Aki az Úr hangján szólt

Ki gondolta volna, hogy a Nemzet Színészének rendkívüli pályája utolsó éveiben gyakorlatilag nem volt Nemzetije? Kesergett is eleget ezen a 85 esztendeje született Sinkovits Imre, hiszen nincs sok ember ezen a világon, akinek annyira fontos lett volna a nemzet, mint neki. Később újra lett Nemzeti Színház, de ő már nem volt…

Sinkovits Imre Budapesten született 1928. szeptember 21-én. A Színművészeti Főiskolára 1947 és 1951 között járt. Ma csupán elképzelni tudjuk, mekkora tehetségként vágott neki a pályának, hiszen négy évi színjátszás után már a Jászai Mari-díj birtokosa volt. Nem véletlenül lett színész: élete folyamán többször is elmesélte, hogyan játszottak barátjával színházasdit a lakóházuk udvarán álló porolóra felakasztott szőnyeg mögé bújva. Talán nem volt véletlen, hogy legtöbbször Madáchnak Az ember tragédiáját „tűzték műsorra”, és a kis Sinkovits általában az Úr hangján szólalt meg. Hiszen ezt tette később, már a „nagy színpadon” is, hosszú évtizedeken át.

Véletlen volt, hogy lakásának ablaka a Március 15-e térre nyílott. De, amikor 1956. október 23-án megmozdult a tömeg, Sinkovits – egy szál Petőfi-kötettel a hóna alatt – lerohant az emeletről, és a Petőfi-szobor talapzatán, soha nem látott hévvel, átéléssel elszavalta a Nemzeti dalt. „Engedetlensége” miatt 1958-ban a József Attila Színházba száműzték néhány évad erejéig. Ragyogó alakítások sorával gazdagította itt is pályáját, sokszor a büntetését szintén ott töltő Darvas Ivánnal egyetemben. Egy későbbi interjúban így emlékezett: „Bárcsak Isten mindenkit úgy büntetne, mint engem. Ragyogó társulat volt a József Attila színpadán, jobbnál jobb szerepeket játszhattam.” A három testőrben egymaga játszott el huszonvalahány szerepet. Ilyet még senki sem csinált addig.

1963-ban került vissza a Nemzetibe. Fényes évtizedek következtek, csodálatos alakításokkal. Madách tragédiájának minden szerepét sorban eljátszotta – kivéve Évát. Huszonkét évadon át volt Mózes. Olyan felejthetetlen szerepekkel gazdagította, színesítette a magyar színjátszás palettáját, mint Bánk bán, Tiborc, Macbeth, Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak darabjának Czilleije, de Sade márki. Ő volt Németh László VII. Gergely pápája és számtalan Sütő András-darab főszereplője. Szívbemarkoló játéka, szuggesztív alakításai, a tűz, amellyel a színpadon égett, mindenkit magával ragadott. Méltán volt büszke a szép magyar beszédért kapott Kazinczy-díjra. Mondták, Latinovits óta senki sem szavalta olyan felemelően, magasztosan a Szózatot, mint Sinkovits.

Mindenben remekelt, amit csak elvállalt vagy ráosztottak. Kiváló filmszínész volt, bár ő csak három filmjét tartotta jelentősnek: A tizedes meg a többieket, a Két félidő a pokolbant és az Isten hozta, őrnagy urat. A sokak által lenézett szinkronizálást külön hivatásként kezelte.

A hatalmas tehetség és tudás birtokában is megmaradt szerény embernek: „Képtelen voltam bármikor is elhinni, hogy csakugyan olyan jó színész volnék, mint amilyennek olykor tartanak. Amikor egyszer a fiam azzal jött haza az iskolából, hogy valamelyik osztálytársa szeretne autogramot kérni, visszaüzentem, hogy ha az osztálytársa szülei is aláírják a nevüket egy papírra, akkor én is” – mondta egy interjúban. Édesapja egyszerű vendéglős volt – József Attila például számtalanszor megfordult nála –, és innen eredeztetette a szakma iránti alázatát Sinkovits: „Apám mindig azt kérdezte: mivel szolgálhatok? Én is. A közönséget, színházat, szakmát, országot. Soha nem kértem szerepet, szerepet soha vissza nem adtam, soha nem szóltam olyan dologba, ami nem rám tartozik. Amivel megbíztak, amit rám osztottak, amit »rendeltek nálam«, azt a legjobb tudásom szerint igyekeztem megvalósítani”.

Sinkovits Imre játszott. Élete vége felé talán túl sokat. Barátai, kollégái, családja féltette az egészségét. De ő arra született, hogy mások helyett is átéljen minden földi gyarlóságot, minden égi csodát. Halála előtt nem kevesebb, mint hat darabban játszott – felváltva. Lenyűgöző humorral rendelkezett és szívesen mókázott a színpadon is, főleg az olyan kollégákkal, akik szintén értették a tréfát. A családot és a szakmát viszont igen komolyan vette: fél évszázadot élt le felesége, Gombos Katalin színművésznő oldalán. Madách Mózesét 22 évadon át alakította, az ifjúkortól az aggastyánkorig Mózes teljes életét leélte a színpadon. Végül ő kérte a színház vezetőségét, hadd játssza a fiatal Mózest fia, Vitai András. Kissé furcsának tartotta már ő is, hogy hetvenévesen kamaszként lépjen a színpadra.

Szinte utolsó leheletéig játszott. 2001. január 16-án este a Tudóst alakította Vörösmarty Csongor és Tündéjében, senki sem gondolta, hogy ez lesz a hattyúdala. A színfalak mögött fáradtnak, betegnek látszott. A közönség mindebből semmit sem vett észre, annyira hitelesen, mély átéléssel tette a dolgát. Jelenései között – amit addig soha nem tett – leült pihenni. Kollégái aggódtak érte, de senki sem tudta, hogy mekkora a baj. Kegyes volt hozzá a sors – nem szenvedett. Csendben, méltósággal távozott az élők sorából, hogy csatlakozzon az égben egyre gyarapodó színészóriásokhoz. Végakarata szerint az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, szeretett szülei mellé.

Az élet fintora: a Nemzet Színészének nem volt Nemzeti Színháza: „Én a Nemzetiben léptem először színpadra. Főiskolásként álltam egy kandeláber mellett, és boldog volnék, ha megadatna,hogy innen is búcsúzzam. Még ha érzem is, hogy az új Nemzeti felépítését már nem fogom megérni”. Sajnos, igaza lett. 2001. január 18-án hunyt el, az új Nemzeti a következő évben nyitotta meg kapuit…

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s