Régimódi hóhérok, újkori lélekrontók

Van, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem. Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel. Valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást.

A peripravai munkatábor célja az volt, hogy elpusztítsák a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott. Szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket.

Az új nemzedékek érdektelensége

Felnőtt egy nemzedék, amelynek az 1990 előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő generációjuknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli.

Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: inkább pszichopaták voltak, akik a körülmények számukra szerencsés állása következtében olyan helyre jutottak, ahol következmények nélkül tevékenykedhettek.

Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a személy talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét félredobta valamiféle homályos ideológia és haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – túl sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát. De végül pont került a történelem egyik sötét fejezetére.

21. századi karaktergyilkosok

Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is léteznek, akik nem riadnak vissza a lelki és testi terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő hatalmat úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: szabad üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy az ilyenek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől kezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Félőrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben.

Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat.

Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani, és meg kell torolni: bárhol, bármilyen szinten történjen az meg. Akár – lásd Ficior esetében – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő.

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Sztahanov elvtárs esete a Pravdával

Sztahanov elvtárs köztudomásúlag a szocialista álmunkaverseny névadója. Ám a nevével kapcsoltban létezik egy kevésbé ismert anekdota is.
Történt, hogy a szénbányász, a szovjet mélységek Mozártja felkerült a Pravda címlapjára, és a kommunisták lapja ódákat zengett róla. Kis hiba is becsúszott, ugyanis a hős nevét elírták, Alexander helyett Alekszej lett a cikkben. Sztahanovot az acélember, Sztálin is fogadta, és a bányász a névcsere miatt panasszal is élt a vezérnél. A diktátor meghallgatta, majd a következőt mondta:
– Elvtárs, ha a lap úgy írja, akkor magát úgy is hívják. A Pravda sosem téved!
A dolog következménye az lett, hogy a szerencsétlen bányászt élete végéig nemlétező nevén szólították.

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

A hülyeség terjedése

A butaságnak és a kanyarónak, úgy látszik, nincsenek határai. A határok ebben az esetben szó szerint értendők. A butaság képletes határtalanságára akár mérget is vehetünk, ám a második eset a 21. században már elég meglepő. Sajnos mindkettő fénysebességgel terjed, és útjuk hasonlóan keletről nyugatra tart.

Döbbenettel vesszük tudomásul a fiatalokat csábító új hóbort, a Kék bálna nevű „játék” terjedését – egyelőre csak a Kárpátokon túli területeket érinti, de idő kérdése, mikor gyűrűzik be a hegyeken innen fekvő városokba, falvakba is. Az internetes horror már több gyerek halálát okozta oroszországi és ukrajnai kiskorúak körében, de felütötte fejét Románia egyik észak-keleti megyéjében is. Nem tudom beleélni magam a mai fiatalok gondolkodásába. A mi korosztályunk a halált hozó tengeri állatok helyett még a kevésbé életveszélyes csapd le csacsit és a gombfocit űzte. A tanórákon nem a telefonokon kerestük a halálos szórákozás különféle fajtáit, hanem – legrosszabb esetben – az iskolapadokba faragtuk halhatatlannak hitt aranyköpéseinket. És ha kaptunk is a fejünkre tanártól, szülőtől a magaviselet miatt, abba azért mégsem lehetett belepusztulni.

Mintha ki lett volna találva: szintén a gyerekeket érinti, és nem kevésbé veszélyes a kanyarójárvány. Ami ugyancsak keletről – pontosabban Romániából – indult hódító útjára a világ civilizáltabb régiói felé, és szintén a kevéske ész, no meg az egészségügyi kultúra hiányának egyenes következménye. Felfogás kérdése, hogy haladunk a korral, vagy leragadunk az ekés társadalom szintjén. Magyarországon – és más nyugatabbra fekvő országokban – több mint egy évtizedig nem jegyeztek kanyarós megbetegedést, mígnem odalátogató honfitársaink jóvoltából ismét megjelent a kór. Ezzel párhuzamosan felütötte fejét a jó román szokás: ha valamiről nem beszélünk, akkor az nem is létezik. Miközben egy moldovai megye nagyvárosá­ban öt gyereket ápolnak „bálnázás” miatt, minap hallottam egy szakembert, amint az ecsetelte, hogy azt új internetes bolondéria még messze határainktól ütött tanyát. Az egészségügyi miniszter pedig azt nyilatkozta, „Románia nem exportál kanyarót”, noha a napnál is világosabb, hogy a betegségnek hol van a fészke.

Nyugalom tehát, szakértők, van Kék bálna és van kanyarójárvány is. És ameddig a terjedésük megakadályozására hivatottak minden mással foglalkoznak, csak a lényeggel nem, addig mindkettő tovább terjed. Ideje lenne felhagyni a struccpolitikával, és szembenézni a tényekkel, legyen szó betegségről vagy akár egy őrült játékról a világhálón. Amíg nem késő.
(Erdélyi Napló)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

„A szerepek leple alatt kiélhettem fájdalmaimat”

Beszélgetés Csíky Ibolya nagyváradi színművésznővel

– Kedves művésznő, mi járatban Kolozsváron?

– Múlt év augusztusában felhívott Keresztes Attila rendező, hogy szeretné, ha elvállalnék egy szerepet Sarah Ruhl Tiszta ház című darabjában. Hihetetlen stressz számomra az ittlét. Egyrészt, mert kolozsvári vagyok, másrészt, mert életemben először a lányommal együtt fogok játszani. Ugyanakkor stresszel az is, hogy egy ilyen jó hírű, elismert színházban lépek fel. Remélem a bemutatóig túlteszem ezen magam – hacsak nem pont akkor tör rám a pánik… Nagyon nehéz a darab, nehezen tudom követni az instrukciókat. Pedig készültem, volt egy elképzelésem, de a rendezővel dolgozva másként kell alakítani. Biztos közös nevezőre hozzuk az elképzeléseinket, hiszen én Keresztes Attilával nagyon jól dolgoztam Csíkszeredában is, Barta Lajos Szerelem című darabjában, amely sikeres előadás volt, itt Kolozsváron is eljátszottuk.
– Ön kolozsvári születésű, mégsem adódott úgy, hogy ide szerződjék…
– Igazából a mai napig nem tudtam feldolgozni azt, hogy amikor elvégeztem a fõiskolát, hat magyar színház közül öt hívott, csak a kolozsvári nem. Sinka Károly, aki akkor a temesvári színház igazgatója volt, elém tett egy fehér lapot, és azt mondta, írjam le azokat a főszerepeket, melyeket el akarok játszani, és õ ígéri, hogy három év alatt el is játszom. Nem akartam menni. Én Kolozsváron már tizennégy és fél éves koromban színjátszóskodtam, először a Herbák János cipőgyár művelődési otthonában, egy kicsi pincehelyiségben. Édesanyám a cipőgyárban dolgozott, hívták játszani. Mondta anyukám, én nem megyek, de van egy lányom, aki nagyon szeret színházat játszani. Az első szerepem a Titanic keringő cselédlánya volt, kifestettek, kirúzsoztak, és én úgy is mentem haza, hogy lássa mindenki, hogy én színpadon léptem fel. Az első sikertelen felvételim után arra gondoltam, át kellene mennem a művelődési ház stúdió-színpadára, mert hallottam, hogy ott Bisztrai Mária és Horváth Béla nagyon szép és jó dolgokat csinál. Két évig ott játszottam – közben volt még egy sikertelen felvételim –, többek közt Goldoni Furfangos özvegyében, a Névtelen csillagban, mondhatni nagy sikerrel. Életem első kritikájának, amit Lászlóffy Csaba írt, az volt a címe: A játék öröme. Akkor én ezt nem is értettem, utána jöttem rá, hogy akkoriban valóban öröm volt a játék, hályogkovácsokként játszottunk a szó szoros értelmében. Voltak ott sikertelenül felvételiző színész aspiránsok, munkásemberek, titkárnők, és így tovább. Közösen díszleteztünk, még a ruhákat is közösen varrogattuk, ez valóban nemes játék volt. Azért is volt számomra érthetetlen, hogy Bisztrai Mária, aki igazgató lett Kolozsváron, miért nem hívott. Nagyon jól tudta, hogy édesanyám, aki egyedül nevelt nagyon beteg volt, szüksége lett volna arra, hogy mellette legyek. Két sikertelen felvételimnek pedig az volt az oka, hogy kilencedikben dönteni kellett a líceumban, hogy reál vagy humán szakot választunk. Mondták a barátok, menjünk reálra, ott nem kell annyit tanulni. Hát én nem is tanultam, nem érdekelt, inkább jártam a színjátszó csoportba, de nem is tudtam semmit az iskolában. Mindkétszer elméletből vágtak el a felvételin. Elkeseredésemben megkértem Harag Györgyöt, hallgasson meg, mondja meg, érdemes-e nekem harmadszor is nekifutni a vizsgának. Meghallgatott – nem is engedte, hogy végigmondjam a verset, és csak annyit jegyzett meg: „Ibolya, itt csakis az elmélettel lehet baj”. Akkor aztán nagyon nekiugrottam a tanulásnak, és harmadszorra sikerült is bejutnom a Színművészeti Főiskolára.
Fájó pont maradt számomra Kolozsvár, a mai napig. Amikor most hívtak, megkérdeztem magamtól, létezik az, hogy ebben az életben mégis fellépjek itt? Nem panaszkodom, hűséges természet vagyok, negyven évet dolgoztam Nagyváradon, nagyon jól érzem magam ott, rengeteg szerepet eljátszottam, Szabó József igazgatása és főrendezősége alatt néha el is kényeztettek szebbnél szebb szerepekkel. Ha másképp nem ment, saját erőmből igyekeztem minél jobban eljátszani a szerepeimet, és úgy érzem, az erőfeszítések nem voltak hiábavalók.
– Ha ennyire tudatosan készült tizennégy éves kora óta a pályára, voltak szerepálmai?
– Ezt a kérdés feltették akkor is, amikor Váradra kerültem, és csak annyit mondtam, nincsenek szerepálmaim, én csak játszani szeretnék. Nekem az egy kegy, ha drámában játszhatom, mi Sztaniszlavszkij módszerei szerint tanultunk a főiskolán, sőt még énekelni sem volt szabad, mert azt mondták, akkor felhígul a színész. Nekem a dráma arra volt jó, hogy bármi történt az életemben, magamban tudtam tartani, és a szerepek leple alatt kiélhettem a fájdalmaimat. Talán ezért is érzem úgy, hogy boldog ember vagyok, a fájdalom sose merevített meg, sohasem keserített el, ki tudtam adni, úgy, hogy közben abból egy alakítás született. De nagyon szeretek vígjátékokban is játszani, és imádok énekelni. Mivel tánc közben zavar a zene, táncolni egyáltalán nem tudok, zenés játékokban nem nagyon léptem fel, bár a hetvenes években rengeteget énekeltem a televízió magyar adásában. Többek között Hervay Gizella verseit Boros Zoltán megzenésítésében. Teljesnek érzem az életemet olyan szempontból is, hogy mindenféle műfajban kipróbálhattam magam. Fáj, hogy a nagyváradi színház nem olyan színvonalon áll, amilyenen indult, mert a hetvenes években a hat magyar színház közül a legjobbnak nyilvánították. Nincs pénz, nincsenek rendezők. Nem hiszem, hogy a társulat annyira tehetségtelen lenne, hogy ide jussunk, inkább a rendezőkkel van a baj. Nincs olyan ember, aki a kezében tartaná a társulatot, aki vezesse, aki kihozza az emberekből a legjobbat. Jobb sorsra érdemes emberek a váradi színészek… Én hű maradtam hozzájuk, a családom is ott él, a fájó dolgokon pedig túlteszem magam…
– Külföld nem jött szóba? Hiszen az Ön nemzedékéből nagyon sokan elmentek.
– Amikor Nagyváradot választottam, volt egy olyan meg nem fogalmazott hátsó gondolatom, hogy közelebb leszek a határhoz, és hátha onnan át tudok menni. Első évadomban hívtak Debrecenbe játszani, de nem engedtek el. Még független voltam, lehet, ha akkor átmegyek… Bár én anyukámat soha nem akartam elhagyni, egyedül nevelt fel, sokáig nagyon nehezen éltünk. Lehet, ezért is van bennem egy adag kissebrendűségi érzés, de nem bánom, mert soha nem tudok „elszállni”. Ajándéknak érzek mindent, amit az élettől kaptam, mindig meglepődöm, ha valami dicséretben vagy díjban részesülök, nem is tudom felfogni, hogy miért kaptam.
– Említette, hogy a magánéleti problémáit sikerült feldolgoznia a színpadon. A szerepeket is „bevitte” a civil életébe? Annál is inkább, mert a férje nem színházi ember.
– Visszafelé nem működött, nagyon szépen el tudtam választani a dolgokat. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor főszerepet főszerep után játszottam, csillogtam, villogtam, azt gondoltam, ennyi az élet, ennél többet nem kaphatok. De rájöttem, mennyire fontos a család. Egyke voltam, nagynénik körében nőttem fel, hiányzott a gyerektársaság, ezért két gyereket akartam, hogy adott esetben egymásra is számíthassanak. Amire vágytam az életben – hogy színésznő legyek, családom legyen – megvalósult, sőt úgy, hogy tényleg két gyerekem van. Maximálisan helyén tudtam tartani a családot, a színházat, nem vittem haza se az idegességemet, se a kételyeimet. A családom még tanulni sem látott otthon, miután hosszú az út a villamoson a színházig, ott tanulom meg a szöveget.
– A múlt rendszerben előírtak bizonyos darabokat, megmondták mit és hogyan kell alakítani, úgynevezett vizionálások előzték meg a bemutatókat. Miként viselte ezt a nyomást?
– Én nagyon távol állok a politikától. Még pionír sem voltam, amikor pedig a főiskolán be akartak választani a KISZ-be, és feltettek egy nagyon egyszerű kérdést, nem tudtam rá válaszolni. Tudtam, hogy létezik Ceausescu, de ki áll mellette, mögötte, fogalmam sem volt. Pártag sem voltam. Egyszer megkörnyékezett egy szekus, mondta, olyan jóban vagyok a kollégákkal, ők is szeretnek, mondjak néhány dolgot róluk, miket beszélünk a színházban. Egyszerűen nem értettem, mit akar. Rájöttem, hogy valami szörnyű dologról van szó. Nem mondhattam, hogy nem megyek be hozzájuk, de kitaláltam, hogy állapotos vagyok – persze nem voltam az –, és mondtam, hagyjanak békén, nekem nagy szükségem van most a nyugalomra. Nem érdekelt és nem érdekel a politika, nincs is hajlamom rá, a munkámat akarom végezni minél jobban…
– Miben látja az okát, hogy az emberek kissé eltávolodtak a színháztól?
– Megváltozott a világ, az emberek a pénz után rohannak. Fáradtak, kényelmesebb a televízióban megnézni valamit. Még egy vígjátékra, kabaréra bejönnek, de komolyabb előadásra ritkán. Kolozsváron is az történt, hogy az elején szokatlan volt, amit látott a néző, de íme, kinevelődött az a közönség, amelyik ennek a világnak megfelelő előadásokat igényel.
– Futólag már említettük Harag György nevét. Sikerült vele dolgoznia?
– Nem, és az én hibámból. Amikor Csorba András és Harag Marosvásárhelyen igazgató, illetve rendező volt, egy turné alkalmával megkerestek, és rá akartak beszélni, hogy szerződjek oda. Nem tudtam elmenni Nagyváradról, jól éreztem magam ott, kialakult az életem, nem tudtam változtatni. Sajnos így nem sikerült Haraggal dolgoznom egyszer sem…
– Ön könnyen irányítható színész, vagy azért szeret beleszólni a dolgokba?
– Szeretem, ha engem irányítanak. Nem bízom eléggé magamban, jó, ha a külső szem, a rendező megmondja, mit kell tennem. Persze, amikor látom, hogy a rendező nem tudja kézben tartani a dolgokat, teszem azt, amit a tapasztalatom diktál nekem. Annyi szerep után már magamra hagyatva is tudok dolgozni, de mindig azt szeretném, hogy jobb legyen annál, mint amit én tudok. Szerepet egyébként soha nem kértem, és nem adtam vissza.
– Volt olyan alakítása, amire most is azt tudja mondani, ez igen, ezt úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva?
– Amire ki tudom mondani, hogy jó volt, az a vizsgaelőadásom a Színművészeti Főiskolán. Tenneesse Williams Orfeusz alászáll című darabjában Ladyt játszottam Tompa Miklós rendezésében. Ő és Tarr László, illetve Kovács Levente voltak az évfolyamom tanárai, csodálatos emberek. Azt a szerepet minden további nélkül vállalom. Szerettem a Szabó József által, oratórium formájában színpadra vitt Ember tragédiáját (bemutató: Nagyvárad, Szigligeti Társulat, 1974. június 7. – N. Cs.), ahol egy szál kosztümben szerepeltünk. A színészek csak felmondták a szöveget, beleértve Madách instrukcióit is. Czikéli László játszotta az írót, és ami eredetileg be volt írva a darabba, az Á-tól Z-ig kimondtuk. Bár a kritika nem lelkesedett, óriási sikere volt például Csíkszeredában is.
– Volt önnek annakidején példaképe? Ezt csak azért kérdezem, mert igen fiatalon gondolt a pályára.
– Volt, de gyorsan le is mondtam róla, mert kezdtem utánozni. Domján Editről van szó, hasonlítottam is hozzá, amikor Debrecenben vendégszerepeltünk el is neveztek „kis Domján”-nak. Kezdtem már úgy beszélni, ahogy õ, de rájöttem, baj van, mert így csak utánzat lehetek. Rossz utánzat. Amikor családom lett, mikor már nemcsak a színpad volt fontos, akkor kezdtem érezni, hogy színésznő lettem. A külsőm sem érdekelt már annyira, pedig gyönyörű nőket játszottam. Készültünk a Csongor és Tündével, Ledér szerepét játszottam, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Ott volt Váradon átutazóban Taub János rendező, mondom neki mi a helyzet, mondja már meg, mi az a „ledér”. Azt válaszolta Taub, ez olyan, mintha azt kérdezném tőle, mi az, hogy kopasz? Akkor felmentem a színpadra, és nagyon jól eljátszottam Ledért, mert rájöttem, csak magamat kell adnom a szerephez.
– A pályája alakulásában fontos szerepet játszott-játszik a kritika?
– Ma már nem. Amikor Nagyváradra kerültem, öt helyről jöttek kritikusok megnézni az előadást. Jól ki tudták elemezni a játékot. Most leírják a darabot, és hogy kik játszottak benne. Esetleg megtoldják egy olyan jelzővel, ami véletlenül sem talál oda. Váradon – ezt említem, mert ezt ismerem – ma már nincs kritika.
– Önt a tavaly a közönség kedvencének választották…
– Tavaly is, mert van vagy öt közönségdíjam. Nem igazán szeretek a díjakról beszélni, de a közönségdíj más. Az emberek egymástól függetlenül megnézik az előadást, és utána bedobják a dobozba a véleményüket. Óriási öröm számomra, ha a közönség szereti azt, amit csinálok. Kisvárdán is, máshol is, jó sok díjat kaptam, de azoktól mindig meglepődöm. Szentgyörgyi-díjam, Poór Lili-díjam van, kitüntettek a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjével, tavalyelőtt pedig életműdíjjal. Nagyon jól esnek a díjak, de ettől egy picikét sem érzem magam többnek. Ezt a kollégáim is bizonyíthatják.
– Visszatérve Kolozsvárra, jól érzi magát szülővárosában?
– Nekem Kolozsvár óriási nagy tét. Nem tudom, konkrétan kinek köszönhetem, hogy itt vagyok, de nagyon hálás tudok lenni ezért. Örvendek, hogy ismét együtt dolgozom Keresztes Attilával, mint mondtam, nagyon jól kijöttünk Csíkszeredában. Valahol büszke vagyok magamra, hogy ebben a korban más színház is gondol rám. Boldog vagyok, hogy a gyerekemmel játszhatom (Vindis Andrea színművésznő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja – N. Cs.), ez eddig nem adatott meg nekem. Nagyon sajnálom, hogy ezt drága édesanyám nem érhette meg.
– A leányában fiatalkori önmagát látja?
– Ő más karakter. Keményebb ember, mint én. Én inkább aláértékeltem magam, nem tudtam felülről tekinteni az emberekre. Andreának olyan a természete, hogy nem alázkodik meg senki előtt. Nekem a hangulatom is megváltozik, ha egy előadás jól sikerül. Ha nem lettem volna színésznő, nem is tudom, mi lett volna velem. Boldogtalan ember lettem volna, sehol nem találtam volna meg a helyemet. Nagyon szeretem a családomat, de ez nem elégített volna ki.

Csíky Ibolya 1945. április 9-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett. Műkedvelőként kezdte a pályát a helyi művelődési ház stúdiószínpadán. 1965 és 1969 között a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola hallgatója. 1969-től a Nagyváradi Állami Magyar Színház tagja. Egyéb kitüntetések mellett átvehette a Szentgyörgyi István– és a Poór Lili-díjat. A Magyar Köztársaság Érdemkeresztje arany fokozatának tulajdonosa. A tavalyi évben a nagyváradi közönség ismét megválasztotta kedvenc színésznőjének.

2017. március 21-én hunyt el Nagyváradon.

Nánó Csaba

(Erdélyi Napló, 2009. február)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Ki marad talpon?

Tévében nézem a labdarúgó mérkőzést. A harmincezer férőhelyes temesvári stadion kopott gyepén csetlenek-botlanak a játékosok két-háromszáz szurkoló unott tekintetétől kísérve. Jó pár évtizeddel ezelőtt még egy-egy barátságos összecsapáson is dugig volt a lelátó, igaz, akkor a focit többnyire passzióból játszották, a csapat összetételét minden kisgyerek kívülről fújta, és a fanatikusok himnuszokat írtak a klubokról. Nemcsak a Béga partján, hanem mindenhol, ahol pettyes gurult a zöld füvön.

A román labdarúgó-bajnokság manapság csupán egy vicc. Olyan, amelyiken senki sem nevet. A lelátók üresek, a szurkolók már tökmagozni sem járnak ki a mérkőzésekre. Volt olyan első ligás meccs ebben az idényben, amelyen 7 (!) fizető néző vett részt. Valakiknek mégis megéri, hogy a foci ne haljon meg. Nem a sportembereknek – azok régóta eltávolodtak ettől az egyre inkább átverésszagú játéktól –, hanem azoknak, akik kizárólag üzletet látnak ebben is. Így van ez ma már az egész világon, azzal az apró különbséggel, hogy máshol többnyire nem gengszterek gyakorolják a hatalmat a klubok felett.

A játékos a legkevésbé hibás azért, mert klubja nem képes kifizetni a tartozásait, a vezetők kacskaringós utakon eltüntetik a pénzeket. A táblázat állása bizonyos erőviszonyokat mutat, akárcsak a méterek, az idő és egyéb dolgok. A csapatok azért hajtanak, hogy pontokat gyűjtsenek, és végül az bizonyul a legjobbnak, akinek a legtöbbet sikerült összegyűjtenie. Aztán jön egy bizottság, amelyik egy tollvonással levon a pontokból, mert a klub fűnek-fának tartozik…

A legnagyobb gond ezekkel a pontlevonásokkal az, hogy az ebből következő táblázatok gyakorlatilag nem a sportteljesítményt, a pályán elért eredményeket tükrözik, hanem egy mesterségesen gerjesztett sorrendet. 2014-ben például a kolozsvári vasutasok az addigi kieső helyről egyből dobogós helyre ugrottak, miután a lausanne-i nemzetközi Sportdöntőbíróság érvénytelenítette a Kolozsvári CFR labdarúgóklubbal szembeni 24 pontos levonást. Akkor a kolozsvári klub fizetésképtelenséget jelentett, és nem tudta kifizetni öt játékosa felé felhalmozott tartozását. A legviccesebb a dologban az, hogy a román szövetség által levont pontokat a nemzetközi Sportdöntőbíróság általában visszaadja, hiszen Európa-szinten ilyen jellegű büntetés adósságokért nemigen létezik.

Erősebb és komolyabb bajnokságokban is előfordult, hogy a csapatokat pontlevonásokkal sújtották. De egészen más okokból. A 2006-os olasz botránynak, ami Calciopoli néven híresült el, az volt a lényege, hogy a klubok játékvezetőket vásároltak meg, ezáltal befolyásolva a mérkőzések eredményeit, illetve a táblázatot. A torinói Juventus akkor elvesztett két bajnoki címet, ugyanakkor visszaminősítették a B-osztályba, és levontak tőlük 9 pontot. A Fiorentinát 15, a Reggianát 11, az AC Milant 8, míg a Laziót 3 pont levonásával büntették. Emellett néhány klubvezető börtönben kötött ki, másokat örökre eltiltottak a labdarúgástól, megint mások hatalmas pénzbüntetéseket fizettek. Portugáliában a 2003/2004-es bajnokság végén tört ki a botrány, amikor bebizonyosodott: a Porto tulajdonosa lefizette a játékvezetőket. Pinto da Costa két év eltiltást kapott, míg a klubtól három pontot levontak.

Hamarosan kezdődik a rájátszás. Nem is az a legizgalmasabb kérdés, ki nyeri meg a bajnokságot, hanem inkább az, hogy ebben a román labdarúgó-bolondokházában jövőre hány csapat marad talpon. Volt már néhány klub az utóbbi években, amelynek – miután bajnokságot nyert – mára híre-hamva sem maradt. És nem csak a pontlevonásoknak köszönhetően…

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Miniszteri káprázat

Miközben az ország nagyvárosaiban a polgárok több mint egy hónapja tüntetnek a kormány ellen, enyhén szólva is megrökönyödést keltett a napokban a munkaügyi miniszter bejelentése, miszerint a jelenleg 4000 lejig terjedő fizetések megduplázódnak, az azon felüliek 45 százalékkal növekednek, a 7000 lej feletti bérek esetében pedig enyhébb növekedés várható. Mindez a közszférában dolgozók esetében.

Az ember ilyenkor kezdi azt hinni, hogy eljött a mennyország, ezentúl a romániai folyókban is méz fog csörgedezni, és végre nemcsak árakban, hanem juttatásokban is felzárkózunk a Nyugathoz. Csakhogy a szakszervezetek vezetői, akiknek most ugrabugrálniuk kellene örömükben, azt mondták: ez az egész irreális elképzelés, nem lehet nyélbe ütni. Nem is kellett sokat gondolkodni a megvalósításon, hiszen hamar kiderült: semmi sem az, aminek látszik, és nincs is úgy, ahogyan azt mondják.

A miniszternek kinevezett egykori krajovai polgármesterről – akinek rendkívüli erényeire, amelyek a bársonyszékbe repítették, eddig még nem derült fény – könnyű elképzelni, hogy nem tudja, mit beszél. Szerencsére segítségére siettek néhányan a környezetéből, akik elmondták: tulajdonképpen nem így gondolták, és messze még az a nap, amikor mindezt meg lehet valósítani. Majd egyszer…Hogy ebből az emberek semmit sem értenek, az más kérdés.

Miután meghallgattuk a miniszter asszony fejtegetését a többezer eurós fizetésekről, egy másik hírben azt olvashatjuk, hogy a sepsiszentgyörgyi megyei sürgősségi kórház felújítására nincs pénz. Egészségügyi intézmény tatarozására nem kerül néhány millió lej, de a bérek megduplázására a miniszter szerint akad több milliárd is. Ez csak egy példa arra az ellentmondásra, ami az országban uralkodik. Mert ugye a miniszternek nem a „fölöslegessé” vált betegek kegyeit kell keresnie, hanem a jó erőben lévő, szavazóképes polgárokét.

Nos, nagyjából itt ér véget az ember türelme, hogy a bolondját járassák vele. Év elejétől megnőtt a minimálbér, a közigazgatásban dolgozók fizetése, a kulturális intézményeknél alkalmazotti viszonyban levő művészek fizetése, emelik a nyugdíjakat, kedvezményekben részesítik a diákot, és így tovább. Arról senki egy árva szót nem szól, hogy mindezt a jótékonykodást miből fedezi a kormány. A mámoros önzetlenség nem egyik napról a másikra üt vissza, hanem idővel. És akkor majd jönnek mások, akik összeseprik az itt hagyott szemetet. Ám addig a mostani szemetelők már messze lesznek. Valahol a történelem süllyesztőjében. Mit nekik egy ígérettel több vagy kevesebb?

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Románia, 2017

Adóbefizetés, kilométeres sor. Órák után emberünk sorra kerül:
– Jó napot, fizetni jöttem!
– Neve?
– X..Y.
Tíz perc keresgélés után megszólal a hivatalnok:
– Uram, minek jött? Ön halott….
– Már hogy lennék halott? Itt állok, nézzem rám!
– Hiába áll itt, értse meg kedves uram, a rendszer szerint ön meghalt.
– De hát nem lehetek meghalva, ha beszélgetünk!
– Nézze, az hogy beszélgetünk, még nem jelenti azt, hogy maga él…
– Őrület. És most mihez kezdjek, ha halott vagyok?
– Ez nem tartozik rám, de ajánlom, jöjjön vissza, ha feltámadt, mert másképp még büntetést is fog fizetni…

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás