyerekek mindenféle rossz magnóval felvették a dalokat, és mi hallás után lekoppintottuk őket. Viszont nekem 16 évesen már megvolt Az utcán című szám dallama. Amikor az Illéssel az első év nyarán Nógrádverőcén játszottunk a nemzetközi KISZ-táborban, akkor még három dalt megírtunk az előbb említetthez, és ez volt az első négy saját számunk, magyar szöveggel. Ezzel a zenészkollégák csodálkozását is kivívtuk, de maga Illés Lajos sem hitt benne, úgy vélte, leégés lesz a magyar számok vége. Egy évre rá Presser Gábor is írt magyar számot, és akkor már láttam, hogy beindult a dolog.

–         Amiben viszont mindenki mástól különböztek, hogy a beat-zenébe becsempésztek népzenei motívumokat is. Önnek volt az ötlete?

–         Igen, hiszen Az utcán című dalban is van népzenei motívum. Rajtam múlott, de bizonyos mértékig Beatles-hatás ez is. Ők a skandináv, az ír és egyéb népzenét használtak fel, John Lennon tudatosan építette be a motívumokat a zenéjükbe. Gondoltuk, ha a Beatles megengedi magának, mi is beleszőhetjük a beat-zenébe a hagyományos népi dallamokat. Nyilván, mi a Kárpát-medence népzenei dallamvilágára gondoltunk.

–         Értette a közönség, megérezte, miről van szó?

–         Abban a világban az volt a trendi fiatal, aki érdeklődött, aki tájékozott volt, aki megpróbált a sorok között olvasni. Abban versengtek a fiatalok, hogy ki az értelmesebb, okosabb. Annak idején nem a jegyekért versengtünk, hanem, hogy ki milyen módon tudja értékelni a világ dolgait.

–         Annak ellenére, hogy önöknél úgynevezett gulyáskommunizmus volt, előfordult nem egyszer, hogy letiltottak számokat, előadókat. Mi volt erre a magyarázat?

–         Köztudott, hogy tiltottak le Illés-számokat is. Bors Jenő, a lemezgyár tejhatalmú ura jó elvtárs volt, nem kockáztathatta hierarchiabeli pozícióját. Erdős Péter, a másik főnök, már színesebb egyéniség volt. A lényeg: ezek fölfelé néztek, és lefele tapostak. Nagyon ügyeltek arra, hogy a felsőbb elvtársaknál ne húzzák ki a gyufát. Azt mondták például, hogy Bródy Jánost abban kell korlátozzák, hogy Aczél elvtárs, a „kultúrpápa” bajuszát ne nagyon rángassa. Később, mikor fogást találtak rajtunk, letiltottak egy évre, és pontosan tudták, hogy ez milyen eróziós folyamatot indít el egy együttes életében.

–         Pécsen történt egy eset, bizonyos kuka-rugdosás, amiből botrányt fabrikáltak. Ez a mondvacsinált ügy is hozzájárult a zenekar felbomlásához?

–         Természetesen. Világosan kitapintható volt, hogy koncepciós eljárás alá helyeztek minket. Egyedül Szörényi Szabolcs volt abban a társaságban, akik Pécsen belerúgtak egy kukába. A tét azonban az volt, hogy az Illés zenekaron rúgjanak egy nagyot. A többi szereplő neve persze nem mondott semmit, ezért Szabolcs lett a bűnbak, rajta keresztül pedig az Illés együttes.

–         Érezte, hogy új úton, új emberekkel, új zenekarral kell elindulnia?

–         Az Illés együttesen már látszottak a fáradság jelei, hiszen addigra már nem kis pályát futottunk be. Akkoriban felléptünk egy kalákás-szerű koncerten KITT egylet néven – Koncz Zsuzsa, Illés és a Tolcsvay Trió – és a Demjén Ferenccel megfejelt Bergendy együttest így együtt sem tudtuk legyőzni. Érezhető volt, hogy ez már nem megy. Szórakozásból írtam akkoriban egy country-lemezt Utazás címmel, de nem gondoltam, hogy ebből zenekari repertoár lesz. Mikor a Fonográf együttest megalapítottuk, a többiek – főleg Tolcsvay László – követelték, hogy ez legyen a stílusunk. Mi tagadás, népszerűek lettünk…Az utolsó Fonográf-lemezen, a Jelenkor címűn, már hiába próbáltunk váltani, Pink Floyd-os pszichedellikus zenét játszani, nem ment, hiszen a közönség megszerette az előző hangzást.

–         Lett volna esély arra, hogy a Fonográf külföldön is befusson?

–         Igen. Megjelent egy angol nyelvű kislemezünk, és erről a Levél a távolból című szám angol változata hatalmas siker lett a Skandináv országokban. Sarkalatos pontja a történetnek, hogy meghívtak minket Londonba, a Wembley-stadionba tartandó country-fesztiválra, melynek díszvendége Johnny Cash volt. Az elvtársak eldöntötték, hogy kiutazásra nincs pénz. Ekkor Erdős Péter már a Neotont nyomatta gőzerővel, nekik jutott pénz még Japánba is elutazni. Nem mondom azt, hogy akkor, ha kiutazunk, világsztárok lettünk volna, de abban biztos vagyok, hogy nagyon gyorsan ismerté válunk. Az Illésen ütöttek egy nagyot, amitől elment a kedvünk az egésztől, most ismét kaptunk egyet a Fonográffal is.

–         Ekkor határozta el, hogy rockoperát ír?

–         A történtek idején már túl voltam a Kőműves Kelemen bemutatóján, annak a sikere pedig arra buzdított, hogy írjuk meg az István, a királyt, ami bennünk tíz évvel korábban már megfogalmazódott. A Kőműves sikere nyomán megjött az ihlet, utána már gyorsan zajlottak a dolgok. 1982-ben írtuk alá a szerződés, egy évre rá megvolt a bemutató. Sok mindent feledtetett velem az István: a Fonográffal történt nyűgölődést, a fél évvel korábbi válásomat. Szinte elrepültem a bemutató előtt. Az mondtam, Isten nekem szabadságot adott, és élnem kell vele, amíg élek. Ehhez azóta is tartom magam.

–         Az 1983-as bemutatóra a szerzők válogatták ki a szereplőket?

–         Azt, hogy a Vikidál Gyula játssza majd Koppányt, körülbelül másfél-két évvel a bemutató előtt tudtam. Szisztematikus válogatás történt, bár a rendező, Koltay Gábor nem mindennel értett egyet. Tény, hogy Pelsőczy László színész azért játszott Varga Miklós hangjára, mert Varga akkoriban elég fiatal, és kissé jelentéktelen megjelenés volt. Egyszóval, nem volt elég tekintélyes. Ha meghagyjuk Varga Mikit akkori kinézetében a filmben vagy a színpadon, Vikidál lesodorta volna őt Koppányként. Pelsőczy személyében – akinek a hangjával sincs semmi gond, haknizott is a szereppel később – legalább volt egy tekintélyes figura a dombon. Azt viszont nehezményeztem, hogy Sebestyén Márta miért csak a hangját adja.

–         A hatalmas siker után nem érzett késztetést arra, hogy nyugodtan hátradőljön a karosszékben?

–         Ez nálam másként jelentkezett. A hátradőlés igaz, de nem a kényelem motiválta, hanem inkább az ijedség: Úristen, mit lehet ezek után még alkotni? Gyakorlatilag ledöbbentette a fogadtatás és a siker. Áthelyeződött a hangsúly a színpadi darabokra, és később születtek még jelentős művek. Rájuk viszont türelmesen várni kellett.

–         Hihetetlen megosztottságot okozott az Alföldi-féle István, a király. Úgy látom, már-már politikai szemmel ítélkeznek egy művészi alkotás felett. Ön ezt hogyan érzékeli?

–         Mindenféle szemmel kritizálják, csak a lényeg nincs benne. A politikai osztály nem egykönnyen adja ki a kezéből ezt a lehetőséget. Nekem a hátamon futkos a hideg, amikor elérkezik augusztus 20-a. A Kádár-rendszerben még megpróbálták a népre meg a kenyérre fektetni a hangsúlyt. A rockoperánk óta egyre inkább előtérbe kerül István személye, illetve az, amit ő létrehozott. Attól az elképesztő demagógia-sorozattól, ami a bemutató óta elhangzik bármelyik politikus szájából, hideglelést kapok. És ez politikai oldaltól független. Hisztérikus rohamot kapok, amikor azt hallom és látom, mindenki a politikusok közül görcsösen kapaszkodik a Szent Istváni örökségbe. Azok a lózungok, amiket ilyenkor felolvasnak, az embert kiborítja. Méltatni kell az első szent királyunknak a cselekedeteit, de ezekből süt az, hogy ők tudják, melyik az Istváni út, bízzunk benne, mert ő viszi tovább az örökséget. Most persze ismét kihúztam a gyufát az Alföldi Istvánjával. Rossz helyen keresgél, aki Alföldi rendezésének kritikájában nálam keres fogódzót. Náci a színpadon – mondják. Hát a pozsonyi csata óta hajtja a germán a magyart, hogy vazallusává tegye. Amikor Alföldi szabad művészeti alapokon és teljes joggal behozza egy Mercédeszben Gizellát, és náci ruhákat látunk, nekem azzal semmi bajom nincs.  Magyarázza el minden embernek külön-külön, hogy alig várta a német hogy bejöjjön 1944-ben? Ha ennyire nem akarunk szembe nézni a történelemmel, akkor fölösleges egyáltalán beszélni róla. Zseniálisnak tartom Novák Péter táltosát. Hogyan lehet füvezni – kérdik. Miért, a táltos annak idején mit csinált? Persze, bele lehet kötni, hogy miért lila az István nyakkendője, kire utal, pedig Alföldi tényleg igyekezett, hogy általános legyen a politikai mondanivalója, és ne mutasson rá valakire. Zeneszerzőként voltak hiányérzeteim, nemtetszéseim, ami a zenei részeket illeti. Elmondtam volna korábban is ha megkérdeznek, hogy nem biztos, hogy az jó, ha színészeket énekeltetünk, akik lehet, hogy nem bírják. Tisztelet a kivételnek. Én Stohl Andrást el tudtam fogadni, noha küzdött vele, de végül belefért a szerepbe. Nem számít, hogy én mit gondolok – bár némi közöm van hozzá, hiszen még élek – de a közönség véleménye számít. Ha odajönnek hozzám, és megkérdik, hogy én nem hallottam ezt-azt, vagy megmondom frankón, hogy de igen, vagy hülyének néznek. Mindenki észrevette például, hogy az Istvánt játszó Feke Pál hangja, hangerőben hozzá van „gyengítve” a Stohléhoz. Talán nem kellett volna visszaszorítani a hangját, hiszen szárnyal. Ezeket a dolgokat viszont muszáj kritikával illetni.

–         Ön, ha jól tudom, régészeti ásatásokkal is foglalkozik.

–         Az István, a király sikere kezdte felerősíteni bennem a gyerekkori élményeket, amikor apánk társasága beszélgetett magyar sorskérdésekről, a Pilisről, ahova minden évben legalább egyszer kirándultunk a szülőkkel. Azután kezdtem bele a feltárásokba, miután megerősödtem úgy anyagilag, hogy az indításánál nem szorultunk az aktuális politika támogatására. Egyébként támogatták, de rendkívül megalázó módon. De már megedződtem. Tudom, hogy állatilag irritáló az én jelenlétem sok ember számára – és itt nem kizárólag a zenei szakmára gondolok. Ki nem állhat sok hóbortos ember, aki köveken állva prédikálja, hogy az Úrjézus Krisztus is magyarul beszélt, meg hogy itt van Árpád eltemetve, meg ott van eltemetve. 2000 óta múzeumi segédlettel dolgozunk a Pomáz fölötti Holdvilág-árokban. Az ásatások azt fedik fel, hogy itt faragták a rómaiak a villák fűtésoszlopait. De az ember az összefüggéseket keresi: miért találunk a sziklák között egy szinte sértetlen római oltárkövet? Miért vannak állatáldozati csontok a kövek között?  Honnan a hun cserépmaradványok? Miért kellett ezt a római bányát teljes egészébe visszatölteni? Nos, ezek a miértek húznak bennünket előre 12 éve. Marhára izgalmas, de ellenszéltől ez sem mentes…

–         A borászat legalább ellenszélmentes?

–         Az már az! Az ellenszél ott már csak jég vagy forróság formájában jelenik meg. Jó lenne, ha esne egy kis eső, hogy ne mazsolát szüreteljünk. Ott már komoly elemekkel kell megküzdeni, de az ember ezeket évezredek óta tiszteletben tartja. Ez a hobbim egyensúlyban tart…

 

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s