Blaha Lujza, a népszínművek primadonnája

blaha_lujza_7_1821932_7871Kilencven évvel ezelőtt hunyt el Blaha Lujza, a Nemzet Csalogánya, a 19-20. századforduló legnagyobb magyar színésznője. Háromszor ment férjhez, de színházához, a Nemzetihez élete végéig hűséges maradt.

„Végre eljött a nagy nap. Ma léptem föl először Debrecenben. Szerepemet úgy tudtam, mint a Miatyánkot. Az ének nagyon könnyen megy, sőt, a próbákon meg is tapsolt a személyzet. Édes jó anyám és én megvarrtuk a ruhákat. Bokorugrós, félgyász, jó ráncos felsőszoknya, egyszerű kis ingváll, jó bő ujjakkal, bő fekete kötényke, nyakba való babos kendő, kordován fekete csizma – ebből állott az öltözetem. Este, amikor ezt mind felszedtem magamra, olyan jól, olyan töltötten néztem ki, hogy örömömben megcsókoltam a tükröt…”
(Blaha Lujza naplójából)

Apja, Reindl Sándor, őrmesteri rangban harcolt a szabadságharc alatt a magyar honvéd hadseregben. A világosi fegyverletétel után menekülnie kellett, így beállt feleségével, Ponti Lujza színésznővel a Láng Boldizsár által vezetett vándor színtársulatba. Vándorlásaik során, 1850. szeptember 8-án, Rimaszombat egyik városszéli házában született meg lányuk, a kis Reindl Ludovika, akit anyja neve után Lujzának szólítottak, és aki meg is tartotta ezt a nevet egy életen át.
Reindl Lujzika jóformán a színházban nőtt fel. Prielle Cornélia, aki szintén a Láng színtársulatnak a tagja volt – mellesleg Petőfi Sándor egykori jegyese -, ölében dajkálta. Próbák közben a kulisszák mögött dalolgatott, vagy együtt játszott a falusi gyerekekkel, és tőlük tanult újabb és újabb nótákat. 1855-ben, alig ötévesen lépett először színpadra Mezőtúron, felvonásközökben énekelt. Fekete szemű, mosolygós kislány volt, szép hangon énekelt – tetszett is a nagyérdeműnek. Úgy tűnt, felhőtlen a gyermekkora, pedig: „Én mindig éhes vagyok” – írta naplójában Blaha Lujza.
Apja művészneve után Várai Lujza néven szerepelt a kislány, majd – miután fiatalon meghalt a papa – gyámapja után Kölesi Lujza néven került színpadra.
1864 őszén a neves színházi szakember Molnár György társulatával Szabadkára érkezett a szinte még gyerek Lujza. Ott a színház zenés előadásait katonabanda kísérte, egy bizonyos Jan Blaha úr vezényletével, aki cseh származású osztrák ember volt. Feltűnt neki Lujza szép, tisztán csengő hangja, muzikalitása, felszabadult játéka. Blaha gondosan tanította Lujzát, a leckék vége pedig az lett, hogy megkérte a kezét. A lány tizenöt éves, Jan (János) Blaha huszonegy évvel idősebb nála. A Blaha névről – bár nemsokára, mindössze 19 évesen megözvegyült – Lujza többet nem mondott le.
Gróf Zichy Jenő, a művészetpártoló mágnás Nagyváradon látta a művésznőt, és lelkesen támogatta azt a tervet, hogy Blaha Lujza a Nemzeti Színházba kerüljön. 1871-ben Szigligeti Ede le is szerződtette népszínmű-, operett-és operaénekesnek. Hamarosan ismét férjhez ment, méghozzá kétszer: 1875-ben Soldos János földbirtokoshoz, majd 1881-ben báró Splényi Ödön felesége lett.
Bemutatkozásáról a Nemzetiben, az akkori szemtanú, Kéry Gyula írta: „…üdeséggel, egyszerűséggel, szívhez szólóan játszott.” Egy másik, ezúttal névtelennek maradt kritikus a következőket jegyezte le Blaha Lujza játékáról: „Idealizálni és mégis természetesnek maradni, ez Blaha Lujza természete. Művészi gondolkodása felolvad természetességében. Ez magyarázza meg az általános hatást, mely lankadatlan él mindenkiben, megragad mindenkit, akár lássa először, akár századszor, mindig ugyanolyan erős, ugyanolyan teljes.” A Tündérlak Magyarhonban című népszínműben Marcsa szerepét játszotta ekkor, a bemutatkozást sem ő, sem a közönség soha nem felejtette el.
Kissé túlozva, de kijelenthetjük, hogy valójában Blaha Lujzának épült az egykori Népszínház. Az 1875-ben megnyílt színház célja az volt, hogy a népszínműnek, mely nem fért már el a Nemzeti műsorában, hajlékot teremtsen. Blaháné viszont egyet jelentett a népszínművel. Idővel, az új igényeknek megfelelően, Blaha Lujza váltott, és vezető alakja lett a magyar operett-művészetnek is. A Vasárnapi Újság korabeli cikkében így írt róla: „Blahánénak, a Nemzeti Színház oly általánosan, s oly méltán kedvelt népszínmű-énekesnőjének a Finom Rózsi nem egyetlen kitűnő szerepe. Valamennyi népszínműben Ő a királyné parasztruhában, még a Nagyapóban is, ahol mint parasztlány a legkedvesebb, A szökött katona Julcsájában a czifra pesti ruhából visszavágyik a falusi ingvállba s a városi társalgásnál sokkal jobban rámegy a szája a nemzeti dalra. A Huszárcsíny markotányosnéja, a Tündérlak Marcsája, a Csikós Rózsija s a többi mind, mind oly neki valók, mind oly egész, oly kedves bennök, hogy aki látta, s hallotta, sohase megy ki a fejéből. A Háromszéki lányok Katicája, a székely katona-lányok eredetiségével lep meg, mely székelyes kiejtésében épp oly határozottan nyilatkozik, mint gyönyörű dalaiban. A Panna-asszony Ceciljeként légies finomságával igazi természetességet egyesít.” Egyszóval a kritika és a közönség kora legkiválóbb színésznőjeként tartotta számon, Jászai Mari mellett.
1901-ben indította útjára a Nemzeti Színház az örökös tagság intézményét, a kitüntető címet elsőként Blaha Lujza kapta meg.
Viszonylag fiatalon, 51 évesen visszavonult a vendégjátékoktól, és turnézni sem járt már. 1909-ben meghalt harmadik férje, a megrázkódtatás Blaha Lujzát visszavonulásra késztette. Sokáig nem lépett fel, majd 1912-ben néhányszor közkívánatra játszott A piros bugyellárisban. Utoljára Garamszeghy Sándor Matyólakodalom című darabjában lépett fel, amit rövidesen Blaha visszavonulása miatt le kellett venni a műsorról.
Az első világháború alatt néhányszor még fellépett, de inkább kedveltetésből járt el a Magyar Színházba, ahol unokája, Blaha Gitta szereplését követte nyomon.
Utoljára 1923-ban lépett színpadra a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen. A filmezéstől idegenkedett, zavarta a hangnélküliség, az erőteljes maszkírozás, a mozdulatok groteszksége. Visszavonulását követően egyszer mégis kamera elé állt. 73 éves korában az Országos Színészegyesület örökös tagjává avatta. Tulajdonképpen 1914-től visszavonultan élt, nővérével, majdan Manci nevű kis unokájával, balatonfüredi házát eladva, az ún. Szelényi-házban levő lakásában. Agyára húzódó betegsége egyre erősödött, szervezete legyengült, többnyire a lakásában élt. 1925. szeptember 25-én ünnepelte meg a 75. születésnapját, cigányzenekar adott szerenádot, ám a nagyasszony hamar elfáradt, s visszavonult. Ablakából hosszan nézte egykori színházát.
Egy végzetes tüdőgyulladás vette le végleg a lábáról, amiből fölépült ugyan, de ágyhoz kötötten élt attól fogva haláláig. 1926. január 18-án, 76 éves korában hunyt el a magyar színészet Nagyasszonya tüdőgyulladásban. A Nemzet Csalogányát örök nyugalomra a Kerepesi temetőbe helyzeték, sírja Jókai és Ady nyughelye mellett található. Naplójának utolsó sorai a következők: „És ha – amint érzem – az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tőlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hova vigye: Koszorús költőnk Jókai Mór sírjának szomszédságába, ahová magam kívánkoztam… Lejár az időm…”

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s