Régebbi írások

O tempora, o mores!

Régi újságok megsárgult lapjai kerültek a kezembe a minap. 1989. decemberében, a román felháborodás kellős közepén Szabadságra átkeresztelt kolozsvári Igazság első évfolyamának néhány példányát lapozgatva, érdekes megfigyeléseket tehet az, akit érdekel valamelyest a közelmúlt, és a sajtótörténelem. Tallózva az írások között, a mai olvasót egy fajta álom-demokrácia látványa üti mellbe, ahol mindenki kezet nyújt egykori ellenségének, szűkebb pátriájában lesz majd a Kánaán, és a polgárság tejben-vajban fürdik majd. Becsületesek leszünk és vidámak – akár az alig lezárt és elátkozott kommunizmusban. Persze a demokrácia (is) másról szól, de ezt jó esetben is csak hallomásból tudhatta a nép…

Mosolyogva olvasom a jókora hirdetést több lapszámban is, miszerint a színes televízióra előjegyzettek – az 1890-es sorszámig bezárólag – átvehetik a készülékeiket a kijelölt üzletekben. Ennél is érdekesebb, hogy a 90-es évek elején még a vasúti társaságnál is elő kellett jegyeznie magát az embernek, ha hozzá akart jutni a külföldi utak vonatjegyeihez.

Olvashatjuk, hogy alig ért véget a felbolydulás, a „forradalom igazságáért” már akkor elkezdődött az a küzdelem, ami azóta sem ért véget. (Vélhetőleg nem is fog).

Kiderül továbbá a lapokból, hogy a Nemzeti Megmentési Front igencsak éles viszonyban volt a Nemzeti Tanáccsal – és lám, mindkettő felszívódott a történelem zavaros vizeiben. Ha már nem emlékeznének rá: bizony létezett egy magát Román-Magyar Demokratikus Szövetségnek nevező akármi, és ugyanilyen haszontalanul a Liberális Monarchista (?) Párt is.

Ami ma már jókora naivitásnak tűnhet, de jelzi, mekkora volt annak idején a forradalmi buzgóság: az RMDSZ román nyelvű könyveket gyűjtött és adományozott a Magyarországon élő románoknak! Drága jó megbékélés, még hittek benne az idealisták…(Kicsit később, a Funar-érában, már túlélésről beszéltek a kolozsvári magyarok).

Apropó megbékélés: a cikkek többsége akkoriban még a román-magyar megbékélésről meg kiegyezésről szóltak, a konszenzus szükséges voltáról. (Tiszavirág életű kétnyelvű lapok hasábjain hirdették a testvériség, az összefogás nagyszerűségét, a „Dunának, Oltnak egy a hangja” elvet, meg egyéb nemes gondolatokat. Azóta kiderült persze, nemhogy a Duna meg az Olt, de ember embernek nem érti a szavát).  Minden igyekezet ellenére a mai napig nem borultunk egymás keblére, de a vitatémák is másak manapság. Olyan apróságok, mint önrendelkezés meg autonómia…

A 89-es zűrzavart követően, több évtizedes „pofa be” után, mindenki úgy érezte, szólnia kell a néphez, a nemzethez, a jövő-és utókorhoz, a világhoz. Az újságcsinálás amolyan össznépi hejrupp volt. (Több tucat kiadvány létezett, boldog-boldogtalan hallatni akarta a hangját). Persze a pórnép és vezetőik még kicsiben gondolkoztak, nem volt NATO és az Európai Unióról legfeljebb a bennfentesek halottak. (A nyugati söröket például – erről is cikkezett egy polgár – még feketén, pult alatt árulták a kilencvenes évek elején. A helytörténész pedig akkor is és ma is a magyar utcanevekről írt hiábavaló sorozatokat).

Vannak dolgok, melyek azóta sem változtak: elgondolkoztató például, hogy a kolozsvári színház műsorában ugyanazt hiányolták az akkori nézők, amit a mostaniak többsége: a teátrum akkor sem, most sem játszotta a nagy magyar klasszikusok drámáit. A valutázók sem tűntek el, csak átalakultak. Egyesek politikusokká….

Húsz év elteltével, igen-igen apró lépésekkel, a fejlődés újabb fokára értünk: manapság magyar-magyar megbékélésről és kiegyezésről beszélünk, magyar kerekasztalról meg magyar állandó értekezletről…

Egy dolog biztosan megváltozott: az apró dolgok szinte elsuhannak mellettünk, nagy dolgokban, nagy politikában gondolkozunk. A téma ma már Brüsszel meg Strasbourg utcáin hever.

Csípôbôl lôtt a célra

Nem tévesztettem el a rovatot Tisztelt Olvasó. Általában a rendôrségi hírek között szerepel, bár — hála a Fennvalónak — elég ritkán, lövöldözésrôl szóló beszámoló.

A sportban, mint az élet összes területén, történnek furcsaságok. Amikor rovatvezetô barátom, András megkért, írjak valamit az évet, évszázadot, mitöbb, millenniumot búcsúztató lapunk sportrovatába, egybôl beugrott egy olyan eset, amelyet kevesen ismernek, és kissé hihetetlenül is hangzik.

Történt a múltban, hogy az öttusában megengedték a versenyzôknek, hogy a céllövés elôtt igyanak úgynevezett célzóvizet. Mit jelentett ez? Négy ezrelék alkoholt tartalmazó italt. Nem tudom eldönteni, mennyire volt ez helyes, hiszen az alkohol mindenkiben más hatást válthat ki. A „célzóvíz” szerepe — akkoriban még úgy gondolták — az lett volna, hogy a versenyzôben oldja a feszültséget, és a kéz a lövés elôtt ne remegjen. Minden rendben is ment, egészen az 1967-es budapesti nemzetközi versenyig. Ekkor az egyik osztrák versenyzô a megengedettnél több alkoholt tartalmazó célzóvizet ivott. Nem lehetett éppen józan, amikor azt követelte a bíróktól, engedjék meg neki, hogy cowboy-módra, a csípôbôl tüzeljen a célra.

A történetnek következményei is voltak. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elvi határozatot hozott mindennemû ajzószer használata ellen.

Azért az ivászat ma is okoz gondokat. Játékvezetôk (!) jelennek meg ittasan a pályán, sportolók verejtékeznek alkoholt. És az emberiség inni fog a harmadik millenniumban is.

Megtűrve, de elfogadva nem

Manapság, amikor — kis túlzással — a migráció újra világjelenséggé vált, amikor nagyon sokan új hazát választanak maguknak, egyre többet hallhatunk, olvashatunk a toleranciáról. A Nyugat országaiban nem kis gondot okoz a bevándorlók befogadása, és fôleg elfogadása.

Gion Nándor írta: „el kell menni onnan, ahol a rossz dolgok történnek”. Ezt teszi a Castro által halálra ideologizált kubai, a saját földjérôl elüldözött albán, az elkeseredett román, magyar stb. Ilyen vagy olyan módon mindenkinek megvan a maga fellebbezhetetlen igazsága arra, hogy elhagyja szülôföldjét, legyen az gazdasági, politikai, vagy egyéb ok. Minden ember szabad — áll a világ országainak alkotmányaiban. De: „Az ember szabadon született és mégis mindenütt láncon van” — vélekedett Jean-Jacques Rousseau még a XVIII. század közepén. Mindenki oda vágyik, ahol ezeket a láncokat könnyebb levetni, vagy kevésbé szorosak. Azzal már kevesebben számolnak, hogy bárhova mennek, a legjobb esetben is megtûrt, tolerált személyek lesznek. Vannak a világon olyan országok, társadalmak, amelyek ilyen szempontból toleránsabbak másoknál. De a kubai nem vedlik át egyik napról a másikra amerikaivá, a román svéddé, vagy az erdélyi magyar magyarországivá. A török vagy szerb munkásokat a németek mindig idegenekként fogják kezelni. Ha a németek nem szeretik a törököket, úgy a törökök sem igen tûrik a kurdokat. A hazátlan kurd nemzet pedig kivan a fél világra, mert senki sem segíti ôket.

Nekünk, romániai magyaroknak, nem kell a szomszédba mennünk, hogy saját bôrünkön tapasztaljuk a toleranciát. Vagy az intolarenciát. A tolerant szó annyit jelent: megtûr. Számtalanszor hallhatjuk román politikusok szájából, hogy mennyire toleránsok a kisebbségekkel szemben. A lehetô legnagyobb abszurdum, hogy valakit meg kell tûrni másoknak saját hazájában. Kimondják világosan: emberek ne ugráljatok, mi megtûrünk benneteket, de egyenlô félként kezelni nem fogunk soha. Ezt bizonyítja a mindenkori hatalom hozzáállása a kisebbségek gondjaihoz. Nem kell magyarázni, hogy az elmúlt tizenegy évben mi mindent NEM kaptunk meg. Esetenként vissza.

Elôttem van a Metro Media Transilvania Közvéleménykutató Intézet egyik idei felmérése. Kérdés: a következô nemzetiségû személyek közül, kit nem szeretne szomszédjának? A válaszok igen relevánsak és elgondolkoztatók: a románok 33%-a magyarokat, 66%-a cigányokat, 31% pedig zsidókat nem szeretne környezetében látni. A másság súlyos meg nem értését jelzik a következô adatok is: 62 százalék viszolyog az AIDS betegektôl, 80% az alkoholfüggôktôl.

Egyelôre megtûrt, de nem elfogadott nemzet vagyunk saját hazánkban. És a dolgok alakulása azt mutatja, még sokáig ebben az állapotban fogunk vajúdni.

Ember a kerítés mellett

Immár napok óta megyek el mellette. Saját tehetetlenségemtôl minden alkalommal dühbe gurulok. Mit lehetne tenni egy olyan emberért, aki fedél helyett egy pokróc alatt alszik, akinek a napi élelme a szemétbôl kerül ki?

Egyik reggel, mikor a kerítés mellett fekvô ember rám emelte a szemét, megszólítottam. Gondoltam, egy emberi szó, netán egy rövid beszélgetés is enyhíthet valamelyest szenvedésén. Ô azonban túl van már azon, hogy bárkivel is szóba álljon. Nézett rám vizenyôs, a fáradtságtól vörös szemével, és nem válaszolt. Akkor sem szólt egy szót sem, mikor szomszédaink próbálták faggatni. Nem tudni honnan jött, mi késztette arra, hogy a kerítés mellett keressen menedéket, hol és hogyan rontotta el életét. Mert — valljuk be ôszintén — legnagyobb mértékben mi vagyunk felelôsek az életünkben elhullatott hibákért, elkövetett gyarlóságainkért, a lejtôn való elindulásért. Van, aki idejében megáll a csúszdán, van, akinek a mocsár és a szenny a végállomás.

Egyik nap — addig csupán fekve láttam — holtrészegen támolygott „fekhelye” felé. Borzalmas, szavakban alig elmondható látvány volt. Korát még megközelítôleg sem tudnám megmondani. A szenvedés, az alkohol, arcán a lassan szakállá növô borosta miatt nézhetem harmincasnak, de hatvanévesnek is. Csont és bôr, egykoron talán új farmere szakadozva lóg rajta, a három pulóver, amelyet hord, a sok lyuk és szakadás miatt eggyé áll össze. Honnan volt pénze italra, nem tudom. Talán nem is érdekes. Legalábbis ebben az esetben, mikor biztos, hogy az italon kívül az égvilágon semmi sem melegíti ezt a embert. És számára valószínûleg fontos felejteni. Mert ebbôl az állapotból nincs menekvés. Nincs az a kéz, amely még visszaránthatná a biztos halálba vezetô útból. Lehet tett valamit életében. Lehet, egy gyufaszálat nem tett soha odébb. Ez is mellékes. Hiszen egyszer valaki életet adott neki, valaki szerette és ô is szeretett, elindult az életben — csak a vágány bizonyult bonyolultnak számára. Elvonult egy zárt, csak általa ismert világba. A kereszt túl nehéz, hogy kibújjon alóla.

Mostanában zúzmarásak a hajnalok. És zúzmara takarja a kerítés mellett fekvô névtelen, kortalan embert is. Mostanában még kegyes hozzá az idôjárás.

A fagyhalál ott leselkedik egy lépésre tôle. És tehetetlenül nézzük, mikor nem fog többet felállni fekhelyérôl a kerítés melletti ember.

Ui.: A cikk megírása és megjelenése közötti rövid idôszak alatt a kerítés melletti ember meghalt. Rongyait a környékbeliek vetették tûzre.

(Szabadság, 1998-99)

Kétezer

Megvolt ez is. A váltás a három kilencesrôl a három nullásra. A három semmire — sóhajt a pesszimista. A kétezredik évre — örvendezik az optimista.

Volt idô, mikor szinte mániákusan gondoltam kétezerre. Akkor töltöm a harmincnyolcat — meditáltam, és elfogott a rettegés. Úristen, milyen vén leszek. Kedvenc zeneszámaimat rég nem fogom hallgatni, a napi munka után a könyvet is kiejtem kezembôl, talán fontoskodó férj, szigorú apa leszek. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak. Azután volt egy elég hosszú és fájdalmas periódusa életemnek, amikor meg voltam gyôzôdve, hogy meg sem érem ezt a szilvesztert. A rettegés egyenes arányban nôtt pesszimizmusommal. Nem mintha létem sokat nyomott volna a latban, vagy akár mások életére nagy kihatással lett volna — szó sem volt ilyesmirôl. Az egyetlen dolog, ami bántott: a földbe nem érkezik jelzés fentrôl. Nem fogom tudni, merre tart a néha illatos, gyönyört adó, máskor a velejéig rothadt világ.

Most, mikor ezeket a sorokat körmölöm, pár nap eltelt kétezerbôl. A világ vége elmaradt — sohasem hittem benne —, nem dôlt össze a világ számítógépes rendszere, és én sem haltam meg kétezerre várva. Ami nagyon furcsa: tulajdonképpen semmi jelentôségét nem látom ennek a váltásnak. Voltak életemben sokkal jelentôsebb dátumok. 1962 — születésem éve. 1969 — elsô nap az iskolában. 1977 — az elsô „szabad” szilveszter, a nagy kamaszszerelem éve. 1981 — az érettségi. A pontos dátumokhoz nem köthetô szerelmek és csalódások, örömök és bánatok, sikerek és ráfázások.

Ha másnak a helyébe teszem magam, talán csodálkoznék: ember, hát nem számít, hogy lassan véget ér egy évezred? Válaszolnék is azonnal: nem fontos. Nem, mert nincs mit újrakezdenem, csak folytatnivalóm van. Tudásomhoz mérten a legjobban. Széllel elszálló fogadkozásokból van elég tarsolyomban. És nem változott meg tôlük sem énem, sem a világ.

Még egy fontos dátum vár rám. Az utolsó. De azt már nem én fogom felvésni a fákra, a csillagos égboltra. És ha azon a bizonyos napon az ég küldöttei még egy mondatot engedélyeznek számomra, Villont idézném: „mindent tudok hát, drága herceg / tudom mi sápadt, s mi ragyog / tudom, hogy a férgek megesznek, / csak azt nem tudom, ki vagyok.”

 

  1. jan. 5.

 

Vallomás az olvasásról

Ne vegye senki dicsekvésnek, csupán egy tényt jelzek, ami érvényes lehet millió és egy emberre: harminc éven át faltam a könyveket. Elôbb válogatás nélkül, majd kissé rendszerezve. Könyveim közé menekültem valahányszor megbántott a világ, de a nagy örömök is arra késztettek, hogy azt, amit saját szavaimmal nem tudtam kifejezni, versekkel helyettesítsem. Sajnálom azokat, kiknek nem adatott meg a lehetôség, az öröm az olvasásra. Elítélem azokat, akiknek könyvespolcaik roskadoznak az olvasmányoktól, de „idô hiányában” nem olvassák, nem tanulmányozzák ôket. Számtalan ilyen embert ismerek. És nem tudják, mennyire sivár az életük. Meghalni anélkül, hogy tudnánk, az idôk folyamán milyen kultúrák, mennyeket döngetô érzések váltogatták egymást, egy adott korban mi volt a jellegzetes, az elfogadott, az erkölcsös vagy erkölcstelen — nagyon szomorú lehet. A könyv barát vagy ellenség, szárnyat ad a képzeletnek, vigasztal, elszomorít, de minden esetben örömöt okoz. Mi a legmagasztosabb dolog, ami a könyveket illeti? Remélem megbocsát Jules Renard, ha én, aki száz évvel késôbb születtem, immár barátomnak nevezem. Amit ô leírt, az egyben az én lelkem legmélyebb rezdülése is. És kissé balgának tûnô kérdésemre ô adja meg a választ. 1902. június 24-én írta Naplójába: „Mikor a könyvek azon tömegére gondolok, amit még el kell olvasnom, úgy érzem, boldog vagyok”. Ezért, bármilyen baj érjen, tudom, hogy amíg szemem világát nem vesztem el, boldog leszek.

Andersen meséitôl a nagy filozófusok mûveiig hosszú az út, és nincs kikövezve. A gyermek mindenekelôtt azt olvassa, amit kezébe adnak. Tapasztaltam és látom a mai fiatalságon is, hogy egy kötelezô olvasmány eleve elriasztja az ifjúságot a könyv elolvasásától. Legtöbb emberrel úgy sikerül megutáltatni az olvasást, hogy rosszul kiválasztott könyvet nyomnak a kezébe. Vannak szülôk, akiknek meggyôzôdésük, hogy csemetéjüknek tizenöt évesen Dosztojevszkit kell olvasnia. Ezzel én is megjártam. Akadt éppen abban a koromban egy nagyokos sznob, aki bebeszélte nekem, hogy a Bûn és bûnhôdés micsoda nagyszerû krimi. Olvastam is nekibuzdulva a könyvet, kerestem benne a gonosz gyilkost és a nagyszerû detektívet, míg teljesen belezavarodtam. Tíz év elteltével vettem elô újra a kötetet (azóta újra meg újra), és akkor döbbentem rá drámaiságára, a tulajdonképpeni nagyon mély mondanivalójára.

Megérteni és megértetni — az egyik legnemesebb munkája létünknek. Legbensôbb lényünk lényege a tanulás, és az arra hajlandók tanítása. Nem az a fontos, hogy Krisztusként hirdessük tanainkat. Krisztus egy volt és marad. De lehajolni és megöntözni egy rügyezô, tudásra szomjazó elmét — szent kötelességünk.

Renard, 1893. április 26-án: „Minél többet olvas az ember, annál kevesebbet utánoz”. Tapasztalatom: minél többet és többször olvasom kedvenceimet, annál kevesebbet utánozom ôket. Mert annyira távol állok tôlük tudásban, hogy megkockáztatni sem merném azt, hogy stílusukat, akár egy fél tollvonással is, utánozni próbálnám.

 

  1. jan. 8.

 

Példát lehet venni

A havazás gondot okoz a lakosságnak, a lakóbizottságoknak, de a piaci árusoknak is. Piacunkon — egyelôre — édeskeveset törôdtek a hó eltakarításával. De…

Van egy hely, amit a környékbeliek úgy emlegetnek, hogy a „diófához”. Mi más lehetne, mint egy kis kocsma. Az idültektôl a be-betévedôkig sokan járnak ide. Reggel hétkor a részegesek, az alkoholisták sorban állnak a kapu elôtt. Az udvaron el kell takarítani a havat, hogy a pulthoz érjenek a szomjúhozók. Nem kell biztatni ôket. Ilyen lelkes hómunkásokat életemben nem láttam. Mert az ösvény végén várja ôket a megváltás. Az alkohol. Amivel még egy hideg napot átvészelhetnek.

Példaértékû buzgóságuk. Hogy hazaérve már nincs erejük lapátot fogni, az más lap(át)ra tartozik.

 

  1. jan. 20

 

A cipész és a suszter

 

Tudom, hogy a két szónak egy a jelentése. Mégis… A „cipész”-nek van egy úribb kicsengése. Mintha rá jobban felnéznének az emberek, mint arra, akire rámondják, hogy „suszter”. Mint a megboldogult tölgyfára. A cipész viszont (legalábbis úgy tûnik) valódi szakember.

Mindkét kategóriából ismertem egy-egy embert. Nagyon jól. Az egyik Temesvárott lakott egy udvarban nagyszüleimmel, és úgy hívták, Pelcz úr. Ô volt a cipész. Hiricskó bácsi, itteni szomszédunk viszont suszter volt a javából. Mindketten rég az örök cipôkészítô mûhelyekben varrják a lábbeliket. Gyermekkorom (Lám-lám, ismét — ki tudja hányadszor — gyermekkoromat emlegetem. Néha az az érzésem, hogy a fontos dolgok mind akkor történtek. De hogy onnan erednek, az biztos.) két felejthetetlen egyénisége volt Pelcz úr és Hiricskó bácsi. Fontos megjegyezni: Pelczet mindenki urazta, míg Hiricskó mindannyiunk bácsija volt.

Pelcz úr a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején mûködött, amolyan illegalitásba vonult úri cipészként. Illegalitásban, mert soha senkitôl nem hallottam, hogy az államnak dolgozott volna. Reggelente kiült a verandára, elôvette cipészszerszámait, és komor arccal, mint aki az utolsó szöget veri az amúgy is fájdalmas világ talpába, nekifogott dolgozni. Mi, gyermekek rettegtünk tôle. Ha valaki megzavarta munkájában, az elsô kezébe esô szerszámot dobta utána. Egy jól célzott kalapács nyomát máig ôrzöm lábszáramon. Kliensei a város elit lakosaiból kerültek ki. Járt hozzá pártember, de a látszatot ôrizni akaró, régen lerongyolódott „nemes” is.

Hiricskó bácsi éppen az ellentéte volt temesvári „kollégájának”. A környék kölykei imádták. Egy csomag Marosestiért akár két-három rongyosra focizott lábbelinket is megjavította. Hófehér haja volt, hófehér bajussza. Úgy nézett ki, mintha ô lett volna a megelevenedett Einstein. De a bajsza bal szára sárga volt a szája sarkából ki nem esô cigaretta füstjétôl. Nem törôdött a világ nagy fájdalmaival. Boldog volt, mert boldoggá tudta tenni a legszegényebb emberek gyermekeit is. Egy folttal. Egy varrással.

Két ember, akik ugyanazt a mesterséget ûzték. A halál szinte egyszerre kaszálta le ôket. És a sírba nem a cipész és a suszter került. Nem az úr és a bácsi. Csupán Pelcz Géza és Hiricskó János.

Hantjukon egyformán nô a virág.

 

  1. jan. 22.

 

Kulisszatitkok

 

Bármelyik napilap (de lehet az heti- vagy havilap) alapvetô követelményei közé tartozik az olvasó lehetôleg minél tárgyilagosabb tájékoztatása a körülöttünk történtekrôl. Vannak sajtótermékek, melyeknek etikai kódexe tiltja, hogy az újságíró egy általa leadott hírt kommentáljon. Utólagosan bárki véleményt alkothat a hírrel kapcsolatban, de az információ tálalásának teljes elfogulatlansággal kell történnie, elvonatkoztatva a hírközlô álláspontjától.

Cs. Gyímesi Éva többször is felhívta a sajtóban dolgozók figyelmét arra, hogy egy hírbe nem szabad (nem is illik) belekevernünk saját véleményünket. Ezzel egyet kell értenünk, és a Szabadságnál ilyesmi ritkán (helyesebben: egyre ritkábban) fordul elô. Ami nem mondható el a szenzációhajhász központi sajtóról.

Hogy az olvasó megértse, mirôl is van szó, néhány példával szeretném alátámasztani állításaimat. Jó ideig helyettesítettem Kiss Olivér kollégámat a városi tanács ülésein és a polgármester sajtótájékoztatóin. Természetesen, megírjuk a történteket, tájékoztatjuk olvasóinkat a tárgyalásra került napirendi pontokról, az esetleges hozzászólásokról, vitákról. Ami a kulisszák mögött történik, egy beszámolóban nem szerepelhet. Abban a percben elfogultsággal vádolnák a krónikást. Mégis, minden normális embernek van saját véleménye. Ezt általában a szerkesztôségen belül tárgyaljuk meg, néha baráti körben.

Visszatérve a polgármesteri hivatalhoz: abban az idôszakban jártam oda, amikor a téli ünnepekre kiutalandó pénzrôl folytak a viták. A szilveszter esti „népünnepély” 300 millió lejébe került a tanácsnak. Ezt meg is írtuk. Nem közöltük viszont azt a cirkuszt, ami az összeg megszavazása körül folyt. Egy példa: Molnos Lajos RMDSZ-es tanácsos hevesen tiltakozott az ellen, hogy milliókat költsenek, úgymond, a „szegény lakosság” pezsgôztetésére. Véleménye szerint a pénzt iskoláknak kellett volna adományozni. Mit válaszolt a polgármester? „Ha maga ennyire szívén viseli az iskolások ügyét, kinevezzük Mikulásnak. Ezzel is spórolunk a költségvetés javára.” Tudni kell: ezeken az idióta vicceken már a román sajtóbeli kollégáink sem nevetnek.

A múlt heti tanácsülésen egyetlen napirendi pont szerepelt: kisorsolni 48 fiatal házaspár részére a telkeket, amire építkezhetnek. Romulus Zamfir NLP-s tanácsos szót kért, és nagyon logikusan elmagyarázta, hogy az ötven százalékos adó- és illetékemelés nagy „disznóság” volt a városi tanács részérôl, hiszen az infláció miatt már amúgy is 50%-kal többet fizet a lakosság. A polgármester válasza: Zamfir úr inkább azon gondolkozzon, mit tesz majd a 2004-es polgármesteri választás megnyeréséért, ugyanis az ideit már startból elvesztette.

A polgármesteri sajtótájékoztatókat Funar általában arra használja ki, hogy ellenfeleit lejárassa. Ilyenkor kerülnek elô olyan közlemények, melyekben az RMDSZ-tôl a parasztpártig mindenkit kikezd. Hál’ istennek ezeket a légbôl kapott vádaskodásokat még a helyi román lapok sem közlik. Van már annyi eszük (a többségnek), hogy Funar miatt ne járassák le magukat.

Még valamit tudni kell: a polgármester soha nem emeli fel a hangját. Betéve tudja a törvényeket, és mindenkit bírósággal fenyeget. Ezért van az, hogy a kolozsvári törvényszéken kb. kétezer — Funar által vagy ellene tett — feljelentés van napirenden.

Az újságírói munka szép, de kegyetlen is lehet. Objektíven kell írni olyankor is, mikor a felháborodástól az ember legszívesebben a fejét verné a falba.

 

  1. jan. 24.

 

Jégbe fagyott emlékek

 

Reggelente letörölöm párás ablakom. Kinézek: ismét hullnak a hópelyhek, mint elunt életek. Pirkadatkor egy hideg csillag fényét látom — benne a felejtés reményét.

A télben az indulatok is elcsendesülnek, lehalkul az utca zaja, csak a távolból szól az andalító muzsika. A koldusok is mintha kevesebben könyörögnének, a tejesember késôbb érkezik meg. A dombokon túl, valahol messze keleten, ébredezik a hajnal — ébred a természet.

Télen sokszor kísért a melankólia. Szívünk dobbanása szinte köveket repeszt, és önkéntelenül rohanunk az emlékek elôl. Hegytetôrôl nézzük a behavazott völgyet, ahonnan sóhajok szállnak fel — elfeledett bûneink bocsánatért könyörgô, utolsó halk sóhajai. Mennyit vétettünk másoknak, de elsôsorban önnmagunknak. Jégbe fagyott múltunk ott liheg nyakunkban.

A tél gondolatok rügyezésének ideje. Tavasszal csak gyümölcseit kell leszakítani. Mert „mindennek ideje vagyon”, a szavak mondattá formálódásának, a megírásnak, az írás megbánásának, az égig hallatszó kiáltásnak, a férgek eltaposásának…, az emlékezésnek és a felejtésnek. Bugyborékoló szerelmes szavak szállnak leheletünkkel, lecsapódnak, s tavaszig tán fel sem olvadnak. Amíg a fák termést hoznak, kibékülünk a természettel. Mert örökös tél nem lehet. Sem kint, sem itt mélyen a lelkünkben.

Csak én emlékszem a tóra, a fûzfákra, a simogató fû illatára. Arcodat, mely köré sugárkoszorút font a felkelô Nap, gyarló képzeletem eleveníti meg. „Nincs, és nem is kell más gyönyör, mint amit tôled kaptam, és még kaphatok” — ébredeznek bennem a költô szavai. Szavak, melyeket elmostak az ôszi záporok. Tán ki sem mondtam soha — bár nagyon akartam.

Jégvirágok ablakomon. Jégbe zárt emlékeket olvaszt fel a közelgô tavasz. A tarlót még hó borítja. De hallom már a hó alatt az újra kibújni készülô fû halk mocorgását, a messzi távolban egy újszülött sírását.

Itt állok azon a helyen, mit egykor annyira szerettem. Félek, nehogy elveszítsem ezt is.

  1. febr. 3.

 

Az éj leple alatt

 

Éjszaka a normális ember alszik, teszi házastársi kötelezettségét, de vannak, akik egészen másként töltik az éjszakát. A Deák Ferenc utcában például az éjszaka leple alatt egy ház tûnt el a föld színérôl. Engedély nélkül! Bartolomeu Anania püspök felcsapott építkezési szakembernek, és váltig állítja, hogy a templomnak ott a helye.

De az éjszaka leple alatt hordták el a Fôtérrôl a gödrök betöméséhez szükséges földet. Másik reggelre kivirágzott a földbôl egy kerítés. Szintén engedély nélkül.

Estérôl reggelre a házakon emléktáblák jelennek meg. Most valami büntetésfélérôl regélnek. Regélnek mondom, hisz minden hasonló tervezgetés, ez idáig a mese szintjén maradt. Bizonyára azért, mert ez már nem az éjszaka leple alatt történik.

  1. febr. 5.

 

Gerincbántalmak

 

A tízéves román demokrácia egyik „vívmánya”, hogy a mai napig alig akadt olyan politikus, aki ilyen vagy olyan okból, jószántából lemondott volna tisztségérôl. Emlékezzünk az alagút végén is fényt látó Victor Ciorbeára. Olyan fényt látott, amirôl kiderült, hogy még pislákoló gyertyalángnak sem nevezhetô. Mire futtatói rájöttek, hogy rossz lóra tettek, Ciorbeát úgy kellett lekönyörögni a miniszterelnöki székrôl. Úgyszintén utódját, Radu Vasilét.

Hadd ne személyeskedjünk. A két példa jól tükrözi politikai életünk személyiségeinek gondolkodásmódját. Ennél sokkalta súlyosabb helyzetek is adódnak.

Kevés olyan bank van Romániában, melynek vezetôje ne került volna a törvényszék elé. (Már akiket nem lógattak meg idejében.) Tízezrek szenvedték meg gazemberségüket. Ezeknek az illetôknek nem volt elég több millió lejes fizetésük, baráti — és pénzügyi — alapon osztogatták a hiteleket. Ôk milyen gerincferdülésben szenvedhettek?

A kissebb-nagyobb politikai pártok vándormadár-fészkekké váltak. A gerinctelen madarak gyûjtôhelyévé. Soha nem fogom megérteni, ha egy felnôtt embernek elvei vannak, hogyan változhatnak meg egyik napról a másikra? A parasztpártot manapság tömegesen hagyják el tagjai. A pártdoktrína nem változott, csak az emberek cserélôdtek. Annyira, hogy megkérdôjelezhetô, a mai parasztpártnak van-e köze a Corneliu Coposu által feltámasztott párthoz?

Ki emlegeti ma már a „nagy” Bivolarut, akirôl azt regélték, hogy képviselôi mentelmi joga mögé bújva milliárdokkal károsította meg a gazdaságot, és implicite a lakosságot. De megkérdezhetô: mi van a Vadim ellen indított perekkel? Kérdezünk, kérdezgetünk, mint valami naiv kisiskolások. Választ soha nem kapunk, mert a „felnôttek” dolgai nem ránk tartoznak. Mi, kis pelenkások, örvendjünk, hogy élni hagynak. Örvendenénk is, ha lenne mibôl. De a gerinctelenek falkája mindent felfal elôlünk. Ötvenszázalékos infláció mellett mi az a nyugdíjasoknak odavetett alig több, mint 1 (!) százalékos nyugdíjemelést? Annyit ér, mint kutyának a mûcsont. Hadd tûnôdjenek szegények, minek dolgoztak 30–40 évet.

Úgy tûnik, az emberi szemétdomb egyre nô. Többnyire érdekbarátságok, érdekházasságok kötik össze manapság az embereket. Nincs munkahely, ahol ne akadna egy gerincbántalmakban szenvedô, aki ne köpne bele mások levesébe. Demokráciánk „fejlettségi” fokával nemhogy csökkenne, de egyenes arányban nô a keresztbe tevôk száma.

Japánban, ha valakire csak a korrupció gyanújának árnyéka vetôdik, végez magával. Ha a becsületén folt is esett, egyenes gerinccel távozik a világból.

Évmilliók teltek el, míg a majom felegyenesedett, és ember lett belôle. Embernek születni kell. Annak maradni ma már egyre nehezebb.

  1. febr. 7.

 

Bolond Feri és együttese

 

Ferit — aki akkoriban még csak Ferike volt — már az óvodából ismertem. Nem lett volna semmi baj vele, ha az óvó nénink rá nem jön, hogy Ferike kissé nehezebben fogja föl a dolgokat, mint hasonló korú társai. Egy évet kínlódott egy külvárosi iskolában, míg a tanítónô szólt szüleinek, inkább írassák be a kisegítô iskolába. Volt még két makkegészséges testvére, ezért a család hallani sem akart arról, hogy egyik gyermekük kissé másabb, mint a többiek.

Ferike békés visszamaradott volt. Elsô látásra nem is vette észre az ember, hogy valami baja lehet. Csak amikor — véletlenül vagy készakarva — kihozták a sodrából, csapott oda. És ezek nem voltak akármilyen pofonok. Persze, a nagyobbak készakarva cukkolták.

Sokáig nem fogtam fel, hogy mi a különbség köztünk és Ferike között. Nem értettem, miért csúfolják, miért ugrasztják, egyáltalán miért nem hagynak békét neki. Elôbb sajnáltam Ferikét, késôbb dühös voltam azokra, akik állandóan macerálták. Valahányszor kiálltam mellette, én is megkaptam a magamét. A különbség annyi volt, hogy 10–12 éves fejjel nemigen féltem visszaütni. Így alakult ki köztem és Ferike között egy különleges barátság.

Mikor nagyobbacskák lettünk, Ferike felfedezte, hogy szinte minden hangszert utánozni tud. Jóformán egyszemélyes zenekar volt. Minden slágert ismert, és parkunkban lézengve, egész nap énekelt. Ekkorra már a kis betyárok is megnôttek, és befogadták Ferit maguk közé. Elôfordult, hogy más környékrôl odatévedt jövevények csúfolni próbálták. Úgy zavartuk el ôket, hogy a lábuk sem érte a földet. Feri boldog volt. Zavaros lelke igényelte a szeretetet.

Egy rettentôen hideg, téli napon, a felmelegedést elôsegítendôen, egyik haverünk hozott vagy három liter forralt bort. Tíz embernek ez semmiség volt, de Ferinek egyetlen pohár a fejébe szállt. Ami ezután történt, olyant nem látott a világ. Barátunk felmászott egy tölgyfa legtetejére, és onnan ordította világgá az Omega legújabb slágerét. Egy adott pillanatban a fa recsegni, ropogni kezdett, és Feri úgy szállt alá, mint egy japán kamikaze. Isten aznap elnézô volt. Emberünk egy szél által összehordott hóbuckára esett. Fejjel lefelé. Esküdni mertünk volna, hogy kitörte a nyakát. Kiástuk a hó alól, és szinte elájultunk. Tovább énekelte az esés közben félbeszakadt Omega-nótát.

Pár évvel ezelôtt Ferinek meghaltak a szülei, és egyik lánytestvére vette magához, aki a város másik végén lakott.

Ferivel ma már nagyon ritkán találkozom. Még most is emlékszik arra az Omega-dalra, amit harminc évvel ezelôtt énekelt azon a vicsorgóan hideg téli napon, amikor zuhanórepülésben ért havat, és halálra rémisztett mindannyiunkat.

  1. febr. 10.

 

A tizenkilenc éves nagyapa

 

A cím olvastán lelki szemeimmel látom, hogy Önök csóválják a fejüket. Esetleg mosolyognak. Pedig ez a puszta valóság. A tizenkilencévesnagyapa köszöni, jól van, él és virágzik. Mi a titka örökifjúságának?

Mire jó a február 29.? Halmágyi József 1924. február 29-én született Kolozsvárott. Életútjának történetét hallgatva kezdtem hinni abban, hogy vannak emberek, akiket a sors — születésüknél fogva — különleges élettel áld meg. Az sem akármi, hogy valaki szökôévben szülessen, méghozzá február havának utolsó napján. Nem kell mondanom, hogy szökôévekrôl van szó.

Jóska bácsi „elsô” születésnapját 1928-ban még Kolozsváron ünnepelte. Hogy milyen volt, arra már nem emlékszik. 32’-ben volt a második, 36’-ban a harmadik. Errôl Jóska bácsinak igencsak élénk emlékei vannak. Akkoriban Bukarestben lakott a család. Pontosan Jóska bácsi születése napján vonult be Hitler Saarbruckenbe. Ez volt a második világégés elsô elôszele. Egy bukaresti hetilapban, a „Realitate Ilustratã”-ban, azon a február 29-i napon, az elsô oldalon Hitler fényképe jelent meg, a másodikon Jóska bácsié egy nagy naptár elôtt, amint ujjaival mutatja a hármas számot. Ez a „reklám” értette meg vele, hogy négyévenkénti születésnapja valami különleges dolog. „Ilyen különleges véletlen nem lesz többé, fiam” — mondotta édesapja. Hatalmasat tévedett. 1940-ben a háború elég kiterjedt frontokon zajlott. A tizenhatodik születésnapját még Bukarestben ünnepelte, de a bécsi döntés után átköltöztek Budapestre. 1944-ben ott „ünnepelte” (volna) 20. szülinapját, ha nem a németek visszavonulásának kellôs közepén lettek volna. Mint román állampolgárt nem sorozták be, de munkaszolgálatokon részt kellett vennie. Ami a felszabadulás után történt Jóska bácsi életében, szinte regénybe illô. Bôrdíszmûves családból származott, és gyermekkori álma volt eljutni Párizsba, a bôrdíszmûvesek Mekkájába. 1947-ben szó szerint hét határon át szökött Franciaországba. Útvonala: Románia–Magyarország–Ausztria: orosz megszállási zóna–angol megszállási zóna–francia zóna–Saarbrucken–Franciaország. 24. életévét álmai városában, Párizsban töltötte. Az ok, amiért Párizst választotta: tanulni akart, elmélyülni mestersége titkaiba. Végig remélte, hogy Romániában is olyan rendszer alakul ki, ahol nyugodtan tud élni, dolgozni. (Tudjuk, mi lett ebbôl.) Miközben Párizsban tanult és dolgozott, újabb vágya támadt: kijutni az Államokba. Hosszú volna elmondani, mi mindent tett ezért, és milyen akadályokba ütközött. Végül kihajózott Amerikába. Csak nem északra, hanem délre, méghozzá Argentínába. Ez 1949-ben történt.

Juan Peron argentin elnök akkoriban elkötelezett katolikus volt. (Késôbb vált kimondottan kommunista beállítottságúvá.) A katolikus híveket minden további nélkül befogadták az argentinok. Mivel Jóska bácsi református volt, nehezen intézte el, hogy neki is sikerüljön kivándorolni. Buenos Airesben élt rövid ideig. A „jó levegô” városa, az egyik legszennyezettebb városnak bizonyult. Jóska bácsi hamarosan áttelepült Uruguayba. 1952-ben már Montevideóban ünnepelte 28. (sorrendben hetedik „valódi”) születése napját. Mivel Kolozsváron asztaliteniszezett, és Uruguayban ez újdonságnak számított, kinevezték a nemzeti válogatott élére. Egyébként Uruguay akkori elnökével, Louis Balle-lal, naponta találkozott.

Az ’56-os magyar forradalom már Brazíliában, Sao Paolo városában érte. Érdekesség: a forradalom kitörésekor a Brazíliában élô európai származásúak szervezkedni kezdtek, hogy segítséget nyújtsanak a magyar forradalmároknak. És ki beszélte le ôket? Kállay Miklós, Horthy volt miniszterelnöke! Sao Paolóban töltötte „nyolcadik” születésnapját.

Ezek után az események felgyorsultak. Jóska bácsinak 1958-ban elhunyt az édesapja, és ô azonnal hazautazott. 60’-tól immár itthon ünnepli négyévente elôforduló születésnapját. Péter fiának két gyermeke van. Lánya, Lia, Németországban él. Jóska bácsi minden évben náluk vakációzik feleségével, Erzsébet asszonnyal együtt. A tavaly, ötvenegy év távlatából, leánya és veje jóvoltából újra láthatta álmai városát, Párizst.

Négy év múlva Jóska bácsi két kerek évfordulót ünnepel. Biológiailag 80 éves lesz, a naptár szerint húsz. Unokái lassan egyidôsek lesznek vele.

 

  1. márc. 1.

 

Találkozás

Egy szombati napon a monostori piacon lézengtem. Vásárlásaimat befejeztem, de a kellemes idô, a tél közeledtét megcáfolni látszó napsugarak melege még ott tartott bámészkodni az eladásra kínált portékák között.

A piacon tízméterenként kocsma, italos bódé. Klienseik az átfázott eladók, sietô vásárlók, akik be-betérnek egy sörre vagy egy féldecire. Aki rendszeresen járja a piacot észreveheti, hogy néhányan a nap bármely szakában ott iszogatnak valamelyik bódé elôtt. Ezek az alkalmi munkára várók, akik mihelyt pénzhez jutnak, sietve visszatérnek törzshelyükhöz, hogy egy-két pohárral elûzzék a fáradtságot.

A Monostoron csak két éve lakom, ezért alig ismerek valakit a környéken, itókásokat annál kevésbé. Ezen a szombati napon az egyik ilyen italozó megszólított. Ruháján festék- és olajfoltok keveredtek, bámulatos színezetet adva neki. Borostás volt, sovány, mint egy seprûnyél, de azonnal megismertem. Az ember ritkán felejti el azokat, akikkel együtt nôtt fel. Jó ideje nem találkoztunk.

Szomszédok voltunk több mint tizenöt évig, együtt vettünk részt minden gyermekkori csínytevésben, de kamaszkorunkban már külön utakon jártunk. Kiváló srác volt, versenyszerûen kerékpározott, tanulásban sem volt utolsó, míg egy más társaságba nem keveredett. Új barátairól mindeki tudta, hogy nem a becsületesség a legfôbb erényük. Elköltöztek, de nem messze a környéktôl. Késôbb megdöbbenve hallottam, hogy autólopás miatt börtönben ül. Nem tudtam hinni a szememnek, mikor öt-hat éve, ugyanazokkal a vagányokkal láttam, akik csak bajt hoztak rá. Ezek után már kerültem a vele való találkozást. Egyedül özvegy apját sajnáltam, aki egymaga nem tudta kordában tartani fiát.

Egy évvel ezelôtt a helyi Pro tv rövid riportban számolt be egy öregemberrôl, akinek lakását fia eladta a feje fölül, ô pedig lépcsôházakban húzódott meg a közelgô tél elôl.

Az öreg gyermekkori pajtásom apja volt.

Egy hónap sem telt el, és volt szomszédaink mondták, hogy az öreget holtan találták az utcán.

Most ott álltam a mocskos bódé elôtt, szemtôl szembe egykori barátommal. Ô vodkával a kezében, én némi undorral a lelkemben. Fátyolos szemmel a jó ég tudja hányadik féldecitôl, csak beszélt, beszélt. Egy kérdés nem hagyott nyugodni: miért tette apjával, amit tett? Végül, mint aki semmirôl sem tud, megkérdeztem, hogy még van az örege? Rákos volt, a karjaimban halt meg — válaszolta szemrebbenés nélkül. Nem szóltam semmit, csak a gyomrom szorult még jobban össze. Ô nem tudhatta, hogy én tudom az igazat. Látszott rajta, hogy ô már teljesen más világban él. És mégis vidám volt. De ez a fajta vidámság a kissé ütôdöttek jókedvéhez hasonlított.

Elváláskor megkért, mondjam már meg, mi a személynevem, mert neki csak annyi jut eszébe, hogy Csaba. Teljesen elképedtem. Több mint harminc éve ismerjük egymást, és nem emlékszik a nevemre! Akkor már tudtam, hogy egy alkoholtól elbutult embert hallgattam egy fél órán át, akinek annyira gyenge a jelleme, hogy a lejtô aljáig valószínûleg már meg sem áll, és akit, ha arra gondolok, hogy szerencsétlen apja úgy halt meg, mint a háztól elvert, rühes kutya, sajnálni sem tudok.

A kellemesnek ígérkezô szombatom odavolt. Még napok múlva is az járt az eszemben, hogy volt pajtásom élete talán azért futott vakvágányra, mert a nem megfelelô idôben, nem megfelelô emberekkel hozta össze a sors. És ô nem tudott, vagy nem akart nemet mondani nekik.

  1. nov. 8

Búcsú a könyvektől

Ôszintén sajnálom azokat a fiatalokat, akik manapság akarnak összehozni egy valamirevaló könyvgyûjteményt maguk és esetleg utódaik számára. Az elsô és legnagyobb akadály a kiadványok ára. Ez derül ki a Campus (a Szabadság diáklapja) november 20-i számából. A szerkesztôk bejárták az antikváriumokat, és világossá vált, hogy még ott is túlságosan drágák a könyvek. Saját tapasztalatomból is tudom, hogy néha a 15–20 éves agyonolvasott, szétesô regények ára majdnem megegyezik a legújabb kiadványokéval. Pedig az antikváriumok eredeti rendeltetése éppen az volt, hogy a kispénzû emberek is hozzáférhessenek olyan könyvekhez, amiken valakik már túladtak, és amit másképp nem tudtak volna megvásárolni. (Eltekintve a valódi ritkaságoktól, kuriózumoktól, melyek a pénzes gyûjtôk kiváltsága volt.)

Nem mindenki származik olyan családból, ahol a könyvek gyûjtögetése hobbi volt. Idôvel azonban bárki megszeretheti az olvasást, s megkezdi a vásárlást, a gyûjtést. Az ám, hazám, de mibôl? Egy Jókai-, Mikszáth-, Móricz Zsigmond-sorozat manapság csillagászati összegekbe kerül, nem beszélve a világirodalom klasszikusairól. Mégis sokaknak szemet és szellemet gyönyörködtetô könyvtáruk van.

Nem sokat rágódtam ezeken a dolgokon, míg ráeszméltem, hogy az utóbbi években alig vásároltam igazán értékes irodalmat, és ezzel így van szinte minden közelebbi írást, olvasást kedvelô barátom. Kiderült, hogy könyveink nagy részét szüleinktôl, nagyszüleinktôl örököltük. Ekkor lettem kíváncsi arra, hogyan lehetséges az, hogy az átkos idôkbôl (beleértve a sztálinizmust, kommunizmust, diktatúrát) legalább kétezer könyv, és nem is akármilyenek, sorakoznak polcaimon. Apámmal elbeszélgetve, és néhány adatnak utánanézve kiderült, hogy a válasz nem is olyan bonyolult. A következôkben felsorolt könyveket találomra választottam ki.

Gorkij: Életem címû önéletrajzát nagyapám kapta 1954-ben a „szakszervezetben kifejtett tevékenysége elismeréséül”. A borító hátlapján az ára: öt lej és tíz bani. Abból az idôbôl származik Szentimrei Jenônek: Ferenc tekintetes úr c. regénye, ára hat ötven. Utánanéztem nagyapám munkakönyvében, akkori fizetése 900 lej körül volt. Havonta vehetett volna száz-százötven könyvet, és még pénze is marad. 1955-ben Móricz Zsigmond: Elbeszélések c. kötete (600 oldal!) tizennégy lej volt.

Ugorjunk húsz évet elôre az idôben. Az egyik legnagyobb francia könyvsiker H. Charrière Pillangója (két kötet) a Kriterionnál 22 lej. P. Marshall kitûnô mûve, a Tombol a hold, hét lej. Apám fizetése 1500 lej körül mozgott, tehát a fizetés és az árak aránya húsz év alatt szinte semmit sem változott. A nyolcvanas években már magam vásároltam a könyveket. Mint kezdô alkalmazottnak, sárga irigységre okot adó bérem nem volt, mégis szinte hetente vásároltam könyvet. Amit a Campus szerkesztôje egy antikváriumban látott elôször Kolozsváron, azaz Jan Šmid: Életem ártatlan örömei címû regényét, azt 1985-ben vettem potom tizenöt lejért.

Ezeknek a ma már nevetségesnek tûnô áraknak évtizedeken át való fenntartása úgy volt lehetséges, hogy a kommunista hatalom mesterségesen elfojtotta az inflációt, így sem az árak, sem a fizetések nem nagyon ingadoztak. A már említett Kriterion Könyvkiadó árai húsz év alatt szinte semmit sem változtak. Mivel a termékek elôállítására fordított költségek lassan messze meghaladták az eladási árakat, minden kezdett eltünedezni a boltokból. Következményeit ismerjük.

Kilencven után az árak felszabadultak, csak a fizetések nem tudják tartani velük a lépést. Nem csoda, hogy a legtöbb ember legkisebb gondja is nagyobb annál, mint a könyvvásárlás. A fiatalok nagy része az olvasásról átváltott a tv- és videózásra, a rengeteg agyalágyult filmre, amit a lehetô legolcsóbban megkapnak. Nem is nagyon hibáztathatók ezért. Demokráciánknak a kultúra megölése az egyik legnagyobb hibája.

Ennek kézzelfogható következményei a társadalomra és az ifjúság nevelésére egyelôre még beláthatatlanok.

  1. nov.

Az Ismeretlen

— Nézd, kedves, profilból pont olyan vagyok, mint Shakespeare — mutatott a tükörbe az Ismeretlen Drámaíró. Hosszú, álmatlan, kínokkal és gyötrelmekkel teli éjszakák után megírta a Mûvet.

— Szeretlek — csicseregte kedvese.

A Mûvet nehezebb volt eladni, mint azt az Ismeretlen Drámaíró gondolta. Egy kissebb, kabaretszerû színház vállalta, hogy bemutatja.

Hatalmas bukás volt.

— Istenemre, olyan vagyok, mint Krisztus — nézte magát a tükörben. — Engem a gazember kritikusok feszítettek keresztre.

— Lehet, rossz a Mû — sóhajtott kedvese.

— Rossz mû nincs, csak rosszindulatú kritika — üvöltötte az Ismeretlen Drámaíró. Hóna alá kapta munkája gyümölcsét, és elindult egy másik (ahogy ô mondogatta: “rendes”) színházat keresni. Egy részeg dramaturg megvette, anélkül, hogy elolvasta volna. A Mûvet bemutatták.

A bukás még nagyobb volt.

Szakállát simogatva nézte magát a tükörben az Ismeretlen Drámaíró.

— Olyan vagyok, mint Don Quijote — panaszolta. — Tök hülyékbôl áll a világ, szélmalmokkal hadakozom, és zsenimet senki sem értékeli — sírta el magát.

— Óh, mennyire utállak — kiáltotta kedvese, és rácsapta az ajtót.

Harmadik próbálkozására, az Ismeretlen Drámaírót úgy kirúgták mindenhonnan, hogy a lába sem érte a földet. Csalódott volt, depressziós, a Mûvet elégette, de a színház maradt mindene. Ismerôse révén bevágódott portársnak az egyik legszebb színházhoz. Ô hordta a mûvész uraknak a kávét, csempészte be a piát, és a drámaírók elôtt a földig hajolt. Egy teljesen megszokott hétköznapon, mikor a fülkéjében szendergett, meglátta kedvese.

— Szeretlek — súgta a fülébe. — Életed legnagyobb mûve, hogy vége az álmodozásodnak.

Jólesett neki a becézgetés, a simogatás. De lelke mélyén meg volt gyôzôdve: ô a világ legnagyobb Ismeretlen Drámaírója.

1999

Egy karcolás az ablakon

Csendes az est. Hideg és hivalkodó a maga megszámlálhatatlan csillagával. Év vége — egyesek szerint a végzet napjai — közelednek. Heverek a sötétben, ágyamról az ég mélységeibe látok. Bámulom, mint varázsgömbjét a látnok. Jules Renard Naplója ismét ott hever mellettem — lassan betéve tudom. Lelkünk legmélyén csudamód hasonlítunk.

Renard, 1897. július 7-én: “Nekem retrográd képzeletem van. Csak a múltat tudom elképzelni.”

A múlttal nem lehet cigánykodni. Nem lehet összerázni és tiszta pohárba önteni, ártatlanságunkat bizonyítandóan. Nem lehet vele vitába szállni. Megtagadni — annyi mint kitörölni emlékezetünkbôl bûnös mivoltunkat. Nem a fogantatás a bûn. Mindennek a mértékét apró mivoltunkkal mérünk. Kiindulópontunk: saját születésünk. Nem a minket nemzôké. Nem a nemzetet nemzôké. És ha belefáradunk kicsinyességünkbe, az igazak igazságait idézgetjük. Mert a mi szavaink — hej, be sokszor — puszta logikátlanságok. Tartalom nélküli zagyvaságok, önmagunk létének igazolására.

Elképzelni a múltat, felidézni minden mocskát, ragyogását: nem kis feladat. Szelekciós emlékezetünk arra hivatott, törölje a szennyet, a bûzt, amit sokszor magunk mögött hagytunk. De büntetlenül ezt nem tehetjük meg. Mindig van valahol valaki, aki még nem felejtett, nem bocsátott meg. Hamlet suttogja Horaciónak: “gyôzd meg felôlem és igazam felôl a kétkedôket”. Hogyan? Meggyôzni valakit igazunk felôl: ehhez elengedhetetlen, hogy vállaljuk múltunkat. Hogy tisztázzuk magunkban, kik vagyunk. Aki egyszer megjárta a poklot, aki tudja, mi az, disznók közt szédelegni, aki alatt kivágták már a fát, akinek agyából egyszer már elszállt a józanság, de talpra állt, elkiálthatja: világteremtô istenek! Sikerült meggyôznöm önmagam saját igazam felôl. S akkor jöhetnek a felôlünk kétkedôk. Mi, akik már elvesztettük ártatlanságunkat talán segíthetünk, hogy az utánunk jövôk megôrizzék az ártatlanságot. Vagy legalább annak látszatát.

Nem azt kell elképzelni, hogyan élhettünk volna. Talán soha az életben nem fogjuk megtudni, hogy mi lehettünk volna egy másikként, és más mivé lehetett volna a mi helyünkben…? Talán nem is fontos, hogy meddig tart átmeneti állapotunk — a lét. Csupán egy nyomot kell hagyjunk. Egy karcolást a hirtelen múló idô ablakán.

Renard, három nappal késôbb: “A haláltól való félelem szeretteti meg a munkát, amely maga az élet”. Az élet pedig nem más, mint az elmúlástól való félelem.

A nyomot, a karcolást pedig érdemes mielôbb megejteni.

Végállomás

Az elsô, e világon beszívott levegôtôl, az utolsó halk sóhajig, vagy a halált elûzni akaró üvöltésünkig, hol tiszta, szûz havat taposunk, hol mozgóhomokba süllyedve segítségért kiáltunk, vagy csakkitapossuk a szerelmeink szívében nyíladozó ártatlan kis örömök emlékét — ezek mind mi vagyunk. Sokszor túl bölcsek ahhoz, hogy boldogok legyünk, néha fásultak, hogy mást boldoggá tegyünk.

Hányszor tudatosodik bennünk, hogy egyetlen szavunk, egy félreértett mozdulatunk örökkön-örökké tartó békétlenséget firkálhat valakinek makulátlan lelkére. Hogy az, ami a mi bánatunk,talán egy világ fájdalma. S ha a világ megváltásért kiált, zengjen a mi hangunk is. Mert sose vagyunk egyedül, s minden megnyilatkozásunk — ha nem is vesszük észre — valakinek számít. Mindenhez közünk van, ami él és mozog a föld alatt, s a föld felett egyaránt. Közünk van és kell is legyen, hiszen enyészô testünk atomjai az agyagos maszatot fogják egyszer táplálni. Fô reménye a szellemnek: túlélje a porladó testet.

Minden általunk meggyújtott apadó gyertya lángjában, a lecsöppenô viaszban kicsit benne vagyunk mi is. Benne voltunk szeretteink életében, benne vagyunk halálukban is, hiszen távozásukkal a mi légben függô létünkbôl is eltávozik egy darabka. A darabok sziklákká állnak össze, melyekbôl, mint megrepedt ütôerekbôl, távozik az élet. Az élet, mely — fájdalom — oly értéktelennektûnik annak, akié, értékes. Akiben állandó a kétkedés az élet értelmérôl. Akibôl végül kicsordul a lét értelmetlensége.

Hosszú az út a születéstôl az elmúlásig, a némaságtól a kiáltásig. Az önfeledt játéktól a felnôttkori komolykodásig, az elsô hangoktól az örök némaságig. A szolgaságtól a szabadságig, az indulástól az utolsó állomásig. Elvadult, megkopott, fékevesztett, árral szemben úszó életünk egyetlen ingyenszolgáltatása: a szeretet. Amit adunk, és amiért adósak nem maradunk. Amit nem tudunk magunkkal vinni „a túlsó partra”.

Ha eljött idônk, egy dolgot kívánjunk: örökké égjenek elcsöndesült fejünk fölött a csillagok.

1999

Gondolatok hegedűre és egyebekre

Élnek, és mindig is éltek közöttünk olyan, többnyire kissé dilinyós emberek, akiket szinte mindenki ismer, de akikrôl soha senki nem ír, nem szokták fényképezni ôket, és halálukról nem jelenik meg nekrológ, de ha egyszer örökre eltávoznak közülünk, sokakban támad hiányérzet. Lassan ez is elmúlik, kortársaik, akik még mesélhetnének róluk, idôvel követik ôket oda, ahol Kolozsvár talán örökre kincses marad, és nevük eltûnik az idôk homályában.

Ilyen volt zsenge gyermekkoromban az örökös batyukkal felpakolt asszony, aki órákig etette a Fô téren a galambokat, és a kölykök csúfolódásait egy-egy jól irányzott kôdobással oldotta meg. Már nagyobbacska voltam, amikor egy olyan alak bukkant fel a város utcáin, aki kopott ruházatán tetôtôl talpig kitüntetéseket hordott. Lulut nem kell bemutatni, az utolsó kommunista választásokon, amikor a „Géniusznak” a szavazatok 99,9 százaléka járt, a város fele Lulut akarta elnöknek. Nekem néha úgy tûnik, egyidôs a Mátyás-szoborral.

Nokedlire még sokan emlékezhetnek. A napokban tudtam meg László Frici bácsitól, az erdélyi sportújságírás jelesétôl, hogy Nokedlit rendes nevén Babinszky Lászlónak hívták. Ô valódi híresség volt, fiatal korában többszörös motorkerékpár-bajnok. Az apró termetû ember, karrierje befejeztével is, ugyanolyan kedves figurája maradt Kolozsvárnak, mint legnagyobb sikerei idején. Egy baj volt vele — gondolom, nem titok: az alkohol gyorsan pusztította mind fizikailag, mind szellemileg. Egy, számomra szállóigévé vált mondatát, soha nem feledem.

Van annak lassan húsz éve, hogy barátaimmal az egykori Mayerben sörözgettünk, mikor odajött mellénk Nokedli. Mivel nem érte fel a talponálló asztalát, sörét és pálinkáját a kisebb csomagoknak épült helyen tartotta. Egyik barátom viccesen meg is kérdezte:

— Nokedli úr, maga dugdossa a piát?

— Dehogy táti, ma az alsó körön futok.

Aztán ott volt Tátámó, aki évekig hegedült szüleim társaságának, az egykori Virág utca egyik lakásában. Szombatonként már délben felvette legjobb ruháját, és ajtaja elôtt, egy sámlin ülve várta a bulizókat. Volt, amikor éjfélig kellett várnia, míg a hangulat elérte azt a pontot, hogy behívták a cigányt muzsikálni. A korán elhunyt, nagyszerû színész, Pásztor János szebbnél szebb nótákat énekelt, néha olyan szomorúakat, hogy együtt sírt cigány, mûvész, ügyvéd, mi, gyerekek (bár nem tudtuk, miért), az egész nagy társaság.

Hol van ma már a batyus nénike, a kitüntetéses ember, Nokedli, Tátámó? Pásztor János sincs — elenyészett szüleim fiatalsága is.

Mégis, a nagy egészbôl részletek megmaradtak. Tátámó hegedûjébôl kicsengô néhány dallam, Pásztor János könnyeket elôcsaló nótázása, a galambok a Fô téren, a kitüntetések fénye.

Avagy csak én szeretném, hogy így legyen?

  1. július

 

 

Reklámok