Robert Capa, a halál fényképésze

Ki gondolta volna, hogy a 20. század egyik legnagyobb fényképésze, a száz éve született Robert Capa saját szakmai krédójának lett áldozata? Ő volt az, aki vallotta, hogy csak az a háborús kép jó, amelyik elég közelről készül. Ő annyira közel ment, hogy a taposóaknát sem vette észre. Hitvallása lett a veszte alig negyvenéves korában.
A világhírű fotós Budapesten született Friedmann Endre Ernő néven 1913. október 22-én. Ha vére nem pezseg benne, Capa megelégedhetett volna a veszélytelen és könnyed portréfotózással, hiszen szülei divatszalont vezettek Pest belvárosában, és olyan nagynevű vendégek látogatták rendszeresen a helyet, mint Kassák Lajos vagy Kepes György festőművész. Igaz, később rengeteg fotót készített hírességekről – például Gary Cooper, Ingrid Bergman, Alfred Hitchcock, John Steinbeck vagy Pablo Picasso is közéjük tartozott –, de elsősorban haditudósítóként írta be nevét a történelembe.
Vonzódása a hazárdjátékokhoz talán éppen a háborús helyszínek megörökítésére predesztinálta. Ahogyan a kártyajáték, a harcok testközeli megörökítése is rengeteg kockázattal járt – csakhogy ezúttal maga az élet volt a tét.

A haditudósító
Magyarországról szó szerint kiutasították az ifjú fényképészt: miután több rendszerellenes tüntetésen is részt vett, 1931-ben baloldali tevékenysége miatt letartóztatták, és apja közbenjárására csak azzal a feltétellel került szabadlábra, ha érettségi után azonnal elhagyja az országot. Előbb Berlinben kötött ki, ahol újságírást tanult, majd pénze fogytával Párizsba költözött, ahol összebarátkozott a 20. század másik híres magyar származású fényképészével, André Kertésszel, és itt ismerkedett meg élete nagy szerelmével, az ugyancsak fotográfus Gerda Taróval.
1935-ben felvette az André F., majd a Robert Capa nevet, a spanyol polgárháborúból küldött képes tudósításait már ezen a néven jegyezte. A második világháború kitörése előtt az Egyesült Államokba emigrált – de túlzás azt mondani, hogy Amerikában épített ki karriert. Elméletig ott élt, ám Robert Capa szüntelenül úton volt. Gyakorlatilag a 20. század közepének valamennyi nagy háborújában részt vett, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint sem volt egy született bátor ember. De a szakmája iránti szenvedély minden kishitűséget legyőzött benne: hihetetlen találékonysággal harcolta ki, hogy őt küldjék a háborúk legforróbb helyszíneire.
1938-ban már a fasizmus ellen vívott nemzetközi harc távolkeleti frontjáról, Kínából, a második világháború idején pedig a tunéziai és olaszországi harcterekről küldte fényképes haditudósításait. Az 1944-es normandiai partraszállásról készült több száz felvételéből – egy aszisztens hibájából – alig pár darab maradt meg, azok is megrongálódtak. Ez a „baleset” ihlette későbbi könyvének címét: Kissé elmosódva.

Az elmúlás közelében
Robert Capának nem csupán a háborúkban kellett megvívnia harcát: lelkiismeretével is állandó küzdelemben volt, hiszen nem egyszer haldokló, megcsonkított embereket örökített meg fényképezőgépével. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – vallotta, és valóban mindent megtett, hogy a frontvonal első soraiból írja meg, fényképezze le a háború borzalmait. A spanyol polgárháborúban egy milicistát éppen abban a pillanatában örökített meg, amikor a halálos lövést kapta, az amerikai hadsereg tagjaként pedig az elsők között szállt partra Normandiában.
A háborús riporterek örök dilemmáját Robert Capa is sokszor átélte: fotózni rendületlenül a legnagyobb tragédiákat, vagy segíteni a sebesülteknek, a menekülőknek? Igaz, a maga módján megpróbálta feldobni a katonák hangulatát, humoros történeteket mesélt, és a zsebében mindig ott lapult egy csomag cigaretta, noha ő maga nem dohányzott…
A világháború után a Szovjetunióba, majd Izraelbe utazott, és rendületlenül készítette kiváló fotóriportjait.
Utolsó megbízatása Indokínába szólította, ahol már túl közel merészkedett a halálhoz: 1954-ben a vietnami Thai Binhben taposóaknára lépett és szörnyethalt. Mindössze 40 évet élt…

Robert Capa mondta
„A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte.”
„A koncentrációs táborokban csak úgy hemzsegtek a fotóriporterek, és minden újabb kép, amely a borzalmakról készült, csak csökkentette az összhatást. Ma egy kurta napra mindenki látni akarja, mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel a táborokban, de holnap már jószerint senkit sem fog érdekelni, mi történik velük a jövőben.”
„Ami a tengert illeti, nincs helyszín, amely nála jobban őrizné titkait. A kellékek itt némán, mozdulatlanul pihennek a víz tükre alatt.”
„Egy-egy nagy esemény jól kivágott része többet képes megmutatni a valóságról olyasvalakinek, aki nem volt jelen, mint a kép egésze.”
„Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.”
„A bajok távoltartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük őket.”

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s