Húsz percig tapsolt a közönség

 

— Elek Károly táncoskomikus –

Ismerősök, ismeretlenek tisztelettel köszöntik utcán, piacon, bármerre jár. Nem volt könnyű felemelkednie erre a szintre, de a nehéz, és főleg becsületes munka meghozta számára a közönség szeretetét, elismerését. Talán csak a hivatalosságok néznek kicsit el a feje fölött.

elek

 

1935. április 6-án (pénteken reggel hat órakor — tette hozzá) született Nagykárolyban. Erre a mai napig büszke. Iskolai éveit a piarista gimnáziumban járta. Tizenkét évesen már dolgozott. Volt esztergályos, újságíró, majd újból vasmegmunkáló. Az I. C. Frimu vállalatnál koporsókat festett. Felkerülve Kolozsvárra szintén esztergályos, majd karbantartó festő lett a Herbák-gyárban. 1960 és 1991 között volt az Állami Magyar Opera tagja. Élete nem egy újságoldalt, inkább regényt érdemelne.

 

— Rendkívül népszerű ember vagy. Hogyan viseled?

— A népszerűséget, szerintem, mindig könnyű elviselni, bár nagyon sok kell ahhoz, hogy az ember népszerű legyen. Sokáig nem is akartam tudomásul venni. Idestova negyven éve az operánál vagyok, tíz éve nyugdíjas, de azóta is szerencsémre be-behívnak. Ma már ritkábban, annál is inkább, mivel betöltöttem a 65. évet. Az operának sem nagyon van lehetősége, szegényes pénzügyi keretből élnek. Visszatérve kérdésedre: ismétlem, sokszor észre sem akartam venni, hogy szeret a közönség. Most már merem ezt állítani, mert visszajelzések érkeztek a nézőtérről, a helymutatóktól, és nem utolsósorban a kasszásnőktől, akik elmondták, hogy megtörtént, amikor nem én játszottam, visszakérték a jegy árát. Ez számomra elégtétel. Sok nagy elődömtől hallottam, hogy annál boldogabb ember nincs, mint aki azt csinálhat életében, amit szeret. Hogy az eredménye mi, hogy élhetnék egy kicsit kényelmesebben, az nem ide tartozik. Sokan mondják: hát igen, járt Amerikában, Kanadában. Bár soha ne mentem volna, vagy soha ne láttam volna, és nyugodtabb életem lenne.

— Ízes beszédeden érződik, hogy nem vagy kolozsvári…

— Nagykárolyból indultam, és ez mindig érződött beszédemen. Annak idején, amikor a Mágnás Miskát csináltam — ez volt és maradt a legnagyobb szerepem —, nem kellett sokat hozzájátszanom, mert parasztosan jól beszéltem. Cigányt vagy parasztot tudtam a legjobban alakítani. Rengeteget dolgoztam, a festőszakmát tizenhárom-tizenégy éves koromtól húszéves koromig tanultam meg, és abban az időben Nagykároly környéki falvakban dolgoztunk. A falusi ember közel állt hozzám, mert láttam, hogyan él, láttam a szokásait. Én nem voltam Vas megyei gyermek a Mágnás Miskában, de igyekeztem parasztgyermek maradni. Nagykároly környéki paraszt, nem más. Voltak kollégáim, akiknek mondtam: nem baj, hogy nem vagy Vas megyei, de legalább odavaló paraszt legyél, ahová való vagy, és akkor az a Mágnás nagyon jó. Mikor ide kerültem, jobban érződött beszédemen ez az alföldi íz, és nem is nagyon akartam én ezt levetkőzni.

— Bevallottad, hogy nem nagyon szeretsz interjúkat adni.

— Nem, mert ilyenkor be kell vallani azt, hogy milyen végzettséged van, és hiába tettem ki a lelkemet is azért, hogy a közönség elég hosszú távon megszeressen. A háború miatt nem adatott meg, hogy tanuljak, utána meg jött a kommunizmus, és nem volt rá módom. Nekem pénzt kellett keresnem. Édesapámat elvitték munkaszolgálatra, hárman voltunk otthon. Testvéreim jól-rosszul leérettségiztek. Én viszont, hozzá kell tennem, nem is nagyon szerettem tanulni. Tizenhárom évesen festeni jártam, megvolt a kis kosztom, a kis zsebpénzem, utána már nem nagyon akaródzott tanulni.

— A festésen kívül még említettél egy-két szakmát…

— Mondhatnék ötöt is. Nekem szobafestői munkakönyvem van. Mielőtt az operához kerültem, a Herbákban esztergályosként dolgoztam, az alkatrészműhelyben, revolverpadon. Arról is van munkakönyvem. Nekem mindenről van munkakönyvem, csak amit negyven évig végeztem, a táncoskomikusságról és az éneklésről, arról nincs. Sajnos. Nem olyan régen jártam a Brassaiban, ahol a fiam végzett, és a titkárságon kiadták az én papírjaimat, amik jó húsz-huszönöt éve bent vannak. Tudniillik én is elindultam, hogy letegyem legalább az érettségit, de abban az időben sajnos úgy volt, hogy még a legjobb kolléga sem tűrte el, hogy helyettem is ordítson meg énekeljen, amíg az érettségimet intézem. Nem tudtam iskolába járni, mert olyan előadások voltak, mint a Bolygó hollandi, a Mesterdalnokok, Turandott, Pikk-dáma és sok más. Az én szólamomban nyolcan vagy tízen voltunk, mégsem tudtak nélkülözni. Ennek iszom most a levét. Én soha nem számoltam a kétszavas szerepeimet, de Szabó Gyuszi után az operett-irodalom összes nagy táncoskomikus szerepeit eljátszottam. Mégis úgy jöttem el harminchat év után mint énekkari tag. Ha csak az a kevés jó volna a rossz nélkül, akkor sem kezdeném újra. Bár azt állítom, hogy annál boldogabb ember nincs, mint amikor valaki azt csinálhatja az életben, amit szeret. Én nagyon szerettem, amit csináltam. Eljöttem nyugdíjba, és húsz percig tapsolt a közönség. Azt mondom a kollégáknak: csinálják ők is utánam, és dicsekedjenek vele. Mert én nem dicsekedhetem, hogy ötmillió lej nyugdíjam van vagy akár kettő. Nem tudok azzal eldicsekedni, hogy nyugati kocsikban száguldok, én nem tudok avval sem eldicsekedni, hogy kifizetett tömbházlakásom van, mert bérbe lakom, és ki tudja, meddig engedik. De azzal el tudok dicsekedni, hogy azt csináltam, amit szeretek. Becsülettel felneveltem két gyermeket, de úgy, hogy délelőtt énekeltem, délután meg festőként dolgoztam.

— Hogyan alakult úgy az életed, hogy végül énekes lettél?

— Lehet, hogy én is elmondtam már, de másoktól is hallottam, hogy hamarabb tudott énekelni, mint beszélni. Ez majdnem így is volt. Anyám bejárónő volt, apám suszterember, nem volt akkoriban napközi, óvodába vittek. Ott játszottunk betlehemesdit, én voltam a Jézuska. Nem tudtam még rendesen beszélni sem, de már énekeltem „betlehemi hercegecske” helyett, betlehemi hörcsögecske. Nagykárolyban ma is — hatvan év után — vannak barátok, akik „kiselek, a hörcsög”-nek ismernek. Az óvodából hazafele is énekelgettem, a szomszédok mondták: na, jön az énekes Karcsi. Mindig kaptam tőlük gyümölcsöt meg egyebeket. Négyéves voltam, amikor János vitézt énekeltem. Így ment ez tovább műkedvelő szinten. 18 éves voltam, amikor Nagykárolyban a Csárdáskirálynőben a Bónit játszottam. Ott olyan műkedvelői gárda volt, amit irigyelni lehet. Ezt olyan ember tudja bizonyítani, mint Ruha Pista, aki szintén nyagykárolyi. Együtt nőttünk fel, szomszédok voltunk. Nagyon sok előadásban játszott mint vendég, sokszor hazajött kisegíteni bennünket. Azután elvittek katonának. A katonaságnál — gondold el, még most sem tudok rendesen románul — magyar népdalénekesként bekerültem a hadsereg együttesébe. Amikor hazajöttem, visszakerültem a Herbákba. Sokszor megálltam a hirdetőoszlopok előtt, és mondtam magamban: Istenem, ha én egyszer oda jutnék, hogy egy kétszavas szerepet kapjak! Volt ebben egy olyan — már elvált ember voltam — , hogy szerettem volna megmutatni, fennmaradok a víz tetején, mint a dugó. S hála a Jóistennek, fenn is maradtam. Ha hiszed, ha nem, ha fejre állok, C-t most is énekelek. Mégis, huszonöt-huszonhat éves koromban, négyszer vagy ötször felvételiztem, míg felvettek az énekkarba. Kidobtak az ajtón, visszamentem az ablakon. Érdekes módon, amikor fölvettek, akkor énekelni se tudtam, mert jöttem Károlyból, és végig az ablaknál ültem. Úgy lerekedtem, hogy szólni sem tudtam. Elmentem a vizsgára, és mondtam: elvtársak, engem már tetszettek hallani ötször vagy hatszor énekelni. Most nincs hangom, mert berekedtem. Akkor vettek fel.

— Kit tartasz mesterednek vagy példaképednek?

— Nekem Sárdi János az Istenem, a Máriám volt, amióta a színpadra kerültem. Imádtam őt, és imádni fogom, ameddig élek. Mások elég sokat kritizálták, de szerintem Magyarországon nem lesz még egy olyan paraszt-bonviván, mint amilyen ő volt. Senki külföldinek nem maradt meg Kolozsváron úgy a neve, mint neki. Ô az, akit példaképemnek tartok, bár mindig tudtam, hogy még a bokájáig sem érek.

Tanulni nem tanultam, bár Mircea Breazu mester engem ingyen akart tanítani. Gyere, fiam — mondta —, semmit sem kell fizess, de hadd tanítsalak. Kétszer el is mentem, nagyszerű dolgokat mondott, amiből én egy szót nem értettem. Amit tanultam, autodidakta módon tettem. Féltem, ha elmegyek, akkor úgy elteszik a hangomat, hogy többé nem lesz. Sokan megjárták, hogy ide tették, oda tették a hangját, és egyszer csak nem volt semmi. A táncos-komikusi pályán szégyent nem vallottam a hangommal.

— A tánc is úgy magától jött?

— Nézd, a tánccal kapcsolatban: készítettük a Rozikát. Kicsi szerep, de nagyon össze kell szedd magad, hogy valami kijöjjön belőle. Van benne egy oroszos tánc, amit én Nagykárolyból a gombgyárból hoztam. Persze a Rozika előtt jó húsz évvel táncoltam, de betettem magamtól, hogy ne kelljen mást tanuljak. Olyan jól bejöttek azok a figurák, hogy a közönség végig tapsolt. Szabó Gyuszi nagyon jó táncos volt, ô a balettkarból került ki. Amennyivel jobban táncolt nálam, én igyekeztem annál jobban énekelni. Volt közönség, aki csak Gyusziért ment el, volt, aki csak Elek Karcsiért.

— Volt köztetek versengés?

— Nemigen volt. Gyuszi nem volt az az ember. Lehet, engem figyelembe se vett.

— Egy elég rossz perióduson is átestél.

— A színpadnak „köszönhetem”, hogy idegszanatóriumba kerültem. Visszatérő depresszióval évek óta csak tornázom magam felfelé, mert ebből kigyógyulni nem lehet, csak megtanulni vele élni. Megmondom azt is, hogy miért a színpad a „hibás”. Hiába mondják, hogy az operett egy könnyű műfaj. Dehogy könnyű! Én olyan embert is ismerek, aki inkább hatvanszor ledirigál egy operát, mint egy operettet. Tehát nem könnyű műfaj, hiába rúgnak belé. Két-három hónapba beletelt, míg kihoztunk egy operettet. Én végig ott ültem a nézőtéren, mert sok mindent meg lehet így is tanulni. Amiről látod, hogy nagyon rossz, azt te nem használod fel. Nekem mindig két próba után kellett a színpadra vonulnom, és elvárták tőlem — nem azt, hogy úgy csináljam, mint a kollégám — , hogy mást csináljak, más legyek. Igyekeztem is mindig más lenni a színpadon, de ugyanakkor megmaradni annak, aki voltam. De a kevés próba utáni előadás mind ráment az idegeimre. A családban jött egy halálozás, azután még egy, és egyszer csak szépen összeroppantam. Átvészeltem, de nem volt könnyű dolog. Viccelek, hülyéskedek, de mindig hozzáteszem: hátha még nem volnék depressziós.

— Sokat rendezett Horváth Béla. Milyen volt vele a munka?

— Ha a falra nézel, láthatod: ott van Sárdi, Ruha Pista és Horváth Béla. A Jóisten nyugtassa, mert egy áldott jó ember volt. Szigorú volt, de ismét elmondom, amit már sokszor mondtam: mikor két próba után el kellett játszanom a Mágnás Miskát, ami nem egy kis szerep, pláné, egy ilyen Herbákos kis koporsófestőnek, mondom Bélának: csak kétszer próbáltam. Erre azt mondja: tudod mit, öregem? Bedobunk a vízbe, aztán te ússzál. Igyekeztem is úszni. Ez volt az egyetlen előadás, amit számoltam: 356-szor játszottam. Hatvanöt évesen Kovács Lenkével még eljátszottam, és nem is vallottunk szégyent.

— Nem lehet megunni?

— Soha. A 300. előadás előtt is éppolyan lámpalázas voltam, mint az első előtt. Egyfolytában dolgoztunk az operánál, el voltunk foglalva, de megvolt a megbecsülés a közönség részéről. Nem tudom elképzelni azt, hogy például Magyarországon elmenjek meginni egy pohár sört, és egy embert ne ismerjek. A legnagyobb fizettség, Csaba, az, hogy itt nem tudok kimenni az utcára úgy, hogy két perc alatt ne találkozzam valakivel, aki rám köszön. Az más, hogy minden tizedikből egyet ismerek, de boldogan visszaköszönök. Persze, ha öregségemre nem lennének gondjaim, sokkal jobb volna.

— Kedvenc partnernőid?

— Két csodálatos ember: Timkó Edit és Kovács Lenke. De mindenkit nagyon szerettem.

— Kiváló humorodat örökölted?

— Persze, drága jó édesapámtól, aki 85 éves volt, mikor meghalt. Kis suszterember volt, de úgy képzeld el, hogy 80-on felül is C-ket énekelt. Éjjel-nappal énekelt. Életemben soha nem láttam szomorkodni vagy depressziósan. Azt sem tudták, mi az. Én sem. Azt mondják, ez úri betegség. Örökké jókedvű volt. Igaz, akkor úgy volt: ma mi van. A holnap nem érdekes. Édesanyámnak szegénynek olyan füle volt, hogy sétálni lehetett volna vele: mint a bot. De imádta a szép énekeket, bár ô egyet sem tudott.

— Véleményed szerint van jövője az operettnek?

— Szerintem az operett műfaját nem lehet megölni, bárhogy korbácsolják jobbról, balról. Ha a színházban van egy fél ház vagy akár egy háromnegyed ház, az még mindig csak egy Nabuccónak, Erkel-sorozatnak és az operett-előadásoknak köszönhető. Tudok sok olyan embert, aki egy neki tetsző operettet havonta, sőt hetente megnéz.

Visszatérve: igenis van jövője. Az operett örökké újjá fog éledni.

 

  1. július 15. (Szabadság)
Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Húsz percig tapsolt a közönség bejegyzéshez

  1. Andi szerint:

    jó volt újraolvasni 🙂 felidézte gyermekkori előadásaimat, élményeimet 🙂 köszi!!

  2. Köszönöm! Nagyon jól esett édesapámról olvasni. Nagyon szép és jól megkomponált beszélgetés, hálásan köszönöm! Kosztándi (Elek) Melinda

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s