Ismeretlen ismerősök

Meghalt Bara Margit…

Nem ma. Ma csak a teste távozott egy jobb világba.
Bara Margitot évtizedekkel ezelőtt kinyírták.
A kezdeti hatalmas siker nem Margitot, hanem irigyeit szédítette meg. Mert hogyan jön hozzá ő, a Kolozsvárról menekült színésznőcske, hogy meghódítsa előlük a világot? Pedig ő aztán senkitől sem kért ingyen kenyeret. Hátulról támadtak rá. Szépségére, tehetségére, sikerére. A legpuritánabb, legerkölcsösösebb asszonyra zúdították a moslékot. Mert ez a sorsa annak, aki tiszta.
A pletykák sosem igazolódta be. Ettől volt, ha lehet, minden még kegyetlenebb. És a sárga színű gonosz győzött. Karrierje, élete millió kis csillogó darabra tört, álmai egy rágalomhadjárat aktáinak a mélyén végezték. Kivégezték, mert talán túl sokan szerették. Talán a legdrámaibb színésznői sors az övé. Nem született még író, aki ezt ki tudná találni.
„Amikor a Nemzeti Színházban az utolsó előadásomat játszottam, akkor nemcsak én, a kollégák is tudták ezt. Vége lett az előadásnak, én borzasztó fegyelmezetten viselkedtem, szépen lesminkeltem, azt a sminkruhámat elhoztam emlékül. Azelőtt legtöbbször az volt, hogy a kollégák felajánlották, hogy hazavisznek, rengetegen laktak Budán. Tudniillik, azt hiszem, csak nekem nem volt kocsim, úgyhogy mindig valamelyik kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Nos, akkor senki sem ajánlotta fel. Én kijöttem a színház hátsó bejáratán, az egy nagyon ronda, piszkos udvar, és vigasztalanul szemerkélt az eső. Kiléptem azon a ronda kapun, és ott álltam egy kicsit, ott, az esőben, és akkor arra gondoltam, hogy befejeződött az én pályafutásom. Szép lassan elmentem a buszmegállóba és hazamentem. Egyedül.”
Fél évszázadon át hallgatott. Negyven évvel ezelőtt aztán örökre az asztalfiókba zárta az utolsó szövegkönyvet. Néhány igazán nagy ember még meglátogatta néha. Családja mellette volt. Margit mégis magányos lehetett. Mert ekkora megalázás után az ember nem is lehet más.
„Megszoktam a szenvedést”. Isten kegyelmes, Margit. Megszabadított tőle.Bara Margit Éva (Kolozsvár, 1928. június 21. – Budapest, 2016. október 25.)bara

Kocsis Zoltán halála

„Több műtéten is átestem már életemben – harminc-negyven éve fel vagyok készülve a halálra. Nem fog váratlanul érni.” Nem, Kocsis Zoltán, nem Téged ért váratlanul. Minket.

Így van ez. Aki sokat szenved – legyen bár titokban olykor boldog és felhőtlen egy-egy napja –, abba beleköltözik a Halál. Vele él. Vele hál. Ott van, amikor eszik, iszik, fekszik, jár. Ha lehunyja szemét. Ha mosolyog. Ha ír. Ha zongorázik. Ha Mozarttal parolázik.
Lehet-e készülni? Fel?
Mosolyogjon rajtunk a világ, Zoltán. Aki megtette, amit megtehetett, megbékélve megy.
Csak ne lennénk olyan árvák a halál árnyékában.
Mert minden indulás fáj…

Kocsis Zoltán (Budapest, 1952. május 30. – Budapest, 2016. november 6.)kocsis

Sid Barett: az őrült gyémánt ragyogása

A francba, lettem volna inkább festő – gondolta utolsó világos perceiben Syd. Merthogy gitárvirtuózzá sosem váltam – sóhajtott, majd a teáscsészéjét lassan ajkához emelte. A jelek nem voltak valami jók: csak állt ott a színpadon, Roger mellett, és áthatóan tanulmányozta a semmit. Mint két fekete lyuk az égen – bizony, ezt Syd szemeiről szól.
A hangos zseniből idővel a világ legcsendesebb őrültje lett. Megkopaszodott, pocakot eresztett, rózsákat ápolt, és órák hosszat teázgatott. Már nem tudta, milyen az íze az LSD-nek, a whiskynek, a ciginek. A saját dallamait sem ismerte fel – a saját fényképét sem. Syd zöldség lett a zsenik színes kertjében. – Ó, igen, talán ismertem valami Rogert. Meg Davidot is, meg Nicket, meg, meg…hm, volt egy negyedik is, igen…valami Pink, meg Floyd is talán, igen, igen…
Emlékszel, mikor fiatal voltál, ragyogtál, mint a nap/Ragyogj, te őrült gyémánt – kiáltották Sydnek, és ő nem tudta, mire vélje a verset. Hogy ő lenne a gyémánt? – ugyan már, hagyják őt a hülyeségekkel, boldog ő azzal is, ha Cambridge felett néha kisüt a nap. És ha van egy kis finom tea…tatatamm – derengett fel valami régi dallam.
Syd kertjében gyönyörű virágok nyíltak. Mintha valaki suttogva hívta volna. Syd elindult a kapu felé – lassan ért keze a szívéhez, a halálos nyilalást már nem is érezte…

Roger Keith „Syd” Barrett (Cambridge, 1946 – 2006), a Pink Floyd együttes alapítója és névadója

syd-barrett

Jerry Garcia, a hálás halott

Jerry Garciára ma már alig emlékszik pár hippi. Megöregedtek.Pedig Jerry igazán elmondhatta volna magáról, hogy ő Valaki. Csak hát őt ez sosem érdekelte. Sosem mondta. Bezzeg, neki mondták elegen. Szép lányok, csodás asszonyok. Fényben úszott, felhőkben járt, csillagok közt ragyogott. Eső áztatta, Nap szárította, szél cserzette bőrét, lelkét, szívét, gitárját. Aki nem ismerte Jerry nevét, az nem is volt soha igazi hippi. Nem halt bele egy kicsit a naplementében, nem született újjá a hajnalokban, nem volt istene a drog. No, meg a zene. Jerrynek három felesége volt, megszámlálhatatlanul sok szeretője, és a gyerekek számát ő sem tudta biztosan. Sok nő az ágyában, tonnányi LSD az agyában – így emlegette a világ Jerry Garciát. Sokan mondták magukat barátjának, kevesen ismerték. Talán Ken Kesey. A jó szomszéd. Hja, az is még akkor, mielőtt megírta volna a Száll a kakukk fészkére-t. A világ rózsaszín volt, a zene élt, Jerry kiszámíthatatlanul lassan haldoklott.

Egy fehér bársonyba burkolt nyári hajnalon, amikor drog és pia ördögi táncot járt az asztalon, Jerry Garcia, csak úgy mellékesen, a szívéhez kapott. Úgy ment el, mintha semmi sem történt volna. Sem vele, sem a világgal. Csakhogy attól kezdve semmi sem volt a régi: a Hálás Halottak egyel kevesebben lettek. A Leghálásabb nélkül már nem volt semminek sem értelme.

Jerry után maradt három vén gitár, sok öreg nóta, s még több széplány.

Ők is megöregedtek…

Jerome John “Jerry” Garcia (1942 – 1995) a Greatful Dead együttes alapítója, gitárosa, énekeseJerry Garcia of the Grateful Dead performs in concert at New York's Madison Square Garden, Sept. 15, 1987. (AP Photo/Corey Struller)

Ricky Nelson utolsó repülése

ricky

Ricky Nelson repült a színpadon. A rock, a rock, a rock and roll örök! – hirdette, és görcsösen kapaszkodott a mikrofonba. A mulandóba. Mert Dallas rossz emlékeket idézett benne, mint minden amerikai hazafiban. De még akkor este nagyobb gondja is lett ennél Ricky Nelsonnak: ahogyan gyorsult a gépmadár zuhanása az égből, Ricky Nelsontól úgy távolodott a félelem. A dallasi tél, a dalok. A lét apró bosszúságai. Ez a fellépés nem sikerült valami fényesen – vetette oda társainak. Vége a dalnak, vége a rocknak, vége a ragyogásnak. Kicsit fiatalon leszek kőbe vésve – szaladt át Ricky Nelson agyán. Mire becsapódott a gép, Ricky Nelson úgy érezte, tisztában van az élet értelmével. Az őt körülölelő tüzet már észre sem vette. Azon a téli estén Ricky Nelson belezuhant a semmibe.
A repülő partra vetődött, ezüst-halként csillogott a napsütésben. Élettelenül terült el, mint Ricky Nelson teste. Dalai. Szövegei. Álmai.
A rock and roll, mint a csendes eső a háztetőn, halkan dobolt tovább a roncsokon.

Ricky Nelson (1940-1985)

Az utolsó kanyar

Grace Kelly: from serene screen beauty to serene highness.

Az ősz úgy köszöntött be Dél-Franciaországba, hogy a Riviérán szinte olvadt a parti homok. Hűvös oázisnak érezte Roc-Angel hegyét Grace Kelly, este, ha jól megerőltette a szemét, messze a távolban felsejlettek Monaco fényei.
Mielőtt nekivágott a La Moyenne Cornicha meredek szerpentinjének, Grace Kelly még odasandított a tükörre: a tökéletesség az istenek kiváltsága, így hát tökéletes emberi szépség nincs is, hiába bókolnak nekem – legyintett. Persze ez még Hollywoodban volt, régen, valamikor az idők emlékezete előtt. Még Cooper volt, meg Sinatra volt, meg mások, akiknek már sem nevük, sem emlékük nem fontos. Eh, egyik ragyogásból a másikba csöppentem, holott mindig vágytam az egyszerűségre – komorodott el Grace Kelly. Aztán a Rover gurult lefele, a kanyarok meg csak jöttek, de hát az élete sem egy egyenes. Óvatosan araszolt kocsijával lefele a szerpentinen Grace Kelly, néha lopva a mellette ülő kisebbik lányára nézett. Olyan volt, mint ő: gyönyörű, szilaj, vad, falak döntögetője. Az élet szerelmese. A halál jegyese. Tündérmese szereplője.
A kanyargós úton magabiztos kézzel fogta a kormányt Grace Kelly. Úgy, ahogyan annak idején karrierjét is, majd férjét, gyerekeit, rajongóit, a hercegséget. A szépet az életében. A nap ragyogott, a szél süvített, a fák, a sziklák, a boldogság álomként tova tűntek.
Hogy a kocsi megállíthatatlanul gyorsul, azután meg csak zuhan, zuhan, zuhan, akár a kútba ejtett kő, Grace Kelly már nem érezte. Mielőtt örökre eltűnt volna előle lánya arca, a napsütötte táj, és úgy egészében ez a fránya élet, Grace Kelly a roncsok között még suttogott valami semmiséget.

Gracia Patricia Kelly (Philadelphia, Pennsylvania, 1929. november 12. – Monte-Carlo, Monaco, 1982. szeptember 14.)

Sal Mineo végzete

Mint üveggolyók a kisgyerek kezéből, úgy gurult szerteszét életem azon a rémisztően hideg téli estén – morfondírozott Sal Mineo. Amikor szemébe mondták: ő már nem kell, harmincéves öregember, isten vele. És Sal Mineo már tudta: ami elmúlt, az a káprázat, ami most van, a csüggedés, ami lesz, az már talán nem is igaz. Esetleg adagol még az élet ezt-azt, még tán amazt is – kurvákat, latrokat, füvet, álmokat -, de hogy a jövő fekete folttá vedlett, arra mérget lehet venni. Döntsek életemről? – kérdezte magától Sal Mineo. De hiszen azt sem tudom, a nőket vagy a férfiakat szeretem. És sírt Sal, és a tél hegedűn kísérte kesergését. Sal Mineo együtt könnyezett a fészkét vesztett madárral, a tengeren bolyongó szellemmel, az istenek elűzött gyerekével. Sal Mineora a böjt ideje várt. Pedig micsoda éveket éltem – sóhajtott Sal Mineo, amikor elindult végzete felé azon a sötét estén. Igen, én voltam Hollywoodban az egyetlen, aki Jimmizhette a nagy Deant. Hej, de fiatalon halt meg – borzongott meg Sal. Persze én jelenleg hallottabb vagyok a tízezer éves múmiáknál – gondolta tovább jó adag iróniával.
Sal Mineo halott volt, mielőtt a kést tartó kéz feléje lendült. Aztán csak az éjszaka maradt abban az utcában, és a száguldó mentőautó szirénájának sírásába beleveszett Sal Mineo lelkét kilehelő sóhaja. Utolsó gondolata Sal Mineónak az volt: ő bizony ezt a filmet már látta, ezt a szerepet már eljátszotta…

Salvatore “Sal” Mineo, Jr.

1939. január 10-1976. február 12.

sal

 Richard Manuel halála

manuel

Azon a nyáron Floridában szalonnát lehetett sütni a napon. A kinti hőség ellenére a szállodaszobában hűvös volt. Richard Manuel arcán lassan peregtek lefele a düh könnyei. Annyira egyedül vagyunk, és az élet oly rövid – mondta csak úgy magában Richard Manuel. A rock néma volt, a blues hallgatott. Robbie is, Levon is, Rick is, Garth is hallgatott. Az egész Banda. De hiszen nincsenek is itt – eszmélt fel Richard Manuel. De a borosüveg hűvös volt, a szoba is, a kaja is hideg, az emberek is. Ah, ezek nem ismernek engem – gondolta Richard Manuel. Érezte, hogy elhagyja ihlete, hangja, ereje. Barátai, felesége. Richard Manuel fiatalon lett öreg. Megtört. Kiégett.
Az utolsó dalra készült Richard Manuel. Gondosan lecsukta a zongorát, helyére tette a kottát. Milyen érdekes – gondolta Richard Manuel – mindent mindig helyre teszek, csak az életemet nem. Erre a gondolatára elmosolyodott, és kibontott még egy üveg bort.
A közeledő éjszaka bársonyt borított a nyárra. Az életre. A halálra.
A kötélen valósággal megszépült Richard Manuel.

Richard George Manuel (1943. április 6. – 1986. március 4.)

Szokratész, a művész

socrates

Néhány gondolat Szokrateszról. A focistáról.
Talán sokan emlékeznek még, hogy a nyolcvanas évek elején a brazil válogatottban játszott (és a kapitányi karszalagot is viselte) egy bizonyos Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira. Különleges figura volt, magas, vékony, borostásan és fejpánttal varázsolta a középpályán a labdát. Többnyire brazil klubcsapatokban terelte a pöttyöst, de megfordult a Fiorentinában is. Hihetetlen játékintelligenciája volt, kimagasló egyéni képességei mellett, igazi csapatember.
A pályán egy zseni volt, a magánéletben pedig különleges ember – a szó jó értelmébe. Miközben a focisták többsége alig tud kinyögni két értelmes mondatot, Szokratesz, két világbajnokság között elvégezte az orvosi egyetemet, labdarúgó karrierje végén, az orvoslás mellett is kiváló tollú újságíró lett, aki egyaránt írt sportról, politikáról, gazdaságról.
Nagyszerű tulajdonságai mellett volt azonban Szokratesznek egy nagy gyengéje is. A brazil a sört és egyéb italokat nyelte literszám, és a dohányzást sem vetette meg – már élsportoló korában sem. A dolog nem maradt titokban, de zseniális játéka és emberi kvalitásai elnyomták nem is apró gyarlóságát.
Történt, hogy interjút készítettek Szokratesszel saját otthonában. Az akkor még aktív focista, egy kényelmes karosszékben elterülve, sörökkel körbebástyázva, állandóan pöfékelve beszélgetett a riporterrel. Az pedig meg is kérdezte szörnyülködve:
– Nem árt meg az erőlétének a pia meg a cigi?
– De drága uram – kiáltott fel csodálkozva Szokratesz -, én nem sportoló vagyok, hanem egy futballművész!
A foci művésze öt éve halt meg gyomorvérzésben, alig 57 éves korában.

Búcsú C-tól

Ha valaha is gondoltam arra, hogy netán focista legyek, azt Johan Cruyff hatására tettem. És ha meghódítottak a hippik, azt Cruyffnak és John Lennonnak köszönhetem. Focista és hippi nem lettem – egyik a különleges tehetség, másik a megfelelő frizura hiányában – de érdeklődésem személyük iránt megmaradt. Mindketten a maguk területén a történelem legnagyobbjai közül valók. Mind a kettő hamisíthatatlan művész.
Követtem életútjukat, még ha egy idő után már jobban érdekeltek egyéb sportok és a hippi mozgalom helyett mondjuk Che Guevara. Fiatalkori tévelygéseim közepette ők megmaradtak állandóknak. Hatásuk nem múlt el múlt el nyom nélkül. Sem bennem, sem a világban. John volt a zene Johannja, Cruyff a foci Lennonja. Büszkék lehetünk, hogy kortársaik voltunk.
Lennon 1980-ban halt meg, 18 évesen megkönnyeztem tragikus elmúlását. Cruyff ma lett az égi csapat tagja – ötvenen túl is elszomorodtam ezen. Vagy tán azért búsulok, mert velük fiatalkorom egy része tűnt tova. Végül is gyarló az ember, mások sírja mellett is a sajátjára gondol. Hogy még meddig, és hogyan. Mikor ő? Miért?
Lennont, akivel egy napon születtem, egy őrült ölte meg. Cruyffot az a betegség, amivel én is küzdök immár egy éve. Ő nem volt ilyen szerencsés: miután felfedezték a bajt, még egy fél év adatott meg neki a Nap alatt.
A holland zseni élsportoló korában is három-négy csomag cigit szívott. Negyed évszázada mondott örök búcsút a füstölésnek, amikor már szíve kezdte felmondani a szolgálatot. Végül beteg tüdeje vitte el. Ami egész életében és végül betegsége idején jellemezte: az elegancia és a küzdeni tudás.
A dologban nincs tanulság. Amikor egy ismerősömnek elmondtam frissen kiderült bajomat, ennyit válaszolt: ha hívnak, menni kell. Nincs mese.
Kinek előbb, kinek utóbb. Kit, mennyire szeretnek az égiek.

Cruyff_2377125b

Ali

I Am Ali film. Handout via Gareth A Davies.„Ez csak munka. A fű nő, a madarak énekelnek, a hullámok a homokot mossák, én pedig embereket verek” – mondta egyszer Cassius Clay, alias Muhammad Ali egy riporternek. Ne szeresd az ilyen embert?
Minden idők egyik legnagyobb és legszerénytelenebb sportolója („Ha valaki olyan nagy, mint én, nehéz szerénynek lenni.”) 74 évesen eltávozott az őt fogva tartó mihaszna-testéből. Hétköznapi ember számára kissé érthetetlen lehet, hogy az, aki a legszebb, a legjobb, a legerősebb volt, több mint három évtizedig gyakorlatilag vegetált a világban. De a remegő, totyogó, sorvadó testben hatalmas lélek lakott. Ha elolvassuk, amit szintén Ali mondott, hogy tudniillik „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.” – akkor megértjük, hogy Clay, a sportember, tulajdonképpen a ringen túl volt igazán nagy. Közel harmincezer fejére mért ütés után is bölcs maradt, mint egy indiai fakír: „Aki ötvenévesen is ugyanolyannak látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből” – kacsintott rajongóira.
A Parkinson felemésztette. A tudomány eltemette. Ali túlélte önmagát. Legyőzte a lehetetlent.
„Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.” Ettől a mondatától sorstársának érzem magam…

Cassius Clay (Muhammad Ali)
1942. január 17. — 2016. június 3.

Gépkocsival a célba

Az 1904-es olimpiát St. Louis-ban rendezték meg. Itt került sor a modern kori ötkarikás játékok első komoly botrányára, amely az amerikai Frederick Lorz nevéhez kötődik.Fred Lorz_bAz 1884-ben New Yorkban született és mindössze 30 évet megélt Fred Lorz elmondása szerint kilenc mérföld, azaz 14 kilométer után teljesen kimerült, és edzője unszolására beugrott egy autóba. Éppen szerencsésnek még a csaló sem mondható: bár a táv nagy részét kocsikázva tette meg, egy idő után az is lerobbant. A célegyenesbe Lorz megint futva érkezett. Természetesen első lett, ünnepelte is a nép rendesen, de később bevallotta az igazságot, és azt állította, hogy mindezt viccnek szánta. Elmesélte, hogy esze ágában sem volt csalni, de a körülmények úgy hozták, hogy amikor kiszállt a járműből, senki sem volt a közelében, így azt gondolta, megtréfálhatja a mezőnyt, és később majd jót nevetnek tettén. Csakhogy nyakában az aranyéremmel ébredt fel…Lorzt eltiltották, de egy évvel később amnesztiát kapott, az 1905-ös bostoni maratont pedig már csalás nélkül nyerte meg.A nagy csalók listája olyan neveket is tartalmaz, mint Ben Johnson és Marion Jones, akik zseniális futóknak voltak kikiáltva, mígnem kiderült, hogy nem éppen hétköznapi eredményeiket egy kis „koksz” segítségével érték el. Ez talán még nagyobb szégyen, mint gépkocsival tenni meg a maratoni távot…

A tolvaj olimpikon betyárbecsületeHarry Pieste_b
1920, Antwerpen, VII. nyári olimpiai játékok. Az 5 és 10 méteres toronyugrás bronzérmese, az amerikai Harry Prieste úszó, toronyugró, színész, egy tömérdek sörrel átmulatott, örömittas éjszaka után nagyot gondolt: az olimpiai harmadik hely nem tűnt számára eléggé maradandó alkotásnak, ezért fejébe vette, hogy ennél is emlékezetesebb tettet hajt végre. Pedig Harry nem volt sem újszülött – 24 éves volt az olimpia idején –, sem hülye gyerek, de még csak gengszter sem, „másodállásban” már hollywoodi filmekben is szerepelt. Ám a finom Grimbdergen-sör azon az éjszakán legyőzte a józan eszét. A bronzérem mellé, úgy gondolta, jó lenne hazavinni egy igazi emléket is! Ami másnak nincs! Ami nagyobb, mint a bronz plecsni, és míg a világ emlékeztetni fogja arra, hogy hol szerzett dicsőséget 1920-ban.Az antwerpeni olimpia egyik történelmi eseménye az volt, hogy itt húzták fel első alkalommal az öt kontinens fiataljainak összefogását jelképező ötkarikás zászlót. És először és utoljára el is lopták! Ugyanis Harry ezt szemelte ki magának – mentségére vagy nem, félig részegen. Másnap, amikor a rendezők tűvé tették az egész olimpia helyszínét, majd a hosszas és sikertelen keresgélés után kénytelenek voltak egy fehér lepedőre öt színes karikát pingálni és felhúzni lobogó gyanánt, a másnapos Harry még mindig jókat vihogott csínytevésén. Az ötkarikás zászló 77 (!) évig hevert egy bőrönd fenekén Harry amerikai házának padlásán. Ennyi ideig senki sem tudott róla.1997-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bankettet szervezett az olimpikonok részére. Harry Prieste százéves örökifjúként vett részt rajta. Egy újságíró – ki tudja miféle ihlettől vezérelve – elkesergett Harry előtt arról, milyen kár, hogy Antwerpenben eltűnt az olimpiai zászló. Harry, csibészesen elmosolyodott, és csendben megjegyezte:– Ó, csak ennyi a gond? De hiszen a zászló otthon van nálam, egy kofferben.Mindenkinek leesett az álla. Futótűzként terjedt el a hír, az újságírók, a NOB hivatalosai köpni-nyelni nem tudtak a meglepetéstől. Meg az örömtől. Pedig Harry még csak nem is nagyon titkolta szűkebb hazájában, hogy a lobogó nála van. Csak éppen mindenki bolondnak nézte, ha erről beszélt. Majdnem nyolcvan évig…Harry 2001-ben hunyt el 104 évesen, végre megnyugodott lelkiismerettel, hogy visszaszolgáltathatta az olimpiai lobogót…

A fuldokló úszóEric, az angolna_b
Ilyet talán Rejtő Jenő is nehezen talált volna ki. De az élet ezt is eljátszotta. Az Egyenlítői Guineából származó Eric Moussambani, becenevén Eric, az angolna, 2000-ben a sydney-i olimpia 100 méteres gyorsúszó számában majdnem a vízbe fulladt. Végül hatalmas kínok között teljesítette a távot, és ezzel minden idők legrosszabb úszójaként vonult be az olimpiák történetébe.Furcsa Moussambani története. Az olimpia előtt soha nem látott 50 méter hosszú olimpiai méretű medencét, úszni egy nyamvadt tóban tanult meg, ott is gyakorolt egy öreg halász felügyelete alatt, de 40 méternél messzebb soha nem merészkedett. Ám Egyenlítői Guinea, mint fejlődő ország, szabad kártyát kapott anélkül, hogy sportolói teljesítették volna a kvótákat. Így aztán nem csoda, hogy a frissiben úszónak kinevezett Eric futamánál a nézők nagy részének az volt az érzése, hogy a cél helyett visszafele halad, és szemmel látható volt, hogy a táv vége felé már az életéért úszott. Jobban mondva kapálózott. „Szeretném átölelni és megcsókolni a közönség minden tagját, akik buzdításukkal behúztak a célba” – jegyezte meg akkor. Jogos volt a köszönés, hihetetlen módon drukkolt több ezer ember, hogy az úszó ne fulladjon a vízbe. Mindenki ünnepelte, a szurkolók ekkor nevezték el kedvesen „angolnának”, bár Ericnek nem sok köze volt sem a vízhez, sem az úszáshoz…De, ahogyan Pierre de Coubertin báró kijelentette, az olimpián nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos – bár ez a megállapítás mai pénzéhes világunkban egyre kevésbé igaz. Eric, az angolna viszont éppen ennek az olimpiai szellemnek egyik utolsó képviselői közé tartozik.A jelenleg 38 éves olimpikon az egyenlítő-guineai úszócsapat edzője. Rengeteg fiatal, aki azelőtt nem is hallott úszásról, ma rendszeresen sportol, a hatóságok olimpiai méretű medencét építettek – mindezt Eric Moussambaninak, a fuldokló angolnának köszönhetően.

Panaszosokból üldözöttek

Sajnos a 2016-os riói olimpia sem volt botrányoktól mentes. Annak ellenére, hogy mintegy egymillió belépőjegy maradt gazdátlanul, a jegyüzérek szép summákat kerestek. A lakhatási illetve versenykörülmények sem voltak mindig kifogástalanok, néhány hajmeresztő történet is színesítette a XXXI. játékokat.Ryan Lochte_bA következő eset a viccbéli jereváni rádió hírrovatába illik: megtörtént ugyan, de nem ott, nem úgy, és nem akkor. Úgy tűnik, Ryan Lochte, a többszörös olimpiai bajnok zseniális amerikai úszó és három társa nem az őszinteségével vonul be a sporttörténelembe. Enyhén szólva nem állítottak igazat, amikor arra panaszkodtak, hogy egy taxiban kirabolták őket. Mivel az esetnek nem volt valós alapja, a nem is létező tettesek helyett később már a négy úszót kereste a brazil rendőrség…A történet a következő: az egyik „áldozat”, Lochte édesanyja értesítette a hatóságokat, hogy fiát és három úszótársát kirabolták. Elmondta, hogy a sportolók egy riói klubban mulattak, majd hajnalban hazaindultak. Útközben rendőregyenruhába öltözött emberek állították meg őket – mesélték a fiúk –, fegyvert fogtak rájuk, és értékeiket követelték. Miután Lochte nem akart engedelmeskedni, a földre nyomták, elvették a pénztárcáját és a karóráját, majd elhajtottak.A brazil rendőrség gyorsan reagált az „esetre”, ám amikor Ryan Lochtét és úszótársait keresték, hogy vallomást tegyenek kirablásukról, nem találták őket. Mire az egyenruhások az olimpiai faluba értek, az úszócsapat kiköltözött a szálláshelyéről, és a személyzet biztonsági okokból nem adott tájékoztatást hollétükről. Ezek után egy brazil bíró elrendelte, hogy a rendőrség foglalja le Ryan Lochte és úszótársa, James Feigen útlevelét, mert a fejlemények arra utalnak, hogy az úszócsillag által előadott sztori a taxis rablásról sántít. Egyik társukat a repülőgépről szedték le a nyomozók, és hamarosan a többieket is „begyűjtötték”.Több dologban már a kezdetektől gyanús volt a történet: egyrészt az úszók nem tettek feljelentést, pedig egy ilyen eset után az ember első útja a rendőrségre vezet. Az amerikai úszószövetség rögtön a sztori nyilvánosságra kerülése után cáfolta a történteket, és csak utólag mondták azt, hogy megtörtént a rablás. Szemtanúk nem látták a rablást, egyedül Lochte édesanyja volt, aki rendületlenül állította a lapoknak, hogy fiát kirámolták Rióban. A rendőrségi kihallgatáson az úszók nem tudták megmondani, milyen színű taxiban utaztak, és hogy Rio melyik részén történt a rablás. Az úszókat állítólag szállító taxisofőrt nem találták meg, mi több, egy kamera rögzítette, hogy amikor Lochte kiszáll a kocsiból, rajta van a karórája, illetve fogja a pénztárcáját is, miközben korábban azt állította, mindkettőt elvették tőle a rendőrruhás fegyveresek. Néhány nap után az úszók végül bevallották, hogy hazudtak. Kiderült az is, miért: egy görbe éjszaka után a sportolók megálltak egy benzinkútnál, ott összetörtek egy tükröt és egy szappantartót a mosdóban, és végül összetűzésbe kerültek a töltőállomás személyzetével. Jobb lett volna, ha a Lochte mama hallgat…

Reklámok