Barguzini történet

Igen csak kalandos úton – melynek részleteivel nem untatom az olvasót, elég az hozzá, hogy az utat titokzatos balesetek, halálesetek és egyéb tragédiák kísérték – nemrég kaptam kézhez gróf dr. Babóczky Elemér korabeli feljegyzéseit a cári Oroszországban, 1852-ben tett útjáról. A legérdekesebb része egy beszélgetés (akár interjúnak is nevezhető) leírása, amit bizonyos Alexander Petroviccsal folytatott Barguzinban. Íme az ominózus részlet az írásokból:

„Én, gróf dr. Babóczy Elemér, a Leülepedett Üledékek és Szénsavas Folyóvizek felügyelője, Isten akaratából Barguzinba érkeztem 1852 őszén. Mivel semmi keresnivalóm nem volt e vidéken, jóformán egy ideig tengtem, aztán még több ideig lengtem ide meg oda. Egyszer követ dobtam a patakba, mire nagy ordítást hallottam. Egy magából kikelt, rozsdás karddal hadonászó emberke rohant ki a vízből, megmagyarázhatatlan módon magyarul káromkodva. Azon nyomban eliszkoltam onnan, de később ismét megláttam, amint elgondolkodva ült egy kövön. Bátorkodtam megszólítani:
– Dr. Babóczy a neve szerénységemnek, fogadja bocsánattal uram, hogy megszólítom, de furdalja az oldalamat egy kérdés: elárulja, min töpreng?
– Alexander Petrovics vagyok, de voltam más is – mutatkozott be a titokzatos idegen. – Nézze, jó ember, egy gondolat bánt engemet…
– Elárulná, miről van szó?
– Uram, sok mindenről. Példának okáért, hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, s minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Nos, ön tudja?
Természetesen nem tudtam. Meg is jegyeztem:
– Látom Önnek a filozofálás életcél.
– Az életcél boldogság, de elébb, fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, úgy ingyen ahhoz senki sem jut el…
Szavaiból azonnal rájöttem, hogy nagy emberrel van dolgom, noha első látásra kicsinek, szegénynek és elkeseredettnek látszott. Immár meg voltam győződve, hazánkfia, feltettem a kézenfekvő kérdést, tudniillik miképp keveredett el ilyen távolra hazájától?
– Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, s odahagytam őslakom s anyámat – válaszolta könnyes szemekkel.
– Felesége van?
– Volt. Hiszen nem is tudja a nőtelen, mi az igazi szerelem; hogy tudná az istenadta? Mégcsak akkor tanulgatja.
Ekkor vettem észre mennyire sovány, kíváncsi lettem, van-e elég betevője?
– Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk – mondta, és láttam rajta, ezt komolyan is gondolja. Az idő sürgetett, indulnom kellett messze keletre, ezért megkérdeztem, mit üzen haza?
– Jó anyámnak mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen útazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, mert fiának kedvez a szerencse. Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, megrepedne a szive szegénynek!”

Eddig tart a gróf doktor írása. Később utóiratot is fűzött hozzá:
„Sok-sok évig voltam távol hazámtól, csak hazatértem után került kezembe egy könyv, melyet bizonyos Petőfi írt. A sorok kísértetiesen hasonlítottak arra, amit a barguzni idegen mondott nékem. Talán majd egyszer megkeresem még a messze távolba szakadt hazánkfiát, hadd tisztázzuk a dolgokat…”

Babóczy feljegyzései itt hirtelen félbe szakadnak. Sajnos, elütötte az első villamos, amely elindult felé….

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s