Kolozsvár: széttört szobrok, ledöntött jelképek

750_001A kiegyezést követő évtizedekben Kolozsvár is gyors fejlődésnek indult. Trianonig töretlenül épült és szépült a város, szobrokkal övezet terek, parkok, sétányok jöttek létre. Az 1918-as román megszállás olyan rombolással járt együtt, amelynek épített örökségünk, szobraink jelentős része áldozatául esett.

Nem véletlenül nevezik történelmi idők óta Kolozsvárt kincses városnak. Ha csak az Óvárat vagy a Mátyás teret, esetleg a Házsongárdi temetőt látogatjuk meg, a kincses jelző mindjárt értelmet nyer. Igaz, az utóbbi évtizedekben sokat veszített fényéből a város – a Főtér már nem is hasonlít egykori önmagára, a temetőbe idegenek hantjai túrják ki az ősi sírokat -, a betelepített románok pedig lépten-nyomon szeretnék bebizonyítani, hogy ki az úr a hazában.
Kolozsvár – ahogyan Erdély és a Monarchia többi része – a kiegyezés utáni években, a 19. század végén, a 20. század elején indult el igazán a fejlődés útján. Politikai, adminisztratív, gazdasági és kultúrális szempontokból soha nem látott csúcsokra jutott. A Szamos partján is sorra alakultak az ipari cégek, így többek között a papírgyár, a téglagyár, a vasgyár, a villamosművek, a szeszgyár, a bőrgyár és a gyufagyár, megépült a Nemzeti Színház, a törvényszék épülete, iskolák kaptak vadonat új otthont, sorra nyitották kapuikat a szállodák, ugyanakkor tizenhét hitelintézet állt a vállalkozók rendelkezésére.
1869-től a petróleumlámpákat a gázvilágítás váltotta fel Kolozsváron. Miután 1906-ban egy belga cég erőművet épített a Hideg-Szamoson, egy év múlva már 218 utcában 1416 villanyégő volt. 1893-ban modern telefonhálózat létesült. 1879 és 1908 között a város kétmillió koronát fordított az infrastrukturális beruházásokra. 1900-ban Kolozsvár 12 900 lakására 589 fürdőszoba jutott, ezzel országosan a második helyen állt Budapest mögött.
1910-ben a kincses város 60 808 lakosából 50 704 magyar, 7562 román volt. Trianon után, elsősorban a kommunisták által az 50-es, 60-as évek iparosítása és az erőszakos betelepítések következtében a nemzetiségek aránya teljesen felborult: ma már Kolozsvár lakosságának alig 16 százaléka magyar.

Békét prédikáltak, rombolni jöttek

Kolozsvár megszállására 1918. december 24-én délben került sor. A magyar hadsereg által előzőleg már kiürített várost a Gherescu ezredes által vezetett 7. román hadosztály két üteg tüzérséggel felszerelt, mintegy 4.000 fős hadereje szállta meg. A város magyar elöljárói előtt a román ezredes kijelentette, hogy „meggyőződhet róla Kolozsvár városa, hogy nem mint ellenség jövünk, hanem mint a lakosság jó barátja. Hangsúlyozom, hogy én és a királyi csapatok csak békét teremteni és a rend fenntartására jöttünk.” Hamarosan kiderült, a román katona szavai mesébeillőek voltak, nem telt el sok idő, és „béketeremtés” helyett elkezdődött a pusztítás.
A 20. század első éveiben Kolozsváron szebbnél szebb tereket, sétányokat, parkokat hozott létre a város magyar vezetése. A Sétatér fái alatt urak és úrhölgyek sétálgattak, szemben a parkkal már megynyitotta kapuit a nyári színkör. A terek, a parkok szímbólumokat kaptak, híres kolozsváriakra, kolozsvárt éríntő jelentős eseményekre emlkeztető szobrok nyerték el méltó helyüket városszerte. A Trianon utáni új hatalomnak természetesen nem tetszett, hogy Kolozsvárott gyakorlatilag minden a várost felépítő és gondozó magyarságra emlékeztette a lakosságot. Ha addig az „építés” volt a jelszó, elérkezett a román rombolás ideje. Eltekintve attól, hogy minden intézményt elvettek a magyaroktól, élükre saját embereiket helyezték, épített örökségünkben visszafordíthatatlan pusztítást végeztek.

Porba hulló szobrok

Aki keletről érkezett a városba, óhatatlanul átutazott a Magyar utcán. Az utca déli során terjeszkedett el a Fejedelmi kertnek nevezett városi közkert, ahol a honfoglalás történetéből ismert hét vezér szobra állt. Korabeli dokumentumokból lehet tudni, hogy 1827-ben a vezérek szobrai a kert bejáratát díszítették. Miután a telek beépült, a vezérek szobrai előbb a Házsongárdi temetőbe kerültek, későb a Sétatér elejét díszítették, majd végső helyükre, a Fellegvár felé vezető út végébe helyzték őket. 1892-ben az erdélyi románság vezetői memorandumban fordultak I. Ferenc Józsefhez, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójához, melyben a magyarokéval megegyező nemzetiségi jogokat, illetve a zaklatás és az elmagyarosítási kísérletek megszüntetését követelték. 1894-ben a memorandistákat Kolozsváron fogták perbe és ítélték el, és bár rövid idő ellteltével kiszabadultak, a város román lakossága bosszújának a hét vezér szobrai is áldozatul estek. 1902-ben már csak négy volt meg belőlük, 1920-ban pedig a román városvezetés azt is nyomtalanul eltüntette, ami még megmaradt belőlük.
Szitén teljese egészében sikerült elpusztítzaniuk a II. Rákóczi György kolozsvár melletti, a törökökkel vívott győztes csatájára emlékeztető emlékoszlopot is. A trianon után felbátorodott románok 1921. augusztusában megrongálták a talapzatát, majd az 1970-es évek közepén a szétvert emlékművet az országút védőtöltésébe építették be.
Talán még a tőzsgyökeres kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy a várost egykoron egy Széchenyi-szobor is díszítette. Mi több, egyike volt Kolozsvár első világi köztéri szobrainak. A Klősz József szobrász által faragott, és 1867-ben felvatott alkotás a város egyik közkútjának peremén állt. 1919. tavaszán román fiatalok ledöntötték, majd 1921-ben a városvezetés végleg eltávolította a mai Széchenyi-térről. Bár 1943-ben visszakerült a helyére, a háború után végleg nyoma veszett.
Erzsébet királyné, a közkedvelt Sissi emlékét idézte a Fellegváron róla mintázott szobor. Alkotója Stróbl Alajos volt, a talapzatot a város híres építésze, Pákei Lajos tervezte. Pompás ünnepség keretében 191. június 16-án avatták fel. 1919-ben a bevonuló románok ledöntötték, csupán megsérült, elhanyagolt talapzata áll ma is. Néhány éve szóba került a Sissi-szobor újjáavatása, el is készült mása. Időközben a kolozsvári Szépművészeti Múzeum egyik raktárának mélyéről előkerült az eredeti Erzsébet-fej, ám ahogyan a mai városvezetés (is) viszonyul mindenhez, ami a magyar mútra emlékeztet, még sokáig kell várjunk, hogy régi pompájában láthassuk a szobrot.
1902-ben avatták fel a Ferenc József Tudományegyetem szobordíszes főbejárati szárnyát. Mayer Ede szobrász kompozíciójának főalakja maga Ferenc József volt. Az egyetemet átvevő román hatóságoknak ezt is sikerült tönkretenniük: 1920. január 30-án az uralkodó fejét egyszerűen lefűrészelték, mjad 1925-ben az egész szoborcsoportot eltűntették.

Mátyás sem úszta meg

A Főtér délkeleti sarkán állt egykoron a Kárpátok őre. A székelykapura emlékeztető keretben álló katona-szobor a fiatalon elhunyt kolozsvári szobrász, Szeszák Ferenc alkotása volt. Talán ez akadt meg a leghamarabb a bevonuló románok torkán: már 1919. áprilisában ledöntötték és darabjaira törték. Szegény Szeszák másik két jelentős szobra sem kerülte ki a rombolást: a Hunyadi-téri Nemzeti Színház homlokzatán található, Wesselényi Miklóst és Jósika Miklóst ábrázoló szobrait is ledöntötte 1919-ben a román hatalom.
1876-ban állítottak szobrot Gyulai Ferenc színésznek és színházigazgatónak a Farkas-utcai kőszínház elé. Az alkotás Huszár Adolf szobrász munkáját dícsérte, és nagy ünnepség keretében avatták fel. 1919-ben ezt is eltávolították, gyakorlatilag a szobornak nyoma sem maradt.
Mátyás király kolozsvári szobrát egy világ csodálja, Fadrusz János alkotása egyike a legszebb köztéri szobroknak Európában. De, hogy hajszálon múlott, hogy még ma is csodájára járhatunk, arról keveset beszélnek a krónikák. 1919-ben azzal kezdék a szoborcsoport meggyalázását, hogy a bevonuló románok összetörték a Pákei Lajos által tervezett talapzat magyar címerét, egyik mellékalakjának, Magyar Balázsnak a sarkantyúit, kardját, megrongálták. Ugyanebben az évben Kolozsvár melleti román parasztok a király bronzalakját ökörfogattal próbálták ledönteni – hál Istennek nem sikerült. A magyar állam, hogy megmentese a pusztulástól, 1921-ben el is akarta vitetni Mátyást Kolozsvárról, de a szándék eredménytelen maradt. A város vezetése soha nem fordított különösebb figyelmet a szoborcsoportra, román nemzeti ünnepeken divatos volt felmászni rá, és hol a talapzatot rongálták meg, hol valamelyik vezérből törtek le egy darabot. 1990. után hatalmas zászlórudakon lengő román lobogók jelentek meg a magyar király körül, a tér padjait és szemetes ládáit (!) piros-sárga-kékre festették. A Főtéren, a szoborcsport előtt régészárkok jelentek meg (veszélybe hozva annak egyensúlyát), és ismét felmerült az eszement ötlet, hogy Mátyást és vezéreit be kellene olvasztani. Mátyás szerencsére ezt is túlélte, ma már felújítva tekint lováról a Házsongárdi temető irányába.
Több évszázadon át épült, szépült Kolozsvár ahhoz, hogy történelmi léptékben mérve percek alatt sikerüljön szétrombolni jelentős jelképeit, őseinkre emlékeztető szimbólúmait.
Ma már, sajnos, csak képeslapokon láthatjuk azt a kort, amikor még építeni vágytak a város lakói, és nem a pusztítás ösztöne vezérelte őket.

*Irodalom: Murádin Jenő: A megsebzett szobor, Kriterion Kiadó Kolozsvár, 2008.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s