Sírjunk vagy nevessünk?

Az újságírónak nem a riogatás a dolga, de Beethoven Örömódája sem zenghet minduntalan a lelkünkben. Az élet már csak olyan, hogy naponta szembesülünk pozitív és negatív dolgokkal, történésekkel. Jókedvünk pedig attól függ, hogy a pohár melyik felét nézzük éppen: az ürest vagy a telit. Minden jel arra mutat, hogy felénk az előbbiből van több, ezért aztán tapasztalatból kijelenthetjük, az élet nem habos torta.

Egy idei ENSZ-felmérés szerint a világon a norvégok a legboldogabbak. Bár életük nagy részét sötétben élik le, a számukra annyira fontos olajár sem alakul mindig kedvezően, mégis boldogok. A dolog akkor válik érthetővé, ha figyelembe vesszük, milyen tényezők határoztak a boldogságszintről: a résztvevők tízes skálán értékelték, mekkora társadalmi támogatásra számíthatnak, ha bajba kerülnek, mekkora szabadságot élveznek életük fontos döntéseiben, mennyire érzik korruptnak a társadalmat, amelyben élnek és mennyire gondolják nagylelkűnek magukat.

Bizonyára a norvégok sem nevetgélik végig az életüket, de akkor mit szóljanak a Romániában élők, akikre minden áldott nap újabb és újabb csapások várnak? Méghozzá nem akárhonnan, hanem az éppen regnáló hatalom felől. A balliberális kormány dadogásait végighallgatva mérget vehetünk arra, hogy még jó ideig nem fogjuk végigmosolyogni a napot. Nyilván ez nem vonatkozik arra a katonatisztre, akinek a „különleges” nyugdíja majdnem 38 ezer lej. És ezt egy olyan országban kapja, ahol az átlagnyugdíj alig több mint 900 lej! Az a gengszterpolitikus sem lehet szomorú, aki leüli büntetése felét, de az ellopott milliókat a tehetetlen hatóságok nem képesek behajtani rajta. Vagyis az összelopkodott pénzt senki sem veszi el tőle.

A korrupció akkora méreteket öltött, hogy az már tényleg nevetséges. De azoknak a becsülettel dolgozó adófizető állampolgároknak biztos nem lesz kedvük kacagni, akik arra ébrednek majd, hogy a kormány adópolitikája miatt jócskán csökken a fizetésük. Igazi paradoxon, ami ezen a téren történik: merthogy ami a miniszterek szerint nő, az a szakemberek szerint csökken.

Inkompetensekkel feltöltött tisztelt kormányunk kezd ráébredni arra, hogy minden ígéretét lehetetlen betartania. Jobban mondva ők tudták eddig is. A naiv az, aki hitt nekik. Amikor viszonyt már komoly a baj, akad egy-egy esemény, ami minden rosszról eltereli a figyelmet. A hatalom most épp azzal altatja a közvéleményt, hogy Románia jövőre ünnepli a Nagy Egyesülés 100. évfordulóját. Ami nekünk, magyaroknak, újabb ok arra, hogy a szánk lefele görbüljön.

(Erdélyi Napló)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Átment ő is a túlsó partra… (Sinkovits Imre emlékére)

Mottó:„Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”
(Nagy László)

A Nemzet Színésze hangját hallgatom kazettáról. Bevallottan a tragikusan fiatalon elhunyt Nagy László költészetének tisztelője, szerelmese volt. Kedvenc versei közé tartozott az idézett Ki viszi át a szerelmet. Temetése alatt a magyar televízió többek között ennek a versnek Sinkovits által elmondott, előadott, mélyen átélt változatát is bejátszotta. Ezt csak később láttam egy összeállítás során. Kint a temetőben, körülbelül a bejátszással egyidőben indult el egy hózápor. Az égiek üdvözölték Sinkovits Imrét. Mi, itt maradottak, búcsúztunk Tőle. Talán Neki sikerült átvinnie a Szerelmet a túlsó partra. Mert egész élete, művészete erről szólt: szeretni a hazát, Istent, a nemzetet, az anyanyelvet. A barátokat és az ellenségeket.
Keleti Márton felejthetetlen filmjében (A tizedes meg a többiek) tizedest játszott. Az életben a legnagyobb ranggal rendelkezett: a Nemzet Színésze volt. Élő ember ennél nagyobb kitüntetésben nem részesülhet. Magyarországon sem, de sehol a nagyvilágban.
Isten Önnel, tizedes úr. Odafent majd találkozik a többiekkel…

Sinkovits Imre Budapesten született 1925. szeptember 21-én. A Színművészeti Főiskolára 1947 és 1951 között járt. 1951-tôl szinte haláláig a Nemzeti Színház tagja volt. Tagsága csak 1957–63 között szűnt meg 1956-os szerepvállalása miatt, ekkor a József Attila Színházban játszott. 1989 óta a Nemzeti örökös tagja, tavalytól a Nemzet Színésze cím birtokosa. Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1955, 1962), Kossuth-díj (1966), érdemes művész (1970), kiváló művész (1974), Magyar Örökség-díj (1996). 2001. január 17-én hunyta le örökre szemét. Gyászolják: felesége, Gombos Katalin színművésznő, lánya, Sinkovits Mariann, fia, S. Vitai András, testvére, Sinkó László színművész és a magyar nemzet.

Ma csupán elképzelni tudjuk, mekkora tehetségként vágott neki a pályának. Négy évi színjátszás után már a Jászai Mari-díj birtokosa volt. Többször is elmondta, hogyan játszottak barátjával színházasdit a lakóházuk udvarán álló porolóra felakasztott szőnyeg mögé bújva. Talán nem volt véletlen, hogy legtöbbször Madáchnak Az ember tragédiáját „tűzték műsorra”. És a kis Sinkovits általában az Úr hangján szólalt meg. Ahogyan később is tette azt, hosszú évtizedeken át.
Talán a sors akarta úgy, hogy lakásának ablaka a Március 15-e térre nyíljon. Amikor 1956. október 23-án megmozdult a tömeg, Sinkovits — egy szál Petőfi-kötettel a hóna alatt — lerohant a térre, és a Petőfi-szobor talapzatán, soha nem látott hévvel, átéléssel elszavalta a Nemzeti dalt. A filmkockák az idők végezetéig megörökítették azokat a pillanatokat. Tettéért 1958-ban a József Attila Színházba száműzték, néhány évad erejéig. Ragyogó alakítások sorával gazdagította pályáját, sokszor a büntetését szintén ott töltő Darvas Ivánnal egyetemben. Egy későbbi interjúban így emlékezett azokra az időkre: „Bárcsak Isten mindenkit úgy büntetne, mint engem. Ragyogó társulat volt a József Attila színpadán, jobbnál jobb szerepeket játszhattam”. A három testőrben egymaga játszott el huszonvalahány szerepet. Ilyet még senki sem csinált.
1963-ban került vissza a Nemzetibe. Fénylő évtizedek következtek, csodálatos alakításokkal. Madách Tragédiájának minden szerepét sorban eljátszotta, kivéve Évát. Huszonkét évadon át volt Mózes. Olyan felejthetetlen szerepekkel gazdagította, színesítette a magyar színjátszás palettáját, mint Bánk bán, Tiborc, Macbeth, Vörösmarty Czillei és a Hunyadiakjának Czilleije, De Sade márki. Ô volt Dózsa Illyés Gyula Tesvéreikben, Németh László VII. Gergely pápája és számtalan Sütő András-darab főszereplője. Szívbe markoló játéka, szuggesztív alakításai, a tűz, amellyel a színpadon égett, mindenkit magával ragadott. Méltán volt büszke a szép magyar beszédért kapott Kazinczy-díjra. Latinovits óta talán senki sem szavalta olyan felemelően, magasztosan a Szózatot, mint Sinkovits Imre.
Mindenben remekelt, amit csak elvállalt, vagy ráosztottak. Kiváló filmszínész volt, bár ô csak három filmjét tartotta jelentősnek: A tizedes meg a többieket, a Két félidő a pokolban-t és az Isten hozta őrnagy urat (amely Örkény István Tóték című drámájából készült). A szinkronizálást (amelyet igen sokan lenéznek) külön hivatásként kezelte. Nem sokkal halála előtt „kölcsönözte” hangját Jean Gabinnak, a franciák színészóriásának.
A hatalmas tehetség és tudás birtokában is megmaradt szerény embernek. Bizonyítékul álljon itt egy interjúrészlet 1987-ből (lejegyezte Szegő András):„Képtelen voltam bármikor is elhinni, hogy csakugyan olyan jó színész volnék, mint amilyennek olykor tartanak. Amikor egyszer a fiam azzal jött haza az iskolából, hogy valamelyik osztálytársa szeretne autogramot kérni, visszaüzentem, hogy ha az osztálytársa szülei is aláírják nevüket egy papírra, akkor mi is. Ennyire gyanútlan voltam, ennyire nem értettem, mi a népszerűség… Drága édesapám vendéglős volt, valószínűleg innen maradt bennem a szakmai mentalitás. (József Attila például számtalanszor megfordult édesapja vendéglőjében — N. Cs.). Ő mindig azt kérdezte: mivel szolgálhatok? Én is. A közönséget, színházat, szakmát, országot. Soha nem kértem szerepet, szerepet soha vissza nem adtam, soha nem szóltam olyan dologba, ami nem rám tartozik. Amivel megbíztak, amit rám osztottak, amit „rendeltek nálam”, azt a legjobb tudásom szerint igyekeztem megvalósítani. Vezetők jöttek-mentek, voltak, akik jobban igényt tartottak a játékomra, voltak, akik kevésbé, voltak, akik nyitottabban közeledtek, voltak, akik gyanakodva, de én végeztem a dolgom. Az egykori nagyszerű társak közül is sokan elmentek, ki örökre itt hagyott bennünket, ki máshova szerződött, ki nyugdíjas lett, és mindegyik távozásával egy-egy gyönyörű korszak zárult le végérvényesen az életemben… Szeretem, ha az életben a dolgok a helyükön vannak. Igen, mindennek megvan a maga helye, ideje, folyamata, kezdete, kifutása, lecsengése. Nem szeretek semmit felemásan hagyni. Lezáratlanul, rendezetlenül. Így vagyok a kapcsolatokkal, tárgyakkal, de akár az önmagammal folytatott csatározással is… Én a Nemzetiben léptem először színpadra. Főiskolásként álltam egy kandeláber mellett, és boldog volnék, ha megadatna, hogy innen is búcsúzzam. Még ha érzem is, hogy az új Nemzeti felépítését már nem fogom megérni… Amíg képes vagyok hatni a közönségre, amíg érzem, hogy segíthetek szép érzések, tiszta gondolatok keltésében, amíg fogékony vagyok a mindennapos színpadi csodákra, addig, ha a sors is engedi, játszani szeretnék.”
Sinkovits Imre játszott. Az utóbbi időben talán túl sokat. Barátai, kollégái, családja féltette az egészségét. De Ô arra született, hogy helyettünk is átéljen minden földi gyarlóságot, minden égi csodát. Azok közé tartozott, akikről lehetetlen volt megmagyarázni, mitől színészóriás. Egyszerűen csak létezett, és mindenkit magával ragadott, aki a közelében volt. Halála előtt nem kevesebb mint hat (!) darabban játszott. A Csongor és Tündében a Tudóst, a My Fair Ladyben Pickeringet, A Tévedések vígjátékában Égeont, Molnár Ferenc Hattyújában Jácint atyát, az Ármány és szerelemben Miller muzsikust, Sütő András Balkáni gerléjében Schuller Medárdot. Az utóbbi szerepet Sütő ajándéknak szánta a színész születésnapjára, így nélküle a Balkáni gerle nem játszható tovább.
Lenyűgöző humorra volt. Szívesen mókázott a színpadon is, főleg az olyan kollégákkal, mint Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, akik szintén értették a tréfát. Vadas Zsuzsa újságírónak mondta el a következő történetet: „Éppen Ádámot játszottam, és ment a paradicsomi jelenet. Ketten voltunk Évával, és amikor azt mondtam neki: — Nincs ember még kívülünk — óriási röhögés tört ki a nézőtéren. Csak a szünetben tudtam meg, hogy a Lucifert alakító Kálmán Gyuri öltöztetője, aki már az egyiptomi színhez vitte a jelmezt, betévedt a színpadra nyolcvan dioptriás szemüvegével. És pont az én szövegemnél ment át a színen. Miután erről sejtelmem sem volt, iszonyú kínokat éltem át a következő félórában, mert azt hittem, rajtam röhögnek.”
Hűséges természete volt. Fél évszázadot élt le felesége, Gombos Katalin színművésznő oldalán. És közel ugyanennyit játszott a Nemzetiben. Madách Mózesét 22 évadon át alakította, az ifjúkortól az aggastyánkorig Mózes teljes életét leélte a színpadon. És belül is. Két éve kérte a Nemzeti vezetőségét, hadd játssza a fiatal Mózest fia, Vitai András, aki megszólalásig hasonlít édesapjához. Kissé furcsának tartotta, hogy hetvenévesen kamaszként lépjen a színpadra.
Városunk idősebb színházrajongói a hatvanas években láthatták őt a kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáin. Major Tamással léptek fel a Tragédiában, és örökre beírták nevüket színházunk képzeletbeli aranykönyvébe.
Szinte utolsó leheletéig játszott. Utolsó fellépésekor, 2001. január 16-án este, a Tudóst alakította Vörösmarty Csongor és Tündéjében. A színfalak mögött fáradtnak, betegnek látszott. A közönség mindebből semmit sem vett észre, annyira hitelesen, mély átéléssel tette a dolgát. Ahogyan egész életében. (Az utókor szerencséjére az előadást filmszalagon is megörökítették). Jelenései között — amit addig soha nem tett — leült pihenni. Kollégái aggódtak érte, de senki nem gondolta, hogy utoljára látja Sinkovits Imrét. Másnap, január 17-én a Nemzet Színésze örökre megpihent. Kegyes volt hozzá a sors — nem szenvedett. Csendben, méltósággal távozott az élők sorából, hogy csatlakozzék az égben egyre gyarapodó színészóriásokhoz.
Egy nappal temetése előtt, az Országos Színészegyesület szervezésében, a pályatársak a Blaha Lujza téren gyülekeztek, Sinkovits Imre szakmai „bölcsőjénél”, a felrobbantott Nemzeti Színház helyén felállított emlékoszlopnál. Mécseseket gyújtottak, és elsétáltak a Hevesi Sándor téren álló Magyar Színházhoz, amely egy ideig szintén a Nemzeti nevet viselte.
Az élet fintora: a Nemzet Színészének nem volt Nemzeti Színháza. Ami igencsak megviselte a művészt. Nincs sok ember ezen a világon, akinek annyira fontos lett volna a Nemzet, mint Sinkovits Imrének, minden erejével, tehetségével, idegszálával ôt szolgálta — bennünket, akik láthattuk őt a színpadon égni, vagy filmekben bizonyítani hatalmas művészi mivoltát.
Emberek ezrei vonultak el ravatala előtt, hogy egy utolsó virágszálat helyezzenek el koporsójánál. Tízezrek kísérték utolsó útjára.
Végakarata szerint az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, szeretett szülei mellé.
Az 1989-ben megjelent, Bakay Kornél Ragyogj, cserkészliliom! című könyvéhez ő írta a bevezetőt. „Nos barátaim! Keressük meg egymást, hogy megtalálhassuk gyermekeink jövőjét! Tábori naplóm ezzel nem ért véget, csak abbahagyom, hogy most már folytassák az ifjabbak!” Az aláírás: Siki bá’ (Sinkovits Imre őrsvezető 158. Árpád cserkész csapat).
Sajnos, immár örökre abbahagyta. De azokról az ifjakról, akik a közelében nőttek fel, bízvást feltételezhetjük: folytatják a Sinkovits Imre kijelölte utat.

(2001. február 1. Szabadság, Kolozsvár)

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Jancsó Miklós (1946-2017) emlékére

A kisördögök nevetnek most rajtunk, Miklós. Velünk aztán sikerült kibabrálniuk. Úgy intézték ezt a sorsnak mondott akármit, hogy szinte egyszerre vert meg minket a betegséggel. Aztán várták, hadd lám, mi lesz…
Hát az lett, hogy a szoba hűvösében, a kényelmes székből, egy hideg fényű képernyő előtt én emlékezem Rád. Nyilván akár fordítva is lehetett volna. Ki tudja? Ki a megmondhatója annak, hogy ki, mikor és hogyan? És főleg: ki ismeri a miértekre a választ? Biztos, hogy nem mi. Kicsik vagyunk ehhez, sosem fogjuk megérteni, kinek meddig jár a kegyelem.
Te a Színész voltál. Az Író, a Tanár. A színház, Kolozsvár, az emberek, az élet megéneklője. Én az egymásba forduló napok krónikása. Szerény méltatód, csodálód, aki előtt minden találkozásunkkor megemeltem láthatatlan kalapom. Nem lehetett könnyű viselni a sok súlyt, mi megülte vállad. Mit nem lehet elintézni vállrándítással. Leseperni sem. A súly ott marad. Ha mosolyogva is, de cipelni kell magunkkal. Míg megszállja lelkünket, szívünket, testünket. Míg elemészt a kór. Méltósággal viseltél minden csapást Miklós. Mint ahogyan férfiembernek kell. Csak belül gyűltek a könnyek…
Kiváltsága volt az életnek, hogy ismerhettelek. Tisztelőid, csodálóid nevében is köszönöm, hogy voltál. És, hogy még sokáig élsz emlékezetünkben. Ameddig majd velünk is kibabrálnak a kisördögök.

(Fotó: Horváth László)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

A rákos kisfiú és a focista

Erről nem beszélünk. Mert könnyet kellene ejteni. Azt meg szégyelljük. Inkább tapsolunk azoknak, akik egy világot átvernek, vagy mosolygunk a gyilkosokra, a tetves hatalmasokra.
Pedig előttük kellene földig hajolni:
Volt egy kisfiú, Bradley Lowery volt a neve. És van egy focista, akit Jermain Defoenak hívnak. Látszólag semmi közük egymáshoz. Az egyik egy hófehér angyal, akit a kezelés úgy megviselt, hogy már-már koravénnek tűnik a képeken. Defoe ereje teljében lévő dominikai származású angol válogatott. A hat esztendős gyerek neuroblastomával, a szimpatikus idegrendszer rosszindulatú daganatával küzdött. A 35 éves makkegészséges labdarúgó pályája csúcsán van.
Csak a könnyek kötik őket össze.
Gyógyíthatatlan betegsége miatt a kisfiú halálra volt ítélve. Sem orvos, sem ima nem segíthetett rajta. Négy évig harcolt. Négy évet álmodott. És rövidke életében kitartóan egy csapatnak szurkolt. Annak, amelyiknek alapembere Defoe. Bradley egyik utolsó kívánsága az volt, hogy találkozhasson kedvencével. A kisfiúnak megadatott, hogy márciusban az Anglia-Litvánia vb-selejtezőn még ő vezette fel az angol válogatottat a Wembley-stadionban. Aztán az egyik meccs kezdőrúgását is elvégezhette. A terápiától már elhullt a haja, de arca ragyogott a boldogságtól.
Defoe, az izomköteg sportember ölébe vette a gyönge, meggyötört testet. És gyermek ilyen boldog akkor a földkerekségen nem volt. Az igazi barátság nem ismer kort, körülményeket, és a bánatban az egyik legjobb vigasz.
Van egy fénykép, amely a kórházban készült. A fiúcska alszik, utolsó álmai egyikét álmodja. Mellette fekszik a kórházi ágyon Jermain, a barátja. Bradley betegségtől megviselt sápadt arca ki van simulva. Vékony kis karjaival úgy öleli a focistát, mint az életet. Mintha soha nem akarná elengedni. Amíg barátja ott van, ő sem halhat meg. A csupa izom sportoló zavartan fordul el a kamerától. Csak egy könnycsepp látszik a szemében. Mert a férfi tudja, hogy egyszer mindent el kell engedni. Kicsike barátunkat is. Bárhogy fáj…
Bradley pár napja meghalt. Jermaint faggatni akarták erről-arról, főleg a fociról. Nem tudott válaszolni. Elcsuklott a hangja. Felállt, és elindult oda, ahol a férfiak egyedül sírnak, ahonnan csak ők látják az angyalokat…

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Báthory Erzsébet: mítosz és valóság

Ki hitte volna, hogy a négyszáz éve elhunyt Báthory Erzsébet története elsősorban horrorfilmek alapján lesz ismert a nagyvilágban? A róla elterjedt rémmesék azonban egy jól kidolgozott koncepciós per részét képezték. Kora egyik legszebb asszonya egy várba befalazva lelte halálát.
Akik azzal vádolták Bárhory Erzsébetet, hogy szüzek vérében fürdött abban a reményben, hogy ettől fiatal marad, egy apró, de tudományos tényről elfeledkeztek: a vér perceken belül megalvad, így nehezen tudott volna a grófnő vérben pancsolni. De nem ez az egyetlen véres legenda, ami Báthory Erzsébet alakját és életét övezi. 1560. augusztus 7-én született Nyírbátoron, Báthory István fejedelem unokahúgaként. Erzsébet az ecsedi kastélyban töltötte gyermekkorát, alig 11 évesen eljegyezték Nádasdy István gróffal, akihez később hozzá is ment. Kiváló neveltetést kapott, a magyar nyelv mellett megtanult görögül, latinul, németül írni és olvasni. A legenda úgy tartja, hogy gyermekkorának meghatározó élménye volt egy cigányzenész kivégzése. A cigányt azzal vádolták, hogy eladta gyermekét a törököknek. Állítólag Erzsébet a szadista Vlad Þepeşsel, Drakula megihletőjével is rokonságban állt, és zsenge ifjúkorában már részt vett sátánista rituálékban. Báthory Erzsébet mintegy harminc éven át élt házasságban Nádasdy Ferenccel, aki férfikorba lépvén az „erős fekete bég” megtisztelő nevet vívta ki magának a törökkel folytatott harcokban elért sikerei miatt. Öt gyerekük született: Anna, Orsolya, Kató, Pál és András, közülük Anna, Kató és Pál érte meg a felnőttkort. A korabeli magas csecsemő- és gyermekhalandóság mellett nem kizárható, hogy további gyerekeik is voltak. A török harcok miatt Nádasdy Ferenc gyakran volt távol feleségétől, noha az is előfordult, hogy magával vitte a Pozsonyban tartott gyűlések idején. A történészek Báthory Erzsébet két, saját kezével a férjének írt levelét ismerik, mindkettő 1596-ból való: ezekben a gyerekekről és gyakori betegeskedéseikről számol be férjének, és semmi sem utal bennük arra, hogy elfajzott, beteges lélek lett volna az asszony.

Véres legendák

Az egyik legismertebb legenda azt meséli el, miként jött rá a grófnő, hogy a szüzek vére megfiatalítja: „Báthory Erzsébet egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy a szolgálóleány, aki a haját fésülte, kezét megvágván véletlenül rácsöppentette vérét asszonya karjára. Erzsébet asszony döbbenten látta, hogy a lecsöppenő vércsöpp helyén bőre megfiatalodik, fehérebb lesz. Innen jött az ötlet, hogy a későbbiekben fiatal leányok véréből készült fürdőket vegyen, hogy így őrizze meg fiatalságát és szépségét. A leányokat az általa birtokolt falvakból szedette össze, állítólag több százat.” Egyébként Mikszáth Kálmán is feldolgozta ezt a legendát Csejthe vára és asszonya című elbeszélésében, amivel tovább rontotta szegény Erzsébet hitelét. Ha minden legenda igaz volna, Báthory Erzsébet a második helyet foglalná minden idők legnagyobb gyilkosai között. A listát egy indiai férfi vezeti, aki 1790 és 1840 között 931 embert fojtott meg ahrumal nevű, sárga-fehér csíkos sáljával. A képzeletbeli dobogó előkelő, második fokán Erzsébet áll(na) 650 láb alól eltett személlyel.„Az én sötét Uram kilencvenkilenc fekete macskává változtata engem. És ennek az kilencvenkilenc fekete macskának mind kilenc élete vagyon. Az kilences szám tudja, hogy hol van az kulcs az ládikához. Ó vér, vér, az gyenge leánykák meleg vére tart engem életben. Ha az vérük nem lenne, meghalnék minden éjszakán. Mert az éjszakák végtelenek és tele vagynak fájdalommal és az én társam messze vagyon, az pogánnyal háborúzik Moldvában és én elhervadok itt, mint az fűzfalevél, ha kiszárad az régi tó.” A fenti részlet egy Báthory Erzsébetnek tulajdonított naplótöredékből való. Ám aki a szöveget komolyan veszi, úgy jár, mint a jereváni rádiós-viccekkel: nem akkor, nem ott, és főleg nem ő írta. Az 1920-as évek óta ismert szöveg valószínűleg az 1760-as években, fél évszázaddal a grófnő halála után keletkezett.

Tudományos igazság

A tudományosan megalapozott kutatások szerint Báthory Erzsébet sohasem követte el a neki tulajdonított rémtetteket. Koholt vádak alapján indított vizsgálatot ellene unokatestvére, Thurzó gróf, hogy megszerezze a férje halála után Báthory Erzsébetre szállt Nádasdy vagyont. A vizsgálatot egyetlen személy, a csejthei katolikus plébános vallomása indította el. A plébános azt állította, hogy sekrestyéjében megjelent neki Báthory Erzsébet, egy fekete macska képében. Az úgynevezett bizonyítékokat kegyetlen kínzásokkal kényszerítették ki a grófnő szolgáiból. A kutatók ma már úgy vélekednek, hogy a jobbágylányokat nem azért hozatta Báthory Erzsébet Csejthe várába, hogy ott kínozza és megölesse őket, hanem Európa első leánynevelő intézetét működtette a vár falai között – ami nem éppen enyhe különbség a legendák és a valóság között. Mi több, a leánynevelő intézet mellett a grófnő ispotályt is fenntartott kastélyában, ahol a török elleni háborúk sebesültjeit és járványok áldozatait ápolták. Báthory – A legenda másik arca címmel 2008-ban bemutatott szlovák–cseh– angol–magyar koprodukcióban készült filmdráma, melyet Juraj Jakubisko szlovák rendező írt és rendezett, megpróbálja rehabilitáni a köztudatban vérszomjas úrnőként ismert Báthory Erzsébetet.
A grófnőt élete végéig a csejthei várban tartották fogva, befalazva, itt halt meg 54 évesen, elborult elmével 1614. augusztus 21-én.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Oroszlánbőgés, medvetánc

A családi legenda szerint ötéves lehettem, amikor nagyszüleim elvittek a Hargitára. Állítólag – mintha az emlékezés homályából nekem is felsejlene valami ködös részlet – málnaszedés közben történt a következő eset: a málnasor egyik felén én, a félméteres prücsök szedtem a pirosló szemeket, a sor másik felén pedig egy másfél méteres medvebocs lakmározott a gyümölcsből. Talán még farkasszemet is néztem a macival. Hogy ki ijedt meg jobban, arról már nem szól a fáma. Ma már nem kell a Hargitára menni medvét látni. Ha már az új törvények értelmében cirkuszban nem csodálhatjuk őket, elég végigsétálni néhány székelyföldi város főutcáján, és nagy az esély arra, hogy ne csak régi ismerősök süvegeljenek meg, hanem egy-egy hatalmas medve is ránk mosolyogjon a bajsza alól. Nyilván, ha az állat éppen vicces kedvében van. Ha nincs, akkor bizony elszabtuk. A medve alapjában véve kedves, békés állat. Addig, amíg – ebből sokat tanulhatunk mi is – nem érzi veszélyeztetve családját, kicsinyeit. Vagy nem éhes. Vagy nem dühös. Vagy nem fáj valamije. Egyszóval, bármennyire jópofa, de eredendően kiszámíthatatlan. Mint bármelyik állat. Hiszen az élet nem rajzfilm, ahol kutya, macska, egér, oroszlán, medve és ember jól megfér egy fedél alatt, vagy együtt labdázik a játszótéren. Szakemberek hívják fel a figyelmet arra, hogy amióta felfüggesztették a nagyragadozók kilövését, a vadgazdálkodás a feje tetejére állt. Elszaporodtak a nagyvadak, egyre több kárt okoznak, és az emberek egyre tűrhetetlenebbnek tartják a helyzetet. Nyilván senki sem szeret arra ébredni, hogy ablakán bekukucskál egy medve, vagy éppenséggel háziállatainak bottal ütheti a nyomát. A vadászok legfeljebb vízi pisztollyal lőhetnek a vadakra, és ha kapnak a macitól egy pofont, a másik orcájukat is oda kell tartaniuk. Nehogy megkövezzenek, semmi bajom az állatokkal, szeretem őket, még állati jogaikat is elismerem. De ahogy Mórickának, nekem is mindenről „az” jut eszembe. Pontosabban a mindenkori hatalom, amelyik ebben az esetben is teljes tehetetlenségről tesz tanúbizonyságot. A román politika viharaiban nehéz lenne józanul megoldani bármit is. Lesznek majd – ez egy ismeretlen és távoli időszakot jelöl – autópályáink, ahol egymást kerülgetik gépkocsik, medvék, vaddisznók, netán elefántok és oroszlánok, ha kirúgják őket az állatmentes cirkuszokból. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, nem ártana tenni valamit, hogy az állat is jól lakjon, az ember is megmaradjon. Ha lehet, még a mi életünkben…https://erdelyinaplo.ro/velemeny/oroszlanboges-medvetanc

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

A magyardécsei bujdosó

Magyardécsén nagy tiszteletnek örvend Balla Bálint, a falubeliek Bálint bácsija, akinek nem mindennapi élettörténetét kicsitől nagyig mindenki ismeri. 74 éves kora ellenére tevékenyen részt vesz a közösségi munkában, szakértői véleményére ma is sokat adnak a gyümölcstermesztők. Hatalmas elégtétel számára, hogy helyét fia, Balla Alpár vette át egykori munkahelyén. A gyümölcstermesztés immár családi hagyománnyá vált.
Balla Bálint Magyardécsén született 1927. január 27-én. Papnak készült, de 18 évesen már a Kaukázusban ette a hadifoglyok keserű kenyerét. A sors, a véletlenek összejátszása nagy szerepet játszott életében. A fogság csupán egy epizód volt életében, de szerencsésen hazatért — az egész falu ünneplése közepette. Kis János akkori tiszteletes külön prédikációt mondott tiszteletére. A fiatal Balla Bálint talán nem is sejtette, hogy a nagy megpróbáltatások még hátra vannak.

— Nagyon fiatalon esett fogságba. Milyen volt ez az időszak életében?
— Tizennyolc esztendős koromban. Ahol most folynak a harcok, a Kaukázusban, ott voltam hadifogoly. Hogy milyen volt? Amilyen egy hadifogság lehet: jobb és rosszabb periódusokkal. Szerencsém volt, mert valamikor istentiszteleteket tartottam, így volt némi bibliai ismeretem. Mikor kikerültem a Kaukázusba, 1945 karácsonyán a lágerben fel volt állítva egy karácsonyfa, az oroszok az újévet ünnepelték. A fa öt-hat méter magas lehetett, a tetején egy szaloncukor volt elhelyezve. Hogy azt ki kötötte oda, nem tudtam meg soha. Ők viszont megtudták, hogy én valamikor tartottam már istentiszteletet. Több ezren imádkoztunk a karácsonyfa alatt. Nem volt nagy szóbőségem, de azt sírva mondtuk, hogy: én Istenem segíts és őrizz meg. Az oroszok nagyon vallásosak. Érdekes módon köztük kevés kommunista volt. Látták, hogy mi összegyűltünk: elmondtam, amit el tudtam mondani, énekeltünk stb. Másnap reggel, amikor a lágerből kimentünk, az őrök már másképpen néztek rám. Mondták oroszul: né, ez a pap. Pedig dehogy voltam én pap, de jobban tiszteltek. Amikor félreléptem — mert ez is előfordult — nem ütöttek meg úgy, mint egy másik foglyot. Valamit láttak bennem. Nem felejtem el soha, mennyire segítségemre volt az Úristennek az a hatalma, hogy elküldött legációba. Megtanultam egy-egy imádságot, prédikációt, bibliai levezetést. Ötödikes gimnazista voltam, amikor legációba küldtek, és meg is csináltam, ahogyan tudtam. Prédikáltam én Décsében is sokat — ahogyan tőlem tellett. Ma már természetesen másképpen prédikálnék, más a szókincsem, másképp néznek rám a faluban. Akkoriban gyermek voltam.
— Mikor került a fogságból haza?
— 1948-ban. Akkor tudtam meg, hogy se anyám, se apám. Édesanyám már hat éve halott volt. Jó rájuk emlékezni. Az ember azt reméli, hogy rá is fognak majd emlékezni.
— Mihez kezdett, miután hazakerült?
— Mindenki osztogatta a tanácsokat. Volt, aki azt mondta: nősülj meg! Én még nagyon fiatal voltam. Egy volt osztálytársam azt mondta: Bálint, neked iskolába kell menni! Mondom neki: te, nekem nincs anyám, nincs apám, senkim nincs. Azt válaszolta: hagyd, majd intézkedünk. Ez a volt osztálytársam végül ügyész lett. Amikor bujdostam, találkozgatott velem itt-ott a határon, meg más helyeken. Ekkor már váradi ügyész volt. Senki sem tudta, hol vagyok, de vele találkoztam. Elmondott nekem mindent, hogy mire vigyázzak, merre keresnek. Ô volt az, aki miután hazakerültem a fogságból, visszaíratott az iskolába, hiszen amikor ’44-ben elvittek, még diák voltam. Szüleim már nem voltak, és akkoriban nem létezett ösztöndíj. Azt mondta a dési Vegyesgimnázium igazgatónője, dr. Bojerné: ahol 33 gyermek elfér a bennlakásban, ahol 33 gyermek jóllakik, ott a 34-nek is jut hely. Így kerültem ismét iskolába, nem kellett fizessek. Mindjárt az első évben osztályelnöknek, azután iskolaelnöknek választottak. Később vármegyeelnök lettem.
— Ezek után miért kellett menekülnie?
— Tudtam egy államellenes szervezetről, amely akkoriban Mao kínai elnök tanait hirdette. Mivel tudtam róla, a nevem belekeveredett a szervezetébe. Mindenki, aki csak hallott róluk, már bele volt keverve az ügybe. Így terjedt el rólam, hogy én vagyok a szervezet vezetője. Elmentünk a katonai törvényszékre egy barátommal, akinek az apja is bele volt keveredve az ügybe: kapott is öt évet, amit leült, hazajött és meghalt. A barátom azt akarta tudni, ki is volt tulajdonképpen a szervezet vezetője. Én tudtam magamról, hogy nem voltam az, nem is igen izgatott a dolog. Azt mondja a tisztviselőnő: álljanak csak meg, én felolvasok maguknak neveket, ha valamelyik ismerős, szóljanak. Elővett egy dossziét, és elkezdte olvasni a neveket. A tíz-tizenegyedik név Balla Bálint. Rám néz az asszony és azt mondja: maga volt az. Mondom, nagysága, én bizony nem voltam. Erre a nő: örvendjen, hogy maga volt. Mondom: értse meg, nem voltam. Pedig ide van írva. Az történt, hogy amikor szegényeket vallatták, én nem voltam ott, nem tudtak elfogni, így rám hárítottak mindent, amit csak tudtak. Sajnos, egy sem él már közülük. De így történhetett, mert, aki keresztülment a szekuritáté kezén, az olyasmit is mondott, ami nem volt igaz. Nagyon szegények voltunk, nehéz idők jártak. Egyszer Déván voltam cseresznyével. Diák voltam, de a nyári vakációra hazajöttem. Pénzt kellett keresni. Nem volt semmim, se ruhám: fekete cérnát fűztem össze, hogy a félcipőmnek legyen fűzője. Fiatal voltam, szerettem a nőket, de csúfoltak, hogy cérnával van a cipőm összefűzve. Nem tudták, hogy annyi pénzem sincs, hogy egy lábbelit vegyek. De volt önérzetem, volt lelkem, volt bennem fiatalság. Azután következett a bujkálás.
— Merre bujkált öt esztendőn keresztül?
— Csak itt bujkáltam, külföldre nem mentem. Maguk nem tudják elképzelni, mit jelent a honvágy. Szinte gyermekként a Kaukázusban voltam, néztem, hogy merre mennek a fellegek, és sírtam. Mert Erdély felé mentek. Én nem mentem volna semmi pénzért külföldre, még ha tudtam is, hogy itt azonnal agyonlőnek. Itt maradtam, és el is fogtak. 1949-ben, távollétben, ítéltek el. 1954-ig sikerült bujkálnom. Ez idő alatt voltam napszámos, cigány, minden, ami lehetett, hogy kijátsszam a milíciát. Mégis, 1953 őszén elfogtak, de akkor sikerült kiugranom az ablakon, és elszaladnom. Lőttek utánam, de nem találtak el. Amikor menekültem, még a kabátomat is elvesztettem. Éjszaka elértem egy tanyai házhoz, folyt rólam a veríték, pedig már november vége lehetett. Összekötött kukoricaszárat tettem a hátamra, hogy melegedjek, úgy futottam hét határon át. 1954 márciusában a milicisták körbevették a házat, és elfogtak. Az ott lakók bevallották, hogy tudták ki vagyok, így nekik elengedték a bűneiket — amit most már kár firtatni. Összekötöztek, pedig mind székely emberek voltak. Ütöttek a puskatussal, estem el. Hogyan védekezhettem volna összekötött kezekkel? A házigazda, akit velem együtt letartóztattak, mindig felsegített. Ahogy felálltam, a székely milicista — aki most Kolozsváron lakik, Nyakas Istvánnak hívják, és a décseiek megígérték, ha elkapják, agyonverik azért, amit nekem csinált — kiverte a fogaimat. Korán reggel történt ez, összekötve lekísértek Árpástóra, ott volt a milicisták tanyája. Éppen nagyvásárra mentek az emberek, láttak megbilincselve és örvendtek, mert akkoriban több lopás történt Árpástón, nekem meg két-három hetes szakállam volt, és azt hitték, a milícia elkapta a tolvajt. Folyt a vér az orromból, a számból, nem tudtam letörölni. Csúnyán nézhettem ki. (Később persze kiderült, hogy nem én voltam a tolvaj). Vittek a milicisták, kértem, engedjenek vizelni. Még ezt sem hagyták, nem vették le a bilincseket. Mikor már nem bírtam, a gazda, akivel együtt tartóztattak le, ô pisiltetett meg, mint egy gyereket.
Bevittek a milíciára, jöttek a szekuritátétól egy hatalmas dossziéval. — Maga Balla Bálint? — Én vagyok. Odahívtak, hogy mutassanak egy fényképet. Mentem, de vittem a széket is, mert hozzá voltam kötve, egész nap úgy tartottak. Azt mondja a tiszt: tegye le a széket. Megfordultam, és mutattam, hogy nem tudom. Ránézett a milicistákra, akik géppisztollyal álltak mellettem. Az egész banda ugrott, amerre tudott. Kihívta őket, nem tudom, mit mondhatott nekik, de jött mindjárt Nyakas, aki azelőtt félig agyonvert, és kérdi: Balla úr, ne hozzak valamit? Cigarettát? Mondom, köszönöm, de magától semmit. Később felvittek Kolozsvárra. A tanáraim csupa jót mondtak rólam. Volt ott egy szekus, egy román, az szinte sajnált. Azt mondta: a maga eszével akár miniszter is lehetett volna. Nem akarom dicsérni vagy alázni magamat, most már mindegy, de ezeket a tanáraim nyilatkozataiból olvasta ki. Valóban: apátlan, anyátlan gyermek voltam, és abban az időben hiányzott a káder. Belőlem nevelhettek volna — hál’ Istennek nem tudtak nevelni — egy valódi kommunistát. Ha nem éreztem volna a saját bőrömön, hogy milyenek. De lehet, hogy ezzel–azzal így is elbolondítottak volna. Tudták azok, hogy kell “embert faragni” valakiből.
— Hogyan alakult Bálint bácsi élete, miután a börtönből kiszabadult?
— Szerencsémre volt itt egy Nagy Árpád nevű mérnök, aki a gyümölcsvédelemmel foglalkozott. Ô el kellett menjen, az apja Nagyenyeden volt református pap. Valahol ott kapott állást magának. Az volt a gond, ki kerüljön helyébe. Mondták a faluban, hogy hazajött a Rimán Bálint (én Balla vagyok, de a ragasztéknevem Rimán, és szeretem is, ha így szólítanak) tegyük meg őt. Kijött az akkori dési mezőgazdasági hivataltól egy mérnök, Mercea Alexandru, akit felvittem a mostohaanyám házába, egy egyszerű falusi házba. Nem tudtam jól románul, alig beszéltem a nyelvet, de kézzel-lábbal megértettük egymást. Úgy megszeretett, hogy nem számított neki büntetett előéletem, pedig akkoriban nagyon figyeltek erre, pláné, hogy politikai elítélt voltam. Végül is felvettek a hivatalba. Harmincnégy esztendeig itt ragadtam, bizonyára azért, mert megfeleltem. Ha nem lettem volna jó, fenékbe rúgtak volna. Nem mondom, hogy mindig dicsértek, de többet jelentettem nekik Besztercén, mint száz román. Köszönöm a Jóistennek, hogy megértem ezt a kort. Most már itt van a fiam: ô jobban tud románul, vigye ô tovább az apja sorsát.
— Bálint bácsi, mit szól az újjászületett majálishoz, a régi hagyományok felélesztéséhez?
— Hasonló majálisok voltak, de akkoriban talán jobb időket éltünk. Nagyon örvendek, hogy valami újjászületett. Azt mondtam a majális előtt: akármelyik kicsi falu akármilyen gyűlését közhírré teszik, akkor mi, akiknek van múltunk, ne csináljunk semmit? Nyugdíjasként nem sokat tehettem, de úgy érzem, hallgatnak rám az emberek. Én rosszat soha nem akartam. Még az ellenségemnek sem. Volt, amikor 450 emberrel dolgoztam, könyvelő nélkül. Nehéz volt, de soha nem bántottam senkit. Mikor két részre osztották a termelőszövetkezetet, elnézést kértek, mert tudták, hogy hatalmas munkát végeztem. Ekkor éreztem úgy, talán mégsem éltem hiába.

(Szabadság, 2001. július 7.)

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás