Mindennapi anekdotáink

Balzac és a bolond

A nagy francia író, Honoré de Balzac nem az eleganciáról és tisztálkodási szokásairól volt híres. Magyarán, elég slamposan és mocskosan járt-kelt a nagyvilágban. Még csak nemes sem volt, a „de” jelzőt, amely arisztokrata származására utalt, maga biggyesztette vezetékneve elé. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a francia nemzet egyik legnagyobb személyisége volt. Balzac írói nagyságánál talán csak trehánysága volt nagyobb, emellett még kövér is volt: „Nem vagyok mély. Inkább nagyon széles” – mondogatta barátainak.

Ahogyan más jeles embereknél, úgy Balzac esetében is igen vékony volt a fal a zsenialitás és az örültség között.

Friedrich von Humboldt, a neves porosz természettudós egy szép napon megkérte egyik pszichiáter barátját, mutasson be neki egy valódi bolondot. A barát el is intézett egy vacsorát Humboldtnak egyik páciensével, méghozzá Balzac lakásán. A két jeles személyiség nem ismerte egymást, Balzac pedig szokásához híven fésületlenül, egy olcsó házikabátban, piszkosan jelent meg az asztalnál. Ez nem volt elég, de órákon át be sem állt a szája, hetet-havat összehordott, és nagyokat böfögött mindenhez. Vacsora után Humboldt odahajolt barátjához, és megköszönte, hogy ilyen szórakoztató bolonddal hozta össze. A pszichiáter meglepődve, kissé értetlenül mutatott a Balzac mellett ülő páciensére: – Drága barátom, ő az idióta, a másik Honoré de Balzac, az író!

Utcanevek

Pár évvel ezelőtt Temesváron meglátogattam atyai jó barátomat, Koczka György dramaturgot, egykori 56-os elítéltet. Szép májusi este volt, házuk teraszán beszélgettünk mindenféléről. Akkoriban újra dívott az erdélyi városokban az utcanév-változtatási hóbort, panaszkodtam is Gyurinak, hogy már én sem ismerem ki magamat Kolozsváron. A nagyszerűen anekdotázó Koczka Gyuri akkor mesélte a következő történetet:

„Barátom életében először utazott Angliába, méghozzá Londonba. Egy megsárgult papírlapot szorongatott a kezében, ahova évtizedekkel azelőtt valaki felírt egy címet, ha netán a sors úgy adja, hogy kiléphet a vasfüggöny mögül, majd keresse meg. Nyilván emberünknek fogalma sem volt, merre lehet az adott utca, ezért taxiba ült, majd kissé félénken odaszólt a sofőrnek:

– Nézze, itt a cím, de évekkel írták fel nekem, nem tudom, hogy az utcát még úgy hívják, mint annak idején…

Az angol meglepődve mérte végig barátomat, majd így szólt:

– De uram! Nem tévedhetünk el. Hatszáz éve nem változtak az utcanevek…”

Koczka György (1938-2015)

Shakespeare furcsa humora

Történt, hogy a Globe egyik előadása után a drámaíró véletlenül meghallotta egyik barátját, amint éppen egy szép hölggyel intéz légyottot. Éppen a jelszót beszélték meg, aminek elhangzásakor a nő beengedi szobájába a férfit, ez pedig stílusosan “III. Richárd” volt.
Több sem kellett a nagy Willnek, fél óra múlva ott is állt a hölgy ajtajában, elsuttogva a jelszót. Az beengedte, a sötétben pedig megesett, aminek meg kellett esnie. Ekkor ért oda a mit sem sejtő barát, izgatottan kibökve a jelszót: “III. Richárd!” Shakespeare nevetve kiszólt: – Sajnálom barátom, Hódító Vilmos hamarabb érkezett, mint a király!

Amikor a dorgálás használt

hejja

1975-ben mutatta be a kolozsvári színház Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. A főbb szerepeket Héjja Sándor, Sebők Klára, Vadász Zoltán játszották, az előadást Harag György rendezte. 1985-ben jubileumi felújításra került sor, a nagybeteg Harag a próbákon már nem tudott részt venni, ezért a Koolhas Mihályt alakító Héjja vette át az emlékeztető próbák irányítását. Mint akkori Stúdió színpados műkedvelőt az a megtiszteltetés ért, hogy részese lehettem az előadásnak…

Azokban az években mindenféle bérletet hirdetett a színház, így nem zárom ki, hogy a következő eset egy diákbérletes előadáson esett meg.

Aki látta a darabot, emlékezhet, hogy a Lócsiszár nem éppen egy pehelykönnyű alkotás, és hatalmas erőfeszítést, koncentrációt igényel a színészek részéről. Tény, hogy az egyik előadáson a nézőtér teles-teli volt gyerekekkel, bár nyilván a darabot nem nekik találták ki. A nebulók hamar el is unták magukat, a zaj egyre erősödött, a kölkök már a székek között futkostak, a tanárok, tanítók csitítani próbálták őket, de minden hiába volt. Az előadók is kezdtek zavarba jönni, lassan saját szövegüket sem hallották a zűrzavarban.

Ekkor hirtelen Héjja Sándor leállt Koolhas szövegével, és szigorúan összevont szemöldökkel, szemmel láthatólag dühösen leszólt a színpadról:

– Kedves gyerekek, ha nem tudnátok, színházban vagytok. Ha nem lesz csend, mi mindannyian, akik a színpadon vagyunk, hazamegyünk, aztán ti játszatok csak tovább ott lent a sötétben.

Síri csend lett a nézőtéren, olyan áhítattal néző még nem nézett előadást, mint a megdorgált iskolások azon az estén.

  • Héjja Sándor színművész 1942. március 14-én született Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben  végzett 1965-ben. A kolozsvári magyar színházhoz szerződött, ahol rövid időn belül vezető színész lett. Mind a klasszikus, mind a kortárs szerzők drámáiban sikert aratott. Modern játékstílusa új színt hozott a kolozsvári színpadra. 1988-ban feleségével, Sebők Klárával áttelepült Magyarországra, és a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött.  Pécsett hunyt el 1993. október 31-én.

A sárga tengeralattjáró

A Beatles tagjait egy szép napon buliba hívták George Harrison egyik barátjához. Minden szép volt és jó, csakhogy a haver, a vendégek tudtán kívül, kábítószereket kevert az italokba. Óriási hangulatban zajlott az est, hajnaltájt még mindig teljesen feldobva indultak haza a zenészek. Ám az LSD is megtette hatását. 
Mikor Harrison házához ért a társaság, John Lennon felkiáltott: Jesszus, egy sárga tengeralattjáró! Mindenki a fedélzetre!
A többi már történelem…

Sándor Pál rendező mesélte:

Major Tamást, a nagyszerű rendezőt és színészt (egyben párthű kommunista) a vakság fenyegette, ezért többször is megműtötték szürke hályoggal. Egyik alkalommal az orvos így szólt hozzá:

– Major elvtárs, meg kell mondjam, nagyon veszélyes a műtét…

Major mosolyogva válaszolt:

– Én vakon bízom magában!

Miklós és a kabát

Néhány éve történt, egy hideg téli estén. Jancsó Miklós színművésszel egyszerre érkeztünk egy eseményre. Jó nagy tömeg volt, kint hideg, bent meleg, udvarias házigazdák fogadták a népet. Az előtérben ruhatár, ahogyan az illik.

Egy fiatal hölgy készségesen szól Miklósnak:

– Művész úr, adja ide a kabátját…

Jancsó ránéz, majd tettetett felháborodással mondja:

– Dehogy adom, ez az egy van nekem is!

(Jancsó Miklós színművész, 1946-2017)

Best és a pia

Az ír származású George Best minden idők egyik legjelentősebb csatára volt, aki egymaga képes volt eldönteni egy mérkőzést. Ám volt egy nagy problémája: már játékos korában kiderült, hogy alkoholista – olykor a meccsek szünetében is ivott – és imádta a nőket, értük a világ végére is elment volna.

Pályafutása legnagyobb részét, és egyben legsikeresebb éveit a Manchester United csapatánál töltötte. Matt Busby, a legendás menedzser zseninek tartotta. „Abban a csapatban én voltam a legnagyobb. 2000 nővel feküdtem le!”– mondta egyszer.

Még életében beválasztották a 20. század 100 legnagyszerűbb játékosa közé, Pelé a világ legnagyobb játékosának tartotta. Beckenbauer a futballtörténelem egyik legtehetségesebb játékosát látta benne. Neki azonban mások voltak a prioritások: „Rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és gyors autókra – a többit elpazaroltam” – nyilatkozta.

A kétezres évek elején egy újságíró megkérdezte tőle, hogy sosem fordult meg e fejében, hogy abbahagyja az ivást? Best így válaszolt: „Ó, dehogynem. 1969-ben például feladtam a piálást és a nőzést. Ez volt életem legrosszabb 20 perce.”

*

2000 márciusában súlyos májkárosodást diagnosztizáltak nála, 2002-ben májátültetéssel mentették meg az életét, azonban az ivást nem tudta abbahagyni és tönkrement szervezete a 2005. novemberi tüdőgyulladását már nem bírta ki. Temetésén százezer ember vett részt.

George Best (Belfast, 1946. május 22. – London, 2005. november 25.) aranylabdás, BEK-győztes, kétszeres angol bajnok északír válogatott labdarúgó

Egy érzékeny doki

Idős nénikémet egyszer elvittük az orvoshoz. A doki arról volt híres, hogy a rossz híreket mindig “kímélettel” közölte. Megvizsgálta a nénikét, majd közölte: – Drága hölgyem, önnek veseköve van, epeköve is van. Sírköve nemsokára lesz..

Newton beszólt!

Isaac Newton, amellett, hogy a történelem egyik legkiválóbb tudósa volt, egy ideig politikai szerepet is vállalt. Az egyetem képviselőjeként 1688-ban megválasztották az úgynevezett hosszú parlament tagjának, ezért Londonba költözött, de a parlamenti életet és környezetet rövid idő után számára elfogadhatatlannak érezte, és visszaköltözött Cambridge-be.
Hogy mennyire nem szerette ezt a politikai szerepet, azt jól mutatja, hogy képviselői mandátuma alatt mindössze egyszer szólalt fel. De az legendás volt.
Gondolataiba mélyedten üldögélt a parlament padjaiban, mikor hirtelen szólásra jelentkezett. Mindenki igazgatottan várta, mint mond a nagy tudós, gondolták, valami korszakalkotó ötlet jutott eszébe.
Newton komótosan felállt, és a következőket mondta:
– Kérem, csukják be az ablakokat, mert a huzat megárt a szónokoknak!

Bill Gates és a vizsgák

Bill Gates mesélte egy alkalommal: „Volt egy nagyon jó barátom az iskolában. Ő minden vizsgán átment, én meg állandóan megbuktam. Barátom sokra vitte. Mérnök lett a Microsoftnál. Én meg a tulajdonos…”

Picasso szerénysége

Pablo Picassot otthonában kereste fel egy újságíró, aki meglepetten látta, hogy a művész egyetlen képe sem lóg a falon. Meg is kérdezte: Mester, ön nem szereti a festményeit? A festő gondolkodás nélkül válaszolt: Imádom, de én nem engedhetek meg magamnak egy Picassot…

Carreras és Domingo

Talán kevesen tudják, hogy volt idő, amikor Placido Domingo és José Carreras, a két világhírű tenor ki nem állhatta egymást, annyira nem, hogy szerződésben rögzítették, ahol az egyik színpadra lép, azt a helyszínt a másik messze elkerüli. Mindennek az volt az oka, hogy Domingo madridi, míg Carreras katalán származású.

A nyolcvanas évek végén leukémiát állapítottak meg Carrerasnal. Megkezdődött a versenyfutás az idővel, az énekesnek rengeteg pénzébe került a kezelés. Lassan kezdtek elfogyni az anyagiak, ám ekkor a segítségére sietett egy alapítvány, amelyik tovább fedezte az életmentő orvosi beatvakozások költségeit. A tenor felépült, és csak évek múltán tudta meg, hogy az alapítványt a “nagy ellenség”, Placido Domingo hozta létre, és ő is pénzelte, ezzel megmentve életét. A hála nem maradt el: Domingo egyik koncertjét félbeszakítva Carreras felment a színpadra, és térden állva fejezte ki háláját vetélytársának.
Természetesen megkérdezték Domingot, miért segítette Carreras felépülését. A nagyszerű tenor és EMBER szerényen csak annyit válaszolt: „Egy ilyen hangot nem hagyhattam elveszni”. És a két világnagyság azóta barátként járja a világot…

 A kancellár és az afrikai törzsfőnök

Az egykori német kancellár, Helmuth Kohl kizárólag csak németül beszélt. Ez nagy problémát okozott a hivatalos összejöveteleken, a szervezőnek órákig kellett spekulálniuk, kit ültessenek melléje, aki rangban is megfelel Kohlnak.
Egyszer úgy adódott, hogy egy afrikai néger törzsfőnököt kapott asztalszomszédul a kancellár. Evés közben Kohl ránézett a kicsi feketére, és megkérdezte: ham-ham gut? Gut – felelte az afrikai. Ivás után a kancellár udvariasan odaszólt: gluty-gluty gut? Gut, felelte a néger.
Nem sokkal ezután a törzsfőnök szólásra emelkedett, és egyórás beszédet tartott…kiváló irodalmi németséggel. Majd leült Kohl mellé és megkérdezte: bla-bla gut?

Reklámok