A magyardécsei bujdosó

Magyardécsén nagy tiszteletnek örvend Balla Bálint, a falubeliek Bálint bácsija, akinek nem mindennapi élettörténetét kicsitől nagyig mindenki ismeri. 74 éves kora ellenére tevékenyen részt vesz a közösségi munkában, szakértői véleményére ma is sokat adnak a gyümölcstermesztők. Hatalmas elégtétel számára, hogy helyét fia, Balla Alpár vette át egykori munkahelyén. A gyümölcstermesztés immár családi hagyománnyá vált.
Balla Bálint Magyardécsén született 1927. január 27-én. Papnak készült, de 18 évesen már a Kaukázusban ette a hadifoglyok keserű kenyerét. A sors, a véletlenek összejátszása nagy szerepet játszott életében. A fogság csupán egy epizód volt életében, de szerencsésen hazatért — az egész falu ünneplése közepette. Kis János akkori tiszteletes külön prédikációt mondott tiszteletére. A fiatal Balla Bálint talán nem is sejtette, hogy a nagy megpróbáltatások még hátra vannak.

— Nagyon fiatalon esett fogságba. Milyen volt ez az időszak életében?
— Tizennyolc esztendős koromban. Ahol most folynak a harcok, a Kaukázusban, ott voltam hadifogoly. Hogy milyen volt? Amilyen egy hadifogság lehet: jobb és rosszabb periódusokkal. Szerencsém volt, mert valamikor istentiszteleteket tartottam, így volt némi bibliai ismeretem. Mikor kikerültem a Kaukázusba, 1945 karácsonyán a lágerben fel volt állítva egy karácsonyfa, az oroszok az újévet ünnepelték. A fa öt-hat méter magas lehetett, a tetején egy szaloncukor volt elhelyezve. Hogy azt ki kötötte oda, nem tudtam meg soha. Ők viszont megtudták, hogy én valamikor tartottam már istentiszteletet. Több ezren imádkoztunk a karácsonyfa alatt. Nem volt nagy szóbőségem, de azt sírva mondtuk, hogy: én Istenem segíts és őrizz meg. Az oroszok nagyon vallásosak. Érdekes módon köztük kevés kommunista volt. Látták, hogy mi összegyűltünk: elmondtam, amit el tudtam mondani, énekeltünk stb. Másnap reggel, amikor a lágerből kimentünk, az őrök már másképpen néztek rám. Mondták oroszul: né, ez a pap. Pedig dehogy voltam én pap, de jobban tiszteltek. Amikor félreléptem — mert ez is előfordult — nem ütöttek meg úgy, mint egy másik foglyot. Valamit láttak bennem. Nem felejtem el soha, mennyire segítségemre volt az Úristennek az a hatalma, hogy elküldött legációba. Megtanultam egy-egy imádságot, prédikációt, bibliai levezetést. Ötödikes gimnazista voltam, amikor legációba küldtek, és meg is csináltam, ahogyan tudtam. Prédikáltam én Décsében is sokat — ahogyan tőlem tellett. Ma már természetesen másképpen prédikálnék, más a szókincsem, másképp néznek rám a faluban. Akkoriban gyermek voltam.
— Mikor került a fogságból haza?
— 1948-ban. Akkor tudtam meg, hogy se anyám, se apám. Édesanyám már hat éve halott volt. Jó rájuk emlékezni. Az ember azt reméli, hogy rá is fognak majd emlékezni.
— Mihez kezdett, miután hazakerült?
— Mindenki osztogatta a tanácsokat. Volt, aki azt mondta: nősülj meg! Én még nagyon fiatal voltam. Egy volt osztálytársam azt mondta: Bálint, neked iskolába kell menni! Mondom neki: te, nekem nincs anyám, nincs apám, senkim nincs. Azt válaszolta: hagyd, majd intézkedünk. Ez a volt osztálytársam végül ügyész lett. Amikor bujdostam, találkozgatott velem itt-ott a határon, meg más helyeken. Ekkor már váradi ügyész volt. Senki sem tudta, hol vagyok, de vele találkoztam. Elmondott nekem mindent, hogy mire vigyázzak, merre keresnek. Ô volt az, aki miután hazakerültem a fogságból, visszaíratott az iskolába, hiszen amikor ’44-ben elvittek, még diák voltam. Szüleim már nem voltak, és akkoriban nem létezett ösztöndíj. Azt mondta a dési Vegyesgimnázium igazgatónője, dr. Bojerné: ahol 33 gyermek elfér a bennlakásban, ahol 33 gyermek jóllakik, ott a 34-nek is jut hely. Így kerültem ismét iskolába, nem kellett fizessek. Mindjárt az első évben osztályelnöknek, azután iskolaelnöknek választottak. Később vármegyeelnök lettem.
— Ezek után miért kellett menekülnie?
— Tudtam egy államellenes szervezetről, amely akkoriban Mao kínai elnök tanait hirdette. Mivel tudtam róla, a nevem belekeveredett a szervezetébe. Mindenki, aki csak hallott róluk, már bele volt keverve az ügybe. Így terjedt el rólam, hogy én vagyok a szervezet vezetője. Elmentünk a katonai törvényszékre egy barátommal, akinek az apja is bele volt keveredve az ügybe: kapott is öt évet, amit leült, hazajött és meghalt. A barátom azt akarta tudni, ki is volt tulajdonképpen a szervezet vezetője. Én tudtam magamról, hogy nem voltam az, nem is igen izgatott a dolog. Azt mondja a tisztviselőnő: álljanak csak meg, én felolvasok maguknak neveket, ha valamelyik ismerős, szóljanak. Elővett egy dossziét, és elkezdte olvasni a neveket. A tíz-tizenegyedik név Balla Bálint. Rám néz az asszony és azt mondja: maga volt az. Mondom, nagysága, én bizony nem voltam. Erre a nő: örvendjen, hogy maga volt. Mondom: értse meg, nem voltam. Pedig ide van írva. Az történt, hogy amikor szegényeket vallatták, én nem voltam ott, nem tudtak elfogni, így rám hárítottak mindent, amit csak tudtak. Sajnos, egy sem él már közülük. De így történhetett, mert, aki keresztülment a szekuritáté kezén, az olyasmit is mondott, ami nem volt igaz. Nagyon szegények voltunk, nehéz idők jártak. Egyszer Déván voltam cseresznyével. Diák voltam, de a nyári vakációra hazajöttem. Pénzt kellett keresni. Nem volt semmim, se ruhám: fekete cérnát fűztem össze, hogy a félcipőmnek legyen fűzője. Fiatal voltam, szerettem a nőket, de csúfoltak, hogy cérnával van a cipőm összefűzve. Nem tudták, hogy annyi pénzem sincs, hogy egy lábbelit vegyek. De volt önérzetem, volt lelkem, volt bennem fiatalság. Azután következett a bujkálás.
— Merre bujkált öt esztendőn keresztül?
— Csak itt bujkáltam, külföldre nem mentem. Maguk nem tudják elképzelni, mit jelent a honvágy. Szinte gyermekként a Kaukázusban voltam, néztem, hogy merre mennek a fellegek, és sírtam. Mert Erdély felé mentek. Én nem mentem volna semmi pénzért külföldre, még ha tudtam is, hogy itt azonnal agyonlőnek. Itt maradtam, és el is fogtak. 1949-ben, távollétben, ítéltek el. 1954-ig sikerült bujkálnom. Ez idő alatt voltam napszámos, cigány, minden, ami lehetett, hogy kijátsszam a milíciát. Mégis, 1953 őszén elfogtak, de akkor sikerült kiugranom az ablakon, és elszaladnom. Lőttek utánam, de nem találtak el. Amikor menekültem, még a kabátomat is elvesztettem. Éjszaka elértem egy tanyai házhoz, folyt rólam a veríték, pedig már november vége lehetett. Összekötött kukoricaszárat tettem a hátamra, hogy melegedjek, úgy futottam hét határon át. 1954 márciusában a milicisták körbevették a házat, és elfogtak. Az ott lakók bevallották, hogy tudták ki vagyok, így nekik elengedték a bűneiket — amit most már kár firtatni. Összekötöztek, pedig mind székely emberek voltak. Ütöttek a puskatussal, estem el. Hogyan védekezhettem volna összekötött kezekkel? A házigazda, akit velem együtt letartóztattak, mindig felsegített. Ahogy felálltam, a székely milicista — aki most Kolozsváron lakik, Nyakas Istvánnak hívják, és a décseiek megígérték, ha elkapják, agyonverik azért, amit nekem csinált — kiverte a fogaimat. Korán reggel történt ez, összekötve lekísértek Árpástóra, ott volt a milicisták tanyája. Éppen nagyvásárra mentek az emberek, láttak megbilincselve és örvendtek, mert akkoriban több lopás történt Árpástón, nekem meg két-három hetes szakállam volt, és azt hitték, a milícia elkapta a tolvajt. Folyt a vér az orromból, a számból, nem tudtam letörölni. Csúnyán nézhettem ki. (Később persze kiderült, hogy nem én voltam a tolvaj). Vittek a milicisták, kértem, engedjenek vizelni. Még ezt sem hagyták, nem vették le a bilincseket. Mikor már nem bírtam, a gazda, akivel együtt tartóztattak le, ô pisiltetett meg, mint egy gyereket.
Bevittek a milíciára, jöttek a szekuritátétól egy hatalmas dossziéval. — Maga Balla Bálint? — Én vagyok. Odahívtak, hogy mutassanak egy fényképet. Mentem, de vittem a széket is, mert hozzá voltam kötve, egész nap úgy tartottak. Azt mondja a tiszt: tegye le a széket. Megfordultam, és mutattam, hogy nem tudom. Ránézett a milicistákra, akik géppisztollyal álltak mellettem. Az egész banda ugrott, amerre tudott. Kihívta őket, nem tudom, mit mondhatott nekik, de jött mindjárt Nyakas, aki azelőtt félig agyonvert, és kérdi: Balla úr, ne hozzak valamit? Cigarettát? Mondom, köszönöm, de magától semmit. Később felvittek Kolozsvárra. A tanáraim csupa jót mondtak rólam. Volt ott egy szekus, egy román, az szinte sajnált. Azt mondta: a maga eszével akár miniszter is lehetett volna. Nem akarom dicsérni vagy alázni magamat, most már mindegy, de ezeket a tanáraim nyilatkozataiból olvasta ki. Valóban: apátlan, anyátlan gyermek voltam, és abban az időben hiányzott a káder. Belőlem nevelhettek volna — hál’ Istennek nem tudtak nevelni — egy valódi kommunistát. Ha nem éreztem volna a saját bőrömön, hogy milyenek. De lehet, hogy ezzel–azzal így is elbolondítottak volna. Tudták azok, hogy kell “embert faragni” valakiből.
— Hogyan alakult Bálint bácsi élete, miután a börtönből kiszabadult?
— Szerencsémre volt itt egy Nagy Árpád nevű mérnök, aki a gyümölcsvédelemmel foglalkozott. Ô el kellett menjen, az apja Nagyenyeden volt református pap. Valahol ott kapott állást magának. Az volt a gond, ki kerüljön helyébe. Mondták a faluban, hogy hazajött a Rimán Bálint (én Balla vagyok, de a ragasztéknevem Rimán, és szeretem is, ha így szólítanak) tegyük meg őt. Kijött az akkori dési mezőgazdasági hivataltól egy mérnök, Mercea Alexandru, akit felvittem a mostohaanyám házába, egy egyszerű falusi házba. Nem tudtam jól románul, alig beszéltem a nyelvet, de kézzel-lábbal megértettük egymást. Úgy megszeretett, hogy nem számított neki büntetett előéletem, pedig akkoriban nagyon figyeltek erre, pláné, hogy politikai elítélt voltam. Végül is felvettek a hivatalba. Harmincnégy esztendeig itt ragadtam, bizonyára azért, mert megfeleltem. Ha nem lettem volna jó, fenékbe rúgtak volna. Nem mondom, hogy mindig dicsértek, de többet jelentettem nekik Besztercén, mint száz román. Köszönöm a Jóistennek, hogy megértem ezt a kort. Most már itt van a fiam: ô jobban tud románul, vigye ô tovább az apja sorsát.
— Bálint bácsi, mit szól az újjászületett majálishoz, a régi hagyományok felélesztéséhez?
— Hasonló majálisok voltak, de akkoriban talán jobb időket éltünk. Nagyon örvendek, hogy valami újjászületett. Azt mondtam a majális előtt: akármelyik kicsi falu akármilyen gyűlését közhírré teszik, akkor mi, akiknek van múltunk, ne csináljunk semmit? Nyugdíjasként nem sokat tehettem, de úgy érzem, hallgatnak rám az emberek. Én rosszat soha nem akartam. Még az ellenségemnek sem. Volt, amikor 450 emberrel dolgoztam, könyvelő nélkül. Nehéz volt, de soha nem bántottam senkit. Mikor két részre osztották a termelőszövetkezetet, elnézést kértek, mert tudták, hogy hatalmas munkát végeztem. Ekkor éreztem úgy, talán mégsem éltem hiába.

(Szabadság, 2001. július 7.)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Mindennapi szemetünk

Szemét, hulladék mindig volt, van és lesz, amíg a Föld forog és csillagok pislákolnak az égen. De valljuk be: mint annyi más, a szemét sem a régi. Legalábbis annak elhordása nem az. Régen valamiféle szimbiózisban élt a lakos és a szemetes. Ahogyan a legtöbb munkahelyen megtörtént, aki erre a pályára került, az általában onnan is ment nyugdíjba. Egy-egy szemetest szinte családtagként, rokonként vagy barátként üdvözöltünk. Húsvétkor, karácsonykor tudtuk, hogy becsenget, elő volt készítve a pohár pálinka, néhány lej. Mindig ugyanaz jött: nem akartak álszemetesek átverni bennünket. Nem is lehetett volna, hiszen minden utcának megvolt a saját embere, akit kicsitől nagyig mindenki ismert. A gyerekek kedves neveket adtak a sötét bőrű bácsiknak: Terminátor, El Takarító, meg hasonlók. Valami lelki kapcsolat volt közöttünk, tudtuk, ők még jobban nyomorognak, mint az átlagpolgár. A kiszuperált, de még használható cuccokat külön tettük, hogy a hulladékgyűjtőnek apró örömöt szerezzünk. Kaja, pia kevesebb jutott egy főre, így a szemetelést sem vittük túlzásba. Nagymama még a kávézaccot is háromszor főzte ki. Esküdözött, hogy valami íze még így is volt a halványsárga löttynek. Ez a múlt. A jelen meg az, hogy szemételhordásért kettőt fizetsz, és egyet kapsz. A hulladékot begyűjtő vállalattal kötött szerződés értelmében ugyanis az utcánkból hetente kétszer kellene elvinniük a szemetet. Hét elején az úgynevezett száraz, hét közepén pedig a nedves hulladékot. Mondta is mindenki: felénk is kisütött a Nap, ha fél évszázados késéssel is, de végre megvalósul a szelektív hulladékgyűjtés. Kicsi álom volt ez, de jelentős. És talán az első lépés a nagyobb megvalósítások felé. Hajlandó az ember még áldozatokat is hozni: több havidíjat fizetni, külön-külön gyűjtögetni és kipakolni becsülettel a felgyűlt hulladékot. Szelektíven! Aztán kiderült, ez a fáradozás senkit sem érdekel. A szemeteskocsi jó esetben heti egy alkalommal végigszáguld az utcánkon: néha azt sem szedik össze, ami ott díszeleg a járdán. Sok minden elmondható róluk, csak az nem, hogy szelektíven gyűjtögetnének. A panaszkodók vigaszdíjnak két színes zacskót kaptak a vállalattól, hogy abba gyűjtsék a hulladékot. Ettől aztán a polgár megnyugodott és boldogan ment haza szemetet szelektálni. Ám az öröm korainak bizonyult: a következő héten megint csak egyszer jött a szemetes, a hét közepén kitett hulladékot másnap vihettük be, nehogy szép színes zacskóinkat széttépjék a kóbor kutyák. Most ott tartunk, hogy az egész utca fejetlenül pakolja ki a hulladékot. Aztán vagy elviszik, vagy nem. Jó esetben nincs nagy meleg, és a bűz elviselhető. Civilizált országokban súlyos büntetéssel sújtják azokat, akik összevissza gyűjtik a hulladékokat. Miután kifizetsz egy tetemes összeget, jól meggondolod, hogy másodszor hova dobod a szalámi héját vagy a gépkocsid akkumulátorát. Viszont ott halálbiztos az is, hogy a szemetedet elhordják. És fel is dolgozzák a használható részét. Nem csak akkor jönnek, amikor kedvük szottyan. Vagy van üzemanyaguk. Vagy idejük. Vagy akármijük. Civilként nem látom át teljes egészében a hulladékproblémát. De kezdek nosztalgiával gondolni egykori szemetesünkre, akinek gyerekként egy rossz vasalót adtam, ő meg majdnem könnyes szemmel egy rothadó almát adott cserébe. Hiába, volt még becsület a világon…

https://erdelyinaplo.ro/velemeny/mindennapi-szemetunk)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Széles Anna, az örök

Volt egyszer egy erdélyi színésznő, akit egy egész ország szeretett, kedvelt, becézett, akit még a román közönség is jól ismert, aki még azelőtt lett sztár, hogy ezt a jelzőt bármilyen jöttmentre ráaggatták volna, ahogyan ez mostanában történik. Ki ne ismerte, látta vagy hallotta volna Széles Anikót, ezt a megannyi magyar és román filmben felbukkanó szőke csodát, akinek szépségénél csak tehetsége ragyogóbb?

Aki, ha nem Nagyváradon születik, hanem egy-két kontinenssel odébb, talán egy Dallas kaliberű sorozatba is befért volna. (Nem tudom, miért, de őt egy ilyesfajta filmeposszal tudom társítani). Vagy, ha nem a kolozsvári színházat választja, meglehet, a Broadwayt nyűgözi le. Széles Annáról Medgyessy Éva írt könyvet Az örök Anikó címmel. Vagy még inkább a művésznő vallomásait olvashatjuk egy kötetbe fűzve. És akármilyen furcsa, valójában kiderül, hogy bármilyen ismert és népszerű volt Anikó, útjáról vagy útjairól eddig keveset tudtunk.
Hiszen a ragyogáson túl is van élet, és a nagy művészek is olyan „apróságokba” ütköznek, mint családalapítás, gyereknevelés, háztartásvezetés, örömteli és keserű történetek a színpadon, szülők elmúlása, unokák születése, és megannyi más. Az egykori üdvöske ma már büszke nagymama, de hetvenötödik életéve küszöbén is ragyog. Bár nyilván, ma már mások a prioritások, és nem a színpad az első boldogságforrás. A kötet bemutatóján Széles Anikó felidézte első filmes élményeit, meghívását a cannes-i, majd ennek egyenes következményeként az acapulcói filmes fesztiválokra, beszélt az A színésznő című előadásáról, amellyel gyakorlatilag elbúcsúzott a szeretett kolozsvári, erdélyi közönségétől. Szerettem az életet, a pályát, sugárzik az emberek szeretete felém, és magától értetődik, hogy ezt viszonozzam” – mondja Széles Anikó. Bevallotta: akkor volt boldog, ha színpadon is felléphetett és filmen is szerepelhetett. Ha lehetett, egyidőben… Medgyessy Éva, a kötet szerkesztője, aki belülről ismeri a színházi életet, hiszen a korán elhunyt, nagyszerű Péterffy Gyula színművész felesége volt (könyvet is írt róla), és egykor súgóként is dolgozott Kolozsvárott, hozzátette: egyedülálló a művésznő pályája, mert annak idején nem nagyon volt olyan színésznő, aki társulatban játszott, közben pedig filmcsillag volt, és a tévében is sikerrel szerepelt. A könyvbemutatón, igazi meglepetésként, jelen volt Florin Piersic színművész, Széles Anna volt férje, és közös gyermekük, a ma már negyven esztendős Piersic Dániel is. Milyen volt és milyen ma Széles Anikó? Kiderül a Polis Könyvkiadónál megjelent remek kötetből. A könyv tulajdonképpen három egymásra tevődő és egymást kiegészítő réteg összefonódása.
Az egyik részben a színművésznő maga nyilatkozik életéről, pályafutásáról, egy másikban pedig Medgyessy Éva színháztörténész és író, a művésznő pályafutásának szemtanújaként és szakemberként egyaránt a társadalmi-politikai-művészeti hátteret megvilágító kommentárokat és szakmai kiegészítéseket fűz a művésznő nyilatkozataihoz. A kötet harmadik része a filmes és színházi eseményeket, előadásokat dokumentáló újságcikkek, riportokat idézi fel. Aki pedig nem látta Széles Annát színpadon vagy filmen – és aki látta is – gazdag képanyag, valódi ritkaságoknak számító illusztrációk mentén idézheti fel a művésznő film- és színpadi művészetét.
(https://kronika.ro/kultura/szeles-anna-az-orok)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Az igazság a Kennedy-gyilkosságról!

A golyó elölről csapódik be

Hosszas és fáradalmas kutatómunkát követően örömmel jelentem, hogy megoldottam a megoldhatatlannak hitt Kennedy-gyilkosság rejtélyét. Az alábbiakban kiderül, ki ölte meg az amerikai elnököt. Nem várt fordulatokban gazdag történetet hoztam a felszínre! A megoldás ott volt az emberek szeme előtt, mégsem látta senki.

A gyilkosság

1963. november 22-én a Texas állambeli Dallasban egy bizonyos Lee Harvey Oswald állítólag lelőtte az Egyesült Állomok 35. elnökét, John Fitzgerald Kennedyt. A kutatások kiderítették, Oswaldnak semmi oka nem volt a gyilkosságra, fizikai képtelenség lett volna leadni három lövést néhány pillanat alatt, és így tovább. Oswaldot később Jack Ruby, a maffiához közel álló bártulajdonos gyilkolta meg, mielőtt vallomást tehetett volna, így aztán az elnök gyilkosaként vonult be a köztudatba. Kutatásaim azt mutatják, köze nem volt hozzá!

Akkor ki tette?

A válaszhoz vissza kell kissé mennünk az időben.
John Herbert Dillinger, Amerika egyik leghíresebb és legelvetemültebb gengsztere 1903-ban látta meg a napvilágot. Dillinger és a bandája egy év alatt legalább két tucat bankot rabolt ki, többször megszökött a börtönökből, fittyet hányt a hatóságokra. Végül egy román származású bordély-tulajdonosnő, Anna Sage elárulta, és amikor 1934. július 22-én kilépett a Biograph moziból, az FBI emebrei egy sorozatot eresztettek belé.

Tévedés

Csakhogy, akit lelőttek, az nem Dillinger volt! A gengszter néhány hónappal azelőtt egyezséget kötött John Edgar Hooverrel, az FBI mindenható főnökével, így a mozi előtt a gengszter hasonmását lőtték le. Őt pedig elmenekítették Kubába, ahol ügynökként dolgozott, és hasznos információkkal szolgált Fidel Castro rezsiméről.

Elvis a képben

A hatvanas években Kennedy elnök hihetetlenül népszerű volt, és ezt megirigyelte Elvis Presley is, aki a „Király” státusát veszélyeztetnek érezte. Egy nap elment Hooverhez, aki még mindig az FBI igazgatója volt, és gyűlölte Kennedyt, hogy oldják meg a problémát. Ezért ötmillió dollárt volt hajlandó fizetni. Hoover ekkor a Kubában „alvó ügynökként” dolgozó Dilligert kereste meg, és egymillió dollár fejében megbízta, hogy „rendezze a helyzetet”.

A merénylet

Nyilvánvaló, hogy a merénylet napján Osvald abban a bizonyos könyvtárban tartózkodott, és fegyver is volt nála. Ám amint Zapruder filmjéből is látszik, az elnököt elölről érte a lövés! Dillinger, egyszerű járókelőnek öltözve egy domb mögött sétált, és a megfelelő pillanatban – az FBI tudtával – előkapta fegyverét, és szemből rálőtt Kennedyre. A terv az volt, hogy az utolsó golyót Osvaldba ereszti, hogy elhallgattassa, ám erre már nem volt ideje. (Később megtette Ruby!).

Utóhang

Dillinger, aki a merénylet idején 60 éves volt, szép kort ért meg, 83 évesen halt meg egy Temesvár melletti faluban, ahova barátja, Johnny Weismüller tanácsára költözött, és mormon prédikátorként járta a környéket. Én is találkoztam az általunk csak Dili bácsinak becézett öreggel egy nyári vakáción, persze nem tudtam kicsoda, csak nagyapám sejtette, akinek az olasz maffiával voltak némi kapcsolatai, így értesült az akkoriban már nyugalomba vonult titokzatos amerikai prédikátor igazi kilétéről.

Kategória: Uncategorized | 6 hozzászólás

Ki a magyarokkal!

A kosárlabda szerelmeseként nem hagyhattam ki a női bajnokság döntőjének utolsó két mérkőzését. A kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi csapatok összecsapása nem túl magas színvonalú, de izgalmas játékot hozott, amelyen a székelyföldi csapat végül győzedelmeskedett, így a lányok nyakába akaszthatták a bajnoki aranyérmet. És akkor itt álljunk meg egy-két szóra. A mérkőzéseken voltak pillanatok, amikor a szentgyörgyiek csapatában egyetlen hazai születésű, mi több, egyetlen fehérbőrű játékos sem volt a pályán. Ami nem baj. De ehhez képest a székely himnusz zengését akár meg is mosolyoghatnánk, ha nem tudnánk, hogy nem kimondottan a messziről érkezett játékosokért szólt a nóta, akik ma itt játszanak, holnap amott, hanem Székelyföldért és a magyarságért, úgy általában. Ugyanígy az immár himnusszá nemesedett Nélküled című dal is. Nos, a másik oldalról meg is érkezett az ütős válasz: ki a magyarokkal az országból, Románia a románoké! Ezek a rigmusok kolozsvári sporteseményeken nem számítanak újdonságnak, skandálták már a győri kézilabdás lányok szereplésekor, és üvöltötték már a CFR meccsein is az U vendégszurkolói. Holott a kolozsvári focicsapatnak annyi köze sincs a magyarokhoz, mint a Sepsi SIC kosaras lányainak. De a szokás hatalma, ugye… A lelátókon soviniszta módon megnyilvánuló csőcseléktől talán jobbat nem is várhatunk. Nincs olyan tribün a világon, ahol olykor ne törne elő egyesekből a vadállat, és ez alól a legcivilizáltabb országok sem kivételek. A gondok ott kezdődnek, amikor úgynevezett csúcsértelmiségiek adják a lovat az idegengyűlölők alá. Legutóbb éppen a kolozsvári egyetem rektorából, Ion Aurel Pop elvtársból bújt ki a kisördög, aki – egy erdélyi román újságírót idézve – „1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese”. Szerinte a gonosz magyarok mindenáron meg akarják szerezni Erdélyt, és egész történelmünk hazugságok sora. Az akadémikusnak egyebek mellett most azzal is meggyűlt a baja, hogy három év múlva Trianon kerek évfordulójára emlékezünk, és Trianon 100 néven a Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportot hozott létre. Pop úgy véli, „információs háborút” indított a magyar kormány, hogy megtorpedózza a románok jövőre esedékes megemlékezéseit a „nagy egyesülésről”. Hogy azóta mennyi mindent leromboltak az „ősi jog” nevében, arról nem beszél Pop… Az ilyen nemzetféltő szövegekből tudásához és jelleméhez mérten mindenki azt ért, amit akar. Sajnos sokan csak annyit, mint a kolozsvári szurkolók: ki a magyarokkal…
(https://erdelyinaplo.ro/velemeny/ki-a-magyarokkal)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Húsvéti egypercesek

A nyúl vagy a tojás?

Az emberek ideológiák, erkölcsi értékrendek, esetleg szimpátiák mentén szövetkeznek. Nagyon jól talált egymással Hitler és Mussolini, de elképzelhetetlen lett volna – az utókor szerencséjére –, hogy Roosevelttel vagy Churchillel szövetkezzenek. Ebben a felállásban a kétkulacsos Sztálin nem jön számításba, hiszen ő a hatalma és hadseregének ereje miatt került a képbe. Egyébként mindenki utálta.

Nos, valahogy így vagyok a húsvéti nyuszival és a tojással is. Hogyan került a kettő egymás mellé? Evolúciós tény, hogy lehetetlen őket együtt emlegetni. Minden biológiai szabálynak és a józan észnek is ellentmond a nyuszi meg a tojás szövetsége. Mert mi a nyúl? Egy emlős, amelyik eleven utódokat hoz világra, és azokat tejjel táplálja. És mi a tojás? Egy nagy, sok tartalék tápanyagot tartalmazó petesejt vagy zigóta. A kis nyuszika meg nem tojásból kel ki. A nyúl nem madár. Ahogyan immár bizonyítottnak látszik az is, hogy a gyereket nem a gólya hozza.

Azért is furcsa és érthetetlen a helyzet, mert nekem gyerekkoromban, fényes nappal, az utcán a tojásaimat lopták el a cigány lurkók. Nem a nyulamat. Arról a tojásrablók nem is kérdeztek. Aztán locsoláskor sem nyulat adnak a szélesen vigyorgó és a sok kölnitől szagos nénik. Hanem tojást. Vagy pénzt. Hogy aztán anyuka azon is tojást vásároljon. A jókedvű locsolót pedig süteménnyel és – ha elég nagy már – pálinkával kínálják. Nem fülessel. Egy idő után már süti és ital egyre megy – de ezért sem a nyúl a hibás. Inkább a tojás… Locsoló kis kertész legény legyen a talpán, aki megérti az összefüggést nyuszi és tojás között. A kettő közötti hasonlóság legfeljebb annyi, hogy a tojást is, a nyulat is megesszük. Már aki…

Mégis, úgy érzem, kozmikus fontosságú kérdés tisztázni a nyuszi és a tojás viszonyát. Ennek leginkább az ad aktualitást, hogy a nyúl legalább annyira idegenül mozog a tojások világában, mint egy muzulmán a keresztény Európában. Addig nincs gond, míg a tojás (alkalomadtán a nyúl) nem robban. De mi lesz, ha mégis…? Ez itt a kérdés!

Nem hibbantam bele a húsvéti készülődésbe. Vagy – ahogyan ebből az okos írásból is kitűnik – nem mutatom. Mondhatják azt, hogy jobb dolgom is lehetett volna, mint a nyusziról és a tojásról írni, még ha ilyenkor húsvét tájékán ez létfontosságú kérdés is. Egyébként teljesen igazuk van. Néha én sem értem magam…

Mindazonáltal mégsem hagy nyugodni a kérdés: mi volt előbb, a tojás vagy a nyúl?

Esetem a román húsvéttal

A katonaságban történt, még a 80-as évek elején. Román húsvét napjára ébredtünk, aszondja Ionel: Hristos a inviat! Azt sem tudtam, hogy húsvét van, nemhogy tudtam volna mit jelent ez a bejelentés. Mondom neki, mint egy csendes bolondnak, akit nem akarunk megsérteni: tényleg? Ez jó hír, rég várom, végre ezt is megértem.
Öt perc múlva jön szembe Costel: Hristos a inviat! – veti oda. Erre a jól értesültek cinkos mosolyával csak bólintottam: tudom, mondta a Ionel. És aztán jöttek sorra a bakák, hogy Krisztus feltámadt, én meg hol szélesen vigyorogtam, és örömömről biztosítottam az illetőt, hol meg rájuk kacsintottam, mint aki tudja rég, mi a dörgés.
Estefele kérdem egyik okosabb kollégámat: tud valami közelebbit erről a feltámadásról, tényleg igaz, netán le is szerelünk, ha már ütött az óra? Rám néz sajnálkozva: te hülye vagy ember? Húsvét van, mi így köszönünk ilyenkor…

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Régimódi hóhérok, újkori lélekrontók

Van, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem. Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel. Valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást.

A peripravai munkatábor célja az volt, hogy elpusztítsák a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott. Szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket.

Az új nemzedékek érdektelensége

Felnőtt egy nemzedék, amelynek az 1990 előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő generációjuknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli.

Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: inkább pszichopaták voltak, akik a körülmények számukra szerencsés állása következtében olyan helyre jutottak, ahol következmények nélkül tevékenykedhettek.

Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a személy talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét félredobta valamiféle homályos ideológia és haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – túl sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát. De végül pont került a történelem egyik sötét fejezetére.

21. századi karaktergyilkosok

Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is léteznek, akik nem riadnak vissza a lelki és testi terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő hatalmat úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: szabad üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy az ilyenek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől kezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Félőrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben.

Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat.

Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani, és meg kell torolni: bárhol, bármilyen szinten történjen az meg. Akár – lásd Ficior esetében – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő.

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás