Bibliai erény a fociban?

Egyik ismerősömet nagyjából évente megruházzák ugyanabban a városszéli lebujban. A menetrendszerűen érkező verés oka egy fiatalkori nézeteltérés egy bizonyos társasággal, amely ott áll bosszút ismerősömön, ahol elkapja. Kérdeztük az illetőt: miért kínozza magát, netán mazochista, hogy minden esztendőben elvállal legalább egy zakót? Ő csak legyintett, és kijelentette ország-világ előtt, hogy annak a kocsmának a hangulata megér egy-két napi lábadozást. Nem kötelezi őt senki, hogy odamenjen, de olykor megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a füstös, lerobbant hely iránt. Még akkor is, ha úgy tűnhet, minden áldott alkalommal a másik arcát is odatartja ellenségeinek. Ismerősöm azt is bevallotta, nem is a pofonok fájnak, hanem a megalázás, amit minden ilyen alkalommal el kell viselnie. Amikor a Sepsi OSK feljutott az elsőosztályba, borítékolható volt, hogy ennek nem mindenki fog örvendeni. És ezt a nemtetszését valamilyen módon majd ki is fejezi. Sajnos ebben az országban olyan a közhangulat – bármi iránt, amit nem dák ősanya szült a világra –, hogy attól normális embernek égnek áll a haja. A Voluntari–Sepsi összecsapás után azonban a helyzet sokkal súlyosabb, mint ismerősöm esetében, akit „magánúton” vernek néha. Intézményesített gyűlöletbeszédről van szó, amit hivatalos szervek sem megakadályozni, sem legalább enyhíteni nem próbáltak, amikor megtörtént. Az utólag kiszabott büntetés pedig messze nincs összhangban az incidens súlyával. Nem a stadion lelátójára tévedt elmebetegek kiabáltak nacionalista szövegeket, hanem jól körülhatárolható hivatalos személyektől indult a botrány. Ez már jóval több, mint a csőcselék hangja. Az olyan rigmus, mint a „ki a magyarokkal az országból” már-már zene a fülnek ahhoz képest, ami a bukaresti csapat stadionjának hangszórójából bömbölt. Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni: a román labdarúgás tele van tehetségtelen játékvezetőkkel, idegbajos edzőkkel és játékosokkal, magukat kiskirályoknak képzelő vezetőkkel. És olyan hangadókkal, akik még a sportban is „magyar veszélyt” látnak. Diószegi László úriemberként viselkedett, és ezt még a román sajtó is elismerte. Nem kért lehetetlent, nem követelte, hogy az ellenfelet zárják ki a bajnokságból, nem akart bosszút. Nem fordult igazságtételért a nemzetközi fórumokhoz, pedig megtehette volna. Ebben különbözik az őshonos klubvezérektől és tulajdonosoktól, akik mindenféle eszközt bevetnek, hogy az ellenfél pórul járjon. A Sepsi focicsapat tulajdonosa megelégedett azzal, hogy üdvözölte a jelképesnek is alig mondható büntetést, és kijelentette: nem tartaná helyesnek, ha a táblázatok és az eredmények a pályán kívül dőlnének el. Csakhogy egy dolgot elfelejt: olyan társadalomban élünk, ahol a Diószegi-féle, bibliai jóságú emberek nemhogy példaképek nem lesznek, hanem esetleg még bolondnak is nézik őket.
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/sport/bibliai-ereny-a-fociban)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

O tempora….

Régi újságok megsárgult lapjai kerültek a kezembe a minap.
1989. decemberében, a román felháborodás kellős közepén Szabadságra átkeresztelt kolozsvári Igazság első évfolyamának néhány példányát lapozgatva, érdekes megfigyeléseket tehet az, akit érdekel valamelyest a közelmúlt, és a sajtótörténelem. Tallózva az írások között, a mai olvasót egy fajta álom-demokrácia látványa üti mellbe, ahol mindenki kezet nyújt egykori ellenségének, szűkebb pátriájában lesz majd a Kánaán és a polgárság tejben-vajban fürdik majd. Becsületesek leszünk és vidámak – akár az alig lezárt és elátkozott kommunizmusban. Persze a demokrácia (is) másról szól, de ezt jó esetben is csak hallomásból tudhatta a nép…
Mosolyogva olvasom a jókora hirdetést több lapszámban is, miszerint a színes televízióra előjegyzettek – az 1890-es sorszámig bezárólag – átvehetik a készülékeiket a kijelölt üzletekben. Ennél is érdekesebb, hogy a 90-es évek elején még a vasúti társaságnál is elő kellett jegyeznie magát az embernek, ha hozzá akart jutni a külföldi utak vonatjegyeihez.
Olvashatjuk, hogy alig ért véget a felbolydulás, a „forradalom igazságáért” már akkor elkezdődött az a küzdelem, ami azóta sem ért véget. (Vélhetőleg nem is fog).
Kiderül továbbá a lapokból, hogy a Nemzeti Megmentési Front igencsak éles viszonyban volt a Nemzeti Tanáccsal – és lám, mindkettő felszívódott a történelem zavaros vizeiben. Ha már nem emlékeznének rá: bizony létezett egy magát Román – Magyar Demokratikus Szövetségnek nevező akármi, és ugyanilyen haszontalanul a Liberális Monarchista (?) Párt is.
Ami ma már jókora naivitásnak tűnhet, de jelzi, mekkora volt annak idején a forradalmi buzgóság: az RMDSZ román nyelvű könyveket gyűjtött és adományozott a Magyarországon élő románoknak! Drága jó megbékélés, még hittek benne az idealisták…(Kicsit később, a Funar-érában, már túlélésről beszéltek a kolozsvári magyarok).
Apropó megbékélés: a cikkek többsége akkoriban még a román-magyar megbékélésről meg kiegyezésről szóltak, a konszenzus szükséges voltáról. (Tiszavirág életű kétnyelvű lapok hasábjain hirdették a testvériség, az összefogás nagyszerűségét, a „Dunának, Oltnak egy a hangja” elvet, meg egyéb nemes gondolatokat. Azóta kiderült persze, nemhogy a Duna meg az Olt, de ember embernek nem érti a szavát). Minden igyekezet ellenére a mai napig nem borultunk egymás keblére, de a vitatémák is másak manapság. Olyan apróságok, mint önrendelkezés meg autonómia…
A 89-es zűrzavart követően, több évtizedes „pofa be” után, mindenki úgy érezte, szólnia kell a néphez, a nemzethez, a jövő-és utókorhoz, a világhoz. Az újságcsinálás amolyan össznépi hejrupp volt. (Több tucat kiadvány létezett, boldog-boldogtalan hallatni akarta a hangját). Persze a pórnép és vezetőik még kicsiben gondolkoztak, nem volt NATO és az Európai Unióról legfeljebb a bennfentesek halottak. (A nyugati söröket például – erről is cikkezett egy polgár – még feketén, pult alatt árulták a kilencvenes évek elején. A helytörténész pedig akkor is és ma is a magyar utcanevekről írt hiábavaló sorozatokat).
Vannak dolgok, melyek azóta sem változtak: elgondolkoztató például, hogy a kolozsvári színház műsorában ugyanazt hiányolták az akkori nézők, amit a mostaniak többsége: a teátrum akkor sem, most sem játszotta a nagy magyar klasszikusok drámáit. A valutázók sem tűntek el, csak átalakultak. Egyesek politikusokká….
Húsz év elteltével, igen-igen apró lépésekkel, a fejlődés újabb fokára értünk: manapság magyar-magyar megbékélésről és kiegyezésről beszélünk, magyar kerekasztalról meg magyar állandó értekezletről…
Egy dolog biztosan megváltozott: az apró dolgok szinte elsuhannak mellettünk, nagy dolgokban, nagy politikában gondolkozunk. A téma ma már Brüsszel meg Strasbourg utcáin hever.
(1999)

Kategória: Uncategorized | 6 hozzászólás

Hogyan született a Vén cigány?

(összefüggések a történelemben)

Rózsa Sándor éppen konyakot rendelt a pultnál, amikor a kocsmába belépett Einstein. – Szia, Albi – köszöntötte régi ismerősét a betyár. – Hogy s mint ityeg a fityeg? Einstein ekkor éppen a tér túlsó felén tartózkodott, és nem hallotta Rózsát. De feltűnt neki, hogy az egyik asztalnál ott sörözget Leonardo és Mona. – Leülhetek egy időgörbületig? – kérdezte Albi a szerelmeseket. Da Vinci biccentett, Lisa pedig titokzatos mosollyal szemlélte a kissé zaklatott tudóst. Ekkor villant meg a pisztoly Rózsa Sanyi kezében. Igen ám, de Humprey Bogart résen volt, és fénysebességgel ütötte ki a kezéből a gyilkos fegyvert. Danke – szólt Albert, bár nem lehetett tudni, ki ellen készült a merénylet. – Erre iszunk – és szempillantás alatt felhajtott két üveg orosz vodkát. Később Mona Lisa – aki a mozgalomban a Gioconda nevet viselte – esküdött, hogy Rózsa a budi felé tartó Mata Harival akart végezni. Ennek ellentmondott, hogy Paganini nem sokkal azelőtt ütött Sándor kezére a vonóval. Ez a mozdulat ihlette meg Vörösmartyt: – Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot? – kérdezte hirtelen Steven Spielbergtől, és az egyik sarokasztalnál azon nyomban megírta a Vén cigányt.

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Az abnormális dicsérete

 

Nehéz helyzetben van az ember, amikor olyan dolgokat akar kritizálni, amelyek lassacskán világjelenséggé válnak, dominálják és diktálják az éppen aktuális divatot. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a deviancia, a furcsaságok, a rosszul értelmezett másság mellett, vállalva azt, hogy az embert megkövezik. Manapság e furcsa jelenségek immár a mindennapok közbeszédének tárgyát képezik, a pro és kontra vélemények majdhogynem háborús helyzetet teremtenek a két tábor képviselői között. Sokak szerint csupán egy divathullámnak vagyunk kortársai, egy hóbortnak, ami idővel kifullad, és a világ majd ismét visszatér a normális kerékvágásba. Aki megélt már néhány dolgot az életben, az képes különbséget tenni jó és rossz, fekete és fehér között. Ám a mai fiatalokra több irányból is veszély leselkedik, hiszen ők a legkönnyebben befolyásolható egyének, akiknek értékrendszerük még messze nincs letisztulva, és – függetlenül a kortól, amelyben élnek – a divatot majmolják. Sajnálatos jelenség, amely a világ legjelentősebb kulturális eseményein is felütötte fejét: többnyire azokat az alkotásokat díjazzák, amelyek abnormális helyzeteket mutatnak be – és akkor még finoman fogalmaztunk. Alkotóik (és dicsőítőik) úgy tálalják az alkotások tárgyát képező deviáns megnyilvánulásokat, mint a világ legnemesebb dolgait, erényeket, amelyek példaértékűek lehetnek az emberiség számára. A cél: megdöbbenteni, kedélyeket borzolni, beletaposni az emberek komfortzónájába. Nyilván egyes művészeti irányzatoknak mindenkoron ez volt a céljuk. Csakhogy nem mindegy, milyen eszközökkel borzoljuk a közönség idegeit. Csodálkozunk, hogy bizonyos vidékeken tizenévesek lövik halomra diáktársaikat és tanáraikat, holott lassan már a rajzfilmek sem szólnak másról, csak az erőszakról! Díjat akarunk nyerni rangos filmfesztiválokon? Készítsünk filmet frusztrált, kétségbeesett, a társadalomba beilleszkedni képtelen, zavaros lelkületű, aberrált emberekről! Nem mintha ilyenek nem lennének, de azért nem ennek kellene példamutatónak lennie, és nem ezt kellene díjazni. Hiszen az emberiség nagy része mégiscsak normális egyénekből áll. Lehet, hogy ők lemaradnak a talapzatról, de azért a dicsőségért a ló túlsó oldalára se essünk át. Az abnormális dicsérete ellenreakciókat vált ki: Európában például megfigyelhető a jobboldal előretörése, ami csupán az emberek válasza az egyre erőszakosabban teret hódító, rosszul értelmezett liberalizmusra. Az igazság, mint mindig, valahol a kettő között van. Vagy rajtunk kívül? Ki tudja?
(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/velemeny/az-abnormalis-dicserete)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Apám 80

„Intelligens, rendkívül művelt, csendes ember volt. Tiszteltem nagyon, a magam módján szerettem is, bár még velem szembe is – ahogyan nagyon sokan ezt megérezték – valamiféle három lépés távolságot mindig megtartott. Ha elutazott vagy elutaztam – ami egy időben igen gyakran megtörtént – mindössze egy kézfogás volt a búcsú vagy a viszontlátás. Nem voltunk puszipajtások, nem ölelgettük egymást – talán ezért is irtózom a mai napig attól, hogy egy férfiember rám tegye a kezét. Volt idő, amikor egymás melletti irodákban dolgoztunk ugyanannál a vállalatnál, ám szinte soha nem mentünk és nem jöttünk együtt a munkába/munkából haza. És nem jártunk át egymáshoz a munkahelyen. A sportot mindketten szerettük, ennek ellenére – akkor is egy szomszéd unszolására – egyszer voltunk együtt kint egy labdarúgó mérkőzésen.
Furcsa kapcsolat volt a miénk. Úgy hiszem, tudta mire lehetek képes az életben, melyek a képességeim, de azzal is tisztában volt, hogy hamar feladok dolgokat. Mégsem hatott rám ösztönzőleg: ritkán szidott meg és még ritkábban (szinte soha sem) dicsért. Szótlanul rovott meg és szótlanul követelt. A legnagyobb büntetés részéről az volt, hogy napokig nem beszélt velem. És ez jobban tudott fájni, mint egy jól kiosztott pofon. Olykor cinizmusba áthajló iróniával tekintett a világba, a dolgokat is így fogta fel és kommentálta. Sajnos, olyan korban élt, amikor pengeéles elméjét és enciklopédikus műveltségét nem igazán tudta kihasználni. Rövid ideig egy vállalat igazgatójának is kinevezték, ám az emberek vezetése, a dirigálás nem tartozott erősségei közé. Olyan ember volt, aki az estéket szerette egy jó könyv társaságában eltölteni, hétvégeken pedig a kertben matatott. Közös, családi kirándulásra sem emlékszem, pedig az erdő ott volt egy kőhajításnyira otthonunktól.
Egy kezemen össze tudom számolni, hányszor emelte fel a hangját. És néha mégis féltem tőle. Vagy inkább szégyenkeztem előtte, ha hülyeséget csináltam. Szerettem volna, ha büszke rám – ma sem tudom, volt-e pillanat az életében, amikor az volt.
Talán életében kétszer hívott meg sörözni. Igazából mellette sosem éreztem felnőttnek magam. Focimeccsekre nem jártunk, nem ittunk, nem nőztünk, nem moziztunk, sőt, még tévézni is ritkán tévéztünk együtt. A vasárnapi ebédet többnyire közösen fogyasztotta el a család – ez az egy rituálé lett az évek során -, ám ezen túl mindenki akkor és ott étkezett, amikor és ahol érte.”

(Részlet egy készülő könyvből)

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás

Nagyapa halálos aurája

Harminc évvel ezelőtt, egy tavaszi napon hunyt el Lajos nagyapám Temesváron. Előtte való ősszel apámmal együtt meglátogattuk, kivételes alkalom volt, hiszem ritkán voltunk együtt mi hárman egyszerre. Akkor még semmi jele nem volt annak, hogy beteg lenne. Vagy én nem vettem észre. Olyan ember volt, aki életében nem szedett gyógyszert, sokáig azt hittem, ő a kivétel, aki sosem hal meg.
Elmenetelünkkor nagyapa kikísért a kapuig. Elbúcsúztunk, elindultunk apámmal, majd hátrafordultam, és még mondtam valami semmiséget. És akkor hasított belém egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amitől ott az utcán majdnem sírva fakadtam: UTOLJÁRA LÁTTAM ÉLETBEN NAGYAPÁMAT. A dolog valamelyest érhető, ha arra gondolok, milyen közeli lelki kapcsolat volt közöttünk.
A következő történet azonban a mai napig érthetetlen számomra, és olyan volt, mint egy beteljesedett rosszízű jóslat.
Talán két évvel a fenti esett előtt ugyancsak meglátogattam nagyszüleimet. Nagyapám, ahogy szokása volt, kikísért az állomásra. A vonatablakból búcsúzkodtam, észre sem vettem, hogy mellettem még áll valaki, aki néz ki a nyitott ablakon. Miután elindult a vonat, az illető hozzám fordult:
– Ki volt az, akitől búcsúzott?
Mondom neki, imádott nagyapám.
– Beteg?
Kissé csodálkozva feleltem, dehogy beteg, életében nem volt orvosnál. Erre a férfi olyant mondott, amit azóta sem tudok elfeledni:
– Pedig jó lenne, ha megvizsgálná egy orvos. Láttam az auráját, lehet ő még nem tudja, de nagyon beteg. Talán halálosan – és ezzel otthagyott az ablaknál.
Nem telt el sok idő, és nagyapámat temettük.

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Gondolatok az ünnep idején

A félve ünneplés idejét éltük…

Furcsa érzés volt, mondhatom, amikor 1981-ben megjelent a Koncert című album, rajta a Tolcsvay László által megzenésített Nemzeti dallal, és először adatott meg, hogy baráti körben meghallgassuk. Nem emlékszem már, ki és hogyan csempészte át a lemezt a határon, de arra igenis, hogy Tolcsvay-Bródi szerzeményként volt a „Talpra magyar” feltüntetve a borítón. Hogy ne szúrjon szemet. Persze, hamar híre ment neki, nem kellett senkinek szájába rágni, miről is szól a dolog.

Ki gondolta volna, hogy a fiatalok akkori teljesen zárt körében is akad egy, kettő, aki az ellenséggel cimborál. Később derült ez ki, amikor a társaságot testületileg becitálták az Árpád-úti támaszpontra, hogy számot adjanak a miértekről és hogyanokról. Hogy miért is hallgatunk mi magyar zenét, egyáltalán mi az, hogy talpra magyar, ez már összeesküvés, állam ellenes cselekedet. Más ügyben már azelőtt is zaklatták a társaságot, ám a Petőfi vers számukra mindennek a teteje volt. De mi is úgy voltunk magyarságunkkal, ha ezt nem is vertük nagydobra, mint Sütő András figurája: mondtuk csak azért is. Olykor megszeppenve és suttogva ugyan, sötét szobákban, vagy kertek mélyén, halkan, de kimondtuk: magyarnak születtünk, magyarként temetnek el bennünket. Bár a jövő még a felhők között ki-kikandikáló magas hegyeknél is kifürkészhetetlenebb volt. És véget nem érő a megalázás.

De, megőriztük magunkat…

Sokan, nagyon sokan nem látták itt a kiutat, míg amott túl még viszonylag elviselhető volt az élet. Bőröndök, batyuk, egy szál ing és gatya vándorolt tova a sűrűbe, de ennél mindenképpen jobb helyre. Az itthon maradottak őrizni próbálták magukat: egy könyv, egy színház, templom és a temető volt tovatűnő magyar létünk cseppenként adagolt éltetője.

Táncházat, színházat játszottunk, hogy az őrlődések közepette ne menjen szerte szét a nyáj. Ha szembeköpött a hatalom, akkor is állva maradtunk, de egyre messzebbinek tűnt a part, egyre jegesebb lett az út, és egyre kétségbe ejtőbbek a hajnali felkelések, az indulások és az érkezések.

És akkor kitaláltuk forradalmat…

Senki ne mondja, hogy magyar emberben nem él 48’ vagy 56’ szelleme. Az elbukás nem jelentett feladás, Isten igéje hatott nyomorúságunkban, és Temesvárból nem lett Mohács, sem Világos.

De még szembe mentünk néhány átokkal és árral, még láncot kellett szőnünk Mátyás királyunk derekára, és Marosvásárhely sötét márciusa is vért festett tokjában elcsendesült kardunkra. Zálogba helyeztük ismét a hitet, lyukas zászlót lenget ma is a szél, és nem üzenhetünk ma sem tiszta lélekkel gyermekeinknek: itt a helyed, maradj!

De azért legyen ünnep…

Mert a múlt feljogosít arra, és a történelem szava helyettünk is kimondja: helyünk van a Nap alatt, és lennünk kell a világban, amíg száraz torokkal, kivert fogakkal, keresztre feszítve vagy pöcegödörbe hajítva, de ki tudjuk nyögni a szent szót: magyar.

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás