Széles Anna örök

Nánó Csaba

A közel egyórás beszélgetésünk alatt a magyar színház emeleti csarnokában, Széles Annát hallgatva és elnézve, talán kicsit furcsa mód, többször is eszembe jutott Juhász Gyula gyönyörű versének címe: Anna örök. Egyáltalán nem véletlenül, hiszen a művésznőt láttam játszani gyermekkoromban, kamasz éveimben, fiatalemberként és felnőttként is. Én is — mint annyi más kolozsvári rajongója — meghatódtam, amikor búcsút vett közönségétől, társaitól, rendezőitől. A darabokat, amelyekben játszott, szinte lehetetlen felsorolni, de akik látták a színpadon, örökre szívükbe zárták.

Széles Anna 1942. augusztus 24-én született Nagyváradon. 1960-ban érettségizett a váradi 4. Számú Líceumban. Elsô felvételije a színire nem sikerült — a vizsgáztató bizottság túl fiatalnak és törékenynek nyilvánította — így egy évet munkásnôként dolgozott. 1961-ben már sikerült bejutnia a marosvásárhelyi Színmûvészeti Fôiskolára. Miután 1965-ben végzett, a kolozsvári Állami Magyar Színházhoz került. 1989-ben áttelepült Magyarországra.

  1. november 9-tôl a kolozsvári Állami Magyar Színház Örökös Tagja.

— Tudom, már egészen fiatalon színésznő akart lenni…

— Fiatalon? Gyermekkoromban! Már akkor elkezdem szerepelni Nagyváradon. Volt ott egy gyerekegyüttes, melyet Nosz Bandi bácsi vezetett. A Piroska és a farkast adtuk elô, de nehogy azt hidd, hogy én kaptam a Piroska szerepét. Bandi bácsi kislánya játszotta a fôszerepet…

— Már akkor volt protekció…

— Igen. Már akkor megízlelhettem. Három- vagy négyévesen nekem a nagymama szerepe jutott. De olyan sikerem volt vele, mint életemben ritkán, pedig nem panaszkodhatom. Két dolgot már akkor megtanultam: létezik protekció a pályán, és kis szerepbôl is lehet jól alakítani és sikert kovácsolni.

Nem kérdezte senki, hogy mi akarok lenni, vagy mi nem, de én a szívem mélyén mindig tudtam. Balettórákra jártam, szüleim zongorázni adtak be. Nagyon jó hallásom volt, de az az igazság, hogy untam gyakorolni. Így is nyolc évig tanultam zongorázni, mégpedig Fischer Stefániánál, aki akkoriban Bartók Béla egyetlen élő tanítványa volt — legalábbis Nagyváradon. Amikor nem készültem, hamar kitaláltam, mit kell mondanom a tanárnônek: Stefi néni, tényleg olyan kedves ember volt Bartók Béla? Szerelmes tetszett lenni belé? Tessék már mesélni róla! Tudtam, hogy ezzel kitriblizhetem az egész órát, ugyanis könnybe lábadt a szeme, és elkezdett mesélni. Sokszor úsztam meg így az órát. Azért kénytelen voltam gyakorolni, nem is ment rosszul, de titokban mégis a balettiskolába felvételiztem.

— Ez meg is látszott pályáján, hiszen sokat táncolt, énekelt.

— Érdekes, hogy bálokon, zsúrokon, vendégségben nem szeretek táncolni, de a színpadon nagyon. Nagyon hamar megtanultam a lépéseket. Egykor Szántó Bandi állította be ôket, majd Pintér Jenô tanított be elég komoly táncokat. Nagyon élveztem és szerettem táncolni.

— Hogyan váltott zenérôl a színházra?

— Zongorázni csak úgy, mint úri kislányt taníttattak, de a fejemben soha nem fordult meg, hogy ez legyen a pályám. Tulajdonképpen nem történt semmi váltás, az elsô szerelem az mindig a színház volt. Már egész kicsi koromban különbözô színházi rendezvényeken huszár ruhában énekeltem. Még a kilincsig sem értem, amikor egy igen híres cigánydinasztia, Lakatos és zenekara lejött Váradra, és ôk kísérték az ötéves gyereket. A cigányprímás azt mondta anyukámnak: Nagyságos asszony, meglátja, ebbôl a kislányból még lesz valaki. Megérezte, hogy szeretek szerepelni és jól érzem magam a színpadon.

— Következett a fôiskola.

— A fôiskolára nem vettek fel, és nekem nagyon összetört a lelkem. Behívott az igazgató, és azt mondta, hogy feltétlenül menjek a következô évben is, mert még nagyon törékeny vagyok és nem bírnám azt a strapát, aminek ki lennék téve. Késôbb derült ki, hogy én voltam az egyetlen, akinek ezt elmondták. Hazamentem, és elmentem munkásnônek. No, nem azért, mert olyan okos voltam, de azt tanácsolták, hogyha ismét felvételizek, ne azt írjam be, hogy apám földbirtokos volt, hanem azt, hogy Széles Anna munkásnô. Akkoriban ez nagyon jól hangzott, bár mindenki tudott a származásomról. De a fôiskolán szemet hunytak, mert örvendtek, hogy ismét jelentkeztem. Szabó Lajos, akit mindenki tisztelt és szeretett, írt édesanyámnak, hogy mindenáron küldjenek vissza felvételezni. Fel is vettek elsônek.

— Milyenek voltak a fôiskolai évek?

— Tudom, erre mindenki azt válaszolja, hogy szép volt, gyönyörû volt. Az enyém inkább kalandos, zaklatott, mert annyit nem dolgoztam életemben, mint akkor. Az elsô év eltelt úgy, mint mindenkinek. De azután év végén jött egy bizottság Bukarestbôl, filmszerepre kerestek lányokat. Mondták tanáraink, hogy ne éljük nagyon bele magunkat, mert magyar lányt még soha nem választottak. Annyira nem tudtam románul, hogy amikor felmentem a színpadra és arra kértek, mosolyogjak, álltam bambán, míg egy magyar operatôr rájött, mi a baj, s szólt: mosolyogjon már. Az örömtôl, hogy végre megértettem mit akarnak, úgy elmosolyogtam magamat, hogy rögtön lehívtak próbafelvételre. Sikerült, és az elsô vakációt a tengerparton töltöttem a Tengerparti vakáció címû színes, szélesvásznú román film fôszereplôjeként. Attól kezdve tanultam, játszottam, utaztam, filmeztem. De nem szállt a fejembe a dicsôség, és erre bizonyíték, hogy amikor az Akasztottak erdejével Mamaian megnyertem a legjobb nôi alakítás díjat, ahelyett, hogy szórakoztam volna, és élveztem volna a sikert, rohantam fel a szobámba, és magoltam a tudományos szocializmust (vagy valami hasonlót). Tanáraim is örültek a sikeremnek, de nekem a tengerparton is csak a vizsgákon járt az eszem.

— Az Akasztottak erdejét Liviu Ciulei rendezte, és hatalmas sikere volt.

— Liviu Ciulei rendezte, és nagy szerencsém volt, hogy eljátszhattam a nôi fôszerepet. Ezzel a filmmel bejártam az egész világot. Másod- vagy harmadéves voltam, amikor Cannesba elkerült a film. Engem is meghívtak, elképzelhetô milyen nagy dolog volt, hiszen addig még Magyarországon sem jártam. Ott egyébként a film elnyerte a legjobb rendezés díját. Nagyon nagy figyelem övezte ottlétünket, és mondhatom, úgy bántak velünk, mint a nyugati sztárokkal. Acapulcóban is voltunk, mert ott tartják a fesztiválok fesztiválját, ami azt jelenti, hogy oda már csak a díjnyertes produkciókat hívják meg.

— Vásárhelyen kik voltak a tanárai?

— Kovács György volt az osztályvezetô tanár, asszisztense Nagy Imre. Tanított Tompa Miklós, Harag György, Tarr Laci, Bács Ferenc és Sinka Károly is.

— A fôiskola után Kolozsvárra hívták?

— Hívtak is, de én is ezt választottam. Lejött Senkálszky Bandi bácsi, két elôadásunkat nézte meg, ennek alapján hívott, és én boldogan jöttem. Ô volt az elsô igazgatóm, akivel ma már tegezôdünk és erre büszke vagyok, követte Bisztrai Mária, akit nagyon szerettem, és a mai napig „kisfiamnak” hívok, majd Kötô József. Szerencsém volt, mert mindenáron megértôek, emberségesek voltak, s bár néha nehéz volt az egyeztetés, elengedtek filmezni.

— Azonnal kapott szerepet?

— Igen. Azt hiszem, értem vették elô Thorthon Wilder: A mi kis városunk címû darabját, amiben eljátszhattam Emilyt. Szerintem ez olyan elôadás volt, hogy van ismerôsöm, aki már rég Nyugaton él, de erre az elôadásra visszaemlékszik. Volt benne egy esküvôi jelenet, amit Héjja Sándorral játszottunk. Gyönyörû, hófehér menyasszonyi ruha… Ilyen esküvô nekem az életben nem adatott meg, de megélhettem a színpadon.

— Sokan úgy vélik, hogy egy idô után beskatulyázták egy bizonyos szerepkörbe. Gondolom, Ön is érezte ezt.

— Elsôsorban én éreztem. Pedig micsoda hülyeség! Egy fiatal, szôke, törékeny lány mit játszhatott volna? Démonokat? Állandóan ilyen-olyan parókákat hordtam, mert bizonyítani akartam, hogy én mást is tudok.

— A közönség szerette ezekben a naiva szerepekben.

— A közönség kedvence mindig a jó kislány. De merem remélni, hogy késôbb más szerepkörben is szerettek.

— Mikor döntött úgy, hogy elmegy az országból?

— 1989-ben mentem el, de két évet vártam a jóváhagyásra.

— Ha jól emlékszem, volt egy búcsúelôadása is…

— Ezt azért találtam ki, hogy szépen búcsúzzam a kolozsvári közönségtôl. Azt a címet adtuk az elôadásnak: A színésznô. Szabó Ági rendezte. Nem érdekes, hogy elôször az édesapja, utoljára a lánya rendezett?

— Rendszeresen jár haza?

— Igen, Váradon van a szüleim sírja. Azután mentem el, hogy mindketten meghaltak.

— Magyarországon, úgymond, színészdömping van. Nem félt attól, hogy nem kap munkát?

— Én tudtam, hogy mire megyek, tudtam, hogy nem azért, hogy újrakezdjek egy karriert. Mûvészkörökben azért ismertek, hiszen ott is játszottam néhány filmben. Érdekes, bár a világot bejártam, Magyarországra csak akkor jutottam el, amikor filmezni hívtak. Olyan színészekkel játszottam együtt, mint Dajka Margit, Bulla Emma, Sulyok Mária, Páger Antal, aki örökbe akart fogadni, mert hasonlítottam a kisebbik lányára — persze, ez félig-meddig vicc volt —, de mondom, ilyen emberekkel hozott össze a sors. Aztán a mostani közép korosztály: Koncz Gábor, Kozák András, Madaras József, Venczel Vera, Bujtor István, Szirtes Ádám. Egy tévésorozatban Törôcsik volt az édesanyám, Mensáros Laci bácsi az apám. Ebben a sorozatban a magyar színjátszás krémje szerepelt Váradi Héditôl kezdve Zente Ferencig. Ez a hetvenes évek elején volt, és csodálatos korszaka életemnek.

— Melyik színházhoz szerzôdött?

— A Thália színházhoz, amely többször igazgatót cserélt, többször átalakult. Jelenleg nincs állandó társulata, és én amolyan szabadúszónak tekintem magam, de igazából nyugdíjba mentem.

— A kritika szereti, a közönség nagyon szereti. Mi a véleménye Széles Annának Széles Anikóról?

– Én is szeretem.

 

(Szabadság, 2000. november 10.)

 

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s