BETEGNAPLÓ

Így minden más

regi

A betegség mindentől más: a tehetetlenség és kiszolgáltatottság legmagasabb fokú szervezettsége.
Keresztül mentem már jó néhány dolgon az életben, rászoktam erre-arra és leszoktam ezt-azt, hagytam el embereket és dolgokat, és ha lehet, engem még gyakrabban elhagytak. Könnyű átlépni a patakot, megmászni a hegyeket, Napon sülni és Holdnak üvölteni.
De a betegség más. Érezni, hogy nem vagy egész, hogy a precíz óramű elromlott, és már visszafelé ketyeg az élet – nem egy felemelő állapot.
Ilyenkor támad a kétség: ki is az, ki vigyáz, hol van mikor elesett vagy? Leszel-e még, aki voltál, voltál-e valakinek elég valaha?
Könnyű hordani mások és magad mázsás terheit, szikrát szórni és fűben hemperegni. Bohócot játszani, tudóst alakítani – csak hát a betegség egészen más.
Az akarat még nemet mond – a szív azonban gyenge. Az elme kér még – a kéz megáll a levegőben.
Nem akarod, de mégis ott bujkál a megválaszolatlan kérdés: hát ennyi volt emberek? Az élet csak séta a siratófalig és vissza?
A komédiának vége, az égben készülnek leoltani a csillagokat.

Öngyógyítás a világhálóról

Isten óvjon mindenkit a betegségtől! Mindazonáltal, ha már elromlott valamelyik alkatrész, érdemes nyitott szemmel járni a kórházakban, orvosokhoz, kezelésre és egyéb nem éppen felemelő, de hasznos tevékenységekre.
Kolozsvári létemre mindez idáig azt sem tudtam, melyik klinika hol található. De kettőt-hármat nagyon hamar megtanultam, kitapasztaltam. Orvosok keze közé sem kerültem gyakran, így aztán elmondhatom, olyan vagyok, mint az újszülött: számomra minden új, minden friss tapasztalat, ami a gyógyítás folyamatát illeti…
Hiszek egyelőre a tudomány gyógyító erejében. Sőt, abban is, hogy bajomra van megoldás. Semmi közöm a doktori tudományokhoz, ezért hiszem azt, hogy a gyógyítás annak a feladata, aki ezt tanulta, tapasztalta, tán még hivatást is érez iránta. Mindenki maradjon a kaptafájánál – vallom, és tegye azt, amihez ért, amire felkészült, amihez tehetsége van. Így hát feltétel nélkül hallgatok az orvos szavára – na de éppen itt következik az, ami igencsak erős hiányérzetet vált ki olykor belőlem.
Kezelésem alatt nem panaszkodhatom, hogy nem vettek emberszámba a dokik, ahol csak megfordultam. (Hogy néha úgy tűnik, kevesebbet foglakoznak velem, mint mással – Istenem! Minden beteg így gondolja a maga aprócska önző lelkében). Találkoztam ugyan egy-két pökhendi, arrogáns rezidenssel, de elnézve, hogy egész nap több mázsa aktát tologatnak ide-oda orvoslás helyett, akár még megértő is vagyok velük szembe.
Több napos kezelés után az embert kibocsátják a kórházból. Kezedbe nyomják az elbocsátó levelet, ha nem felejtik el, a vizsgálatok eredményeit is, és megmondják, mikor jelentkezz ismét. A furcsaság itt kezdődik: senki, de senki nem mondja meg, ameddig nem vagy beutalva, mit egyél, mit igyál, mit szedj és mit nem. Hogyan vigyázz az állapotodra, mennyit járj, mennyit ülj, mennyit feküdj, mi jó az amúgy is megviselt szervezetnek és mi nem.
Természetesen a tapasztalatcsere erre nézve már a kórteremben elkezdődik. A veterán betegek mindent tudnak, népi gyógyászattal a legmodernebb orvosi megoldásokig mindent ismernek. Mindenkinek van jó tanácsa, segítőkészségben nincs hiány. Aki ugyanis huzamosabb ideig beteg, az már orvosabb az orvosnál is. Hogy aztán egyénenként mennyire válnak be ezek a módszerek – hát csak bízni és imádkozni lehet.
Ám ne feledjük, az internet korszakában élünk, amikor nincsenek már titkok, minden ott található a világhálón. Ha kicsit odafigyelsz az ott keringő tanácsokra, és összeszeded a tudományodat, akár meg is műtheted magad. No, de nem kell ilyen messzire menni. Minden betegségnek ott van az ellenszere, legalább száz csodagyógyszerről olvastam csak a saját bajomra – az emberek mégis úgy hullnak, mint a harctéren. És ha már az orvos nem ad tanácsot, természetesen az ember hajlamos minden reményre feljogosító beírást készpénznek venni – még ha lelke mélyén tudja is, hogy nagy részük annyi a bajára, mint egy pohár víz.
Vigasztalásként, nem volt ez másként nagymamáink idejében sem: mindössze akkor a világháló szerepét a hajlott korú szomszéd nénike töltötte be…

Olvasok. Kell ez nekem?

Amióta váratlan módon kiderült, milyen betegséggel küszködöm, egyre érzékenyebb lettem arra, ki, mit mond róla. Velem született kíváncsiságom miatt sok mindent elolvasok ezzel kapcsolatban – olyasmit is, amiről előre tudom, hogy fel fog dühíteni. De, ha az ember szeretne megérteni valamit, főleg, ha a dologban közvetlenül is érintett, minden véleményt, és annak az ellenkezőjét is ismernie kell. Aztán maga döntheti el, mit fogad el, és mit dob egyenesen a szemetesbe.
Amit az egész betegséghez fűződő legnagyobb szemétségnek tartok, amikor valaki sarlatán módon úgy manipulálja szerencsétlen és tudatlan embertársait, hogy neki az hasznot hozzon. Kuruzslók, akik nem átallják doktoroknak titulálni magukat, akik ál-gyógymódjaikkal kitudja hány emberéletet tettek tönkre, árulták a talmi reményt az elkeseredetteknek, akik sem Isten, sem ember előtt nem felelnek, a szenvedést és a tragédiát saját jólétük gyarapítására használják fel.
A közösségi oldalakon legújabban Lenkei Gábor szcientológus „doktor” véleménye kering a rák kialakulásának okairól, tanácsokat osztogat a gyógyuláshoz. Egye fene, hogy a Szcientológiai Egyház híve, amelynek megítélése egyébként több, mint ellentmondásos. (Nem mellékesen: sok ország nemzetbiztonsági hivatal megfigyelés alatt tartja a szervezetet, visszásságairól könyvtárnyi irodalom gyűlt ez idáig róluk össze). Nem érdekel, ki miben hisz, a hit még soha senkit nem mentesített az alól, hogy angyal vagy aljas féreg legyen.
Hónapok óta járok kezelésre, olyan sorsokkal, emberi tragédiákkal szembesültem viszonylag rövid idő alatt, melyekről elképzelni sem tudtam, hogy léteznek. Akaratom ellenére is némileg bennfentes lettem a korra, nemre, társadalmi státusra és bármi másra tekintet nélküli betegségben.
Lenkeit állítólag többen is megkérdezték, mi a véleménye a rák kezelésében használt kemoterápiáról. Mint érintett, természetesen elolvastam válaszlevelet. Hátha-hátha aranyat szól szája. Hát, mégsem…
A kemóval kapcsolatban felsorol néhány tényt, ami egyébként köztudott: hogy méreg, hogy pusztítja az egészséges sejteket is, és így tovább. Ám Lenkei megvilágosodott. Valószínűleg akkor, mikor rájött, ál-gyógymódokkal jobban lehet keresni, mit az orvostudomány szolgálatában. Levelében nem is a következtetések jelentik a legnagyobb veszélyt és álságot – az már az üzleti rész -, hanem a betegség kialakulásával kapcsolatban megfogalmazott zagyvaságai. Féligazságokat tartalmaznak, melyek igen könnyen megvezetik az embereket.
„Én úgy találtam, hogy a rák akkor jelenik meg, amikor egy ember elveszíti valamilyen fontos, éltető, boldogító célját, vagy céljait. Éltető, boldogító célról beszélek. Olyan célról, amiért megérte küzdeni. Amiért megérte élni” – írja a „bölcs” Lenkei. Továbbá: „Az esetek többségében van valamilyen nagy kudarc, veszteség, amely a családi élethez köthető. Ezt követően jelenik meg a rák. A veszteséget követően, hiszen az éltető, boldogító célok adnának értelmet a jövőnek. Az ilyen cél, vagy célok elvesztése valamilyen formában értelmetlenné teszi a jövőt a személy számára”. Természetesen a gyógyulás titka az, ha megvásároljuk Lenkei könyveit, és betartjuk az azokban leírt „gyógymódokat”, ha bekapjuk a „doki” által előállított készítményeket, és – Lenkei szerint a legfontosabb! -, „hogy vegyük vissza az életünk fölött az irányítást. Azt az irányítást, amely a jelek szerint – a rák legalábbis ezt üzeni – kicsúszott a kezeink közül.” Ha ennyire egyszerű lenne, pszichológusok és pszichoterapeuták kezelnék ma a rákot! A francba, hogy ez még Freud Zsigának sem jutott az eszébe!
Akkor kérdezem én Lenkei „doktort”:
– az ölben hordozott rákos csecsemő, akinek szüleivel összeismerkedtem az onkológián, vajon milyen „fontos, éltető, boldogító célját, vagy céljait” vesztette el az életben, mikor gyakorlatilag még nem is élt???
– az édesanya, aki két kiskorú gyermeket, szerető férjet, testvért, anyát hagyott hátra, akit halála előtt is ezer és egy „éltető, boldogító cél” vezérelt, melyekről sosem mondott le, mitől lett rákos beteg?
– megismerkedtem egy hölggyel, akinek a családjában az összes nőtag ugyanabban a rákfajtában betegedett meg. Netán generációkon át nem voltak „éltető céljaik”?
– a szomszédos betegszalonban szenvedő 17 éves kamasz, aki szinte elsírta magát, amikor évek óta dédelgetett terveiről, céljairól, szerető családjáról mesélt, akiről kilométerekről lerítt, hogy amúgy egy vidám, okos srác, akinek éppen most kellene gondtalanul megélnie élete egyik legboldogabb korszakát, mitől lett vajon beteg?
– az élsportolóknak, a nagyszerű művészeknek, akiket lekaszál a rák, talán nincsenek „éltető”, „boldogító”, érte „küzdeni érdemes” céljaik?

És ha már itt tartunk: engem akkor támadott meg a kor, amikor a legtöbb okom lenne élni, amikor szakmai és magánéletem viszonylag egyensúlyba került, amikor igenis vannak céljaim, a jövőt közelről sem láttam értelmetlennek, nem ért sem égbekiáltó kudarc, sem nagy veszteség.
Túlesni a kemoterápián, nem könnyű. Nem tagadom (sőt ajánlom!), kiegészítő gyógymódokkal, étrendváltással – amiről valóban keveset beszélnek az orvosok – elviselhetőbbé tehetők a mellékhatások, a méregadagok (mert a rossz – és egyben a jó sejteket is elpusztító szer valóban méreg) utáni rosszulléteken is lehet könnyíteni. Való igaz, a gyógyulásban vetett hit csodákra képes. Mindemellett állítólag Isten is úgy gondolja, ha segítesz magadon, ő is megsegít.
Ki, miben hisz, teljesen mértékben magánügy. De sohasem árt mindig elgondolkodni azon, amit mások abszolút igazságként hirdetnek. (Mindenben kételkedni kell! – mondanám Marx Karcsival, ha rajongásom az öreg iránt nem múlt volna el zsenge ifjúkorom hajnalán, amikor tébolyultságom más irányokat vett). Minél több pro-és kontravéleményt ismerünk meg jelen esetben egy betegségről, annál inkább egyensúlyba kerül a test és a lélek. Vagy jobban összezavarodik? Ki tudja…Ahogyan egyik ismerősöm mondta: amikor csengetnek, úgyis menni kell. Hát ennek tényleg aranyat szólt szája…

Ne kívánd magadnak sem

Ne kívánd magadnak, amit normális ember még ellenségeinek sem kíván! – vonhatom le a tanulságot jelenlegi helyzetemből.
Huszonkét évvel ezelőtt azt hittem, nagyobb tragédia már nem érhet: agorafóbiás lettem, azaz egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy tériszonyom van, nem tudok kimenni a házból. A tünetek rettenetesek voltak: halálfélelem, hideg verejték, erős szívdobogás, végül akkor is rosszul voltam már, ha csupán a fürdőszobáig akartam kimenni. Egy évig vegetáltam a szobámban, sirattam magamat, a családomat, a világot, a kutyámat, és általában mindent, ami életet jelent…
Eltelt egy esztendő, apám szimulánsnak gondolt, és már nem is beszélt velem, anyám és nagymama sírattak, mintha az utolsó kenetre készülnék. Abban az 1993-94-es évben gyakorlatilag nem voltam jó semmire, többnyire az ágyban vártam, hátha történik valami csoda.
Csoda ugyan nem történt, de végül orvosnál kötöttem ki, és különféle tablettákkal lassan működőképessé váltam. Gyerekkori barátomnak köszönhetően arra is rávettem magamat, hogy unalmamban összetákolt írásaimat elvigyem egy lapnak. Így lettem újságíró (vagy valami hasonló), köszönhetően életem egyik legcsúnyább betegségének.
Ám az egész dologban mégsem az a félelmetes, hogy azóta is buzerálom írásaimmal a világot.
Amikor már nagyon kínozott a fóbiám, azokban a pillanatokban, mikor úgy éreztem, mentem összeesem, és az ajtóból vissza kellett forduljak, mert éreztem, nem tudok kimenni rajta, a család, a barátok pedig fejcsóválva és hitetlenkedve nézték szenvedéseimet, nem egyszer hangosan is kimondtam: e helyett a láthatatlan betegség helyett (mondják neki úri baj is), miért nem vert meg az Isten rákkal, az legalább meglátszik….
Ebből is látszik, az elkeseredett ember mekkora barom lehet. Önmaga ellensége.
Természetesen egy pillanatig sem gondolom azt, hogy az Úr meghallgatott. Ő jobb annál, nem tehet róla, hogy végül elmebeteg kijelentésem valóra vált.
Most már tudom, agorafóbiám enyhe tyúkkaparás volt a sors szemétdombján. Néhány év alatt magától elmúlt, szinte újjászületve vágtam akkor neki az életnek.
Ahogyan most is azt fogom tenni. Mert bízom benne, hogy megúszom ezt is…
Egy biztos: ma már kevesebb hülyeséget beszélek. A beteg ember láncot hord: hát ide veled régi kardom! (Römélem ettől Söndör nem röhög föl…)

Példaképek

A betegségek leküzdése egyebek mellet a kitartásról, az akaraterőről, a hitről is szól. A sportolók között könnyűszerrel talál az ember példaképeket, akik eredményeikkel, munkájukkal nőttek a többiek fölé. Mások súlyos betegségeket küzdöttek le, és gyógyulásuk után is kiváló eredményeket értek el.
És van egy különleges kategória is: ők azok, akik nem sok tehetséget mutatnak sportágukban, de akaraterejükkel, a sport iránti szeretetükkel minden akadályt legyőznek.

Az egyik közülük az Egyenlítői Guineából származó Eric Moussambani, becenevén Eric, az angolna, aki 2000-ben, a Sydney-i olimpián 100 méteren majdnem a vízbe fulladt, de végül teljesítette a távot, ezzel minden idők legrosszabb úszójaként vonult be az olimpiák történetébe.
Moussambani az olimpia előtt soha nem látott 50 méter hosszú olimpiai méretű medencét, úszni egy nyamvadt tóban tanult meg, ott is gyakorolt, de 40 méternél messzebb soha nem merészkedett. Nem csoda, hogy az olimpián néha az volt a néző érzése, hogy a cél helyett visszafele halad, és szemmel látható volt, hogy a táv vége felé már az életéért úszott. „Szeretném átölelni és megcsókolni a közönség minden tagját, akik buzdításukkal behúztak a célba” – jegyezte meg akkor. A szurkolók ekkor nevezték el kedvesen „angolnának”, bár Ericnek nem sok köze volt sem a vízhez, sem az úszáshoz…
Kitartásának köszönhetően Eric, az angolna ma már egy percen belül teljesíti a száz méteres távot, és feltett szándéka, hogy még egy olimpián részt vegyen.

Egy másik hős az 1988-ban, a calgary-i játékokon feltűnt brit síugró, Michael Edwards, alias Eddie, a sas. Szokatlan népszerűségét annak köszönhette, hogy minden versenyen simán utolsó lett, annyira rövideket és gyengéket ugrott. Akik látták ugrani, és a sánc alatt lepottyanni, azonnal el is nevezték „sas”-nak.
Eddie átlagban 10-15 kilóval nyomott többet vetélytársainál, arról már nem is beszélve, hogy rövidlátó volt, így minden alkalommal szemüvegben ugrott, ami rendre bepárásodott. A derék britnek tehát általában halvány fogalma sem volt, hová ugrik, és hol ér földet.
A sas szárnyalásait akár centiméterekben is meg lehetett mérni, de a küzdelmet ő sem adta fel soha! Mindig egyedül gyakorolt: az elrugaszkodásra elmondása szerint sokat készült, otthon a szekrényről ugrott az ágyára a székek felett. A róla írt „Repülj, Eddie repülj!” című nóta a slágerlisták élmezőnyét ostromolta.
Michael Edwards, a sas, manapság az ötvenes éveit tapossa. Miután egy fél életet ledolgozott kőművesként, elvégezte a jogot, jelenleg motivációs előadóként dolgozik. Amivel szintén kitartásáról, akaraterejéről tesz tanúbizonyságot. És még mindig ugyanolyan fura szerzet, mint Kanadában: „Mivel közben szemműtétem volt, most látom, merre haladok, így nem biztos, hogy felmennék az ugrósáncra lesiklani”.
Az említett úriembereknek nem sok közük volt sportágukhoz, időben, pénzben kifejezhető eredményeket sosem értek el. Titkuk az volt, hogy szerették, amit csinálnak, imádták a sportot és általában az életet. Sosem adták fel álmaikat, és ettől lettek többek embertársaiknál…Azok számára, akiknek küzdeniük kell – legyen az akár betegség is –, a “sas” és az “angolna” méltó példaképek lehetnek.

A hülyeség végtelenségéről

Einstein mondása a világegyetemről és a hülyeségről minden nap beigazolódik.
Korunk internetes világának egyik legnagyobb átka, hogy a világhálót számtalan féligazság, hamis információ, hazugság, ellenőrizhetetlen adatok árasztják el. Fogadatlan prókátorok, önjelölt orvosok, kuruzslók, krónikus hazudozók osztják a tanácsokat olyan szerencsétlen emberek számára, akik az utolsó utáni kókadt szalmaszálba is belekapaszkodnak, hogy mentsék életüket. A 21. században is vannak, akik a középkori módszerekben hisznek, fittyet hányva tudományra, haladásra és minden egyébre, amit az évszázadok múlása magával hoz. Umberto Econak van igaza: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét”. 
Olvasom egy „orvos” előadását különféle betegség gyógyításáról. Elég hihetőnek tűnik mindaz, amit összehord, mindaddig, míg észreveszem, hogy annak az orvosnak a neve, akire hivatkozik, a beszédét tartalmazó három különböző honlapon négyféleképpen szerepel. „Orvosunk” azt mondja, a hivatkozási alany kétszeres Nobel-díjas doki. Hoppá! Lássuk ki ő. Két-három kattintás, rákeresés a Nobel-díjasokra, az egyetemre, ahol állítólag tanít, és öt perc alatt kiderül, hogy az említett személy nem is létezik. Ennyit a hitelességről.
Aztán olvasom azt is, hogy „Mindig voltak és lesznek orvosok, akik használják a józan eszüket és nem vesznek mindent készpénznek, amit megtanítottak nekik az egyetemen, hanem saját megfigyeléseket és kutatásokat végeznek.” Rendben, lássuk mit talált ki ez a doki, aki „szembeszállt a gyógyszeripari elnyomással” és „áttörő felfedezéseket tett a víz emberi testben betöltött szerepével kapcsoltban.”
Nos: „….a víz gyógyír a következő betegségekre: fejfájás, testi fájdalom, szívrendszeri és vérnyomás problémák, reumatikus panaszok, túlsúly, asztma, tüdőbetegségek, különféle gyulladásos folyamatok, vese- és vizelési betegségek, anyagcsere- és emésztési zavarok, aranyér, cukorbetegség, székrekedés, mindenfajta szembetegség, daganatok, menstruációs rendellenesség, orr, fül, gége betegségek, AIDS és rák”. Hát, erre felkaptam a fejemet…
Ez a figura egyszerűen tökkelütött hülyének nézi az embereket. Nem kell nemzetközileg elismert tudósnak lenni ahhoz, hogy nagyon de nagyon meredeknek tűnjön a kijelentés, miszerint a víz „gyógyír” AIDS-re meg rákra. Hogy valamelyik hiszékeny szerencsétlen literszámra fogja inni a vizet, ha kicsit fáj a feje vagy székrekedése van, üsse kő. Ebbe még nem halt bele senki. De esküszöm mindenre, ami szent nekem, hogy annak az embernek a nevét, aki nekem bebizonyítja, hogy vízivással ki lehet gyógyulni az AIDS-ból és a rákból, felfestem a szobám falára, az égre, a fákra, friss virágot hordok lábai elé minden nap, és emlékét könnyes szemmel őrzöm örökre imáimban.
Szívtelenség, és hatalmas cinizmus kell ahhoz, hogy valaki mindezidáig gyógyíthatatlan vagy alig gyógyítható betegségre vízkúrát ajánljon. Az utóbbi időben több ártatlan és hiszékeny ember került a föld alá hasonló elmebeteg vagy igenis számító kuruzslók „jóvoltából”. De a demokrácia egyik nagy vívmánya, hogy mindenki addig hülye, ameddig jól esik neki. És addig, míg másokat nem zavar a hülyeségével.
A sors néha igencsak ironikusan tud visszavágni: az említett „doki” állítólag rákban hunyt el. Valószínűleg kifogyott a vízkészlete.
Legyen könnyű a kút fölötte…

Felismerések

Egyre többször nézem a csillagokat. Hol a Teremtőt keresem, hol csak egy apró, csillogó pontot, amibe kapaszkodni tudok. Mindig is szerettem a távoli fényeket, ahova csupán a képzelet szárnyain juthattam el. Valami vonzza a tekintetemet az égre, a csillagokra, a messzi ismeretlenbe.
Aki azt mondja, nem fél a haláltól, hazudik. Velünk született reflex, hogy irtózzunk mindattól, amit soha nem tapasztaltunk meg. És hát hogyan lehet megtapasztalni az elmúlást? El lehet fogadni, bele lehet törődni, lehet vele viccelni, de mindig bennünk lakozik a „mi lesz akkor?” Évezredek óta filozofál ezen az emberi faj, de válasz, úgy tűnik, nincs rá. Senki sem tért onnan vissza – Krisztus urunkon kívül, ám tudtommal sok magyarázattal ő sem szolgált. Lehet spekulálni, de többnyire arra jutunk, hogy a nagy semmi vár odaát. Neumann János, a kiváló tudós, aki 53 évesen hunyt el rákban, miután kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, állítólag majdnem beleőrült abba a felismerésbe, hogy ha meghal, többet nem tud gondolkodni. Valóban: minden földi jót pótolni lehet, semmi sem életbevágóan nélkülözhetetlen, de a gondolkodásunk csak a miénk, egyedi és megismételhetetlen.
A betegség felismerésének pillanatában adódik a „miért pont én?” – kérdés, ami idővel átalakul a rettenetes és aljas „miért nem ő?” – feltételezésig. Miért nem az, akinek élete nem ér többet, mint a vízen úszkáló kacsáé, a nokedlié a levesben, a pillepalacké a szemétben? Ha leragadunk ennél a gondolatnál, előkészíthetjük a szemfedőt. Hiszen a maga módján minden ember élete értékes. Ha csak arra gondolunk, hogy voltak, akik híres tudósokat, művészeket, sportolókat és egyéb nagyszerű embereket nemzettek annak ellenére, hogy ők maguk egy gyufaszálat nem tettek keresztbe egész életükben, már is alkottak valamit. És mit lehet alkotni csodálatosabbat, mint EMBERT?
A rákkal való küzdelem Dávid és Góliát harca, de amíg a parittya ki nem esik a kezemből, van esélyem legyőzni az óriást. Ha kell, sziklákat vágok hozzá…

John Keats
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos
könyvhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;
s ha azt érzem – te tűnő árny, te szép! –
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók – akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltűnődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

(Fordította: SZABÓ LŐRINC)

 Atommeghajtás

Amióta teljesen kedvfüggően és abszolút következetlenül írogatom betegnaplós bejegyzéseimet, rengeteg visszajelzés érkezett portámra. Rá kellett döbbenjek, mennyi ember – közelebbi, távolabbi ismerősöm, rokonom – küszködik hasonló gondokkal, bajokkal, csak valamilyen oknál fogva nem beszél róla. Van egy olyan érzésem, hogy sokan manapság is szégyenként élik meg a betegséget, fájdalmukat, esetleges örömüket a gyógyulás felett befele fordulva élik meg, legtöbb esetben még a család sincs tisztában, mi folyik lelkükben, testükben. Talán úgy érzik, úgysem érdekli senkit az, hogy ők miken mennek keresztül. Pedig minden betegség elleni harcban – ahogyan mindennemű harcban – ott rejtőzik valamilyen tanuláság a másik szenvedő számára. Czeiczel Endre genetikust is elment. A kiváló tudós egy ideje gyakorlatilag a nagyközönség előtt élte meg tragédiáját, küzdelmét a leukémia ellen. Alávetette magát minden, a gyógyulás érdekébe véghezvitt orvosi kínzásnak – kemoterápia, sugárkezelés, amiből látszik, hogy ő sem igen hitt a modern kori kuruzslóknak (például vízivás vödörszámra…). Józanul és a gyógyulásban vetett hittel járta végig a poklot. 81 éves, idős szervezete azonban végül feladta a harcot. Lapunk, az Erdélyi Napló is közölt vele kiváló interjút Dénes Ida kolléganőm jóvoltából. (A cikk emitt:http://www.erdelyinaplo.ro/interju/sorsunkert-ne-a-genjeinket-okoljuk). „Én ezt érzem a legfontosabb genetikai tanulságnak: a sorsunk a kezünkben van. A gének csak a lehetőségbirodalmat határozzák meg, nem a végzeteink.” – mondta alig két esztendővel ezelőtt a doktor. Bizony, sorsunk a kezünkben van. Ismételni tudom csak: amíg az orvostudomány úgy látja, van egy esély legyőzni ezt a ráknak nevezett rohadékot, nem hagyom abba a kezelést. Mondták, a kemotól majd kikészülök. Túléltem. Megviselt, de jobban bírtam, mint bárki (beleértve magamat is) gondolta volna. A sugárkezelés kikészít, mondják. Vagy én őt – mondom. „Belőtték” a helyet, ahova a sugarakat kapom. Nincs gond, ha besugaraznak rendesen, legalább elmondhatom, hogy atommeghajtású kerékpárral járok. És nyugodtan nyaralhatok majd Csernobilban. Isten segedelmével: előre. Szembe a hullámokkal. Pardon, sugarakkal….

Világ

Beteges gondolatok kínoznak: szeretnék még sok-sok könyvet elolvasni, múzeumokban bámészkodni. Sohasem teljesülő kívánságokat megfogalmazni csillaghulláskor, olykor betartott fogadalmakat tenni a zöldülő füvön. Betegesen vágyom arra, hogy hallgassam ősszel a levelek suhogását és a patak csöndes sodrását. Szeretnék még párszor jó nagyot labdázni és a tenger hűs hullámaiban úszkálni. Hallgatni még sokáig a Beatlest, az LGT-t és egyéb bácsikat és néniket, akik fiatalságomat beragyogták zenéjükkel.
Betegesen szeretnék egy egészséges világban élni….

Ráfizetés

A román nép ügyvédje, az egyre szerencsétlenebb kinézetű, súlyos elmebetegekre hasonlító, a hírhedt antennák által felpumpált egykori szakszervezeti vezér hanyatt-homlok rohant a fogdába, hogy ellenőrizze a bukarestieket kizsebelő, a lopásból és csalásból magának jólétet és gazdagságot teremtő fővárosi főpolgármester fogva tartási körülményeit, jogainak tiszteletben tartását.

Romániában minden gengszternek millió meg egy joga van. Miközben a kreténség főleg vezető körökben az elviselhetetlenség legmagasabb fokára jutott, minden jel arra mutat, a közhely beigazolódik nap-nap után: becsületesen élni itt – ahogyan eddig sem, és a jövőben sem – egyáltalán nem kifizetődő. Persze, a banditának is alkotmányos joga van az egészségügyi ellátáshoz. De…

Miközben a nép ügyvédjének buzgalma határtalan harcostársa panaszainak hallatán – erről a bohócról, akit „ügyvédnek is aposztrofálnak, ez idáig beiktatása óta alig hallottunk, nem hogy tett volna valamit a „népért”– addig beteg emberek ezrei várakoznak órákat, napokat, heteket, esetemben (és sokak esetében) hónapokat, hogy megkapják az alkotmány által ugyancsak biztosított orvosi kezelésüket. Kit érdekel, ha közben belepusztul a mezei egér, a főgengszternek ne essen csorba jogain, nehogy akár egy pohár vízzel is kevesebbet kapjon, mint ami jár!

Évtizedekig fizettem a betegbiztosítót – ahogyan rengeteg sorstársam is -, de mostanáig betegszabadságon nem voltam, egy árva pilulát nem kellett nekem vegyen az állam. Ám, amikor oda jutok, hogy rászorulok a román egészségügy áldásaira, egy olyan betegséggel, ami nem múlik el magától, mint egy hűlés, hol a sugárkezeléshez szükséges gép rossz, hol az orvos van szabadságon – másfél hónapig nem találtak helyette valakit, aki aláírta volna a kezelési tervet -, hol pedig megnyugtatnak, hogy majd hónapok múlva én is sorra kerülök. Persze, ha annyi pénzt lopkodtam volt össze, mint a fogva tartásába hirtelen megbetegedett orvos-főpolgármester-bűnöző és hasonszőrű társai, rég túl lennék az egész hercehurcán. Hiszen a magánklinikák tárt karokkal várnak, ott sosem romlik el semmi, az orvos mindig a helyén van, az időpont pedig nagyjából úgy szól: holnap kezdhetjük. De én naiv, egész életemben úgy hittem, csak a becsületes út járható. Lehet, hülye gyerek hiszékenységemre most ráfizetek…

 Levél az angyalnak

Drága angyalka, ha fent vagy a mennyekben, és karácsonykor eljössz hozzám. Kérlek, hozzál nekem szép fehér mezőket, hajnali szellőben borzongó fákat, egy kis napsütést, hogy ne fázzanak meg a kertemben csipegető kis madarak.
Hozzál nekem teli zsákkal a múlt örömeiből és a jövő reményéből.
Tedd nekem a fa alá nagyapám mosolyát, anyám ölelését, apám bölcs szavát.
Ne engedd angyalka, hogy elvesszen mindaz, amit szeretek, amit tanultam, ami segített, hogy olyakor szembeszálljak mindenféle ál-esküvel és láthatatlan ellenséggel.
Angyalka drága, hozd el nekem a világ minden fájdalmát, hogy egy csokorban kidobjam a kukába. Hozzál könnyeket, melyeket felszáríthatok, és hozzál mosolyt, mit az arcokra varázsolhatok.
Kérlek angyalka, ha eljössz hozzám az égből: beteg testemet gyógyítsd meg szeretetteddel, szüntesd fájdalmamat forrás friss vizével, emeld magad mellé megfáradt szívemet.
És egy napon, angyalka, ha én már nem leszek, öleld át helyettem ezt a csúf, és mégis gyönyörű emberiséget. Az életet…

2015. december 12.

A feltámadásról

Egy évvel ezelőtt kaptam a lesújtó hírt: az orvosok nyelvgyökér-daganatot diagnosztizáltak nálam. Első gondolatom az volt: alig múltam ötven éves, hogyan lehet ez? Tudtommal a családban nem akadt rákos beteg, erről a fajtájáról nem is hallottam, nincs itt valami tévedés? Persze a vizsgálatok kizárták a rossz diagnózis veszélyét, tavaly áprilisban már kétség sem fért ahhoz, mivel kell megküzdenem, papírost kaptam róla, itt már mese nem volt. Ennyi lett volna? – tettem fel magamban a kérdést. A második reakcióm az volt: akkor hát vágjunk bele, orvos is mondta, ma már létezik sikeres kezelés, nincs minden veszve. Kiáltani akartam: emberek, hiszen egészen mást terveztem, nem a halálomat…
Akkor sem, és most sem hiszem, hogy eleve menthetetlen a rákos beteg. Májusban elkezdődött a kemoterápia, viszonylag könnyedén átvészeltem, a daganat augusztusra a felére csökkent. Novemberben már a sugaraknál tartottunk, ez kemény dió volt, nyelvem, szám, nyakam szétégett, szó szerint nyelni, köpni, beszélni nem tudtam, leveseken éltem, de volt úgy, hogy egy-egy napot átugrottam az evéssel. Húsz kilót fogytam, mire úgy-ahogy ismét ételt tudtam venni a számba. Szerencsére, volt honnan…Ma is megvannak még a sugarazás utóhatásai, de ez már semmiség az átélt kínokhoz képest. Ugyanakkor rettenetes dolgokat láttam a klinikán, ártatlan, szenvedő gyerekeket, utolsó stádiumban lévő betegeket, a fájdalomtól ordító embereket. És megtapasztaltam a bürokrácia áldatlan hatásait, de az orvosi és ápolói törődést is.
Ahogyan tudatosult bennem a betegség ténye, úgy erősödött bennem a vágy, hogy megkeresztelkedjek. Fiatalabb koromban még büszke is voltam pogányságomra, de azok az idők régen elmúltak, és egyre világosabban éreztem, Isten az, aki minden nehézség közepette – volt egynéhány magam vagy mások által teremtett az életemben – felém nyújtotta kezét. Augusztusban ez is megtörtént.
Egy éves pokoljárásom során több szeretetet kaptam, mind eddigi életem során bármikor. A sugárterápia annyira megviselt, hogy volt pillanat, amikor azt hittem, feladom. De az emberek bíztatása, a hit, a remény túllendítettek a holtponton. Minden rémség és szenvedés mellett sikeres évet zártam. Két könyvem is megjelent, de a legfontosabb: minden irányból éreztem, hogy sokan drukkolnak a felépülésemért. Ha nem betegszem meg, talán soha nem tapasztalom, végül is mennyien és mennyire empatizálnak a szenvedő emberrel.
Ma, március 25-én, ezen a hideg, de napsütötte nagypénteken, Krisztus keresztre feszítésének napján, de a feltámadás kapujában újabb papirost kaptam az orvosoktól. Ezen az áll, hogy daganatot immár nem tudtak kimutatni. Némileg már én is ott lógtam a kereszten, de Isten és ember megsegített. Nem akarom elkiabálni, és áldom a kegyelem minden pillanatát. Egyelőre úgy tűnik, legyőztük a betegséget, és ezt mindenkinek köszönöm, akinek számított az egészségem.
Egy kedves ismerősöm, aki közel két évtizede győzte le a rákot, az mesélte, hogy azóta is, ha valamije fáj, azonnal arra gondol, nem jötte-e elő újból…Nos, ezzel a tudattal kell élni ezután, és hinni abban, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ezt hittem akkor is, mikor talán egyesek a diagnózis hallatán már-már hajlamosak voltak legyinteni: ugyan már, ezt nem éli túl az ember.
Túléli. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, és nem tudom, ki. De, hogy ilyenkor szebbek a színek, gyönyörűbbek a dallamok, és tisztább a madarak éneke, zöldebb fű és az eső sem zavar, az is biztos.

2016. március

Az élet apróságai

Egy évig tartott harcom, harcunk a betegséggel, 12 hónap alatt 12 bejegyzés született a BETEGNAPLÓba. A legtöbb optimista, másokban ott bujkál a kétségbeesés hangja is. Bár a gyógyulás folyamatának nincs vége, és azzal is tisztában vagyok, hogy a veszély mindig ott leselkedik rám, ma már van idő és erő végiggondolni mindazt, ami keresztülmentem. És levonni néhány következtetést a történtekből.

Higgyél!
A gyógyulásodban!
Az orvosban, mert tudásához mérten biztos a legjobb teszi.
A kezelés hatékonyságában, mert a 21. században élsz, a tudomány pedig fejlődik.
A Teremtőben, mert övé a hatalom.
A családban, barátokban, ismerősökben, mert együtt könnyebb túllenni a bajokon.
Magadban, hogy erősebb vagy, mint azt gondolod, és ezt is túléled.
Az eszedben, hogy a legjobb megoldásokat választod.
Abban, hogy az élet szép, még ha olykor nem is tűnik annak.
Abban, hogy azért születtél, mert dolgod van a földön.

Tudd!
Azt, hogy mivel kell szembenézned!
Azt, hogy a konvencionális kezelésen kívül melyek az alternatívák.
Azt, hogy mi a gyógyulásod folyamata.
Azt, hogy a lemondás fél halál!
Azt, hogy mi használ, és mi árt.
Azt, hogy mi a legrosszabb dolog, ami történhet…
…és mi a legjobb.

Lásd!
Hogy még mindig vannak nálad is nehezebb helyzetben levők.
Hogy bármilyen rossz neked, lehet, a másiknak még rosszabb.
A pozitív példákat.
Mindazt, ami széppé teszi az életet.
A minden bajban ott rejlő esélyt a jobbulásra.
A valós gondot, és ne az álproblémát.

Ne gondold
Hogy halálra vagy ítélve!
Hogy egyedül vagy a bajaiddal.
Hogy más nem ment keresztül ezen.
Hogy senki sincs melletted.
Hogy az akadályok legyőzhetetlenek.

Mikor úgy érzed, nincs tovább, lépj még egyet előre. Az a lépés mentheti meg az életedet.
Mikor feladnád, gondolj arra, az élet megismételhetetlen, több esélyed nem lesz.
Mikor már úgy érzed, semmire sem vagy képes, oldj meg egy problémát.
Mikor semmi értelmét nem látod, dolgozz tovább!

Ha meggyógyultál, gondolj hálával, alázattal és szeretettel azokra, akik ebben segítettek!

2016. április

2 hozzászólás a(z) BETEGNAPLÓ bejegyzéshez

  1. Sipos Andras szerint:

    Mintha ismernenk egymast,de ha nem is,akkor is kossszzz a szovegeiert.

    • nanocs szerint:

      Kedves András, már hogyne ismernénk egymást?? Van annak lassan több mint 10 éve, amikor Szilágyszegen (jól mondom, nem?) jártunk a Bonus Pastorral, aztán még találkoztunk Ózdon és Györgyfalván is. (Isten áldja a memóriámat:))) Üdvözletem!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s