Bolond Feri és együttese

Ferit — aki akkoriban szimplán csak Ferike volt — még az óvodából ismertem. Nem lett volna semmi baj vele, ha az óvó nénink rá nem jön, hogy Ferike kissé nehezebben fogja föl a dolgokat, mint hasonló korú társai. Egy évet kínlódott egy külvárosi iskolában, míg a tanítónő szólt szüleinek, inkább írassák be a kisegítő iskolába. Volt még két makkegészséges testvére, ezért a család hallani sem akart arról, hogy egyik gyermekük kissé másabb, mint a többiek.
Ferike békés visszamaradott volt. Első látásra nem is vette észre az ember, hogy valami baja lehet. Csak amikor — véletlenül vagy készakarva — kihozták a sodrából, csapott oda. És ezek nem voltak akármilyen pofonok. Persze, a nagyobbak készakarva cukkolták.
Sokáig nem fogtam fel, hogy mi a különbség köztünk és Ferike között. Nem értettem, miért csúfolják, miért ugrasztják, egyáltalán miért nem hagynak békét neki. Előbb sajnáltam Ferikét, később dühös voltam azokra, akik állandóan macerálták. Valahányszor kiálltam mellette, én is megkaptam a magamét. A különbség annyi volt, hogy 10–12 éves fejjel nemigen féltem visszaütni. Így alakult ki köztem és Ferike között egy különleges barátság.
Mikor nagyobbacskák lettünk, Ferike felfedezte, hogy szinte minden hangszert utánozni tud. Jóformán egyszemélyes zenekar volt. Minden slágert ismert, és parkunkban lézengve, egész nap énekelt. Ekkorra már a kis betyárok is megnőttek, és befogadták Ferit maguk közé. Előfordult, hogy más környékről odatévedt jövevények csúfolni próbálták. Úgy zavartuk el őket, hogy a lábuk sem érte a földet. Feri boldog volt. Zavaros lelke igényelte a szeretetet.
Egy rettentően hideg, téli napon, a felmelegedést elősegítendően, egyik haverünk hozott vagy három liter forralt bort. Tíz embernek ez semmiség volt, de Ferinek egyetlen pohár a fejébe szállt. Ami ezután történt, olyant nem látott a világ. Barátunk felmászott egy tölgyfa legtetejére, és onnan ordította világgá az Omega legújabb slágerét. Egy adott pillanatban a fa recsegni, ropogni kezdett, és Feri úgy szállt alá, mint egy japán kamikaze. Isten aznap elnéző volt. Emberünk egy szél által összehordott hóbuckára esett. Fejjel lefelé. Esküdni mertünk volna, hogy kitörte a nyakát. Kiástuk a hó alól, és szinte elájultunk. Ferike vidáman énekelte tovább az esés közben félbeszakadt Omega-nótát.
Pár évvel ezelőtt Ferinek meghaltak a szülei, és egyik lánytestvére vette magához, aki a város másik végén lakott.
Ferivel ma már nagyon ritkán találkozom. Még most is emlékszik arra az Omega-dalra, amit harminc évvel ezelőtt énekelt azon a vicsorgóan hideg téli napon, amikor zuhanórepülésben ért havat, és halálra rémisztett mindannyiunkat.
2000. február

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s