„A szerepek leple alatt kiélhettem fájdalmaimat”

Beszélgetés Csíky Ibolya nagyváradi színművésznővel

– Kedves művésznő, mi járatban Kolozsváron?

– Múlt év augusztusában felhívott Keresztes Attila rendező, hogy szeretné, ha elvállalnék egy szerepet Sarah Ruhl Tiszta ház című darabjában. Hihetetlen stressz számomra az ittlét. Egyrészt, mert kolozsvári vagyok, másrészt, mert életemben először a lányommal együtt fogok játszani. Ugyanakkor stresszel az is, hogy egy ilyen jó hírű, elismert színházban lépek fel. Remélem a bemutatóig túlteszem ezen magam – hacsak nem pont akkor tör rám a pánik… Nagyon nehéz a darab, nehezen tudom követni az instrukciókat. Pedig készültem, volt egy elképzelésem, de a rendezővel dolgozva másként kell alakítani. Biztos közös nevezőre hozzuk az elképzeléseinket, hiszen én Keresztes Attilával nagyon jól dolgoztam Csíkszeredában is, Barta Lajos Szerelem című darabjában, amely sikeres előadás volt, itt Kolozsváron is eljátszottuk.
– Ön kolozsvári születésű, mégsem adódott úgy, hogy ide szerződjék…
– Igazából a mai napig nem tudtam feldolgozni azt, hogy amikor elvégeztem a fõiskolát, hat magyar színház közül öt hívott, csak a kolozsvári nem. Sinka Károly, aki akkor a temesvári színház igazgatója volt, elém tett egy fehér lapot, és azt mondta, írjam le azokat a főszerepeket, melyeket el akarok játszani, és õ ígéri, hogy három év alatt el is játszom. Nem akartam menni. Én Kolozsváron már tizennégy és fél éves koromban színjátszóskodtam, először a Herbák János cipőgyár művelődési otthonában, egy kicsi pincehelyiségben. Édesanyám a cipőgyárban dolgozott, hívták játszani. Mondta anyukám, én nem megyek, de van egy lányom, aki nagyon szeret színházat játszani. Az első szerepem a Titanic keringő cselédlánya volt, kifestettek, kirúzsoztak, és én úgy is mentem haza, hogy lássa mindenki, hogy én színpadon léptem fel. Az első sikertelen felvételim után arra gondoltam, át kellene mennem a művelődési ház stúdió-színpadára, mert hallottam, hogy ott Bisztrai Mária és Horváth Béla nagyon szép és jó dolgokat csinál. Két évig ott játszottam – közben volt még egy sikertelen felvételim –, többek közt Goldoni Furfangos özvegyében, a Névtelen csillagban, mondhatni nagy sikerrel. Életem első kritikájának, amit Lászlóffy Csaba írt, az volt a címe: A játék öröme. Akkor én ezt nem is értettem, utána jöttem rá, hogy akkoriban valóban öröm volt a játék, hályogkovácsokként játszottunk a szó szoros értelmében. Voltak ott sikertelenül felvételiző színész aspiránsok, munkásemberek, titkárnők, és így tovább. Közösen díszleteztünk, még a ruhákat is közösen varrogattuk, ez valóban nemes játék volt. Azért is volt számomra érthetetlen, hogy Bisztrai Mária, aki igazgató lett Kolozsváron, miért nem hívott. Nagyon jól tudta, hogy édesanyám, aki egyedül nevelt nagyon beteg volt, szüksége lett volna arra, hogy mellette legyek. Két sikertelen felvételimnek pedig az volt az oka, hogy kilencedikben dönteni kellett a líceumban, hogy reál vagy humán szakot választunk. Mondták a barátok, menjünk reálra, ott nem kell annyit tanulni. Hát én nem is tanultam, nem érdekelt, inkább jártam a színjátszó csoportba, de nem is tudtam semmit az iskolában. Mindkétszer elméletből vágtak el a felvételin. Elkeseredésemben megkértem Harag Györgyöt, hallgasson meg, mondja meg, érdemes-e nekem harmadszor is nekifutni a vizsgának. Meghallgatott – nem is engedte, hogy végigmondjam a verset, és csak annyit jegyzett meg: „Ibolya, itt csakis az elmélettel lehet baj”. Akkor aztán nagyon nekiugrottam a tanulásnak, és harmadszorra sikerült is bejutnom a Színművészeti Főiskolára.
Fájó pont maradt számomra Kolozsvár, a mai napig. Amikor most hívtak, megkérdeztem magamtól, létezik az, hogy ebben az életben mégis fellépjek itt? Nem panaszkodom, hűséges természet vagyok, negyven évet dolgoztam Nagyváradon, nagyon jól érzem magam ott, rengeteg szerepet eljátszottam, Szabó József igazgatása és főrendezősége alatt néha el is kényeztettek szebbnél szebb szerepekkel. Ha másképp nem ment, saját erőmből igyekeztem minél jobban eljátszani a szerepeimet, és úgy érzem, az erőfeszítések nem voltak hiábavalók.
– Ha ennyire tudatosan készült tizennégy éves kora óta a pályára, voltak szerepálmai?
– Ezt a kérdés feltették akkor is, amikor Váradra kerültem, és csak annyit mondtam, nincsenek szerepálmaim, én csak játszani szeretnék. Nekem az egy kegy, ha drámában játszhatom, mi Sztaniszlavszkij módszerei szerint tanultunk a főiskolán, sőt még énekelni sem volt szabad, mert azt mondták, akkor felhígul a színész. Nekem a dráma arra volt jó, hogy bármi történt az életemben, magamban tudtam tartani, és a szerepek leple alatt kiélhettem a fájdalmaimat. Talán ezért is érzem úgy, hogy boldog ember vagyok, a fájdalom sose merevített meg, sohasem keserített el, ki tudtam adni, úgy, hogy közben abból egy alakítás született. De nagyon szeretek vígjátékokban is játszani, és imádok énekelni. Mivel tánc közben zavar a zene, táncolni egyáltalán nem tudok, zenés játékokban nem nagyon léptem fel, bár a hetvenes években rengeteget énekeltem a televízió magyar adásában. Többek között Hervay Gizella verseit Boros Zoltán megzenésítésében. Teljesnek érzem az életemet olyan szempontból is, hogy mindenféle műfajban kipróbálhattam magam. Fáj, hogy a nagyváradi színház nem olyan színvonalon áll, amilyenen indult, mert a hetvenes években a hat magyar színház közül a legjobbnak nyilvánították. Nincs pénz, nincsenek rendezők. Nem hiszem, hogy a társulat annyira tehetségtelen lenne, hogy ide jussunk, inkább a rendezőkkel van a baj. Nincs olyan ember, aki a kezében tartaná a társulatot, aki vezesse, aki kihozza az emberekből a legjobbat. Jobb sorsra érdemes emberek a váradi színészek… Én hű maradtam hozzájuk, a családom is ott él, a fájó dolgokon pedig túlteszem magam…
– Külföld nem jött szóba? Hiszen az Ön nemzedékéből nagyon sokan elmentek.
– Amikor Nagyváradot választottam, volt egy olyan meg nem fogalmazott hátsó gondolatom, hogy közelebb leszek a határhoz, és hátha onnan át tudok menni. Első évadomban hívtak Debrecenbe játszani, de nem engedtek el. Még független voltam, lehet, ha akkor átmegyek… Bár én anyukámat soha nem akartam elhagyni, egyedül nevelt fel, sokáig nagyon nehezen éltünk. Lehet, ezért is van bennem egy adag kissebrendűségi érzés, de nem bánom, mert soha nem tudok „elszállni”. Ajándéknak érzek mindent, amit az élettől kaptam, mindig meglepődöm, ha valami dicséretben vagy díjban részesülök, nem is tudom felfogni, hogy miért kaptam.
– Említette, hogy a magánéleti problémáit sikerült feldolgoznia a színpadon. A szerepeket is „bevitte” a civil életébe? Annál is inkább, mert a férje nem színházi ember.
– Visszafelé nem működött, nagyon szépen el tudtam választani a dolgokat. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor főszerepet főszerep után játszottam, csillogtam, villogtam, azt gondoltam, ennyi az élet, ennél többet nem kaphatok. De rájöttem, mennyire fontos a család. Egyke voltam, nagynénik körében nőttem fel, hiányzott a gyerektársaság, ezért két gyereket akartam, hogy adott esetben egymásra is számíthassanak. Amire vágytam az életben – hogy színésznő legyek, családom legyen – megvalósult, sőt úgy, hogy tényleg két gyerekem van. Maximálisan helyén tudtam tartani a családot, a színházat, nem vittem haza se az idegességemet, se a kételyeimet. A családom még tanulni sem látott otthon, miután hosszú az út a villamoson a színházig, ott tanulom meg a szöveget.
– A múlt rendszerben előírtak bizonyos darabokat, megmondták mit és hogyan kell alakítani, úgynevezett vizionálások előzték meg a bemutatókat. Miként viselte ezt a nyomást?
– Én nagyon távol állok a politikától. Még pionír sem voltam, amikor pedig a főiskolán be akartak választani a KISZ-be, és feltettek egy nagyon egyszerű kérdést, nem tudtam rá válaszolni. Tudtam, hogy létezik Ceausescu, de ki áll mellette, mögötte, fogalmam sem volt. Pártag sem voltam. Egyszer megkörnyékezett egy szekus, mondta, olyan jóban vagyok a kollégákkal, ők is szeretnek, mondjak néhány dolgot róluk, miket beszélünk a színházban. Egyszerűen nem értettem, mit akar. Rájöttem, hogy valami szörnyű dologról van szó. Nem mondhattam, hogy nem megyek be hozzájuk, de kitaláltam, hogy állapotos vagyok – persze nem voltam az –, és mondtam, hagyjanak békén, nekem nagy szükségem van most a nyugalomra. Nem érdekelt és nem érdekel a politika, nincs is hajlamom rá, a munkámat akarom végezni minél jobban…
– Miben látja az okát, hogy az emberek kissé eltávolodtak a színháztól?
– Megváltozott a világ, az emberek a pénz után rohannak. Fáradtak, kényelmesebb a televízióban megnézni valamit. Még egy vígjátékra, kabaréra bejönnek, de komolyabb előadásra ritkán. Kolozsváron is az történt, hogy az elején szokatlan volt, amit látott a néző, de íme, kinevelődött az a közönség, amelyik ennek a világnak megfelelő előadásokat igényel.
– Futólag már említettük Harag György nevét. Sikerült vele dolgoznia?
– Nem, és az én hibámból. Amikor Csorba András és Harag Marosvásárhelyen igazgató, illetve rendező volt, egy turné alkalmával megkerestek, és rá akartak beszélni, hogy szerződjek oda. Nem tudtam elmenni Nagyváradról, jól éreztem magam ott, kialakult az életem, nem tudtam változtatni. Sajnos így nem sikerült Haraggal dolgoznom egyszer sem…
– Ön könnyen irányítható színész, vagy azért szeret beleszólni a dolgokba?
– Szeretem, ha engem irányítanak. Nem bízom eléggé magamban, jó, ha a külső szem, a rendező megmondja, mit kell tennem. Persze, amikor látom, hogy a rendező nem tudja kézben tartani a dolgokat, teszem azt, amit a tapasztalatom diktál nekem. Annyi szerep után már magamra hagyatva is tudok dolgozni, de mindig azt szeretném, hogy jobb legyen annál, mint amit én tudok. Szerepet egyébként soha nem kértem, és nem adtam vissza.
– Volt olyan alakítása, amire most is azt tudja mondani, ez igen, ezt úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva?
– Amire ki tudom mondani, hogy jó volt, az a vizsgaelőadásom a Színművészeti Főiskolán. Tenneesse Williams Orfeusz alászáll című darabjában Ladyt játszottam Tompa Miklós rendezésében. Ő és Tarr László, illetve Kovács Levente voltak az évfolyamom tanárai, csodálatos emberek. Azt a szerepet minden további nélkül vállalom. Szerettem a Szabó József által, oratórium formájában színpadra vitt Ember tragédiáját (bemutató: Nagyvárad, Szigligeti Társulat, 1974. június 7. – N. Cs.), ahol egy szál kosztümben szerepeltünk. A színészek csak felmondták a szöveget, beleértve Madách instrukcióit is. Czikéli László játszotta az írót, és ami eredetileg be volt írva a darabba, az Á-tól Z-ig kimondtuk. Bár a kritika nem lelkesedett, óriási sikere volt például Csíkszeredában is.
– Volt önnek annakidején példaképe? Ezt csak azért kérdezem, mert igen fiatalon gondolt a pályára.
– Volt, de gyorsan le is mondtam róla, mert kezdtem utánozni. Domján Editről van szó, hasonlítottam is hozzá, amikor Debrecenben vendégszerepeltünk el is neveztek „kis Domján”-nak. Kezdtem már úgy beszélni, ahogy õ, de rájöttem, baj van, mert így csak utánzat lehetek. Rossz utánzat. Amikor családom lett, mikor már nemcsak a színpad volt fontos, akkor kezdtem érezni, hogy színésznő lettem. A külsőm sem érdekelt már annyira, pedig gyönyörű nőket játszottam. Készültünk a Csongor és Tündével, Ledér szerepét játszottam, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Ott volt Váradon átutazóban Taub János rendező, mondom neki mi a helyzet, mondja már meg, mi az a „ledér”. Azt válaszolta Taub, ez olyan, mintha azt kérdezném tőle, mi az, hogy kopasz? Akkor felmentem a színpadra, és nagyon jól eljátszottam Ledért, mert rájöttem, csak magamat kell adnom a szerephez.
– A pályája alakulásában fontos szerepet játszott-játszik a kritika?
– Ma már nem. Amikor Nagyváradra kerültem, öt helyről jöttek kritikusok megnézni az előadást. Jól ki tudták elemezni a játékot. Most leírják a darabot, és hogy kik játszottak benne. Esetleg megtoldják egy olyan jelzővel, ami véletlenül sem talál oda. Váradon – ezt említem, mert ezt ismerem – ma már nincs kritika.
– Önt a tavaly a közönség kedvencének választották…
– Tavaly is, mert van vagy öt közönségdíjam. Nem igazán szeretek a díjakról beszélni, de a közönségdíj más. Az emberek egymástól függetlenül megnézik az előadást, és utána bedobják a dobozba a véleményüket. Óriási öröm számomra, ha a közönség szereti azt, amit csinálok. Kisvárdán is, máshol is, jó sok díjat kaptam, de azoktól mindig meglepődöm. Szentgyörgyi-díjam, Poór Lili-díjam van, kitüntettek a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjével, tavalyelőtt pedig életműdíjjal. Nagyon jól esnek a díjak, de ettől egy picikét sem érzem magam többnek. Ezt a kollégáim is bizonyíthatják.
– Visszatérve Kolozsvárra, jól érzi magát szülővárosában?
– Nekem Kolozsvár óriási nagy tét. Nem tudom, konkrétan kinek köszönhetem, hogy itt vagyok, de nagyon hálás tudok lenni ezért. Örvendek, hogy ismét együtt dolgozom Keresztes Attilával, mint mondtam, nagyon jól kijöttünk Csíkszeredában. Valahol büszke vagyok magamra, hogy ebben a korban más színház is gondol rám. Boldog vagyok, hogy a gyerekemmel játszhatom (Vindis Andrea színművésznő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja – N. Cs.), ez eddig nem adatott meg nekem. Nagyon sajnálom, hogy ezt drága édesanyám nem érhette meg.
– A leányában fiatalkori önmagát látja?
– Ő más karakter. Keményebb ember, mint én. Én inkább aláértékeltem magam, nem tudtam felülről tekinteni az emberekre. Andreának olyan a természete, hogy nem alázkodik meg senki előtt. Nekem a hangulatom is megváltozik, ha egy előadás jól sikerül. Ha nem lettem volna színésznő, nem is tudom, mi lett volna velem. Boldogtalan ember lettem volna, sehol nem találtam volna meg a helyemet. Nagyon szeretem a családomat, de ez nem elégített volna ki.

Csíky Ibolya 1945. április 9-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett. Műkedvelőként kezdte a pályát a helyi művelődési ház stúdiószínpadán. 1965 és 1969 között a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola hallgatója. 1969-től a Nagyváradi Állami Magyar Színház tagja. Egyéb kitüntetések mellett átvehette a Szentgyörgyi István– és a Poór Lili-díjat. A Magyar Köztársaság Érdemkeresztje arany fokozatának tulajdonosa. A tavalyi évben a nagyváradi közönség ismét megválasztotta kedvenc színésznőjének.

2017. március 21-én hunyt el Nagyváradon.

Nánó Csaba

(Erdélyi Napló, 2009. február)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. nasztak szerint:

    Köszönöm, hogy olvashattam ezt az interjút!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s