Kalandtúra a városban

 

bonc

Minden nap ezerféle veszély leselkedik ránk, csoda, hogy még élünk – hangzik el az ezerféle halálmódról szóló televíziós műsorban. Gyakorló kerékpározóként mondom: naponta kerülök életveszélyes helyzetbe. Aki pedig azt gondolja, hogy ez túlzás, pattanjon fel egy drótszamárra, és tegyen egy kört bármelyik városunkban, vagy induljon útnak valamelyik toldozott-foltozott országúton.
Szűkebb hazámban, Kolozsvárott, a bicikliutak valahol a semmiben kezdődnek, és ott is érnek véget. Megy az ember nagy lelkesen száz métert, és hirtelen véget ér kereke alatt a járdán kijelölt út. Ilyenkor persze üvöltenek a testi épségüket féltő gyalogosok, rosszabb esetben megpróbálnak leszedni a járműről, hogy ott helyben móresre tanítsák a szemtelen, de gyakorlatilag ártatlan kerékpárost. Pedig csupán az történik, hogy egyik saroktól a másikig festettek utat, onnan tovább pedig már nem tartották szükségesnek. Az alibi-munka keserű levét pedig gyalogos és kerékpáros együtt iddogálja.
Menetrendszerűen fordul elő az is, hogy a kerekezőnek a kijelölt sávon gépkocsik állják útját. Mert ugye ők parkolhatnak keresztben a járdán, felhúzhatnak a falig, majd a járókelők, netán a babakocsit toló anyukák lehúznak helyettük az úttestre. És a törvény őrei úgy mennek el mellettük, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hiszen ahol a pénz, ott a hatalom. Meg a pofátlanság is… A taxisok külön kategóriát alkotnak. Ők azok, kiknek a közlekedési szabályok szinte fakultatívak, számukra a stoplámpa zöldje és pirosa nagyjából ugyanazt jelenti, és a gyalogátjáró többnyire láthatatlan. Nagyságuk előtt a szerencsétlen gyalogjárónak vagy kerékpározónak már-már le kellene borulnia. Jártam úgy, hogy a kerékpárúton álló taxis nyugodtan cigarettázott, és mikor kényszeredetten kikerültem – majdnem elütött egy szembejövő autó –, arcátlanul megjegyezte, hogy egy polgármesteri határozat értelmében Kolozsvárról kitiltották a kerékpározókat. Na, erre vagy legyint az ember, beletörődve, hogy hülyének nézik, vagy – ha olyan a vérmérséklete – felmegy benne a pumpa, és a következő alkalomkor igyekszik jól megkarcolni a taxis kocsiját.
Mivel gyakorlatilag nincsenek kerékpárosoknak kijelölt sávok a városban, a szívvel-lélekkel tekerő szerencsétlen lekényszerül az úttestre. Nagy dolog, ha néhány száz méteren nem kap egy-két infarktust. Ugyanis a gépkocsik szinte súrolják az embert, háta mögött úgy dudálnak, mint egykor a pontos időt jelző gyárak, a szemből jövők pedig öklüket rázzák a békésen kerekező irányába.
Útnak indulás előtt hasznos egy-két imát elmondani. Ütött már el parkolóból csukott szemmel kifaroló milliomos csemete, és mentem neki a járdán semmiből kinőtt beton virágtartónak.
Sebaj! Ha a mi életünkben már nem is lesznek kerékpárutak, és autópályákra sincs pénz, majd körbekerekezzük a halomszámra felépülő ortodox katedrálisokat. Ha más nem, talán a Jóisten vigyáz testi épségünkre.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s