Isten akarta, hogy így legyen – beszélgetés Kakuts Ágnes színművésznővel

Kakuts Ágnes (1939-2019)

– Művésznő Nyárádremete szülöttje, jelenleg Budaörsön él. Tartja a kapcsolatot a remeteiekkel?

– Én soha nem léptem fel önállóan Nyárádremetén, csupán egyszer-kétszer jártam ott a színházzal. Oda való vagyok, azt a hangulatot hoztam magammal. Gyerekkoromban úgy néztek a remeteiek, mint egy furcsaságot, hogy ez a leányka mit színészkedik, nem is olyan szép, nem is jár olyan szép ruhákban, méghozzá sovány is. A családomban sem voltak művészek, de tanult emberek mindig kikerültek belőle. Érdekes, anyám is Kakuts volt, apám is Kakuts volt, de állítólag nem voltak rokonok. Egy rokonom megírta a falu történetét, és benne a Kakutsok történetét is. Tulajdonképpen én Kakucs vagyok, de valaki mondta, hogy ez a família egy Kakuts nevű faluból származik, és az első plakátokra már így került fel a nevem. Ez a rokonom megszervezte nemrégiben a falunapokat, de akkor halt meg a fiam, és nem tudtam elmenni. Nagyon nagy kapcsolatom Nyárádremetével látszatra nincs, de én nagyon, de nagyon remetei vagyok. Különösen az utóbbi időben semmi más nem él annyira elevenen az emlékezetemben, mint a remetei gyermekkorom. Gyönyörű életem volt, csodálatos szüleim, van egy bátyám, aki most Szovátán él, és teljesen más típus. Ő inkább technokrata, én meg apámtól az elmélkedésre való hajlamot örököltem, hogy mi végre vagyunk a világon… Képzeld, mentünk a mezőre, mondta édesapám, te gyerek te már többet tudsz mint én, gyere beszélgessünk. És elkezdtünk elmélkedni Istenről, hogy is van az, hogy teremtődtünk… Anyám pedig dühös volt, mert teltek a percek, az órák, és az alatt nem dolgoztunk. Szerinte a beszéd nem munka, az a munka, amikor jár a két kezed…
Egyébként a gyerekek közül is azzal tűntem ki, hogy minden kis fecnit, ami a kezembe került, elolvastam. Elevenebb is voltam a többieknél és mindenhol igazságot akartam tenni. Ha az én testvéremet valaki megbántotta, azonnal futottam és tiltakoztam. Édesanyám látta ezt, és mindenféle aktivitást szerzett nekem, hogy benne legyek a falu életében. Volt a falunkban még egy fiatalasszony, egyszerű ember, de művészlélek, mindent elolvasott, ami a kezébe került, és vele nagyokat beszélgettünk, történeteket találtunk ki. Anyu haragudott is, mert úgy gondolta, ez nem munka. Ő mindig azt mondta, mindent tud, ami a könyvekben van… Apám jött volna mindenfele velünk, akkor már volt kocsink, Laci, a férjem (Czikéli László színművész – N.CS.) szívesen is hordozta volna, de anyám dorgálta: „mit akarsz látni városon, nagyobb a fényesség, több a villanykörte, én ezt nagyon jól el tudom képzelni. Ha vizet akarsz látni, nézd a Nyárádot, olyan a tenger is, csak több benne a víz”. Én az apám természetét örököltem: mindent látni, tapasztalni.

– Sokat is költöztek az évek folyamán.

– Kilencszer. Öt városban laktunk: Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsvárott, Veszprémben, és most Budaörsön. El kell mondjam, soha senki nem bíztatott, hogy színésznő legyek. Ez jött magától, a kíváncsiságomból, az elevenségemből. Ha szép verseket olvastam, azokat meg is tanultam, és idéztem magamban. A gimnáziumban azért már erősen élt bennem, hogy színésznő leszek. Az osztályfőnöknőm, Hajdú Hajnal, aki a mai napig él, áldja meg az Isten, akkor kezdte a pályát Vásárhelyen, a leánygimnáziumban, és kis jeleneteket rendezett. Érdekes, engem akkor nem fedezett fel, a férje, aki szintén tanár volt, mondta neki, figyelj arra a leányra… Titokban bementem az üres osztálytermekbe szavalni. Ami benne van az emberben, egyszer úgy is kitör valahol.
Ha nem színésznő válik belőlem, biztos, hogy akkor is emberekkel foglalkoztam volna, hiszen semmi más nem érdekel, csak az ember. Szerencsére a férjem is hasonló gondolkodású volt. Minket soha nem érdekelt, ki meddig marad nálunk, eszünkbe sem jutott, ha leül az asztalunkhoz az időbe és pénzbe kerül. Nem gondolkoztunk hosszú távon, ezért sok bírálatot is kaptunk. Ami ma van, azt ma költjük el, holnap lesz valahogy. De tanulságként elmondom: nem biztos, hogy valamiféle komolyságnak, szeretetnek nem kell kialakulnia az emberben. Amikor a férjem beteg lett, hajszálon múlt, hogy ne boruljunk ki mind a ketten. De nem olyan egyszerű ez, hogy csak lelépünk az élet színteréről, mert valakinek a terhére vagyunk, vagy nehézséget okozunk másnak. Én most már ki merem mondani, egy picit felelőtlenebbek voltunk, mint általában az emberek.

Az Önök házassága Czikéli László haláláig tartott, ami ritkaság a művészvilágban.

– Nagyon szerettük egymást, sok volt a közös érdeklődési területünk. Laci nagyon nyitott és erős ember volt, fizikailag, de lelkileg is. A színház azért megviseli az embert. Nekem nehezebb volt, falusi környezetből kerültem a polgári világba, ahol minden egészen más. Egy színésznek – ha akarjuk, ha nem – hatnia kell a játékával, a megjelenésével, a szövegével, a szenvedélyével, és ezt elég nehezen tanultam meg. Apám, az egyszerű falusi ember is elvárta, ha hazamegyek, legyek szépen felöltözve, mutassak valahogy.
Mindketten színészek voltak, nem volt Önök között rivalizálás, szakmai féltékenység?
Nem ismerem a féltékenységet. Természetesen féltettem az uramat, de nem úgy, hogy ezzel őt terheljem. Ösztönösen tudtuk, ki vagy mi jelent ránk veszélyt. Mindig megéreztem ki az a nő, akitől Lacit féltenem kell, és úgy szerveztem az életünket, hogy senkinek sem sikerült bántania a házasságunkat. Egy magyarországi színésznő egyszer azt mondta nekem: tudod Ági, az idegesít a férjedben, hogy amikor kezdünk jobban összemelegedni, előveszi a fényképeidet. Ezzel hárította el a nőket… Egyébként mindig együtt voltunk, együtt váltottunk társulatot, várost. Nagyváradon azt mondták, csak a cigányok és Czikéli van egész nap együtt a feleségével. Visszagondolva, többek között az tartott mellette, hogy mindig feladatom volt. Laci szókimondó, nagyszájú ember volt, naponta elmondta, hogy Ceauşescut meg kell ölni, örökétig siratta a magyarokat. Csíkszeredában történt, egy előadás utáni buliból mentünk haza, mondom, Laci nekem nagyon fáj a hasam. Erre ő a főtér közepén elkezdett ordítani: neked csak a hasad fáj, nekem az egész magyarság! Marosvásárhelyen alig tudtuk bevinni a szállodába, a központ kellős közepén el akarta mondani az embereknek, hogy a diktátort meg kell ölni. Az ilyen radikális figurákat a társulat sem viselte el egykönnyen, és én ettől külön szenvedtem.

– Emlékszem, hogy 1981-ben a szekuritátén találkoztunk, és a mai napig úgy gondolom, Önöknek köszönhetem, hogy akkor sikerült kitartanom.

– Igen, akkor is vártam a férjemet, mert mindenhova utána kellett mennem. De ezeket a kihallgatásokat is olyan könnyedséggel vette, azt hiszem, egyfajta fellépésnek szánta őket. Fájdalmas volt, hogy a sok meghurcolás ellenére sokan azt gondolták, besúgó. De erről nem beszélt soha, hagyta, hogy az emberek azt gondoljanak, amit akarnak. Rendkívül radikális volt. Halála előtt, már Budaörsön, a választásokkor kijöttek a mozgóurnákkal, és ő azt kérdezte: hol a MIÉP?

Mi volt az oka a viszonylag gyakori társulatváltásnak?

– Amikor Laci meghalt, végiggondoltam az életünket. Lehet rossz a természetem, de nem tudok kiszolgáltatott helyzetekben lenni. Nem tudom elviselni, ha valamit nem mondhatok el, mert a felettesem rossz néven veszi, megharagszik. Mikor úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, kiléptem. Nem a szerepekre gondolok, lényegében mindegy volt, hogy a főszerepet, vagy a huszadik banyát játszottam, de egy társulatban mindenkinek a helyén kell lennie. Aztán végiggondoltam, hogy merem azt mondani, hogy én kilépek egy helyzetből, ami nekem nem tetszik. Arról nem beszélve, hogy a fiam halála tökéletesen megformálta az agyamban, a szívemben azt az érzést, hogy nem lehet erőszakoskodni, de lehet változtatni. Mi nagyon összetartottunk, lehet, ha nem indulok el annak idején Vásárhelyről, Laci egy lépést sem tesz. Vásárhelyről Nagyváradra kerültünk, onnan hívott Bisztrai Mária Kolozsvárra. Én biztos vagyok benne, hogy ebben Harag Györgynek is szerepe volt, de persze az igazgató döntött. Harag fantasztikus volt, az egy tudomány, ahogyan vezetni, ápolni tudta a színészeit. Mondta is nekem, Ági te nagyszerű színésznő vagy, engem idegesít az állandó nyafogásod. Most is azt mondom, attól a pillanattól kezdve lettem igazi színésznő. Másnap már éreztem, nincs az a nagy súly a vállamon, felszabadultan tudok játszani. Addig nem tudtam kibontakozni, mert nem is tudtam, nem is érdekelt, milyen vagyok. Marosvásárhelyen úgy fogadtak, hogy már arra gondoltam, abbahagyom a pályát. Akkor győzött meg – szerencsére – Farkas István rendező, hogy szerződjünk Váradra.

– Kolozsváron jelentős szerepeket játszottak, mégis tovább mentek, ezúttal már a határon túlra.

– Abban a rendszerben úgy éreztem, a személyiségemet tapossák, nyomnak a föld alá, és nem akartam oda kerülni. Azelőtt lett egyetemista a fiam Bukarestben, lakást vettünk Kolozsváron, felújítottuk. Mentünk át a Szamos-hídon, és egyszer csak azt mondtam, innen el kell mennünk. Nem érdekelt semmi, fáztam, nem volt mit főzzek, és ebből a hangulatból nem tudtam kilépni. Az elkeseredésemnek és az erőszakosságomnak köszönhetően kerültünk Veszprémbe.

Meghatározó színészeink mentek el szinte egyszerre. Senki nem akarta, nem tudta itt tartani őket?

– Nagyon nehéz időszak volt. Aki meghatározója volt a színházi életünknek, a mindennapjainknak, már bele volt betegedve a nélkülözésbe. Harag Gyuri, már betegen, azt mondta nekem egyszer Vásárhelyen, ha egészséges lenne, ő is elmenne. Pedig ő a magyarországi színházakban elég sokat csalódott.

Ugyanakkor nagyon kevesen futottak be, sokan szinte belehaltak ebbe az elvándorlásba.

– Egyszerűen az erdélyieket nem fogadták be. A szakma nem fogadott be. Egyszer, az áttelepülési hullámot követően, Láng Gusztáv mondta: csonka Magyarország, csonka magyarságtudat. A Kádár-rendszer idején a magyaroknak valami nem épült be a tudatukba, az értékrendjükbe. Valamit kiirtottak belőlük.

Nem tudták elviselni, hogy máshol is vannak tehetséges magyarok?

– Nem értik. Ha átmegy valaki, és szakmailag mást, esetleg újat nyújt, azt nem tudják felfogni úgy, ahogy kellene. Nagyon fontos amit mondok: valóban volt az erdélyi színjátszásban egy adag „csakazértis”. Csak azért is hangsúlyoztunk egy darabban bizonyos szövegrészt, ha nem is mindig tudatosan, de beleépült az előadásokba a kisebbségtudat, az, hogy mi is vagyunk, létezünk. Ez adott egy kis patetikus, hősies megnyilvánulást, és nem biztos, hogy ennek a mai színjátszásban helye van. Nem fontos mindig azt hangsúlyozni, hogy én majd megmutatom. Én egy román falu mellett nőttem fel, ha átjöttek hozzánk a románok, nagyapám úgy állt előttük, hogy abban a tartásban benne volt az egész magyar történelem. Ő mindig is azt mondta, a székben nem kényelmesen kell ülni, hanem egyenesen. Ezt nem nagyon értették Magyarországon, hogy mitől is vagyunk mi olyan egyenes hátúak, mit akarunk mi megmutatni. És mindez játékstílusbeli különbségeket is magával hoz. Mindenki nevében nem beszélhetek, de biztos, hogy minket teljes egészében soha nem fogadtak be. Amikor Laci egyszer, Csurka felkérésére egy rendezvényen elmondta A nép nevében című verset, amit itthon soha nem mondhatott, és másnap megjelent a Magyar Fórum címlapján, a veszprémi kollégák nem beszéltek velünk. Azt mondták, minek magyarkodunk? Elképzelni sem tudták, milyen világból szabadultunk. Egyszer Bánsági Ildikó, a nagy magyar színésznő mondta egy filmezésen: azt hiszi a rendező, Móriczibb lesz a mű, ha tele tömi a szereposztást erdélyiekkel? Ehhez nem lehet hozzászólni. Nem vicc, hogy még megkérdik az erdélyit, tud-e magyarul…

Több mint harminc éve ismerjük egymást, meg merem kérdezni, hogyan tette, teszi túl magát a bekövetkezett tragédiákon? Túl lehet lépni a férj, a gyermek eltávozásán?

– Nem lehet. Tudnék én minden nap sírni, bennem van a bánat. Ahogy mondtam, hiába akarok kilépni valamiből, nem lehet. Olyan emberek kerültek a legjobbkor mellém, akik azt mondták, imádkozzak. Nehezen ment, bár hittem, nem gyakoroltam a vallást. Ezek a nagy ütések visszatérítettek az igazi hithez. Rendszeresen olvasom a Bibliát, kíváncsiskodom, okoskodom, hogy mi miért történik. Most már tudom, van valahol valaki, aki meghallgat. A fiam halálakor is az jutott eszembe, Isten biztos tudja, miért akarta, hogy így legyen…

(2009)

Reklámok
Kategória: Bentről kifele | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s