KAPU

A Kapu című budapesti havilapban megjelent írások (2014-

A csőcselék és a sovinizmus intézményesített rendszere

A 90-es évek közepén, amikor a rendszerváltás még ropogós volt, és hatalmas reményekkel tekintettünk a jövőbe, Kolozsvár egyetlen napilapjában vezércikkben értekeztem arról, hogy milyen szép „multikulturális” gyerekkort éltem meg a nyári szünidőkben Temesváron, áldott emlékű nagyszüleimnél. A Béga-parti városban akkoriban több nemzetiség békés együttélésben szenvedte a kommunizmust, gyakorlatilag mindenki egyformán volt boldogtalan és elnyomott. Apai nagyszüleim a magyaron kívül románul és németül is majdnem anyanyelvi szinten beszéltek, és a szerb nyelv sem volt idegen tőlük, mi több nagytata, tekintettel a család olasz származására, még az itáliai ősök nyelvét is gagyogta. Ez a nyelvi és kulturális sokszínűség annak is volt köszönhető, hogy a szomszédok, a baráti kör, de még a rokonság is különféle nemzetiségekből állt. Így aztán én is egyszerre tanultam magyarul, románul, svábul, és engem sem lehetett eladni olaszul – bár utóbbi kettőt régen elfelejtettem.

„Karácsony táján, mikor meghallom a „Mennyből az angyalt”, mindig eszembe jut ennek román és német változata is, amit még drága nagyszüleimtől tanultam. Most, felnőtt fejjel már tudom, hogy az angyalok egy hangon szóltak mindenkihez, a barátság, és a szeretet hangján. Akkoriban nem léteztek közöttünk gyűlöletkeltők, uszítók, egymás kultúráját becsmérlők. A legnagyobb öröm és büszkeség számunkra az volt, ha barátaink házában egy-két mondatot jól-rosszul el tudtunk mondani házigazdáink anyanyelvén, és gyermekfejjel nem is gondolhattunk arra, hogy eljön az idő, amikor egy nemzetiség nyelve fegyver lesz néhány forrófejű politikus kezében” – írtam annak idején abban a bizonyos cikkben a ma már kissé naivnak tűnő soraimat. Nyilván, közvetlenül a 89-es fordulat után legalább abban reménykedtünk, hogy a román társadalomnak is felnyílik a szeme, benő a feje lágya, elindul a civilizálódás felé, és talán el is jut oda. Ám valamilyen okból sosem érkeztünk meg a kívánt helyre. De gyerekkoromra ma is örömmel gondolok vissza, bár azóta sok minden átértékelődött és megváltozott gondolkodásomban és magam állított posztulátumaiban.

Temesváron is gyökeresen megváltozott a helyzet és az etnikai összetétel: a magyarok aránya öt százalék körüli, a német anyanyelvűek gyakorlatilag mind elvándoroltak, ugyanígy a zsidók is, a szerb anyanyelvűek pedig beolvadtak vagy elmentek ők is. 2012-ben Temesvár összlakossága 303708 fő volt, ebből magyar 15580, Kolozsvár valamivel jobban állt, 309136 főből 49375 volt magyar. A magyar közösség számát tekintve a kincses várost csak Marosvásárhely előzi meg, ahol valamivel több, mint 55 ezren élnek.

Balhé a lelátókon

Idővel a legszebb álmok is véget érnek, és ahogy az ember felnő, szembesül a véget nem érő rémes valósággal. Meg a román nacionalizmus mindent felülíró voltával.

Tíz éves lehettem, amikor először tapasztaltam meg a testületileg megnyilvánuló gyűlöletet az erdélyi, és általában véve a magyarok ellen. A múlt század hetvenes éveinek elején Kolozsváron, az olimpiai uszodában került sor egy román-magyar vízilabda mérkőzésre, amelyre a család férfitagjai – nagyapám, apám és én – mindannyian kivonultunk, amolyan vasárnap délelőtti családi program gyanánt. Már nem emlékszem hogyan és miért – azóta eltelt közel egy fél évszázad – de kisebb verekedés tört ki a medencében, ami pólómeccseken elég hétköznapi eseménynek számít. És akkor hallottam felhangzani először a tisztelt publikum szájából a „ki a magyarokkal az országból” kiabálást. Egy-két sörösüveget is eldobtak – akkor sem lehetett jobban fegyelmezni a szurkolókat, csak petárdák helyett üvegeket vittek a lelátókra -, egy ilyen elhajított „bomba” pedig mellettem landolt. Azonnal hazamentünk, és rájöttem arra is, mekkora igazságot rejt magában a „szégyen a futás de hasznos” mondás.

Sok-sok év telt el a történtek után, elmúltak a felhőtlen gyermekévek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az évek során lépten-nyomon a nemzetek közti gyűlöletet tapasztaltam. Volt a kommunizmus alatt az ilyen megnyilvánulásoknak valamiféle fékezője – bár a Ceusescu-féle diktatúra deklaráltan nacionalista irányzatú volt. De az emberek együtt örültek a kevésnek is, és együtt szenvedték a rendszer igazságtalanságait. Ebben a nagy szocialista lágerben a polgárok annyira egymásra voltak szorulva, és annyira egy kalap alatt éltek, hogy a túlélés mindennapos küzdelmeiben igazából nem nagyon maradt idő és energia egymás szidalmazására. De idővel a „békés egymás mellett élés” csak üres szócséplés lett, az új idők magukkal hozták a nagy erővel újraéledő nacionalizmust és sovinizmust, melyet olykor intézményes szintre emelnek Romániában. Időnként pártok alakulnak a magyargyűlölet és általában az idegengyűlölet retorikája mentén, ott vannak a parlamentben, a médiában, az utcasarkon, és mindenhol, ahol ebből nyereségre tehetnek szert.

Legutóbb ismét egy sporteseményen szembesültem a rideg valósággal. A kosárlabda szerelmeseként nem hagyhattam ki a női bajnokság döntőjének utolsó két mérkőzését. A kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi csapatok összecsapása nem túl magas színvonalú, de izgalmas játékot hozott, amelyen a székely lányok végül győzedelmeskedtek, így nyakukba akaszthatták a bajnoki aranyérmet.

Nos, a mérkőzéseken voltak pillanatok, amikor a szentgyörgyiek csapatában egyetlen hazai születésű, mi több, egyetlen fehérbőrű játékos sem volt a pályán. Ami nem baj. De ehhez képest a székely himnusz zengését akár meg is mosolyoghatnánk, ha nem tudnánk, hogy nem kimondottan a messziről érkezett játékosokért szólt a nóta, akik ma itt játszanak, holnap amott, hanem Székelyföldért és a magyarságért, úgy általában. Ugyanígy az immár himnusszá nemesedett Nélküled című dal is. A másik oldalról meg is érkezett az ütős válasz: ki a magyarokkal az országból, Románia a románoké, stb. Ezek a rigmusok kolozsvári sporteseményeken már régen nem számítanak újdonságnak, skandálták a győri kézilabdás lányok szereplésekor, és üvöltötték már a helyi focicsapat meccsein is a vendégszurkolók. Holott a kolozsvári focicsapatnak annyi köze sincs a magyarokhoz, mint a Sepsi SIC kosaras lányainak. De a szokás hatalma, ugye…

Megszólal az akadémikus…

A lelátókon soviniszta módon megnyilvánuló csőcseléktől talán jobbat nem is várhatunk, hiszen nincs olyan tribün a világon, ahol olykor ne törne elő egyesekből a vadállat, és ez alól a legcivilizáltabb országok sem kivételek. A gondok ott kezdődnek, amikor úgynevezett csúcsértelmiségiek adják a lovat az idegengyűlölők alá. Legutóbb éppen a kolozsvári egyetem dékánjából, Ion Aurel Pop elvtársból bújt ki a kisördög, aki – egy erdélyi román újságírót idézve – „1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.” Szerinte a gonosz magyarok mindenáron meg akarják szerezni Erdélyt, és egész történelmünk hazugságok sora. Az akadémikusnak egyebek mellett most azzal is meggyűlt a baja, hogy három év múlva Trianon kerek évfordulójára emlékezünk, és Trianon 100 néven egy kutatócsoportot hozott létre a Magyar Tudományos Akadémia. Pop úgy véli, „információs háborút” indított a magyar kormány, hogy megtorpedózza a románok jövőre esedékes megemlékezéseit a „nagy egyesülésről”. Hogy Trianon óta mennyi mindent leromboltak az „ősi jog” nevében az újdonsült urai Erdélynek, arról nem beszél Pop…

Az ilyen nemzetféltő szövegekből tudásához és jelleméhez mérten mindenki azt ért, amit akar. Sajnos sokan csak annyit, mint a kolozsvári szurkolók: ki a magyarokkal…

A román sajtóban úgy fogalmaztak, hogy Magyarországon külön bizottság jött létre Trianon kutatására. Ezzel szemben a Trianon 100 nevű Lendület kutatócsoport egy, a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott kiválósági projekt-sorozat egyikeként indult el Ablonczy Balász történész vezetésével, tehát nem egy bizottságról, tanszékről, „mozgalomról” vagy állami programról van szó, hanem egy tudományos kutatócsoportról.

Azóta Ablonczy is egyértelművé tette: tudományos kutatócsoportról van szó, nem pedig románellenes propagandasejtről, ahogy azt egyes román körök hagymázas képzelgéseik alapján terjesztetik, román akadémikusoknak nincs más dolguk, mint nemzetféltőkként fellépni. Mikor annyi más gond van ebben az országban.

Egyébként Ablonczy arra a hazugságra is reagált, hogy a kutatócsoport a magyar kormány szerve lenne: „A helyzet ezzel szemben az, hogy az MTA BTK Történettudományi Intézete keretében 2016-ban, 22 kutató részvételével létrejött munkaközösség nem kormányzati intézmény, hanem kizárólagosan tudományos célok mentén, a nyilvánosság előtt működő kezdeményezés. Céljai között szerepel román, szlovák, szerb és nyugat-európai kutatók bevonása a multidiszciplináris kutatásokba” – mondta az mta.hu. a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. Azt is elmondta, hogy a csoport eddigi működése során workshopokat, konferenciákat szervezett, levéltári kutatásokat koordinált, forráskiadványokat és monográfiákat készített elő. Első kiadványa 2017. május végén jelenik meg, és a magyar békedelegáció 1920-as naplóját mutatja be, kommentált formában, bőséges képanyaggal és jegyzetapparátussal. No de ezek a mondatok senkit sem érdekelnek, a Trianon szó elég, hogy vöröset lássanak szemük előtt a románok, és ennek alapján jó nagyot lódítsanak a nemzet korifeusai, feltüzelve ezzel az egyszerű embereket, akiknek talán jobb dolguk is lenne, mint a magyarokat szidni. Ilyenkor áll elő az a furcsa helyzet, hogy még azt is feledik, Romániában csigalassúsággal épülnek az autópályák, de nem baj, ha földutakon járunk, azt legalább a dákoktól örököltük. És az sem számít, hogy Kolozsvár központjában Árpád-kori település nyomaira bukkantak, fölötte ott vannak a „dákó-római” vagy Isten tudja milyenemlékek, tehát a jöttment magyaroknak pofa be.

(2017. május)

Hóhérok világa

 

Van, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem.

Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel, valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig nagyon fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadik megúszta a felelősségre vonást.

A peripravai munkatábor célja az volt, hogy pusztulásra ítéljék a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszeríttették őket.

Felnőtt egy nemzedék, akinek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: tudja, a mi generációknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekel.

Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa következtében olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és akkoriban következmények nélkül megtehették.

Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át, függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a fickó talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, akik annak idején emberségük áldozták fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – kicsit sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát, de végre pont került a történelem egyik sötét fejezetére.

Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is vannak, akik nem riadnak vissza a (lelki és testi) terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő akármilyen szintű hatalmat úgy értelmezik, hogy nekik mindent szabad: üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy ezek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől elkezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Fél-őrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben. Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat.

Igazságtalan az élet

Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell sokat bizonygatni. A fentebb emlegetett hóhérral kapcsolatban érdemes még megemlíteni – ami bizonyítja, mennyire fonák a világ -, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta az ezer eurót (az átlagnyugdíj Romániában 250 euró körül mozog, de vannak emberek, akik 50-100 euróból tengődnek).

Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik gazember, a most 92 esztendős Alexandru Vișinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került az ügye a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték, tehát ott fog elrohadni a börtönbe. Ott, ahol ő volt egykor az Atyaúristen, a király, akinek egy ember élete annyit sem ért, mint egy kiadós böfögés. Jellemző ezekre a gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték őket, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. No comment…

Egyelőre ezt a két gazembert sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nagyon nehézkesen, de legalább most meglakolnak tetteikért. Mindazonáltal csupán csepp a tengerben a két ítélet, hiszen nagyon sokan élnek még közöttünk, akik a párt, a rendszer, az ideológia nevében rosszat tettek embertársainak.

Diákok és katonák a Duna-csatornán

A kommunista hatalom egyik „jelszava” volt: sokat építeni, és ez, ha lehet minélkevesebbe kerüljön. Az 50-es években Ficior és Vișinescu hatalmának korában politikai foglyokkal elkezdett Duna-csatorna építését civilek mellett katonák és diákok (!) folyatták a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. 1984-ben adták át a forgalomnak a 60 kilométer hosszú kanálist, és egyes számítások szerint a befektetés jelen körülménynek között (forgalom nagysága, karbantartás szánt összegek) 600 (!!!) év alatt térül meg. 1949-1953 között hivatalosan több mint 650 ember vesztette ott életét, a halottak valós száma mindmáig ismeretlen, egyes kutatók szerint meghaladja a 2000 lelket. Mindemellett a kommunista rendszer hatalmas gazemberségre vall, hogy a 70-es években képesek voltak az építkezésre – civilek és rengeteg katona mellett – még középiskolás diákokat is kivezényelni.

Normális ember nyilván nem gondolhatott arra, hogy 16-17 éves gyerekek építik meg a szocializmust. Ha mai szemmel nézzük az akkori dolgokat, gyakorlatilag gyerekeket vittek kényszermunkára. A kényszermunka kifejezés nem túlzás, hiszen ha valaki megtagadta, kidobták az iskolából, és a szülőknek is komoly következményekkel kellett szembenézniük. (Ilyenkor vették elő a „hazaárulás”, „gazdaság aláásása” és hasonló jelszavakat). Manapság valószínűleg egy világ háborodna fel az emberi jogok nevében vagy kiskorúak veszélyeztetése címem. Az akkori viszonyok között gyakorlatilag meghosszabbított vakáció volt a diákok számára, ha nem is valami eszményi körülmények között eltöltve…Haszna senkinek sem származott belőle, legfeljebb arra volt jó, hogy a tanulás ritmusából teljesen kizökkentsen diákot, tanárt egyaránt.

Más volt a helyzet a bakákkal, akik olykor életüket is kockáztatták a munkálatokon, és a Duna-csatorna építkezésén elhalálozott katonák valós száma ugyanúgy ismeretlen, mint a meghalt politikai foglyoké. Ugyanis balesetek naponta történtek, a parancs az parancs volt, és a tisztek nagy része ugyanolyan pszichopata volt, mint az egykori fogolytelepek vezetői. Őket is érdemes lenne megkérdezni, milyen esze ment ideológia, minek a kiszolgálása nevében cselekedtek. Egyáltalán miben hittek? Mérget lehet venni rá, hogy azzal védekeznének – akárcsak a nácik a háború után -, hogy parancsot teljesítettek, és sajnálják, de ilyenek voltak a körülmények.

Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani és meg kell torolni, bárhol, bármilyen szintes essen meg. Akár – lásd Ficior és a hozzá hasonlók esetét – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő.

(2017. április)

Helyzetjelentés álomországból

Mély álomban van az ország. Merthogy negyedszázaddal a rendszerváltás után sem ébredtünk fel, és a többségnek Romániában nem jött meg az esze, arra mérget lehet venni. És ha a helyzet nem lenne szomorú, talán még nevetni is lehetne a történéseken. De nem hiszem, hogy van valakinek kedve vigyorogni azon, ami a 2016-os esztendő végén, az újév elején a román politikai életben megesik.

A jelek arra mutatnak, hogy az igazságszolgáltatásra nézve beláthatatlan következményei lesznek annak, hogy a szociáldemokrata párt hatalomra jutott. Példának okáért, egy Ghita nevezetű potenciális gengszter és tévétulajdonos úgy üzenget a román igazságszolgáltatásnak a képernyőről, mint Osama Bin Laden tette fénykorában afganisztáni bunkeréből. Róla azt érdemes tudni, hogy több eljárást is indított ellene az Országos Korrupcióellenes Ügyészség, többek között azért, mert képviselői helyét úgy vásárolta meg, hogy kifizetett Tony Blair volt brit miniszterelnöknek 200 ezer eurót, jönne már el Romániában előadást tartani. Egyébként szökése pillanatában hatósági felügyelet alatt állt. Na ná, hogy az illetőt nem találják – merthogy ahhoz elsősorban keresni kellene. Ám a fickó úgy eltűnt egy országút kellős közepéről, állítólagos rendőri kísérettel a háta mögött, akár egy földön kívüli. A párt-és bűntársai által Sebinek becézett illető, a szólásszabadság leple alatt azt hord össze saját tulajdonában lévő televíziójában, ami éppen eszébe jut. Ehhez pedig szó nélkül asszisztál az Audiovizuális Tanács és általában mindenféle hatóság. Az alvilági figura napok óta vádol, fenyeget, hazudik, manipulál, és ebben az egész cirkuszban a legcsodálatosabb az, hogy hagyják. Nem igazán érdeklődik utána sem a rendőrség, sem az ezerféle titkosszolgálat, sem az ügyészség, és senki más, akinek a feladata lenne. Csak a tévénézők, akik drukkolnak neki, és markukba nevetnek, hogy íme még egy „smeker”, aki átveri a rendszert. Holott éppen őket veri át, azokat a választókat, akik boldogtalanságukban megszavazták azt a bűnszövetkezetet, amelynek Ghita is tagja. Aki pedig különféle médiákban Ghita ártatlansági vélelméről beszél, vagyis a volt képviselő tiszta mint a hó, míg el nem ítélik, az tegye fel magának a kérdést, hogy ez jó ember miért menekült el az igazságszolgáltatás elöl abban a pillanatban, mihelyt megszűnt parlamenti immunitása? Nem hiszen, hogy sokan bujkálnak a világban, akik ártatlanok lennének, és csak sportból mászkálnának keresztül-kasul országon, világon, menekülve a hatóság elöl.

Árnyék-miniszterelnök

A teljesen szürrealista parlamenti szavazásokat követően ennek a menekülő báránykának eszmetársai, barátai alapíthatnak kormányt. Führerük, a legszegényebb román megye birtokosa, a jogerősen egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Liviu Dragnea, mérhetetlen arroganciájában olyan javaslattal ált elő a kormányfő személyét illetően, ami komolyan megkérdőjelezi elmebeli integritását. Nem beszélve az erkölcsiről. A szociáldemokraták vezére egyetlen szempontot vett figyelembe: olyan embert állítani a miniszterek élére, akit nyugodtan lehet irányítani, önmagában egy jelentéktelen figura, nem jelent veszélyt Dragnea hatalmára, és szó nélkül követi a pártutasításokat. Kísértetiesen emlékezetet ez a kommunista időkre, de hát utódjaitól nem is lehet mást várni. Az első javaslatot Johannis elnök elutasította, a másik pártlakájt már elfogadta.
Kínos volt nézni, ahogy az újonnan kinevezet kormányfőt Dragnea kézen fogva vezette egyik tévétől a másikhoz. A friss miniszterelnök első sajtótájékoztatóján elítélt pártfőnöke vitte a szót, ő válaszolt újságírói kérdésekre, azokra is, amelyek nem is neki szóltak. A kormány névleges vezetője meg csak vigyorgott, mint aki arra vár, hogy barackot nyomjanak a fejére. Nyilvánvaló, hogy Sorin Grindeanu egy bábú, akit felülről fognak irányítani, és addig lesz a helyen, amíg megfelel főnökei elvárásainak. Vagyis hallgat és végrehajtja az utasításokat. Hiszen Dragnea már a parlamenti választások eredményeinek tudatában világossá tette, hogy a kormány majd körülüli az asztalt, de a döntéséket a párt hozza. A párt, amelyik ő maga…(Vicc is kering már Grindeanu alázatosságáról: Miért nem üzent a miniszterelnök a románoknak az újév kezdetén? Mert Dragnea telefonja le volt zárva).
Ha eddig azt hittük, hogy az arrogancia elsősorban a szocikra jellemző, kiderült, hogy a szótlan szásznak sem kell a szomszédba mennie, hogy utálatosságot, lenézést tanuljon. Viselkedésével nem is annyira politikai ellenfeleit köpi szembe, mint azokat, akiknek az elnöke, akik rá szavaztak, és abban bíztak, hogy végre egy valamelyest intelligens úriember került a legmagasabb tisztségbe. Tévedtünk – de hát ez egy másik történet.
A szociáldemokraták első javaslatát Johannis elutasította. Valószínűleg így tett volna minden épeszű ember, hiszen akár nemzetközi botrányt is lehetett volna, ha Dreagneák első jelöltje a befutó. Természetesen a médiák kibogozták, mi lehetett az elutasítás hátterében, ám az, hogy Johannis nyilvánosan nem magyarázta meg döntését, a közvélemény újabb semmibe vevésére utal. Olaj volt a tűzre az elnök részéről, hogy a második javaslatra végül telefonos üzenetben bólintott rá. Lehet, apróságnak tűnnek ezek a hibák, a világ megy így is tovább, de egy olyan országban, ahol a hatalom különféle képviselői egymással és szavazóikkal csúfolkodnak, ahol az intézmények egymást marják, ott ebben az évben sem várhatunk túl sok jóra.
Az idő majd eldönti, hogy ez az egész tragikomédia kinek a hasznára válik. Nekünk, állampolgároknak, akik még itt maradtunk, hogy – a többség szavazatának köszönhetően – egy ideig elviseljük őket, semmi esetre sem hozza meg az üdvözülést.
Negyed évszázada, minden évnek úgy vágunk neki, hogy most aztán hátha, ám a kinti hideg és a hó alól előbukkanó valóság hamar lehűti a mindenkori lelkesedést. Tehát, fejet be, és száguldjunk tovább, mert messze még az alagút vége.

Az ombudsam leoltja a villanyt

Ha már alagútban vagyunk, a sötétséget fokozza a Nép Ügyvédjének, Victor Ciorbeának legújabb cselekedete. A román Ombudsmanról, erről az elvtelen és gerinctelen figuráról tudni kell, hogy a 90-es évek elején a szakszervezetek egyik leghangosabb szószólója volt, később parasztpárti vezér lett, ilyen módon a miniszterelnökségig vitte. Miután ott csődöt mondott, hatalmas pálfordulással (újabbal) a jelenlegi hatalom mellé állt, akiket úgy szolgál, mint egy talpig angol lakáj. Tavaly még azon kesergett, hogy a rendszer „jeles” személyiségei, akik ilyen-olyan oknál fogva a börtönben kötöttek ki, „embertelen körülmények között” töltik jól megérdemelt büntetésüket. Hogy a kórházakban egymás hegyén-hátán alszanak a betegek, nincs gyógyszer, ezerrel zajlik a megvesztegetés, a nép eme jeles fiát nem érdekli.
Nos, ez az alak kitalálta, hogy a szocik pártvezérét, a jogerősen elítélt Liviu Dragneat hozzásegíti a miniszterelnöki székhez. Ha már a jelen hatályos törvénykezés megtiltja, hogy elitéltek miniszterek lehessenek. A törvényt, amely kimondja, hogy olyan személyek lehetnek a kormány tagjai, akik esetében nem áll fenn összeférhetetlenség, és akiket nem ítéltek el jogerősen bűnvádi perben, 2001-ben fogadták el, amikor Románia a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésén fáradozott. Ezt szeretné megtorpedózni az Alkotmánybíróságon Victor Ciorbea.
Erre a fondorlatra már a kommunikálásban elismerten szűkszavú Johannis elnök is megszólalt: „Az államelnök felháborodott a Nép Ügyvédjének lépése miatt, amelynek egyetlen haszonélvezője van. Ugyanakkor az elnököt meglepte az a gyorsaság, ahogy a Nép Ügyvédje az új politikai többség hasznára szeretne lenni egy olyan eljárással, amely olyan jogerősen elítélt személyek jogait védi, akik vezetni szeretnének minket” – nyilatkozta Dobrovolschi elnöki szóvivő. Hozzátette, „16 év alatt soha senki nem gondolta úgy, hogy ez az erkölcsi kitétel problémát jelentene a romániai politikai életben. 16 év alatt a Nép Ügyvédje, mindegy ki töltötte be ezt a tisztséget, nem gondolta úgy, hogy a törvény szövegezése emberi jogokat sértene, éppen ezért ebben a hosszú időszakban nem is támadta meg senki ezt a jogszabályt. Végeredményben mindenkinek az az érdeke, hogy feddhetetlen személyek irányítsák ezt a társadalmat”.
Victor Ciorbea ugyanakkor súlyos szereptévesztésbe is esett, hiszen a román alkotmány szerint a Nép Ügyvédjének az a szerepe, hogy a magánszemélyek jogait és szabadságjogait védje. Ennek értelmében – ahogyan az elnöki hivatal is rámutat, egy jogerősen elítélt személy igyekezetének esete, hogy miniszterelnök lehessen, nem tartozik a Nép Ügyvédjének feladatai közé. Románia hamarosan oda jut, hogy jogerősen elítélt személyek vezessenek és töltsenek be magas tisztségeket az országban.

A szocik lefizetik a népet

Nem kell elkeseredni, a fentebb leírt hallatlan szemétség következményeinek kivédésére is van eszköze a kormánynak. Hiszen, a hatalom újabb és újabb ígéreteinek láttán már-már úgy tűnhet, eljött a Kánaán. Kissé tájékozottabbak erre azt mondják, ugyan, vajon hogyan is tudja teljesíteni az állam a felelőtlen ígéreteket. Ezt még nem magyarázták el, így hát marad a remény…
A hatalmon lévők egyet tudnak, és azt jól: amíg a nép kap valamit, akármit, csak ingyen legyen és lehetőleg növelje a pénztárca vastagságát, addig befogja a száját. Ha adnak némi plusz pénzecskét fizetések, nyugdíjak kiegészítésére, addig társadalmi megmozdulásoktól nem kell tartaniuk. (Ceausescu későn ébredt: amikor 1989. december 21-én fizetésemelést ígért a csőcseléknek, a nép haragja már menthetetlenül elsodorta hatalmát. Hogyha hamarabb megteszi, tán haláláig nyomorgatja alattvalóit. Ám utódai tanultak a történtekből, és minden kormányzás fizetés- és nyugdíjemelésekkel kezdődik).
Első nekifutásra 102 adót és illetéket töröltek el. A Liviu Dragnea szociáldemokrata elnök nevével fémjelzett törvényt tavaly októberben szavazta meg a parlament, az államfő viszont megtámadta az alkotmánybíróságon. Decemberben az alkotmánybírák úgy döntöttek, a jogszabály nem ütközik az alaptörvénnyel. Második nekifutásra, a törvény értelmében, az elnök kénytelen volt aláírni a jogszabályt, miután a parlament lényegi módosítás nélkül fogadta el ismét az illeték-eltörlési törvényt. Nem fogunk például tévé és rádió előfizetési díjat fizetni – ami összesen nem éri el a havi egy eurót. Ám a két intézménynek nagy érvágás lesz. Ugyanakkor eltöröli a gépjárművek után fizetendő környezetszennyezési díjat, a cégbejegyzési illetéket, az ideiglenes útlevelekre fizetendő konzuli illetéket.
Az új kormány gőzerővel dolgozik beiktatásának első napjától kezdődően azon, hogyan férkőzzön a plebejus kegyébe. Bejelentették, hogy növelik a minimálbért – ami még emeléssel együtt sem éri el a többi európai ország minimálbéreit -, lesz nyugdíjemelés, a diákoknak ingyenes utazás és ösztöndíjemelés, a művészeknek 50 százalékos fizetésemelés. A szenátus által már korábban elfogadott tervezet adómentessé teszi a 2 ezer lej alatti nyugdíjakat, és mentesíti a nyugdíjasokat az egészségbiztosítási hozzájárulás kifizetése alól. Az eddig számítások szerint csupán a nyugdíjasokat az egészségbiztosítási hozzájárulás fizetése alól mentesítő előírás 300 millió eurós pluszráfordítást igényel majd a költségvetésből.
A távozó munkaügyi miniszter egyik nyilatkozata azonban nem ad okot túlzott optimizmusra: „Van egy fejezet, ami a különleges problémákra vonatkozik. Oda általában nem írnak semmit. Ezúttal nálam egy egész könyvespolcot tesz ki. A bérezési törvény ott van közvitán a munkaügyi minisztérium honlapján. A jelenlegi kormány kiválasztja magának a jó dolgokat, kiegészíti, és ígéretéhez híven előrukkol egy bérezési törvénnyel”.
Tavaly elhunyt atyai jó barátom mesélte egy alkalommal: „apám jobb világot ígért nekem, hiszen neki is ezt ígérte az apja. Aztán én ígértem jobb világot a gyerekeimnek. Most ugyanazt ígérik ők is a gyerekeinek. Ez így megy vagy száz éve, és ahogyan elnézem, ennek az ígérgetésnek sosem lesz vége. Mert közben semmi nem változik…”.
Tudta, mit beszél…

Moldova nem hisz a (román) könnyeknek

Elég egyértelműnek látszik, hogy Magyarország nem tudna sokat kezdeni a románokkal keresztül-kasul betelepített Erdéllyel – itt legfeljebb függetlenséget álmodhatunk – de vajon mihez kezdene Románia az eloroszosodott, leszegényedett Moldovával?

Első olvasatra költőinek tűnhet a kérdés.

Ám ha egy kicsit figyelmesebben körültekintünk, észlelhetjük, hogy időről-időre (elsősorban valamilyen választás közeledtével) néhány mélyérzelmű, Pruton innen és túli románban fellángol a nagy egyesülési vágy. Ám a látszat ellenére, Moldova unionista törekvései jóval bonyolultabb helyzetet idéznek elő, mint arra sokan gondolnak.

Mindenekelőtt az oroszoknak létfontosságú, hogy egy olyan állam legyen szövetségese (helyesebben: csatlósa), amelyik az ő érdekszférájához tartozik, nem NATO-tag, Amerika messze nem szövetségese, de még csak nem is Európai Uniós tagállam. Így hát minden erejével ellenez bárminemű román-moldáv egyesülési szándékot. Még ha olykor ezt nem is kürtöli világgá…

Amint említettem, választások előtt itt-ott magasra fellángol a hazafiság. Így például néhány héttel a moldovai elnökválasztások előtt éppenséggel Bukarestben érte utol a tüntethetnékem a moldovai unionistákat. A néhány száz, többnyire fiatal hangoskodó Románia és Moldova egyesülését követelte. És itt álljunk meg egy-két mondatra.

Moldova Köztársaság kilencvenes évek eleji függetlenedése óta több közvélemény-kutatás is készült a moldáv–román egyesülésről, de még olyan nem volt, amelyen a megkérdezett moldovaiak többsége támogatta volna az unionisták elképzelését. Az egyesüléspártiak aránya időről időre változik, de rendszerint nem éri el a lakosság 30 százalékát. Ezt még arra sem lehet fogni – néhányan így magyarázzák a helyzetet -, hogy túl nagy az országba betelepített orosz kisebbség aránya. A valóság ezzel szemben az, hogy az őslakos moldovai románok az összlakosság 69 százalékát teszik ki. Mi több, az oroszok manapság már menekülnek Moldovából, egyre többen telepednek át (vagy vissza) Oroszországba. Egy viszonylag friss közvélemény-kutatás szerint Moldova és Románia egyesülésére a válaszadók 66,1 százaléka szavazna nemmel, míg az ország Romániához való csatolását mindössze 17,3 százalék támogatná. A helyzetet tovább bonyolítja Moldovában a Gagauz Autonóm Terület és Transznisztria jelenléte is.

Isten ments a románoktól…

…mondják a gagauzok, ha megkérdi tőlük az ember, milyen volt román uralom alatt élni. Ők megtapasztalták az oroszok és a románok elnyomását egyaránt, és esküsznek rá, hogy könnyebb volt elviselni a ruszkikat, mint a románokat. Néhány évvel ezelőtt, amikor volt szerencsénk kollégámmal ellátogatni Gagauzia fővárosába, Komratba (kivételes utazás volt, nagyon kevesen jutottak el oda „nyugatabbról”, közel egy évig tartott az egyezkedés, míg Gagauzia akkori kormányzója, Mihail Formuzal végül fogadott. Elsősorban meg kellett győzni őket arról, hogy bár Romániából érkezünk, de magyarok vagyunk, akik szimpatizálnak a gagauz autonómiával és függetlenségi törekvéseikkel). A gagauz egy meglehetősen büszke nép, aki lépten-nyomon hangoztatja, mennyire példaértékű a békés úton kiharcolt autonómiája. Ez a „békés út” nyilván azt is jelentette, hogy az oroszok igencsak beszóltak Kisinyovnak, ne nagyon ugráljanak a gaguzok követeléseinek hallatán, mert annak rossz vége lehet. Egyébként mind a kisinyovi, mind a komrati alkotmány kimondja: Moldova egy független állam, amelyen belül Gagauzia autonóm terület. És innen végképp bonyolulttá válik az egyesülés gondolata: mi lesz Gaguziával, ha ne adj’ Isten Románia bekebelezi Moldovát? A gagauzok elképzelni sem tudnak semmiféle uniót. (Jellemző, hogy Moldovai Köztársaságban nemrég lezajlott elnökválasztás első körében a gaguzok több mint 80 százaléka az oroszbarát, Európai Unió- és nem utolsó sorban románellenes Igor Dodonra szavazott).

Hogy mennyire nem szeretnék feladni autonómiájukat a gagauzok, azt személyesen is tapasztaltuk. Büszkék függetlenségükre, még akkor is, ha Moldovai viszonylatban is az ország egyik legszegényebb vidéke. De őrzik hagyományaikat, nyelvüket, eredettörténetüket (rokonaik a türkmének, törökországi törökök és kazahok), kultúrájukat. A tíz esztendeig (2006-2015) regnáló Mihail Formuzal kormányzó a szovjet hadseregben volt magas rangú tiszt, orosz támogatással nyerte el a baskan (vezető) székét. Románul egyáltalán nem beszélt, a bukaresti hatalomról alig leplezett megvetéssel szólt. Sikerült elérnie, hogy az alkotmányba bekerüljön egy cikkely, mely szerint, ha a Moldovai Köztársaság bármilyen okból elveszíti függetlenségét, Gaguzia minden körülmény között megőrzi önrendelkezési jogát. Egyébként a gagauzok helyzete emlékezetet a Románia szívében élő székelyekéhez, a tájékozottabb öreg gagauz harcosok csodálkoztak is, hogy Székelyföld a mai napig nem nyerte el autonómiáját. Ám, ahogy egyikük fogalmazott, „a vasat rögtön 1990 után kellett volna ütni, amikor a nemzetközi helyzet érett volt arra, hogy különböző régiók elnyerjék az önrendelkezés jogát”. Könnyű volt nekik – mondhatnánk – annyi orosz támogatóval a hátuk mögött…

Megdobban a piros (sárga-kék) szív

A felsoroltakat figyelmen kívül hagyják azok a román és moldáv politikusok, akikben  időről-időre megdobban a piros-sárga-kék színű szív, és egyesüléssel hitegetik a jó népet. Azt a népet, amely a jelek szerint, nem igazán kér belőle. De amikor lecseng az éppen aktuális magyarveszély, előkerül az unió gondolata. Hogy ez nem egyéb, mint populista húzás, az jelzi a legjobban, hogy a nagy egyesülés szinte kizárólag akkor lesz a politikai beszéd témája, amikor a Prut valamelyik (vagy mindkét) partján választásokhoz közelednek. Ahogyan történik ez mostanában, amikor Romániában parlamenti, Moldova Köztársaságban pedig elnökválasztásokhoz készülődnek.

Emlékezetes maradt a mai napig néhai Adrian Paunescu udvari költő, későbbi szenátor esete a moldovaiakkal. (Ceausescu dicsőítője és pajtása egyébként ott is született még a háború idején). Valamikor a 90-es években felkerekedett, hogy meggyőzze a moldovai polgárok, mennyire hasznos lenne, ha egyesülnének romániai testvéreikkel. A dolog vége az lett, hogy költőt majdnem meglincselték, védőőrizettel kellett visszakísérni Romániába.

De mindig akadnak mások, az utánpótlás kiapadhatatlan. Moldova Köztársaság és Románia egyesülésének legvehemensebb szószólója jelenleg Traian Băsescu, a volt román államelnök, aki lépten-nyomon a „Pruton túli román területek” ügyeivel foglalkozik. (Érdekes, hogy a Szovjetunióban tanult, oroszbarát volt államfő, Ion Iliescu államfősége idején végig azt hangoztatta, hogy az egyesülés „nem időszerű”. O, tempora…) A tengerészből lett elnök annyira szívébe zárta Moldovát, hogy kérte, és nemrégiben feleségestől meg is kapta a moldáv állampolgárságot. Erre aztán frappáns választ kapott a Moldovai Köztársaság elnökválasztásának első köréből győztesen kikerült Igor Dodontól: ha megnyeri a választást – amire jó esélye van –  Băsescu elbúcsúzhat a moldovai útlevéltől – jelentette ki a potenciális elnök. Mivelhogy, tette hozzá az államfőjelölt, aki az országa államiságának megszüntetésére törekszik, az állampolgárságot nem érdemel.

Magánvéleményen, és természetesen vitatható: szerintem az opportunista Băsescu hosszú távon gondolkodott, amikor kérte az állampolgárságot. Valószínűleg arra számít, ha már hazájában kitöltötte mindkét elnöki mandátumát, miért ne próbálkozzon ugyanezzel a szomszédban is? Ő lenne valószínűleg az első, aki két ország államfője is volt élete folyamán.

Băsescunak éppen elég követője akad a román politikai életben – ha csak deklaratív szinten is. Mert arra senki sem ad magyarázatot, mi lesz vajon az egyesülés után? Mihez kezdenek egy elszegényedett, szétlopott, az orosz piacot elveszítő, a nyugati piacra behatolni képtelen, munkanélküliségtől sújtott országgal? Mikor Romániában is olyan a helyzet, amilyen. Vagyis katasztrofális.

Arccal az oroszok felé

Mire ezek a sorok megjelennek, a Moldvai Köztársaságban eldőlt, ki lesz a következő négy évben az állam elnöke. Az első körben, október 30-án, az oroszbarát Igor Dodon, a Szocialista Párt jelöltje 48,22 százalékkal nyert, ellenfele, az Európai Unió- és Románia-pártinak mondott Maia Sandu a második helyen végzett 38,43 százalékkal. Tehát, nagy az esélye annak, hogy Dodont üdvözöljük a bársonyszékben.

A 41 éves Igor Dodon kampánya arra épült, hogy az Európai Unióhoz való közeledés miért nem jó a moldovaiak számára. Az Oroszországgal elhidegült viszony az elmúlt években komoly gazdasági károkat okozott a Moldovai Köztársaságnak. Igor Dodon bejelentette: megválasztása esetén felmondja az Európai Unióval kötött társulási szerződést, az ország föderalizálása révén a szakadár, orosz többségű Transznisztria helyzetét rendezi, és betiltja az ország függetlenségét veszélyeztető unionista mozgalmakat és propagandát. A 44 éves Maia Sandu viszont világot látott hölgy: tanult is, dolgozott is az Egyesült Államokban, az Akció és Szolidaritás Pártjának alapítója, politikai diskurzusa az európai felzárkóztatásra és a korrupció elleni harcra van kiélezve.

Ameddig Erdély helyzete mindig is közszájon forgott, és valamilyen formában mindig jelen van a politikai- és közbeszédben, addig kissé visszataszító, hogy Moldovával a román politika kizárólag népszerűség-hajhászás szintjén foglalkozik.

De ez legyen nekünk, erdélyi magyaroknak, a legnagyobb gondunk…

(2016. december)

Kvótanépszavazás: idegenekkel egy házban

 Mottó:

Szilágyi Domokos: Magyarok (részlet)

„Önkéntes gladiátorok:

egyik a másra acsarog

és támad újra, újra, újra,

s az öregisten hüvelykujja

lefelé bök — rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.”

 

(Kolozsvár, 1974. július 12.)

Szilágyi Domokos kevésbé ismert és feledésre ítélt verse, a Magyarok, kiválóan illusztrálja azt, ami ezekben a hónapokban a magyar (és benne az erdélyi magyar) társadalom szintjén történik. A menekültkérdés, a kvótanépszavazás nem csupán az anyaországban, de Erdélyben is hisztériát váltott ki. Fogadatlan prókátorok győzködik a népet, hogy így meg úgy, hogy majd meglátjuk, (vagy nem látjuk meg), megbánjuk (esetleg nem), hogy mindenki szemét, aki szavaz (vagy nem). Érdekes, hogy az egyik oldal szerint a másik oldal mindig intoleráns senkiháziak gyülekezete, de ugyanez fordítva is mindig igaz. Az oda-vissza pofozkodás – egyelőre virtuálisan – odáig elmegy, hogy rokonok, jó barátok, házastársak vesznek össze az ügy (de melyik ügy?) érdekébe. Nincs olyan Isten, aki a vélt vagy valós  igazában meggyőződött embert eltántoríthatná véleményétől – bármilyen józan érvel is rukkoljon elő vagy szidalmakat zúdítson rá. Normálisnak tűnő emberek csapnak össze a virtuális térben, mintha életüket védenék a legfőbb gonosztól.

„Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk” – mondta volt Carl Gustav Jung, és íme, bebizonyosodott, hogy a svájci elmegyógyásznak mekkora igaza volt. A jeles pszichológus és pszichiáter véleménye nem véletlenül kerül ide: már-már elmekórtani méreteket öltött az egymás szidása, becsmérlése, a kormány, a miniszterelnök, és mindenkinek az anyázása, aki nem szeretné elveszteni az ország nemzeti jellegét, aki büszke magyarságára, vallására, anyanyelvére, és minden olyasmire, ami a másiknak jelentéktelen együgyűséget jelent. (A románok ezt egy huszárvágással megoldották: az alkotmányban szerepel, hogy „nemzetállam”, így elméletileg semmiféle betelepítésről nem lehet szó. Szintén elméletileg, ebből következően kisebbség sem létezik Romániában. Tehát mi, magyarok nem is vagyunk…De ez már más kérdés. Ne feledjük azt sem, hogy az a néhány migráns, aki véletlenül a román határon tántorgott át, sírva könyörgött, dobják őket vissza, mert ez rosszabb, mint ahonnan menekülnek. Tehát Románia migránskérdésben egyelőre nem tényező).

Egy kimúlt társadalmi-politikai rendszer fonákságai jutnak az eszembe, valahányszor a menekültkérdésről, betelepítésekről hallok, olvasok. A múlt század ötvenes éveiben, egy letűnt kor túl hamar elfeledett becstelen rendszerében, amikor az embereknek többnyire csak kötelezettségeik voltak, jogaik pedig szinte semmi, az emberek házába, megkérdezésük nélkül, ezer idegeneket telepített a rendszer az államosítást követő időszakban. Merthogy egy családnak elég bizonyos számú négyzetméter, hogy éldegéljen, így hát a „nélkülözőknek” is kijár egy lakrész. Nem számított, ha verejtékeddel építetted, netán őseidtől örökölted a tulajdont. Mert ugye egyenlők voltunk. Szép, tiszta, ápolt, féltve őrzött helyiségekbe mindenféle alakok jelentek meg, birtokukba vették a házat, mintha nekik ez kijárt volna. Volt olyan család, akinek egyik szobáját kocsmává, vegyesbolttá, és még Isten tudja, mivé alakították át. Idegen emberek jöttek-mentek az ember házában, felrúgva minden szabályt, minden társadalmi normát, fenekestől felfordítva az egykori tulajdonosok hétköznapi életét, naponta megsértve a magánszférájukat. Tették mindezt az akkori hatalom cinkosságával.

Nos, a fiataloknak – hála Istennek! – ezekről a dolgokról fogalmuk sincs. És nagyon úgy tűnik, néhány idősebbnek is véges az emlékezete…Aki viszont megélte ezeket az időket, vagy közvetve bár, de volt köze a dolgokhoz, annak nem kell sokat magyarázni, mint jelent a betelepítés, egy nem kért közösködés a saját házadban. Mit jelent az, amikor reggel egy idegenbe botlasz a konyhádba, egy idegen untat a süket dumájával, egy idegen fekszik az ágyadban. Aki nem kér, csak elvesz, aki a te tulajdonodat az övének tekinti. Akit már sem a karhatalom, sem az Úristen nem tud kirakni tulajdonodból. Mert neki jogai vannak. Nem is kevés…

Ebben az egész kvótacirkuszban a jéghegy csúcsát egy, a fentieket valószínűleg nem ismerő ifjú titán székelyföldi újságírónő bejelentése jelentette. Aki egy közösségi hálón üzent „orbánviktornak” (így, kisbetűkkel!), hogy a magyar kormány kvótareferendumos kampánya miatt lemond magyar állampolgárságáról. Ugyanakkor azt is kiírta, hogy a magyar állampolgárságot két okból kérte: egyrészt mert magyar is, másrészt gyakorlati okokból. Most viszont nem akar annak az országnak az állampolgárra lenni, amelyiknek a gyűlöletkampányát elítéli. A bejegyzés válaszhullámot indított el, ami érthető módon nem volt különb az asszonyság bejegyzésének tartalmától. (Olyannyira nem, hogy a „levél” le is került a közösségi hálóról.)

De a magamutogató beírástól a nem éppen érzékeny lelkéről ismert Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke is kiakadt, aki azt írta egy internetes újságban, hogy „azok, akik igényelték az állampolgárságot nem csak, hogy egyetértettek az Orbán Viktor által választott úttal, hanem legitimálták is azt. Akik regisztráltak a szavazásra, megerősítették ezt a legitimációt. Éppen ezért visszatetszőnek tartom, hogy miután valaki, akár kézzelfogható előnyök miatt (utazás, munkavállalás), akár a valahova tartozás érzésének erősítése miatt, igényli és megkapja a magyar állampolgárságot, majd kéri, hogy élhessen a szavazati joggal, most a referendum kapcsán háborog ugyanannak az Orbán Viktornak, ugyanazon nemzetpolitikája miatt.” Véleménye szerint „ebből a megközelítésből mindegy, hogy kinek van igaza a referendum tartalmát illetően: nem hiteles Orbán nemzetpolitikáját bírálni azoknak, akik közvetlenül hozzájárultak a megerősítéséhez.”

Sokan voltak olyanok is, akik szerint a magyarok ne nagyon ugráljanak migránsügyben, hiszen 56 után több százezer menekülő magyart fogadtak be világszerte. Úgy gondolom, akinek csak idáig futott a tudományából, válaszra sem érdemes. Ami inkább megdöbbentő: ezt is többségében olyan, fiatalnak mondható egyének deklamálják, akinek semmi közük a magyar forradalomhoz, akik a szabadnak mondható világban nőttek fel, és a legnagyobb gondjuk az, hogy holnap milyen új típusú okostelefont vegyenek maguknak….

Egyébként a szavazásra buzdító kampány Erdélyben igencsak mérsékelt volt, és teles-teli ellentmondásokkal. (Mellesleg a Fidesz sem igazán ütötte a vasat Erdélyben, inkább a Kétfarkú Kutya Párt – immár egyáltalán nem vicces – otthonmaradásra buzdító plakátjai tűntek fel mindenhol). Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke fél szájjal kimondta, hogy „élni kell a szavazati joggal függetlenül attól, hogy melyik állampolgársághoz kötődik, és részt kell venni a magyarországi népszavazáson is, és a decemberi romániai parlamenti választásokon is”, és hozzátette: „Románia az alkotmányában tiltja az idegen népesség betelepítését. Ez a helyes álláspont. Az erdélyi magyar emberek nagy többsége ugyanezt képviseli” -, de különösebben senkit sem bíztatott a népszavazáson való részvételre. Ezzel szemben Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azt a magánvéleményét hangoztatta, hogy nem helyes olyan kérdésekben véleményt nyilvánítani, amelyeknek az erdélyi magyarság nem érzi a következményeit. Magyarán: vannak nemzeti kérdések, melyek túlnőnek (?) az egyszeri erdélyi magyar látókörén. A volt elnök szem elöl téveszti, hogy ez a népszavazás nem csak Magyarországról, hanem meglehet, Európa jövőjéről is szólt…

Kelemenék kijelentéseire Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke reagált a voksolás után: „Bár magukat folyamatosan a magyar nemzeti érdek első számú képviselőiként tüntetik fel, itt a bizonyíték arra, hogy az RMDSZ mégsem látja el alapvető feladatát. A voksolást megelőző kampányt figyelve megállapíthatjuk: az RMDSZ cserben hagyta a kvótanépszavazást és az erdélyi magyarok” – jelentette ki. Ezek után már elég meglepő, hogy 276 ezer regisztrált szavazó közül 153 ezren részt vettek a vokson, tehát a határon túliak körében 56 százalékos volt a részvételi arány! A nemek aránya 98,91 százalék, ami jelzi, mégiscsak elég józanul gondolkodnak az anyaországtól elszakított magyarok.

Mivel az embernek sosem elég a maga baja, Romániában előkerültek „testvéreink” közül az örökös ellendrukkerek is. Az egyik hírtelevízió műsorvezetője, akinek megrögzött szokása szekálni a magyarokat, ilyeneket mondott a magyarországi kvótareferendum kapcsán: „Orbán úr, tudja meg, hogy Romániának is jobb lenne magyarok nélkül. Erdélynek különösen jó lenne magyarok nélkül.” Ezzel nincs vége! „Az itteni magyarok, ha annyira magyarnak tartják magukat és annyira románellenesek, akkor menjenek Magyarországra” – folytatta a műsorvezető. Bevált szöveg, amit a gyászos emlékű Vadim Tudor és eszmetársai használtak előszeretettel. De hát nincs új a Nap alatt…Az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke feljelentette az illetőt az Országos Audiovizuális Tanácsnál, aki a szennycsatornával együtt kap majd egy kis büntetést, aztán ott folytatja, ahol abba hagyta. Mert ez nálunk így működik.

Meg úgy működik, hogy a románok kiutálnának az országból, mások viszont azt mondják, a magyar belügyekhez semmi közünk. Régi mese, meg kell tanulni ezzel együtt élni. És azt tenni, amit lelkiismeretünk diktál. Néha nemet mondani, ha a helyzet úgy kívánja…

(2016. október)

Meghalt a királyné, éljen az uborkaszezon!

Uborkaszezon van a javából. A kulturális intézmények ideiglenesen lehúzták a redőnyöket, a politikusok elvonultak, hogy kipihenjék a semmittevés fáradalmait, a bíróság szabadságon van, az emberek, úgy általában, nyaralni mentek. Ahonnan néhányuk sosem fog visszatérni, elnézve a romániai baleseti statisztikákat. Vége a fociőrületnek is: ahogy egy ismerősöm mondta, az afrikaiak ezúttal is kitettek magukért az Európa-bajnokságon… Így aztán – jobb híján – mindenféle zöldséget összeolvasgat a polgár, mert hát ebben a hőségben filozófiai mélységekbe lemenni úgy sincs igazán kedve… A Brexit ugyan felrázta egy kicsit a nyaraló emberiséget, ám a csoda itt is három napig tartott. A britek angolosan távoztak az Európa-bajnokságról és Európából, sietségükben, ahogy a dal mondja, semmit sem hoztak és semmit sem vittek.

Persze a bulvársajtó, a botrány- és szennylapok, portálok a semmitmondó szövegeket ugyanakkora hévvel harangozzák be és ugyanolyan szenzációnak tálalják, mint az életbevágóan fontos híreket, ettől pedig úgy érezzük, a holtszezonban is ezerrel zajlik az élet. És néhol zajlik is. Például az Egyesült Államokban, ahol lassan a pelenkás csecsemő is fegyvert hord magánál. A vadnyugat legnagyobb rémálma van ismét feljövőben, amikor előbb lőnek, aztán kérdeznek. A rendőrök kinyírnak egy férfit, válaszul közülük lőnek főbe néhányat a polgárok. Később az egyik támadót egy robottal végzik ki a hatóságok – ez már tényleg tiszta Amerika, ahol egyébként nem telik el nap úgy, hogy valaki ne golyó által harapjon fűbe…

Ám vannak szelídebb dolgok is a földön. Amelyek mondjuk az éggel kapcsolatosak. Örömmel nyugtáztam, hogy egyik kedvenc rendezőmet, Stanley Kubrickot végre tisztázták a vádak alól. Hogy tudniillik ő rendezte meg – szó szerint – a Holdra szállást. A zseniális rendező lánya megunta már az évtizedek óta tartó szóbeszédet, és nyílt levelet tett közzé, melyben mindenféle célzást elutasít arra nézve, miszerint apja forgatta le egy hollywoodi stúdióban azt a filmet, amely Neil Armstrongot és Buzz Aldrint mutatja, ahogyan az emberiség történetében elsőkként egy idegen égitestre léptek. Az összeesküvés-elméletek alkotóiban egy világ omlott össze – de nem kell félteni őket, konteóból több van, mint csillag az égen.

Visszatérve a focihoz: nem csak az Apollo utasainak van közük a csillagokhoz. Az említett Európa-bajnokság idején valóságos emberkereskedelemnek lehettünk tanúi: napi betevőjét nehezen megkereső halandó számára szinte felfoghatatlan csillagászati összegekért adják-veszik a játékosokat. Ez a műfaj teljesen kiszabadult a józan ész által szabott határok közül, vagyonok cserélnek gazdát azért, mert valaki két egyenest tud rúgni egy labdába. Hol van már Isaura (apropó, ez is hír, sőt, a száz éven felülieknek és az egy éven aluliaknak egyenesen örömhír: olvasom, hogy valamelyik magyar kereskedelmi csatornán ismét műsorra tűzi a sorozatot. Hogy ma még kit érdekel, az más kérdés. Mindenre van vevő…), Kunta-Kinte és a többi szerencsétlen rabszolga, akiket aprópénzért árultak a piacon?

Mindeközben, ahogyan Virág elvtárs is megmondta Pelikánnak, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A NATO ott ólálkodik az oroszok kapujában – jó fél évszázada, amikor a helyzet a fordítottja volt, és a szovjetek lestek be Kubából az új világba, majdnem háború lett a vége.

Amint jól tudjuk, nem lett háború, de Romániában nem is kell, itt az ember békeidőkben is belehalhat abba, hogy él. Egyre világosabb, hogy aki túl akarja élni a betegséget, az messze kerülje el a romániai kórházakat. Újabban kiderült, hatalmas a hiány érzéstelenítőszerekből. És tegyük hozzá, altatóorvosokból is. Meg úgy általában orvosokból. A médiumokban szinte napihír, hogy gyógyulni beutalt betegeket fertőznek meg az egészségügyi intézményekben (!) mindenféle halálos bacilussal, a fertőtlenítőszerek többszörösükre vannak hígítva, az életbevágóan fontos kezelésekre elfogyott a pénz, a kevés orvos mellett kevés az asszisztens, az ágy, a lepedő, a budi és még kitudja, mi hiányzik a román egészségügyben. Isten óvja az embert a betegségtől. Ennél már csak az rosszabb, ha meg is akarják gyógyítani…

Ha már a beteg nem mer bevonulni a kórházba, minden nyavalyájára talál gyógyírt a világhálón. Napjában többször is olvashatunk például csodaszerekről, amelyek gyógyítják a rákot. Amelyek szinte ingyen vannak. Csak hülye a nép. Mert ennek ellenére vagyonos emberek ezrei halnak meg naponta ebben a betegségben. Ki érti? Akinek viszont megfekszi a gyomrát a sok pilula meg kotyvalék, annak elég, ha tud számolni. Elszámolgat néhány százig, és egyszeriből visszatér belé a szusz. Íme, miről van szó: a virtuális térben egy viszonylag friss szélhámosság kering, amire sajnos ezrek vevők, veszélyeztetve saját, de főleg gyerekeik életét. Grigorij Grabovoj egy kazahsztáni falusi csöppség volt, aki életrajza szerint matematikussá, fizikussá, orvossá vált. Igen ám, csakhogy valamikor valami bekattant vagy elpattant az egykor egészséges parasztgyerek fejében és Grabovoj hirtelen „tisztánlátó szellemgyógyász” lett, és csodaerejű számsorokat fedezett fel. Handabandájának lényege: „a helyesen kiválasztott számsor visszaállítja a szervezet normális állapotát, harmonikus működését. A betegséghez tartozó számsorra való összpontosításkor a szervezet ráhangolódik a számok szabályos rezgésére, vagyis az egészséges állapotra.” Használata többek között ezekből áll: „írd fel egy papírra és hord magadnál vagy a beteg testrésznél. Írd a testedre, ruhádra. Írd fel a tükörre, számítógépedre, asztalodra, falra, bárhova, és nézegesd sokszor. Aludj a gyógyító számsoron”. Ha nem aludtál el örökre, még meg is gyógyulhatsz másnapra. Legalábbis Grabovoj és követői szerint. Jelentős kérdés, hogy az ilyen zsenit miért nem tartják intézményesített keretek között – mondjuk börtönben vagy pszichiátrián.

A tanulság? Nem kellenek kisebb-nagyobb világvégék (jelzem, állítólag megint lesz a közeljövőben), hígított fertőtlenítőszerek, atombomba, derült égből villámcsapás meg hasonlók, hogy elpatkoljunk: naivságunk bőven elég ahhoz, hogy magunkat és a környezetünkben élőket szemrebbenés nélkül eltegyük láb alól.

Mindezek dacára van, aki hosszú életet él. Például a napokban elhunyt Ana de Bourbon-Parma. Közismertebben: a románok királynéja. Szép kort élt meg, ebből is látszik, hogy sosem élt Romániában, hiszen a Párizsban született Annára, 92 évesen, Svájcban tették fel az örök élet koronáját. Mivelhogy földi léte alatt koronát sosem hordott ilyesmit. Egyébként sokan nem értik, hogy pontosan kinek és mikor is volt a királynéja, hiszen Anna nem tudott románul, 1992-ig nem járt alattvalói körében – azóta is ritkábban, mint a fehér holló -, és Hohenzollern Mihályon kívül nem sok köze volt az országhoz. Mindenfele megfordult a nagyvilágban, csak ott a legkevesebbet, ahol most úgy gyászolják, mintha a nép keblén nőtt volna fel. Pedig, amikor hozzáment feleségül Mihályhoz, a királynak már sem trónja, sem koronája, de már országa nem volt. Most meg siratja a nép, jajveszékelnek, mint akik jó barátjukat, családtagjukat veszítették el, noha, azt sem tudták, és nem is érdekelte a nagytöbbséget, ki fia-borja volt a hölgy. Ha nem lenne uborkaszezon a javából, már régen nem az ország nélküli királynéról szólnának a hírek.

Sebaj, a gyász mellett örömre is van okunk: idén 700 éves Kolozsvár, és a nyáron nagy bulira van kilátás. A Magyar Napokon fellép az Omega, őket nagyjából fél évszázada várja a nép! Régen az amerikaiakat vártuk, ma az Omegát. Hiába, semmi sem a régi…

Uborkaszezon ide vagy oda, a zöldségekkel sem érdemes viccelni. Ha esik az eső, azért drágulnak, ha meg süt a Nap, azért. De vigasztaljon bennünket a tudat – szezonális hír ez is –, hogy a Föld legrégibb piramisa, ahogyan egy obskúrus portálon megjelent, magyar! Úgyhogy talpra, míg tart a nyár. És a zöldségszezon…

(2016. augusztus)

KAPU, 2014. OKTÓBER

Nánó Csaba kolozsvári levele

Kívül rekedtek

 Lássuk be, a romániai elnökválasztási kampányban, ha már ott vagyunk mi magyarok is, ígéretekben, nagyotmondásban nem maradhatunk alul az „őshonos” jelöltekkel szemben. Ha be is tartanák, amit kiszólnak ilyenkor, Európának ebben a felében lenne a Kánaán, a Paradicsom, a boldog túlvilág, és minden, amit szem és száj kíván, egyben. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, pontosan időzítve, piacra dobta „A romániai Székelyföld autonó­mia statútuma” – című dolgozatát. Már a cím nevetséges: hol máshol lenne Székelyföld, mint Romániában? De, hogy a bukarestiek, a stockholmiak, a honoluluiak se tévedjenek el a sok-sok székelyföld között, oda vagyon írva, hogy itt a „romániairól” van szó. (Ennél csupán Kelemen Hunor elnökjelölt kortesbeszédének kezdte röhejesebb: „Az emberek elnöke akarok lenni!” No comment.) A dokumentumot közvitára bocsátották, a románoknál annak rendje és módja szerint már az autonómia szócska kiverte a biztosítékot, társadalmi vita ugyan még nem keletkezett – egy vitában érvek és ellenérvek ütköznek — csupán undorral teli bekiabálások az egyik fél részéről, a másikról pedig taps vagy fejcsóválás. Annak függvényében, ki mit ért önrendelkezés alatt. Én például sok mindent nem értek. Isten látja lelkemet, ha mélyre mászok a családfán, részben székelyföldi származású vagyok. Másrészt egész életemet Kolozsváron, Erdély kulturális fővárosában éltem le, itt szocializálódtam, és itt szidtak és gyűlöltek egyesek magyarságom miatt. Sokkal nehezebb magyarnak lenni egy vegyes társaságban, mint egy olyan homogén közegben, ahol nem szólnak meg, ha anyanyelveden beszélsz. Mert nincs ki. Vagy, mert te vagy a többség. Rendben van, legyen autonóm Székelyföld, saját kormánnyal, alsó meg felsőházzal, hivatalokkal, hivatalos nyelvvel, és egyebekkel, ami ezzel jár. Kívánom, hogy virágozzon majd a székely gazdaság, gyarapodjanak a góbék, legyen béke és sok-sok pénz. De mi lesz azokkal, akik a Székelyföldön kívülre rekedtek? Egyszer már kívül rekedtünk a magyar haza határain, most a kisebb magyar haza is meg akarja vonni a határokat felettünk? A szórvány hogyan marad életben? (Igaz, elhangzott egy olyan eszement ötlet egyik politikusunk részéről, hogy minden magyar költözzön a Székelyföldre. Azt nem mondta, hogyan lehet ezt kivitelezni). Miközben autonómiát tervezünk Románia szívébe (nem lenne újdonság, a gagauzok Moldova kellős közepén önrendelkeznek sorsuk felett), a kolozsvári polgármesteri hivatal fellebbezett az ellen a bírósági ítélet ellen, amelyik kétnyelvű – román és magyar – helységnévtáblák kihelyezésére kötelezte a hivatalt. A dolog előzménye az, hogy a Kolozs Megyei Törvényszék július közepén alapfokú ítéletében a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány keresete alapján kötelezte a kolozsvári polgármesteri hivatalt a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére. A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább egy ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után! A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar – majdnem ugyanannyi, mint Vásárhelyen – azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 szá­zalékot tesz ki. (Micsoda erőfeszítésbe került ezt így letornászni: egy évszázada még fordított volt ez az arány). A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre. Nem kötelezi, de – mint fentebb olvasható – nem is tiltja! így az a fonák helyzet áll fenn, ha egy világtól elfeledett faluban mondjuk húsz, a sír szélén álldogáló öregember lézeng, de ebből minimum négy magyarul haldoklik, a törvény értelmében ki kell tenni a kétnyelvű helységnévtáblát. De ahol ötvenezer magyar ember él és virul, ott a román elöljárók jóindulatán múlik, hogy kitesznek-e kétnyelvű feliratokat vagy nem. Gyulafehérvár környékén egész falvak románosodtak el a történelem zivatará­ban, Nagybányán és a környező telepü­léseken több a vegyes házasság, mint bármikor. A Szilágyságban sem jobb a helyzet. Torockóra román templomokat és kolostorokat építenek, idő kérdése, meddig áll a magyarság eme végvára. Mi lesz a Kalotaszeggel, ahova Kós Károly álmodott egykoron autonómiát? Autonómiapárti vagyok, nagyon szeretném, hogy ne idegenek döntsenek sorsom felett. Egyetlen bajom azzal van, hogy amíg a tömbben élő magyarok – teljesen jogosan – önrendelkezésről sző­hetnek terveket, a szórványban élők – mert bármilyen furcsa, lassan Kolozsvárt is annak lehet nevezni – mintha sorsukra lennének hagyva, ki lennének felejtve az autonómia-elképzelésekből. Még a végén nem csak a regátiak meg a moldovaiak utaznak majd útlevéllel a Székelyföldre…

A bronz Avram Iancu, Kolozsváros szégyenszobra

Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros – szól a mindenki által ismert és népszerű dalocska. A történelmi emlékek, a rég volt elődök által épített bástyák, épületek, szobrok és megannyi más mellett van azonban egy viszonylag új köztéri alkotása, ami fügét mutat a jóérzésnek, és esztétikailag súlyosan szennyezi a környezetet. Ez nem más, mint a román népirtó, Avram Iancu szobra, ami egyebek mellett Funar egykori polgármester ízlésficamának állít emléket. A förmedvényt úgy helyezték el, hogy déli irányból, a városba jövet, már messziről kiszúrja az ember szemét. Magának a térnek felújítása – szoborral, szökőkúttal megtűzdelve – egy fő célt szolgált: áthelyezni a hagyományos Főteret – a Mátyás-szoborcsoport és környéke – egy olyan térre, amely nem emlékezetet léptem nyomon a város magyar múltjára. Persze, nem sikerült. Hiszen a hamarosan 700 éves kincses városban aligha lehet elhajítani úgy egy követ, hogy ne egy magyar történelmi emléket találj el. Ha bármelyik kolozsvári lakost kérdezzük, hol a Főtér – nemzetiségtől független – véletlenül sem jut eszébe az Avram Iancu szobra által uralt tér.

A szoborállítással azonban más eredményt is elért a 90-es évek eleji városvezetés: ezzel a tettükkel gyakorlatilag meggyalázták a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, amely a Bocskai és a Hunyadi tereket foglalja magába, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyett kapott. Persze ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és – legyünk őszinték – a város pláné nem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése után, az itt álló palota nyomán EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején Hitler térre változtatták nevét. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem térre keresztelték.

Erdélyben egyébként nincs olyan település, ahol ne lenne elnevezve Iancuról valami: egy utca, egy híd, Kolozsváron repülőtér, és egyebek. Kisebb csoda, hogy hegyek, völgyek, folyók nem viselik a betyár nevét – bár ebben nem vagyok biztos. És 1993. december 1-jétől immár a kincses város egyik közterét is uralja a románok által nemzeti hősként ünnepelt, a magyarok szemében gyilkos figura.

„Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármester eldöntötte, Kolozsváron fel kell állítani Avram Iancu szobrát, amely méreteivel, monumentalitásával majd túlszárnyalja Mátyás király szobrát. Pályázatot írt ki. A bírálóbizottság elnöke, Raoul Sorban művészettörténész, a Szocialista Munkáspárt tagja nem az esztétikát vette figyelembe, hanem a politikumot. Ilie Beinde nyert, aki primitív elképzelések rabja. Pályaműve 20 méter magas, bazaltkövekből rakott oszlop, a tetején áll majd Avram Iancu 5 m-es bronzszobra. Hiába tiltakoztak a művészek, a román értelmiségiek, Funar nem hallgatott rájuk, idén december 1-jén szeretnék fölavatni a szobrot” – írta 1993-ban a szoborról a Népszava. (A cikkben egyébként elírás történt, a szobrász neve helyesen Ilie Berindei).

A szoborállítás ötlete még csak nem is új keletű, Funarnak voltak hasonszőrű elődei. 1930-ban, amikor még Trianon után frissiben dúlt a románkodás Kolozsvárott, egyszer már megszületett egy terv Iancu szoborba öntéséről. A románoknak ugyanis mindig fájt, hogy Európa egyik legszebb köztéri szobra egy magyar művész, Fadrusz János alkotása, és egy magyar királyt, Mátyást ábrázolja egy akkor még majdnem teljesen magyar város kellős közepén. Nem beszélve az 1902-ben felavatott Mátyás-szobor nagyságáról, művészi értékéről, amely messze földről érkezett látogatókat is ámulatba ejtett és ejt a mai napig.

A vitatott szobor

Azt még a román nemzetiségű építészek és szobrászok is elismerik, hogy ennyire csúf „műalkotás” nincs még egy széles egy hazában. Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindeiről keveset tudni, jött, látott, és…megáldotta a várost egy szörnyszülöttel.

Évekkel ezelőtt, 2007-ben a Clujeanul hetilap és a MindBomb akciócsoport már kérte az akkori polgármestert, hogy a nemkívánatos funari örökségtől szabaduljon meg, ám a válasz az volt, hogy a polgármesteri hivatalban a szobor kérdésével nem foglalkoznak, a téren azonban tervezik egy zenélő és színpompás szökőkút építését.

Később is hiába kérte több román és magyar szobrász, építész, művészettörténész, de a Művészeti Akadémia tagjai és más értelmiségiek is a polgármesteri hivatalhoz intézett nyílt levelében, hogy a szobrot valamilyen formában tüntessék el, Emil Boc jelenlegi polgármester már 2014-ben határozottan kijelentette, amíg ő lesz a város élén, egy újjal sem nyúlnak hozzá a förmedvényhez.

Kolozsvár 2021-re megpályázta az Európa Kulturális Főváros címet. Esélye is van rá, hogy elnyerje, de kérdés, hogy egy ilyen szoborral vajon a városvezetés méltó arra, hogy megkapja a kitüntető címet? És ezt nem kizárólag a kolozsvári magyarok állítják, hanem például a Művészeti és Design Egyetem több – román nemzetiségű – oktatója is. Ugyanakkor a város főépítésze is azt nyilatkozta: új Iancu-szoborra van szükség, ám mivel ehhez erős lobbira van szükség, etnikai okok miatt „ezt nem fogja felvállalni senki”.

Avram, a „vitéz”

Ha már Avram Iancuról és szobráról írunk, óhatatlanul meg kell említeni a román nemzeti hős „hőstetteit” is. Így például 1849. május kilencedikét, a magyar történelem egyik gyászkeretes napját: akkor Avram Iancu román felkelői tömegmészárlást rendeztek Abrudbánya magyar lakossága között, megközelítőleg ezer magyar embert gyilkolva le. A fájdalmas történet a következő: az 1848–49-es szabadságharc biztató híreit a kezdetekben magyar s román együtt ünnepelte Abrudbányán. Csakhogy a románok rettegtek attól, nehogy Magyarország és Erdély uniója valóban bekövetkezzen, ezért „jól értesült” bujtogatók mindenféle rémhíreket kezdtek terjeszteni az addig viszonylag békés emberek körében. Gyűléseket tartottak, egymást hergelték a magyarok ellen, mígnem egy Abrudbányán lezajlott gyűlés után a románok nagy része otthagyta a nemzetőrséget. A város főbírája, Laborfalvi Nagy Károly sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége, a főkormányzótól három katonai századot kért Arudbányára, hogy fenntartsák a rendet. Némi huzavona után indokoltnak látták egy kivizsgáló bizottság kiküldését, mely katonák kíséretében érkezett Abrudbányára. A bujtogatókat elfogták, a fegyvereket elkobozták, viszont rövid időn belül ezeket vissza is szolgáltatták. Így nem csoda, hogy1849 tavaszán a város 200 fős nemzetőrsége kénytelen volt elfogadni a túlerőben lévő románok békefeltételeit: hadi kárpótlás fizetése, a nemzetőrség lefegyverezése, politikai bűnösök szabadon bocsátása. A konfliktus viszont nem szűnt meg. A magyar kormány igyekezett lecsendesíteni a románságot, de még a képviselőház román nemzetiségű tagjai is úgy érezték, tenniük kell valamit, nehogy elszabaduljon a pokol. Ajánlatukat küldöttség útján ismertették Kossuthtal, a küldöttség vezetőjének Ioan Dragoş bihari képviselőt jelölték ki. Dragoş valóban igyekezett menteni a helyzetet, tárgyalt, levelezett, terveket eszelt ki a megbékélésre, ám végül mindez hiábavalónak bizonyult. Hatvani Imre szabadcsapatvezér került az Abrudbányát védő alakulatok élére, és seregével május 6-án a város alá ért. Avram Iancu Hatvani lépését provokációként élte meg: „Mostantól fogva csak fegyveres kézzel fogok tárgyalni” – üzente Dragoşnak, aki egymagában igyekezett megőrizni a békét. Végül a román felkelők megtámadták a közeli Verespatakot. Bár a magyarok egy ideig ellenálltak, a román felkelők felgyújtották a települést, a lakosság egy részét pedig lemészárolták.

Ezer halott

Május 9-én Abrudbányán folytatódott az élethalálharc. A mócok állandóan tűz alatt tartották Hatvaniékat, nekik pedig rohamosan fogyott a lőszerkészletük. A túlerővel szemben Hatvani elhatározta, hogy feladja Abrudbányát, s a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbál kitörni a gyűrűből. A kivonulás azonban tragédiába torkollt. A szekerek elakadtak, s mivel a román felkelők állandó tűz alatt tartották az oszlopot, a menet kettészakadt, az eleje a katonasággal maradt és megmenekült, de a polgárok nagy része visszatért a városba. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást és mészárlást. A menekülő menet azon része, mely nem fordult vissza Abrudbányára, sikeresen elérte Brádot, ahonnan egy hét után tért vissza. Hatvani csak akkor értesült a tragédiáról, amikor ismét bevonult a városba. A hírre, hogy a magyarok vezére ismét ott van, a románok újra lerohanták a települést, kezdődött elölről a mészárlás. Hatvaninak nem volt mit tennie, hogy mentse a menthetőt – emberállományát és a megmaradt lakosságot -, megint a kivonulás mellett döntött. Csakhogy a románság lecsapott a vonuló menetre, a menekülni képtelen nők és gyermekek ennek a csapásnak esetek áldozatául. De a románok gyűlöletének nem csak ezer magyar ember estek áldozatul: leégtek a templomok, egyházi okmányok, jegyzőkönyvek, oklevelek semmisültek meg, az iskolaház, kincstári épületek lettek a földdel egyenlővé.

Elképesztő mérleg

Abrudbánya magyarjai rettenetesen megsínylették Iancu csapatainak vérengzését. De a mészárlások, a népirtás már 1848. októberében elkezdődtek: 14-én Kisenyeden a románok 140 fegyvertelen embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak. Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki. Következett Boklyán, ahol 30 magyart gyilkoltak le, majd Gerendkeresztúr 200 magyar áldozattal. A pusztítás nem állt le: Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le, és szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát. Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. Itt 700 magyar esett a vérengzés áldozatául. Következett Boroskrakkó és a környező települések, ahol a lemészároltak száma 200 volt. Borosbenedeken 400 magyar lakost végeztek ki. Október végén pedig Magyarigen – itt élt és alkotott egykoron Bod Péter református lelkész, író, irodalomtörténész – 200 magyar lakosa pusztult el. Avram Iancu csapatai Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki, Algyógyon 85-öt, Marosújváron és környékén 90 magyar nemest fogdostak össze és gyilkoltak meg, holttesteiket a Marosba dobva. A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.

Az unió ellen fellázadta császárhű románok a pogrom ideje alatt összességében 7500 – 8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét. Azóta Gyulafehérvár és környéke a magyarság szempontjából szórványnak számít, de az Avram Iancut ábrázoló – szakértők szerint Európa egyik legrondább – köztéri szobra ott virít Kolozsvár szívében. Mindegy emlékeztetve minket arra, ne nagyon ugráljunk, mert még megjárjuk…

(2016)

Román forradalom: halottak gyilkosok nélkül

Egyetlen év sem telik el úgy, hogy ne emlékeznénk a huszonhat évvel ezelőtti decemberi román forradalom áldozataira. Ám a mostani mementó felháborodással vegyes keserűséggel fog eltelni.

Épeszű ember számára felfoghatatlan, ugyanakkor hatalmas igazságtalanság érte a romániai társadalmat (romániait emlegetek és nem románt, mert ennek az ügynek itt élő magyarok egyaránt szenvedői): az erre illetékes hatóságok lezártnak tekintik az 1989. decemberi forradalom – egyre erősödő vélemények szerint államcsíny – aktáit. Magyarán: ezerszáz halottnak és több mint háromezer háromszáz sebesültnek nincs, és jelen állás szerint nem lesz immár soha felelőse! Ami talán a legfurcsább az úgymond forradalom halottai körül: a diktátor menekülése után hétszer (!) annyian lettek a golyók áldozatai, mint azelőtt. Kik voltak a sokat hangoztatott terroristák? Kik lőttek az ablakokból, tetőterekből, épületek mögül, egyéb búvóhelyekről? Kik voltak azok, akik diverziót keltettek? Kiknek a parancsára támadtak katonák katonákra? Kik öltek meg ezervalahány embert? És a legfontosabb: mindezt ki irányította? Többek között ezekre a kérdésekre várjuk a választ immár több mint negyed százada. Nagyon úgy tűnik: most már végképp hiába.

Noha az 1990. júliusi, áldozatokkal is járó bányászjárás hátterének kivizsgálására az Emberi Jogok Európai Bírósága egy tavalyi határozatában kötelezte Romániát – és az első lépések meg is történtek, például Iliescu volt államfőt az ügyészek tisztességesen bejáratják kihallgatásokra – a 89-es mészárlásért felelősek úgy tűnik, megússzák szárazon. Ami összekapcsolja a két ominózus ügyet: nagyjából ugyanazok a nevek bukkannak fel a potenciális bűnösök listáján mindkét esetben. Hiszen még ki sem hevertük jóformán a hatalom – és rendszerváltás körüli véres események fájdalmát – Románia volt az egyetlen ország a volt kommunista blokkból, ahol a rendszerváltás áldozatokkal járt -, az akkor felszínre bukott régi-új hatalom (gyakorlatilag a kommunista párt tagjainak második, harmadik vonala) lelkén szárad a márciusi marosvásárhelyi vérengzés és a bányászjárás(ok) is.

Huszonhat évvel ezelőtt milliók vonultak ki az utcákra, hogy elzavarják a diktátor, megdöntsék a kommunista rendszert. Ám elsősorban egy jobb élet reményében dacoltak a halállal – tudatoson viszonylag kevesen álmodhattak kapitalizmusról, hisz annyi év sötétség után azt sem tudta a jó nép, hogy az mi fán terem. Egyet azonban mindenki biztosan tudott: a nyomorból elég volt, a diktátornak távoznia kell! (Valószínűleg arra is kevesen számítottak, hogy karácsony napján agyonlövik a Ceuşescu-házaspárt, de valakiknek igencsak sürgős volt a rögtön-ítélkezés és ezzel az elhallgatásuk).

Kitör a forradalom

Azokban, akik részt vettek az eseményekben, az emlékek negyed évszázad után is frissen élnek. Semmihez sem hasonlítható érzés volt a tömeggel vonulni, eleinte félhangon, majd egyre erősebben kiabálni a diktátor és a rendszer ellen. Nem kellett senkit bíztatni, mindenki egy emberként vonult az utcákra. Főleg, hogy esetemben huszonhét éves korában az ember még egy picit hisz a világ megváltásában.

Az 1989-es események kiindulópontja Temesváron, a református templom előtti, Tőkés László a parókiából való eltávolítása ellen tiltakozó tüntetés volt, amely 1989. december 16-án és 17-én fokozatosan rendszerellenes lázadássá alakult.

A hatalom közvetlenül a temesvári események kirobbanása után teljes hírzárlatot rendelt el. Szinte telese egészében elzárta a várost a külvilágtól, Temesváron élő nagyszüleimről napokig nem kaptunk híreket. A rendszer azonban valamit sejthetett a közelgő eseményekről: december elején a román-szerb határ menti Zsombolyra utaztam kiküldetésbe, és a vontról már csak az szállhatott le, akinek hivatalos aktái voltak arról, mit keres a városban.

Mivel telefonos kapcsolatba nem tudtunk lépni nagyszüleimmel, és semmi más módja nem volt a hírek beszerzésének, esténként a Szabad Európa rádiót (no és persze a valamivel szabadabb Kossuth Rádiót) hallgatta a család apraja-nagyja. Ahogyan azokban a napokban a lakosság többsége tette. A Szabad Európa szörnyű adatokkal szolgált: 18-19-én már több ezer halottról beszéltek, sőt a 60 ezres szám is elhangzott. (A temesvári lövöldözésnek hivatalosan 93 áldozata volt. Az első halottak között volt édesapám egykori osztálytársa). Utólag jöttünk rá, hogy a túlzások nem voltak véletlenszerűek, nagyon is tudatosan fújták fel a számokat: így akarták mozgósítani azokat, akik még kételkedtek a rendszer aljasságában. És a rémhíreknek meg is lett az eredménye: a következő napokban az egész ország fellázadt a diktátor és rendszere ellen.

Ceausescu december 21-én népgyűlést hívott össze Bukarestben, és gyakorlatilag ennek lett az áldozata. (Az manapság sem világos, ki bíztathatta fel, hogy több tízezer embert egy helyre csődítsen, de ebből is látszik, hogy teljesen el volt szakadva a valóságtól. Utolsó leheletéig hitte, hogy a nép vele van, holott még legközelebbi munkatársai is elárulták).

Kik a gyilkosok?

A diktátor beszédeit – néha hosszú órákig tartott – televízió, rádió egyaránt egyenesben közvetítette. A munkahelyeken a szerencsétlen dolgozóknak ott harsogták a fülükbe a hangszórókból, bár senkit sem érdekelt, senki sem figyelt. Azon a napon azonban jól jött, hogy egyenes adásba hallhatta mindenki, ahogyan a beszéd alatt valami történik a bukaresti téren. A pfujolásokat, az első bekiabálásokat még mindenki hallhatta, aztán hirtelen megszakadt az adás, és indulókat kezdett közvetíteni az állami adó. Ekkor már senkinek sem volt maradása, Kolozsváron is elindultak az emberek a Főtér irányába. Több ezres tömeg vonult a gyártelepről a központ felé, rendszerellenes szlogeneket kiabálva. Mivel munkahelyem viszonylag közel volt otthonomhoz, előbb hazamentem, majd rohantam vissza, a szintén közel lévő Főtérre. Ekkor már hatalmas tömeg hömpölygött a Deák Ferenc (akkoriban Groza Péter, ma Hősök útja) utcában, és valamivel délután három óra után eldördültek az első lövések is a Mátyás-szobor irányából. A kincses városban a halottak száma azon az egy napon elérte a huszonhat főt, közülük többen magyar nemzetiségű fiatalok voltak. Másnap ismét az utcákra vonultak a kolozsváriak, ekkor már katonák, civilek, fiatalok, öregek együtt ünnepelték a diktátor házaspár futását. Mint később kiderült, csak abban tévedtünk, hogy egy új kor hajnalára ébredtünk…(Gyakorlatilag csöbörből vödörbe estünk, több millió állampolgár kénytelen külföldön keresni a boldogulást, az ország majdnem minden gazdasági és egyéb mutatója szerint az Európai Unió ranglistáinak utolsó helyét foglalja el. A nacionalizmus ma is dúl, egy jó magyarellenes szöveggel szavazatok ezreit lehet elnyerni).

Mindazonáltal nem lehetett sokáig titkolni, ki voltak azok, akik a tömegbe lőttek, kik adták ki a tűzparancsot, hiszen minden az emberek szeme láttára zajlott. Ennek ellenére soha egyetlen bűnösnek a haja szála sem görbült, hiába írta meg a sajtó, hiába követelték éveken át felelősségre vonásukat különböző civil szervezetek vagy magánszemélyek. Halottak ezrével vannak – gyilkos egy sincs.

(2015)

A lefejezett királyné-Sissi-szobor a Fellegváron

A kiegyezés utáni évek izgalmasnak és termékenynek bizonyultak Erdélyre, ezen belül Kolozsvárra nézve is. A nagy tettek, az építés és a szépítés évei voltak, a századforduló közeledte munkára sarkallta az embereket, és jutott pénz fejlesztésre, de a művészetekre is.

A századfordulón Kolozsvár helyenként nagy valószínűséggel inkább egy építőtelepre hasonlíthatott, mintsem „kincses városra”. A csillagok állása kedvezővé tette azt, hogy jelentős dolgok szülessenek városszerte. Olyan főépítésze volt a századvégi Kolozsvárnak, mint Pákey Lajos, és olyan jelentős polgármesterek vezették a várost, mint Haller Károly (1884-1886), Albach Géza (1886-1898) és Szvacsina Géza (1898-1913). E három polgármester mandátuma alatt indult jelentős fejlődésnek a Szamos-parti város. A XX. század elején készült el az impozáns Nemzeti Színház a Bocskai-téren, a Fadrusz-féle Mátyás szoborcsoport, a Jókai által is kedvelt New York kávéház,

Bár Pákey nem keresett új utakat az építészetben – sem tanárként, sem tervezőként – tervei nyomán a kincses város jelentős épületekkel gazdagodott. Elég, ha a New York szállodára, a sétatéri Kioszkra és a korcsolyapavilonra, vagy az Unitárius Kollégium épületére gondolunk. Köztudott, hogy ő tervezte a Mátyás-szoborcsoport talapzatát, és Brassai Sámuel síremlékét is. Művei között szerepel még egy, amely, fák és bokrok takarásában, völgynek indult út tetején a mai napig látható a kolozsvári Fellegváron. A Pákey által tervezett talapzaton állt ugyanis Stróbl Alajos Erzsébet-szobra, amíg 1914-ben nyomtalanul el nem tűnt.

Gyilkosság Genfben

  1. szeptember 10-e szomorú napnak bizonyult a magyarok történelmében. A mindenki által tisztelt és szeretett Erzsébet királyné Genfben egy olasz anarchista merénylő áldozata lett. Az elkövetkező 16 évben, azaz az első világháború kitöréséig, nem kevesebb, mint 43 (!) emléktáblát, szobrot és obeliszket avattak szerte a Kárpát – medencében a népszerű Sissi emlékére.

Stróbl Alajos szobrászművész 1899-ben készítette el első Erzsébet szobrát, amely a miskolci Népkerti Vigadó szomszédságában található. Kolozsvár volt a második helyszín, majd nem sokra rá – 1901. október 27-én – Eperjesen avatták fel Stróbl harmadik Erzsébet-szobrát. Pár évre rá, 1906-ban Budapesten, a Normafához közel talált otthonra Stróbl negyedik Sissi szobra. A történelem viharaiban három alkotás elpusztult, csupán Miskolcon található egy.

A korabeli sajtó tükrében

Az Erzsébet-szobor kivitelezéséhez már hozzá is kezdtek… fejtik a követ a bácsitorokban…- adja hírül Kolozsvár napilapja 1901. februárjában. (12./35. sz. Ellenzék).
A Magyar Polgár 1901. február 16-i számában már arról számol be, hogy: A szobor felállításának összes költségeit Bölöni Józsefné úrnő fedezi. A szobor már kész Strobl Alajos műtermében…A bizottság pályázatot hirdetett a talapzatra, mely Pákey Lajos tervei alapján fog megépülni. A Pákey Lajos tervezte talapzat építését a Tessitori-Curissatti cég végezte el, méghozzá határidőre.

A városvezetőség jó gazdához illően – előbb a fellegvárra, a szobor majdani helyére vezető utat készítette el. Azaz, mai kifejezéssel élve, elkészítette az infrastruktúrát, utána vágott bele a szobor talapzatának a készítéséhez:

A Fellegvárra vezető Erzsébet út immár teljesen elkészült. Kényelmes és szép szerpentinen lehet feljutni városunk e gyönyörű kilátópontjához az eddigi nyaktörő falépcső helyett. Az út elejére kezdettől fogva Erzsébet királyné szobrát akarták felállítani. A szobor felállítását nagyban megkönnyítette Bölöny Józsefné úrnő áldozatkészsége, ki mint az út elkészítésére alakult hölgybizottság elnöke a szobor összes költségeit a sajátjából fogja fedezni. A szobor már elkészült Stróbl Alajos műtermében, s csak a díszes talapzat elkészítése van hátra. A nyertes vállalkozó azonnal hozzá is kezdett építéséhez, mert a talapzatnak március végére készen kell lennie. A szoborbizottság virágvasárnapra, március 31-re tervezi a leleplezési ünnepélyt. (Magyar Polgár, 1901. II. 16., 5. old.)

A múlt század elején – amint az a korabeli híradásokból is kitűnik – a majdhogynem színtiszta magyar Kolozsváron még csak az időjárás gördített akadályt a szoboravatás előkészületei elé. De a jóságos természet verőfényes nappal áldotta meg az ünneplőket június 16-án, az avatás napján. A sajtó erről így számolt be:

Holnap délelőtt 11 órakor lesz Erzsébet királyné szobrának leleplezése. A folyton szakadó zápor az Erzsébet sétaúton folyó előmunkálatok elé annyi akadályt gördített, hogy emberfeletti munkát végeztek a helyreállítás és előkészítés körül. Dr. Haller Károly miniszteri tanácsos naphosszat ott tartózkodik, vezeti, irányítja az előkészítést. A képviseletekre nézve újabban is nagyon sok bejelentés történt. Szép levélben emlékezett meg Bölöny Józsefné úrnő, a hölgybizottság elnöke az ünnepélyről. A leleplezési ünnepre, tekintettel a hely szűk voltára, a bizottság csak meghatározott számú meghívót bocsátott ki, s gondoskodott arról, hogy a meghívottak alkalmas helyet kapjanak.

(Magyar Polgár, 1901. VI. 15., 4. old.)

Másnap sor került az ünnepélyes avatásra:

A szobor leleplezési ünnepélye de. 11 órára volt kitűzve. Verőfényes nyári nap kedvezett a kegyeletes ünnepnek, mely a város lakosságának élénk érdeklődése mellett folyt le. Jóval az ünnep megkezdése előtt megindult a közönség kifelé a helyszínre. Kocsik robogtak az Erzsébet sétaút feljárójához, a szerpentinutak megélénkültek. A közönség ünnepi hangulatban gyülekezett az emlékmű körül. Sokan a hegy aljában és a sétatérrel szemben levő árnyas fasor alatt foglaltak állást, honnan épp az ünnepély helyére lehetett látni. 10 óra után érkezni kezdtek a különböző testületek képviselői. A szobor feletti magaslaton elhelyezett Polgári Dalegylet pontban 11 órakor rázendített a Szózatra. A „Hazádnak rendületlenül” hatalmas hangjai messze zengtek le a sziklai hegyoldalról. Egyszerre elnémult minden zaj, áhítatos csöndben, födetlen fővel állott a közönség a fehér lepellel takart szobor körül.

(Magyar Polgár, 1901. VI. 17., 3–5. old.)

A Vasárnapi Újság részletes beszámolója az avató ünnepségről:

E hó 16-án leplezték le Kolozsvárott a Fellegvárra vezető’ újonnan épített szerpentin út egyik szép fekvésű pontján fölállított Erzsébet szobrot. Az eszme dr. Haller Károly miniszteri tanácsostól indult ki, melyet aztán a városi építőegylet választmánya és hölgybizottsága megvalósított. Az út kiépítéséhez a szükséges pénz közadakozásból gyűlt össze, a szobrot pedig, mely Stróbl Alajos érczbe öntött műve, Bölöny Józsefné úrnő adományozta a városnak. A talapzat elkészítésére Bölöny József intendáns a gróf Zichy Géza «Roland mester» czímű dalművét adatta elő a kolozsvári Nemzeti Színházban, így jött létre a szobor, melynek talapzata Pákey Lajos technvlogiai igazgató művészi alkotása. A talapzat műmárványból készült.

A szobor-leleplezési ünnep napsugaras, szép időben folyt le, küldöttségek és nagy közönség jelenlétében. A polgári dalegylet «Szózat»-a nyitotta meg az ünnepélyt, mely után dr. Haller Károly ünnepi beszéde következett, mire a lepel lehullt a szoborról. A katonai zenekar a magyar hymnuszt játszotta, s a katonai küldöttségek tisztelegtek a szobor előtt. Ezután a város, a nőegyletek, a Ferencz József tudományegyetemi kör, a testületek és egyesek letették koszorúikat. Ditrói Nándor elszavalta Felszegi Dezsőnek «Oltár a Fellegváron» czímű, ez alkalomra írt versét, melynek utolsó versszaka így hangzik:

Alattad elterül az ősi város . . .

Régen kincsesnek hívták, — most is az :

Hálában gazdag ez a régi város ;

Nemesen érző, büszke és igaz ! . ..

Oh, szent Erzsébet, áldva vagy örökre !

Felejtés fátyla Téged nem takar;

A föld kihűlhet… Nem, az ég felette !

Veled lesz ott is : néped — a magyar!

Szvacsina Géza kir. tanácsos, polgármester meleg hangú beszéd kíséretében a város gondjába vette a szobrot, köszönetet mondván Haller Károly elnöknek, valamint a jegyzőnek a létesítés körül kifejtett fáradozásért. A dalkör záró énekével az ünnepély véget ért.

(Forrás: Vasárnapi Újság 1901. 25.sz. 407.p)

Maradt a remény

Kolozsváron a fellegvári Erzsébet sétány ma romokban hever. Az út végén az üresség, az elszaporodott  gyom és az elburjánzott bozótos várja a sétálókat. Kevesen tudják már azt is, hogy fáktól eltakarva, a bácsitorokban kifejtett kőből készült szobortalapzat ott árválkodik üresen, céltalanul. Csak a modern kori „festőknek”, a festékszórás „mestereinek” biztosít vászon helyett „festőfelületet”.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Miskolci Önkormányzattal együttműködve elkészült egy másolat Stróbl Alajos épen maradt szobráról. A szobor ma az Evangélikus Egyház udvarán van elhelyezve, arra várva, hogy megérjen az idő arra, hogy elfoglalja helyét a ma még üres talapzaton.

A kolozsvári Szépművészeti Múzeum egyik raktárának mélyéről időközben előkerült az eredeti Sissi-szobor is. Talán még megérjük azt is, hogy végre teljes egységében pompázzon a kincses városban az Erzsébetről elnevezett Szamos-híd, fellegvári sétány és szobor.

(2015)

Fekete március: gyilkolni érkeztek a románok

Marosvásárhely újabb kori történelmének legsötétebb napjai

Huszonöt évvel ezelőtt, csupán néhány hónappal a romániai rendszerváltás után felbujtott Görgény-völgyi román parasztok rohanták le a marosvásárhelyi magyarságot. Az etnikai összetűzésnek minősített, Fekete márciusként ismert események hátterében állítólag a Ceauşescu-rezsim bukását követően feloszlatott Szekuritáté állt.

Az összes kelet-európai volt kommunista állam rendszerváltása egyedül Romániában kezdődött és végződött vérfürdőben. De nem csupán a forradalom napjaiban dördültek el lövések, hanem a demokráciának nevezett utódképződmény első hónapjaiban, éveiben még számtalan véres eseményre sor került.

  1. március 19-20. – ez az a dátum, amely talán örökre megváltoztatta Marosvásárhely történelmét. A Fekete márciusként ismert események gazdaságilag is visszavetették a várost, a lakosság körében pedig a bizonytalanság, a félelem, a bizalom teljes hiánya lett úrrá. Szervezetten románokat szállított Marosvásárhelyre, akik feldúlták a város központját, majd rátámadtak a mindaddig békésen tiltakozó magyarokra. Az események után egyetlen román nemzetiségű személyt sem ítéltek el, a magyarok és a segítségükre siető cigányok közül azonban többeknek is hosszú éveket kellett börtönben elszenvedniük.

Előzmények

Még alig száradt fel a vér Bukarest és más nagyvárosok kövezetéről, amikor a hatalmat megkaparintó kommunista erők ellen – élükön Ion Iliescuval elnökkel,

a Román Kommunista Párt egykori jeles személyiségével, akiknek eszük ágában sem volt nyugati mintájú demokráciát bevezetni az országban – a diákok és az értelmiségiek már a forradalom utáni napokban tüntetni kezdtek. 1990. januárjában a bányászok és a rendőrség, Iliescu nyomására, megszállták Bukarestet, és összevissza verték a tiltakozókat. Ez volt az első „bányászjárás”, amit utóbb még több és erőszakosabb követett. (Ezek közül az 1990. június 13–15. közötti bányászjárás vált a legemlékezetesebbé. A Zsil-völgyi bányászok ismét Bukarestbe utaztak, hogy „rendet teremtsenek” azok között akik a demokratikus választásokért és Ion Iliescu elnök leváltásáért tüntettek, ekkor már hallottai voltak a „rendteremtésnek”.) Tehát a megfélemlítés taktikája az úgymond demokráciában, a diktátor-házaspár kivégzése után is javában működött Romániában.

A Fekete március előzményeihez tartozik az is, mennyire érdekesen alakultak az etnikai kapcsolatok magyarok és románok között Marosvásárhelyen: 1989. december 22-én, a város főterén a tömeg még románul skandálta, hogy „Király Károly velünk van!”, „Soha többé sovinizmust!”. A románok szemében Király Károly volt a Ceaușescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. (Király 1990-ben pár hónapig formailag Románia második emberének számított. Ceaușescu megbuktatása után ugyanis a bukaresti Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökévé választották.) Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. Ugyanakkor 1989. december 27-i megalakult a Vatra Românească (Román Tűzhely) elnevezésű sovén, akár újnácinak is mondható szervezet, ezzel együtt pedig Erdélyben felerősödött a magyarellenesség is.

Ilyen előzmények mellett került sor 1990 február 10-én Marosvásárhelyen egy megmozdulásra, amikor könyvvel és gyertyával a kezében 100 ezer ember tüntetett a magyar oktatás védelmében. A felvonulás akkor még incidensek nélkül zajlott le.

1990-ben először ünnepelte nyíltan Erdély magyarsága március 15-öt. A marosvásárhelyi megemlékezések ismét a magyar közösség elszántságát tükrözték olyan kérdésekben, mint az anyanyelvi oktatás minden szintű megteremtése, és a kétnyelvű felíratok használata. (A márciusi eseményekkel kapcsolatban érdekes mozzanatra hívta fel a figyelmet több alkalommal is Király Károly: pár nappal az 1990. március 15-ei megemlékezések előtt Ion Iliescu személyesen figyelmeztette őt, tudomása szerint szélsőséges szervezetek meg akarják zavarni a magyarok ünneplését. Iliescu azonban konkrétumokat nem árult el, és így Király nem tudta megakadályozni az események eszkalálódását.)
Ma is vita tárgya, hogy mi robbantotta ki a zavargásokat, egyre többen tartják viszont úgy, hogy az eseményeket az egykori szekuritáté emberei provokálták ki felsőbb utasításra, hogy igazolják az egy héttel később létrehozott Román Hírszerző Szolgálat létjogosultságát, valamint eltereljék a valós gondokról a közvélemény figyelmét. Ezeket a feltételezéseket nemrégiben a román titkosszolgálat egykori vezetője, Ioan Talpes cáfolta, és nevetségesnek nevezte.

Buszokkal vitték a románokat

A feszültség a tizenötödikei ünnepségeket követően, március 16-án uralkodott el a városban, amikor az egyik gyógyszertárra magyarul is kihelyezték a szabványfeliratot, amit azután a románok eltávolítottak. 19-én nagy román tömeg verődött össze a megyei tanács előtt, kikényszerítve Kincses Előd – aki 1990. január 2-tól Király Károly utódaként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke lett – lemondását. Azon a napon a Görgény-völgyi településekről autóbuszokkal és teherautókkal vágó- és ütőeszközökkel felfegyverzett románokat vittek be Marosvásárhelyre. Ők csatlakozva a tüntetőkhöz bekerítették és megostromolták az RMDSZ-nek székházat adó épületet, ahol éppen ülésezett az RMDSZ. Ekkor sebesült meg, és vesztette el fél szemét Sütő András író. „Március 19-én, a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!” – nyilatkozta a 25. évfordulón Kincses Előd.

Huszadikán csúcsosodtak ki az összecsapások, amikor az üzemek magyar dolgozói sztrájkba léptek, és a főtérre vonultak. Ezen a napon konvojokkal érkeztek a románok a Görgény völgyéből, de ugyanakkor Szovátáról és a Nyárád menti településről is jöttek magyarok a vásárhelyi magyarok megsegítésére. Így a vásárhelyi magyarok kiegészülve a város magyar cigányaival, és a vidéki magyarokkal áttörték a románok sorait és szétűzték a tüntetőket. A zavargásoknak hajnalra lett vége, amikor a román hadsereg egységei ellenőrzésük alá vonták a városközpontot.
A cikkünkben már említett Király Károly a Fekete március tizedik évfordulóján a következő képen emlékezett az eseményekre: ”Március 19 -én Bukarestbe érkezésem után, miután értesültem a marosvásárhelyi fejleményekről, az első utam Iliescu elnökhöz vezetett és azt kértem tőle és az éppen nála tartózkodó Petre Roman miniszterelnöktől, hogy tiltsák le a Vatra csapatainak beözönlését Marosvásárhelyre, amit mind a ketten meg is ígértek. Iliescu elnök előttem utasította Petre Roman miniszterelnököt, hogy tegyen lépéseket ennek érdekében. A többit tudjuk – hogy mennyire állták szavukat.” Továbbá: „Pontos információim voltak arról hogy a Kárpátokon kívüli megyékben a tévé által felizgatott tömegek és a Zsil völgyében a bányászok mozgolódnak. Március 21-én is Bukarestben bérelt vonatok álltak a Radu Ceontea és Judea – tehát a Vatra által – felbujtatott hazafiak rendelkezésére. A szervezők nem tekintették lezárt ügynek a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot március 20-án. A tüzet, a gyilkolást, a pusztítást mindenáron szándékukban volt kiterjeszteni az egész Székelyföldre. Ezt szolgálta a március 20-án este kiadott kormányközlemény, amely szerint a szatmárnémeti március 15-i és a marosvásárhelyi 19-20-i zavargásokat az erdélyi irredenta magyarok és Magyarországról érkezett nagyszámú turista okozta, provokálta.”

Forgatókönyvek

Két és fél évtized távlatából több történész is egyértelműen állítja, hogy a marosvásárhelyi események forgatókönyv szerint zajlottak, mivel a januári-februári patthelyzetre a román elit már az utcán, tömegdemonstrációkkal próbálta nyomatékosítani saját igazát. A forgatókönyv írói pedig egy sokrétű román elitcsoport, amely veszélyeztetve érezte saját hatalmát a városban, és különböző úton próbálta saját érdekeit érvényesíteni. És van egy másik csoport is, akiket, a belügyminisztériumi források alapján nehezen lehet azonosítani, akik az eseményeket megelőző napokban, hetekben a Görgény völgyét járva a magyar veszélyre hívták fel a figyelmet. A román titkosszolgálatban a nemzetiségi osztályok, és káderek továbbműködtetését mindenképpen segítette a marosvásárhelyi márciusi konfliktus. Király Károly szerint „a marosvásárhelyi zavargásokat a román politikai vonalvezetés felhasználta arra is, hogy ujjá élessze, új ruhába öltöztesse a volt politikai rendőrséget, a szekuritátét, és ezzel Iliescu, és a Nemzeti Megmentési Front pártja a saját szolgálatába állítsa az újszülött állambiztonsági szervezetet, a SRI-t. Ez biztosította a SRI lojalitását, Iliescu és pártja iránti hűségét. A Szekuritáté utóda nem kis szerepet játszott a marosvásárhelyi eseményekben, s a későbbi etnikai feszültségek keltésében, a bányászjárásokban, a román társadalom szétzüllesztésében és a társadalmi rétegek egymásnak feszítésében.”  A volt politikus ugyanakkor úgy véli, hogy a magyarok és a románok közötti etnikai feszültségek szításában Roman és Iliescu szerepét kéne elsősorban tisztázni. Petre Roman miniszterelnök nevezett ki ugyanis egy olyan államtitkárt, Adrian Motiut, aki a Vatra Românească nevű szélsőséges nacionalista szervezethez állt közel. Februárban pedig Ion Iliescu elnök már a magyar szeparatizmus veszélyére figyelmeztetett – nyilvánosan. Ezután a Vatra Românească emberei megkezdték a román tömegek magyarok ellen hangolását Marosvásárhely környékén.

A marosvásárhelyi Fekete Márciusnak öt halottja (három magyar és két román), valamint 278 sérültje volt. Sütő András író elveszítette az egyik szemét, több bordája eltört, a bal karja zúzódást szenvedett. A magyar halottak: Gémes István sáromberki, Csipor József nagyernyei, Kiss Zoltán teremiújfalui lakos. Később több mint negyven embert ítéltek el, köztük csak két román volt, a többiek magyarok és magyar cigányok.

Az események után Marosvásárhely lakossága drámai módon csökkent, számos magyar nemzetiségű elköltözött. A 2002-es népszámlálás szerint 15.000-rel fogyott a város lakossága 1990-hez képest, ami 10%-os csökkenés. Azóta a magyarság már csupán kisebbséget alkot a városban.

Az események igazi kivizsgálása a mai napig nem történt meg.

Fájdalmas emlékek

Csersznyés Pál, elítélt: „Hat év alatt tulajdonképpen én voltam a román nemzet elsőfokú ellensége a börtönben, és olyan kezelésben részesítettek.”

Szabadi Ferenc, elitélt: „Talán azért ítéltek el, mert nem volt árnyékom, hátterem, nem volt pénzem, s valakiknek kellett egy bűnbak, akit szimplán el tudtak ítélni 5 év börtönbüntetésre”.

Juhász Ilona, sebesült: „A szemem, a lábam úgy össze volt verve…Szemem bokszkesztyűvel kibokszolva, pedig nem szeretem a bokszot még látni sem, sosem, de kaptam belőle.”

(2016)

Porladó szobrok: a kolozsvári magyar színjátszás kálváriája

Kolozsvárra érkező turistának – főleg, amióta Erdély kultúrális fővárosa tranzitváros lett, a Székélyföld jóval inkább csábítja a külföldieket – általában a Mátyás-szoborcsoportnál már kimerül az érdeklődési köre. Pedig érdemes lenne elmélázni azon, hogy mégiscsak a kincses város a magyar színjátszás bölcsője, épített emlékei nagyrészt még megtalálhatók.

Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket jó pár évszázaddal ezelőtt. A patinás New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben.

A magyar színjátszás története, Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemközti – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A magyar színjátszás terjesztésének legnagyobb pártolója az idősebbik Wesselényi Miklós volt, mecénásként és szervezőként is sokat tett azért, hogy a magyar nyelvnek igazi otthona legyen. A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, Wesselényi kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. A szerencse az volt, hogy öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József, báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és még ugyanabban az évben az építkezés is elkezdődött. A kérdés csak az volt, miből fejezik be az épületet: nagymértékben a begyűlő készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függtek az építők. Szinte kizárólag az arisztokratákra vagy a gazdagabb kormányszéki tisztviselőkre számíthattak, de e begyűlt összegek így is elenyészőek voltak, és 1807-ben leállt az építkezés.

A korszerű kőszínház

Az 1810–11. évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Végül határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el: a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, viszont született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte az összes magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház homlokzatán, annak ellenére, hogy 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. Az ok egyszerű: 1813-ra ugyanis elkészült már minden külső kőművesmunka, és a belső ácsmunkák is készen voltak. Az állandó pénzhiány miatt az építkezések mégis elhúzódtak 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város adott kölcsönt az építőknek.

A Farkas utcai színház – amely a bécsi theátrum mintájára lett berendezve – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, és egy korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.

Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra íródott. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Ami a bemutatót illeti, a nemesek gőgje közbeszólhatott, hiszen 1821. március 12-én, a színház megnyitóján, amikor először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével”. Az érdekek, a protekció akkor is működött…” Másnap, március 13-án lépett fel azután a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című érzékenyjátékával.”

Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól, felesége 1811-ben bekövetkezett halála után már csak elméleti síjon foglakozott a színészettel.

A szabadságharc és az osztrák katonai kormányzás alatt ugyan német társulatnak adták bérbe a teátrumot, de 1851-ben visszaállt a szabadságharc előtti helyzet. Mikó Imre irányításával az 1850-es–1860-as években rendezték a színház anyagi helyzetét, főépületét felújították.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán érdekes módon mégis elkísérte rögös, kitérőkkel teli útján a kolozsvári színjátszást: a felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára pedig 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével. Ekkora már felépült a Hunyadi-téri új nemzeti épülete, és a Farkas utcai színház befejezte pályafutását.
Üresen árválkodva, de állta még az idő sarát a színház egészen 1935-ig, amikor lebontották, és helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok szolgál otthonául. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, hosszas küzdelem után a helyhatóságokkal, a jelenlegi épület falán sikerült egy emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt. Aki felkeseresi a Farkas utcát, megcsodálja a református templomot, a Szent-György szobrot, a híres református iskola épületét. Valószínűleg egy pillantás sem vet a filharmónia épületére, pedig érdemes lenne megállbni egy percre, és odaképzelni a helyébe a magyar színjátszás egyik legelső „igazi színházának” árnyékát…

Megépül a Nemzeti

A Kolozsvárra érkező túristáknak mindenképpen érdemes lenne ellátogatni az egykori Hunyadi térre is. Egy csodálatos épület homlokzatán felirat jelzi, itt az otthona a román nemzeti színház társulatának. Csakhogy – ahogyan annyi épülethez a Szamos-parti városban, és általában Erdéyben – a románságnak semmi köze nem volt hozzá. Ezt is elkobozták a magyarságtól, erőszakkal beköltöztek, két követ nem tettek hozzá, mégis ők laknak benne. A színház előtt két román költő, Eminescu és Blaga szobra fogadja a látogatókat. Még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.

Az 1904 és 1906 között épült Hunyadi (ma Avram Iancu) téri új színház Kolozsvár korábbi, Farkas-utcai kőszínházát volt hivatott helyettesíteni. A városi elöljáróság ismételt kéréseire válaszolva, a budapesti minisztertanács végül 1903-ban döntött egy új, biztonságosabb színház felépítéséről, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873-1919 között valósággal uralta a színházépítést Közép Európában. Összesen 48 színház terve kapcsolódik a nevükhöz, Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, ezt követően pedig jóváhagyta a budapesti belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, és 1904 végére már elkészült az alapozás. 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok majd még egy évet öleltek fel.

A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 m magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Úgy ez utóbbiakat, mint a tornyokon álló szobrokat is a Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek készítették. A szoborfülkék alkotásait 1919-ben eltávolították, és napjainkban, ezek helyén egy Apollónt és egy Tháliát megjelenítő márványszobrot láthatunk.

  1. augusztus 15-kére fejeződött be az építkezés. 1906. szeptember 8-án rendezték meg az új színház felavató ünnepségét és az első előadást az új épületben. A színház építésének egyik irányítója majd igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt. A Farkas utcai kőszínház utolsó évadjának megnyitóján a következőket mondta Janovics: „A színház sorsa a mesebeli szentmadárnak végzete, mely nem pusztul el soha, mert önmagát megégeti ugyan, de megfiatalodik és hamvaiból új életre kél…Lehullnak a százados falak, megsemmisül a könnyel, babérral annyiszor borított ősi fészek s a tapsok helyén tompa csákányütések konganak. De ami lehull, ami elporlik, ami megsemmisül, az csak porlandó anyag. A szellem megújhodik, s megfiatalodva diadalmasan foglalja el új palotáját.” Akkor még nem tudhatta, hogy később a Hunyadi téri új színház homlokzatáról szobrok fognak a porba hullani….

Szeszák Ferenc szobrai

A Kolozsvári Állami Magyar Színház jelenlegi otthonának udvarán át, az új stúdióterem felé vezető úton, a figyelmes arra járónak önkéntelenül is megakad a szeme két szoboralakon, melyek, mintha strázsát állnának (jobban mondva ülnének), télben-nyárban, évtizedek óta, egy ajtó előtt heverve a földön. Alig ismeri valaki ezeknek a történetét, mi több azt sem lehet már pontosan tudni, miképp kerültek a bejárat elé, ahol félő, előbb utóbb már nyomuk sem marad. A bennfentesebbek annyit tudnak róluk, hogy a földön heverő szoboralakok a fiatalon elhunyt, egykori kolozsvári szobrászművész, Szeszák Ferenc alkotásai. A színház és az opera alkalmazottait hiába faggatjuk, senki nem tudja, kiket ábrázolnak a porladozó szobrok, vagy hogyan kerültek oda a jobb sorsa érdemes alkotások. A szobrokról Murádin Jenő művészettörténész a következőket mondja: „Az impozáns Hunyadi téri színház homlokzatának két fülkéjébe a kolozsvári születésű Szeszák Ferenc két, műkőből készült, másfél embermagasságú szobra került. Az épülettel szemben állva a bal oldali fülkében Jósika Miklós, a jobb oldaliban a színház ügyét fölkaroló id. Wesselényi Miklós szobra állott, 1906-ban fölavatva.

  1. szeptember 30-an a magyar színtársulat utolsó előadását tartottak a színházban, a Hamletet. Ezután nyomban átvette a színházat a román társulat és a két szobrot földre döntötték, ahol összetörtek. Janovics vitette át a maradékokat a sétatéri nyári színkörbe. Az üres szoborfülkékbe a színjátszás semmitmondó allegorikus alakjai kerültek.”

Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-án sorra került avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Történt, hogy az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász elég komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezik a momentumra:  „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi-szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart titokban bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben”. (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):

Szeszák Ferenc viszont nyilvánosságra hozta, hogy neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását”. A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül az eredetileg inkriminált Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi-szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.

Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit, mint ismeretes, a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.

Exodus a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe

Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október 1-i kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még az év december 2-án beköltözött az épületbe.

Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el szerették volna tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” a színház homlokzatán található két Szeszák – szobor ledöntése volt.

A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.

Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori igazgatója a magyar társulattal tehát ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. Ez a színház, a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (talán kevesen tudják, hogy Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi – szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics a fennmaradás érdekében társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.

Epilógus helyett

Ha turista érkezik Kolozsvárra, nem is tudja – nincs is honnan – hogy magyar múltunk egy darabja, nemzetünk szenvedéseink kőbe vésett üzenete ázik esőben, hóban, széltől koptatva. Szeszák Ferenc két szobra mára szinte a felismerhetetlenségig degradálódott, de talán még ilyen formában is megérdemelnének egy talapzatot, egy helyet a színház előcsarnokába, vagy bárhol az épületben. Sokat rimánkodunk mi erdélyi magyarok, hogy elnyomják kultúránkat, hogy felszámolják intézményeinket. De tenni alig teszünk valamit értékeink megmentése érdekébe, az arra érdemesek emlékének megőrzéséért. Ha múltunkra, nemzetfelemelő értékeinkre nem vigyázunk, félő, épp úgy elporlad ez a maroknyi nép – elsősorban erkölcsileg – akár a színház udvarán Wesselényi és Jósika szobra.

(2014)

Pákey Lajos, a városépítő

Európa-szerte közismert, hogy a 113 esztendeje, 1902. október 12-én Kolozsvár Főterén felavatott Mátyás-szoborcsoport Fadrusz János szobrászművész alkotása, de azt már kevesebben tudják, hogy a talapzat Pákey Lajos, a kincses város egykori főépítészének munkája. Ha csak ezt az egyet tervezi, neve akkor is fennmarad a város nagyjai között – munkája elismeréseként Ferenc József Lovagrend Keresztje kitüntetést kapott -, ám alig van Kolozsvárnak olyan jelentős épülete, melyhez ne lenne köze. Manapság, amikor a betelepített románság egyre inkább magának követeli Kolozsvárt és – teljesen alaptalanul – annak épített örökségét is, érdemes egy pillantást vetni annak az embernek az életére és munkásságára, aki gyakorlatilag kialakította a város arculatát. Kelemen Lajos a következő szavakkal méltatta 1921-ben az építész életművét az Unitárius Közlönyben megjelent nekrológban: „Pákey Lajos a 19. század végén és a 20. század elején csaknem fél évszázadig egyedüli klasszikus képzettségű és a klasszikus stílusirányt képviselő építőművésze volt Kolozsvárnak – sőt a magyarok közül egész Erdélynek is”.

Korán kibontakozó tehetség

Pákey Lajos Kolozsváron született 1853. március elsején egy Székelyföldről elszármazott unitárius családban, melynek történetét Szeőkeffalvi Szent-Miklósy László, Kis-Küküllő vármegye Trianon előtti utolsó főjegyzője, a Magyar Családtörténeti Szemle 1943. évfolyamában megjelent tanulmányában 1670-ig vezeti vissza.

Elemi és középiskolai tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte. Nevelője és tanára Dersy János volt, aki igen korán felismerte Pákey művészi tehetségét, a későbbi építész szüleihez intézett levelében meg is írta, hogy a fiú „egész nap építőkockáival játszik, gyönyörű kastélyokat és várakat rak össze, úgy látszik, tehetsége van az építészethez”. Otthon Sárdi István festőművészt tanította rajzolni a gyereket, tehetsége szerencsére nem kallódott el: érettségi vizsgája után, 1872-ben a budapesti Magyar Királyi József Műegyetem hallgatója lett, egy évvel később pedig tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián folytatta. Az itt szerzett oklevelét 1877-ben honosította a budapesti Műegyetemen. 1876 végén a bécsi Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, ahol négy évig a század híres dán származású építészének, Theofil Hansennek volt tanítványa. Ám, nem pusztán elméletet tanult Hansen mellett, hiszen mestere alkalmazta irodájába, ahol az építési és a tervezési munkák legérdekesebb részeivel is foglalkozott. Gyakornokként részt vett a bécsi Parlament tervezésében és kivitelezésében is. 1880-ban hazatért Kolozsvárra és még ugyanebben az esztendőben megválasztották szülővárosa főmérnökévé. Főépítészként irányította Kolozsvár századvégi építészetét, de tevékenysége a város kívül, Erdély-szerte is kimutatható.

Később a Magyar Királyi Állami Fa- és Fémipari Szakiskola és a szintén általa kigondolt és tervezett I. Ferenc József Iparmúzeum igazgatója is volt. Az 1888-ban megnyílt Iparmúzeum, melynek 3794 darabból álló gyűjteménye értékes bútorokat, szőnyegeket, kerámiai és fémtárgyakat, szép hímzéseket, művészi fa-, bőr-, üveg- és kőkidolgozásokat, valamint drága gépeket tartalmazott, 1926-ban szűnt meg.

Megannyi alkotás

A szakirodalom Pákey harmincnál több jelentős épületét tartja számon: Kolozsváron az Unitárius Kollégium (később Brassai Sámuel Gimnázium, ma a János Zsigmond Unitárius Kollégium), Iparmúzeum (manapság a Műszaki Egyetem működik benne), Kereskedelmi Akadémia, a sétatéri Kioszk és Korcsolyapavilon, a New York (majd Continental) szálloda. De ő készítette el „az utolsó erdélyi polihisztor”, Brassai Sámuel síremlékét is a Házsongárdi temetőben, és ő volt az is, aki a Szent-Mihály templomot körülvevő láncos kerítést megtervezte. Vidéken több korház, templom, gimnázium kastély megálmodója. Utolsó éveiben egy nagyszabású kiadványt tervezett Kolozsvár építészeti emlékeiről, a 16. századtól a 19. század derekáig. Bár halála meghiúsította gyűjtőmunkája befejezését, rajzai (egy részük, többnyire előkészítő vázlatok és másodpéldányok az Unitárius Püspökség levéltárába, másik részük 1969-ben az Országos Műemléki Felügyelőség Magyar Építészeti Múzeumának tulajdonába kerültek) pótolhatatlan dokumentumai Kolozsvár történeti múltjának és művészeti életének. A nagy rajzgyűjtemény elkészítésében, az építészeti emlékek rajzos felleltározásában, az időhatárok kiszélesítésében meghaladta a múlt század végi hivatalos műemléki gyakorlat neves szakemberei által képviselt álláspontot is. A tervezett kötethez mottót is választott, méghozzá Ipolyi Arnold sorait: „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük összes töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétségesebb a jövő”. Az idézet részt Heltai Gáspár 1554-es könyvéből kölcsönözte.

A több ízben átmásolt és letisztázott anyag azonban nem állt össze a tervezett albummá, Pákey Lajos 68 éves korában, 1921-ben elhunyt. A gyűjtemény töredékes részét végül Balogh Jolán publikálta 1944-ben az Erdélyi Múzeumban.

New York Kolozsvárott

A csodálatos tervezésű, jelenleg üresen álló és az enyészetnek indult New York szállodáról külön is érdemes szólni, hiszen mai, siralmas állapotát elnézve kétséges, hogy Kolozsvár egyik jelképes épületét valaha is megtekinthetjük még teljes pompájában. Vagyis abban az állapotában, ahogyan Pákey Lajos megtervezte és átadta az utókornak.

A New York felépítése előtt ezen a helyen szintén szálloda állt, a klasszicista stílusban épült Nemzeti Szállót 1894-ben bontottak le, hogy átadja helyét a Pákey Lajos által tervezett új kávéházas hotelnek. A munkálatok alig egy évet vettek igénybe, 1895-ben át is adták az épületet, pont időben, hogy a Mátyás-szoborcsoport 1902-es avatásakor teljes pompájában fogadhassa a jelentős vendégeket.

Kolozsvár urbánus legendáinak gyakorta főszereplője, zamatos történetek helyszíne, mindenféle művészemberek, bohémek második otthona volt az egykori New York szálloda és kávéház. A múlt század elején még divat volt, hogy az írók, újságírók a kávéházban, mahagónifa-asztalok lapján rótták a betűket, a futárok egyenesen a szerzők kezéből átvett kéziratokkal rohantak a nyomdába. De ügyvédek fogadták itt ügyfeleiket, grófok, bárók olvasták kedvenc napilapjukat a reggeli kávé mellett, és fiákeresek melegedtek hűvösebb hajnalokon. Laczkó Géza író igencsak plasztikus leírását adta a korabeli New Yorknak: „A szállóban átmeneti vigécek laktak, az étteremben cigány játszott, s az előkelőségek vacsoráztak és dorbézoltak, itt zajlottak a híres köri bálok a helybeli egyetem jogászkörének rendezésében, a kávéházban átutazó zsidók alsóztak, újságírók, színészek veszekedtek, s itt szoktak elcsattanni a szenzációs becsületbeli pofonok, mert itt volt a nyilvánosság, fórum, agóra, itt lakott a közvélemény.”

Az építész villája

Gyönyörű környezetben, egy domboldalon felfelé kúszó utcában épített magának villát Pákey Lajos. Az épület ma is rendezett, jelenleg a Pszichológiai Intézet működik benne. A Mátyás-szobor készítésének időszakában Fadrusz János gyakori vendége volt a villának. Rajta kívül a korszak sok jeles művésze is megfordult itt a zenekedvelő házigazda otthonában: Benczúr Gyula, Greuss Imre, Kacziány Ödön, Körösfői-Kriesch Aladár, Roskovics Ignác, Veress Zoltán.

Pákey Lajos nem csak épített, de a pusztulásra ítélt műrészletek megőrzéséről is gondoskodott. A századforduló körül megindult nagyarányú építkezések következtében lebontott régi polgári házakból kiemeltette a veszélyeztetett művészi kőemlékeket – a kolozsvári kőfaragó iskola megannyi reneszánsz faragványát – és kolozsvári villájába építette be, így az valóságos építészeti múzeummá vált. A nyugati oldali ablak a Wolphard–Kakas-házból származik, latin felirata magyarul: „Semmi sem erősebb az igazságnál”. Az északi oldalon látható ablak Henzler ezüstműves házából került ide. Felirata: „Emlékezz a halálra”. A feliratot két puttófigura veszi közre, melyek épp az élet lángját oltják ki. Szintén ebből a házból egy reneszánsz kapumaradvány is a villába került, az északi oldal bejárata felé. A villa nyugati oldalán egy reneszánsz ajtó található, rajta felirat: ”Míg igazul élsz, ne gondolj a rosszak szavával”. A villa déli oldalon látható BE betűjegyes címerpajzs a Bogner-Gelyén-házból való, a BE monogram Bogner Imre 16. század végén élt kolozsvári főbíróé.

Pákey szellemét rengeteg általa tervezett épület és egyéb emlékmű őrzi, mindazonáltal csak az utóbbi időben esett szó arról, hogy a városvezetés emléktáblával is megjelöli őket.

(2015)

Történelmi pillanatok: Kolozsvár visszatérése

Hetvenöt évvel ezelőtt 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Kolozsvárra. A második bécsi döntés értelmében, amely augusztus  30-án született meg, Észak-Erdély, ezzel együtt pedig a kincses város visszatért az őshazához.

A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést és annak következményeit. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.

A döntés kihirdetésére a bécsi Belvedere palota aranytermében került sor 1940. augusztus 30-án. Annak értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 négyzetkilométernyi terület közel fele, azaz 43104 négyzetkilométer, az úgynevezett Észak-Erdély. A kihirdetők Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek voltak. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1 százalék magyar, 41,5 százalék román, a többiek német és jiddis anyanyelvűek voltak. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2 százaléka volt román és csak 37,1 százaléka „székely és magyar” Észak-Erdélyben.

Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak tartotta. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy a Dél-Erdélyben, a román világban kisebbségben maradt magyaroknak bőven kijutott a szenvedésekből. Érthető tehát, hogy 1940 és 1944 között 190 ezer magyar hagyta el Dél-Erdélyt, alapjaiban gyengítve meg a vidék magyar polgári és paraszti társadalmát. A magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélyből viszont 200 ezer román távozott – nem mindig önkéntesen.

Eljött a nap…

Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket.

A IV. hadtest Szat­márnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Má­ramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember 11-ére érkeztek a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól.

Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom részére átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes.
A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, ameddig román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket.

Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak.

Bevonulnak a honvédok

Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori majd az Unió utcákon, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget.
Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben.
Öröm és lelkesedés

Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében.
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek.
„Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert…Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma.

A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát.

(2015)

A helyben topogás és a gagauz határozottság

Nincs recept arra, hogy egy népcsoport, egy nemzet, hogyan vívhatná ki önrendelkezési jogát, függetlenségét, autonómiáját. Bizonyíték rá a történelem, hiszen a baszkok, a katalánok, a dél-tiroli németek, az Åland-szigeteki svédek és nagyon sokan mások, más-más módszerekkel érték el, hogy saját sorsukról dönthessenek. Az egyetlen követelmény az, hogy a megfelelő történelmi konjunktúrát a szabadságára vágyó nép, nemzet ne szalassza el. Ugyanakkor egy ilyen harchoz a megfelelő pillanatban megfelelő emberek szükségeltetnek, akik az eszméket gyakorlatba tudják ültetni, és képesek arra, hogy eszmetársaik élére álljanak.

A romániai magyar kissebség számára 25 évvel ezelőtt, közvetlenül az 1989-es decemberi államcsíny után adódott a – immár bátran ki lehet mondani – vissza nem térő alkalom, hogy kiharcolja önrendelekezési jogát. Mi több, Romániában precendes is létezett az autonómiára: igaz, szovjet nyomásra, de 1952. szeptember 21-én – Gróza Péter miniszterelnökésége idején – létrehozták a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt (MAT) Marosvásárhely  székhellyel. A magyarság száma az autonóm tartományban az összelakosság közel 80 százalékát tette ki. Noha a székelyföldi magyarok jogai jobban érvényesülhettek, mint az Erdély egyéb területén élő magyaroké, de a MAT területén kívül eső erdélyi területeken gőzerővel folyt az asszimiláció. (A MAT utódja a Maros-Magyar Autonóm Tartomány volt, amely az 1968-as kzigazgatási átszervezés nyomán szűnt meg). Természetesen egy MAT-hoz hasonló autonómia 1990 környékén már vállalhatatlan lett volna, de egykori puszta léte ösztönzőleg kellett volna, hogy hasson a frissen létrehozott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (majdhogynem) önjelölt vezetőire.

Az RMDSZ azonban, a rögtön cselekvés politikája helyett a kis lépések poltikáját vállalta fel. A megalkuvó politizálás egyik elokvens példája volt a teljes körű magyar nyelvű oktatás helyzetének rendezésében történt elképesztő meghátrálás. Ahelyett, hogy kiálltak volna az önnálló Bolyai Egyetemen visszaállítáasa mellett, 1998-ban Petőfi és Schiller nevét viselő vegyesegyetem megalapítását helyzeték kilátásba. Természetesen még ebből sem lett semmi….Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt jelenlegi elnöke akkoriban az RMDSZ Reform Tömörülésének nevében írt nyílt levelet Markó Bélához: „Az Ön köré tömörülő szűk csoport által gyakorlatba ültetett politika végzetesen távolodik a szövetség programjától, alapvető célkitűzéseitől, és egyre kevésbé szolgálja az erdélyi magyar közösség hosszú távú érdekeit (…) A hátunk mögött, a legteljesebb titokban Szövetségünk nemcsak társszerzőjévé, de Tokay György miniszter személyén keresztül legfőbb szekértolójává vált a senki által nem kívánt kreatúrának, a Petőfi-Schiller „bikulturális” egyetemnek. Az RMDSZ-es miniszter által előterjesztett kormányhatározatnak az RMDSZ-programhoz ugyan nem sok köze van, de egyengette a román miniszterelnök amerikai útját, és ürügyet szolgáltatott a kormányrúdba görcsösen kapaszkodó RMDSZ-vezetőknek a „diadalmas” maradásra. A Reform Tömörülés nyílt párbeszédet kezdeményez az RMDSZ belső reformjáról.” Ahogyan állami magyar egyetem, úgy belső reform sem lett mind a mai napig….

Ehhez képest…

Nem mindenki várja a sült galambot. Van egy, a székelyekhez hasonlítható „maroknyi” nemzet, amelyről a hivatalos román politika nem beszél, de sajnos velük az erdélyi magyar, illetve a magyarországi média is ritkán példázódik. Érthető, hogy a mindenkori román politikai elit kerüli a témát, hiszen Románia keleti határaitól pár tíz kilométerre, az ott élő moldvai gagauzok autonómiája példaértékű (kellene legyen) valamennyi kisebbségben élő nemzet számára. A Székelyföldtől nagyobb kőhajításnyira élő gagauzok több mint két évtizede élvezik a területi autonómia minden előnyét és hátrányát, és bár Európa egyik legszegényebb vidékén élnek, a büszke bennszülöttek nem cserélnének senkivel.
Érdekesek a gagauzok autonómiaharcának előzményei: az 1989-90-es változásokat követően a román nacionalisták elérkezettnek látták az időt, hogy Románia egyesüljön Moldáviával. Csakhogy a Pruton túliak, a romániai politikusok legnagyobb döbbenetére,  másképp gondolták: egy 1993-ban tartott népszavazáson a lakosság 83 (!) százaléka elutasította az egyesülés gondolatát. A 150 ezres lélekszámú, Moldávia szívében élő gagauz nemzetnek duplán volt oka arra, hogy szabadságért kiáltson: egyfelől a románok, másfelől az oroszok gyötörték őket évszázadok óta. Az is kisebb csoda, hogy a nagy szovjet összeborulás közepette megőrizték nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat.

Az „addig verd a vasat, míg meleg” jelszó alatt a gagauzok rögtön a Szovjetunió felbomlását követő napokban harcot indítottak az önrendelkezésért. A kis nemzet nagy vezetőket adott, akik határozottan tudták, mit akarnak. És tudták azt is, hogy vissza nem térő alkalommal találkoztak. Vér nem folyt, de azért a gagauzok, a nyomaték kedvéért, kaszát, baltát vittek a nagygyűlésekre, hogy kívánságaikat egyértelművé tegyék. Szerencséjükre, az oroszok támogatták elképzeléseiket, a moldvai kormány pedig nem mert újat húzni a „nagy testvérrel”.

Nem értenek bennünket

Akik már jártak náluk Erdélyből – különböző okból viszonylag kevesen jutottak el Gagauziába – menetrendszerűen ugyanazzal az értetlenkedéssel találják szembe magukat: „Ceauşescu bukása volt az a ritka alkalom, amit ki kellett volna használni. Gondoljanak bele: csak a Székelyföldön 700-800 ezer magyar él tömbben. Ez a mi gagauz közösségünk ötszöröse” – mondogatják az őket meglátogató erdélyi magyar embernek. Mihail Kendigeljan, a gagauz autonómiaküzdelem egyik szülőatyja, aki a nyolcvanas évek derekától fontos szerepet játszott az önrendelkezési törekvések kidolgozásában, a következőket mondta egyszer: az autonómiaküzdelem egyik alapfeltétele az, hogy legyenek elkötelezett vezetők, karizmatikus személyek, akik mögé felsorakozik a nép. Ha hiányoznak, a megfelelő pillanatban nincs, aki a nemzeti törekvések élére álljon. A gagauz nemzetben pedig akkora volt az önrendelkezés, a függetlenség iránti vágy, hogy másfajta vezetőket nem is tűrtek meg maguk között. Tudták, hogy a függetlenné válásukat nem támogatná sem Európa, sem az oroszok. Annál inkább az autonómiájukat. Nem ment zökkenőmentesen, szükség volt az oroszok támogatására is, de végül lerázták rabigájukat a kis nemzet fiai. Saját himnuszuk, törvényhozásuk, kormányuk, végrehajtó szerveik, iskoláik vannak. Ők dolgozzák ki az autonóm tartomány költségvetését, ellenőrzik a bevételeket és a kiadásokat, még saját rendőrségük és – láss csodát – egyetemük is van.
Az „anyaromán” ország ezt a békát képtelen lenyelni. És azok sem dicsekednek vele, akik több mint két évtizede szajkózzák a kis lépések politikáját. Akik között nem akadt gagauz léptékű vezető.

A hivatalos román politika a gagauzok autonomiájáról mélyen hallgat. Mert hát hogy is néz ki az, hogy a testvérállamban, az elszakadt „ősi román” földön létezik és működik egy autonóm tartomány, míg a Pruton innen, másfél millió magyar ember számára az is kérdéses, hol és mikor szólalhat meg anyanyelvén, mikor énekelheti a nemzet himnuszát, milyen alkalmakkor és hova tűzheti ki a nemzeti illetve a székely lobogót…

A kis lépések politikája helyben topogást eredményezett. A tavalyi romániai elnökválasztások bebizonyították, hogy az erdélyi magyarság kezdi elveszíteni az érdekképviseletbe vetett bizalmát. És türelmét.

Legnagyobb tragédiánk mégis az, hogy minden felnövő nemzedéknek szinte a nulláról kell elkezdenie az autonómia-küzdelmet.

(2014)

Jászai Mari kolozsvári élete

Noha csupán három évadot töltött a Kolozsvári Nemzeti Színházban, Jászai Mari színésznővé válása ehhez a periódushoz köthető. Itt játszotta először híressé vált szerepét, Gertrudist a Bánk bánból.

A magyar színjátszás egyik legismertebb alakjának nem volt könnyű gyerekkora. 1850. február 24-án született, apja ácsmester volt egy Komárom megyei faluban, Ászáron. Az akkor még Krippel Marika nevet viselő kislány már tízévesen pesztonkaként (mai kifejezéssel babysitterként) dolgozott, majd szolgáló lett Budapesten és Bécsben. Alig 16 évesen részt vett a porosz–osztrák háború híres königgrätzi csatájában, mint markotányosnő. (Gyakorlatilag vándorkereskedő volt, aki ételt, italt, egyéb nélkülözhetetlen holmit árult a katonai táborokban.) Gyerek- és ifjúkorát neve is megkeserítette: a Krippel németül beteget, ügyefogyottat jelent, és ezt annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette. A csatatérről Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett.

A kincses városban

Jászai 1867-ben már Budán játszott, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött – ami, amint az később kiderült, óriási hasznára vált karrierjének. Kolozsvári szerződtetésével szinte egy időben – 1869. április 5-én – férjhez ment Kassai Vidor komikushoz. (A házasságkötésnek állítólag elég prózai okai voltak: hányatott gyerekkorában Jászainak kevés alkalma volt a tanulásra, és azért akart mindenáron Kassaihoz menni, mert a budai társulatban azt tartották róla, hogy ő a legműveltebb színész, lakása tele van könyvekkel, valamint festeni és fuvolázni is szokott).

Kolozsvárott Fehérváry Antal volt a direktor, aki 1868-ban vette át a Farkas-utcai kőszínház vezetését. Mindössze három évvel azelőtt újították fel az 1821-ben átadott épületet, amely ekkor 50 páhollyal, 1280 nézőtéri hellyel rendelkezett. Társulatának 34 férfi, és 29 női tagja volt, köztük olyan ismert nevek, mint Paulay Ede és felesége, Újházy Ede vagy Szentgyörgyi István.

Kassai már az esküvő előtt, márciusban aláírta kolozsvári szerződését. Fehérváry becsületére legyen mondva, azonnal szerződtette a színész feleségét, az akkor még viszonylag ismeretlen Jászai Marit is. (A plakátokon és a kritikákban egyébként Kassainé néven szerepelt).

Kassai igencsak plasztikusan írja le útjukat Kolozsvárra (Kassai Vidor Emlékezései, Egyetemi Nyomda; sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor):

„Elindultunk hát a fényes múltú kincses Kolozsvár felé. A püspökladányi, vagy tán a nagyváradi vasúti állomáson láttuk Petőfi Sándor fiát, Zoltánt, aki akkor vándorszínész volt. Amikor Jászai megtudta, nyakába akart rohanni, hogy összecsókolja, alig bírtam megakadályozni. Petőfi Zoltánka vékonyka legényke volt, nagy csokorra kötött piros nyakkendő díszítette. Beszédbe eredtünk vele; azt mondta, hogy ő csupán a színészetnek és költészetnek él. — Nem sokáig élt!…Nagyváradról Kolozsvárra akkor még nem volt vasút. Biasini kolozsvári vállalkozó gyorsszekerein jártak; ezeken utaztak a fővárosba is, valamint több erdélyi városba. — Így jól megzötyögtetve, beérkeztünk Kolozsvárra, Monostor felől, ahol a régi monostori apátság kápolnájának hátsó része még megvan. Kolozsvár bent is elég ódonszerű volt, de a város egészen magyaros és pedig (úgy mondották) valamikor ez is a 259 hét (Siebenbürgen) szász városok közé tartozott; örvendetes, hogy így, minden erőszakosság nélkül, elmagyarosodott.”

Kassai leírja Kolozsvár utcáit, a Főteret, megakad a szeme a Bánffy-palotán, elidőzik a központ gyönyörű épületeinél, a Házsongárdi temető több száz éves sírköveinél. A színész természetesen nem hagyja ki azt sem, amiért tulajdonképpen ide érkeztek Jászaival: „A kolozsvári közönség volt akkor talán a legjobb, de mindenesetre egyike a legjobb színházi közönségnek Magyarországon…Mint tudjuk, színészete egyike a legrégiebbeknek — hacsak nem a legrégibb — nálunk….A város kelet kereskedelmének útvonalától félreesvén, nem kereskedelmi pont: pénzforgalma gyér volt; talán éppen ezért is szerette s foglalkozott annyira színházával. És ezt nemcsak az előkelők, vagy a jobbmódú polgárok tették, hanem az alsóbb néposztály is…A közönség ízlése nem volt túlfinomítva, de műértő és műszerető volt mégis, mert művelt volt…Kolozsvár tehát — a viszonyokhoz képest — a lehető legjobb hely volt nekem s a legjobb iskola Jászainak.

Jászai Mari is megemlékezik a városba érkezésről, de egészen más szemszögből: „Nemhiába jártam Kassai után. Amint meg­ érkeztünk Kolozsvárra, kiöntött egy láda könyvet az üres szobánk közepére egy gyékényre. Minden szabad időmet ennek a gyékénynek a szélén ülve töltöttem. Soha ki nem törlődő, belém czikázó tüzek futkostak csontjaimban, valahányszor egy új könyvet nyitottam ki.”

Kassai naplójából az is kiderül, hogy „kettőnknek együtt százhúsz forint havi fizetés nyárra és százharminc forint télre; ezeken kívül kinek-kinek föllépésenkint egy-egy forint; továbbá egy-egy nyári és egy-egy téli bérletszünetes jutalomjáték tiszta jövedelmének fele; százhúsz forint 42 előleg, (havonkint tiz-tiz forintjával törlesztendő), végre húsz forint költség.”

Mivel Biasini, akinek gyorsszekerén Kolozsvárra érkezett a házaspár, egyben szállodatulajdonos is volt, valószínűnek látszik, hogy Kassai és Jászai nála szállhatott meg először, a Petőfi utcában. Itt tartózkodásuk idején szintén a Petőfi utcában, a Házsongárdi temető bejáratához közel, egy kisebb házikóban voltak elszállásolva.

Mint a vihar

Jászait segédszínésznőnek szerződtették Kolozsvárra, de a kor szokásához híven, bemutatkozásképp ő is választhatott egy főszerepet. 1869. április 22-én – alig valamivel több, mint két héttel az esküvője után – lépett először a Farkas-utcai színház deszkáira. „Úgy szakadtam én a kolozsvári közönségre, mint a vihar, sokévi melegházi, zárt levegő után” – emlékezett első fellépésére. Azért éppenséggel nem ment minden simán, annak ellenére, hogy Jászai feltűnő jelenség lehetett – vagy éppen ennek okán – egyes korabeli híradások arról számolnak be, hogy a közönség „kikacagta” őt. Ne feledjük: a színésznő még pályakezdőnek számított, Kolozsváron ismeretlen volt a neve, mély, erős hangja szokatlannak hatott a színpadon. A publikummal szembe – tisztelet a kivételnek – a kritika igen jól fogadta Jászait, több újságíró is „nagy jövőt” jósolt neki.

Bár a kolozsvári közönség hamar megszerette és befogadta, egyéb, talán nem várt gondokkal is meg kellett küzdenie az alig húsz éves Jászainak. Miközben mindent eljátszik, amit csak rá osztanak – apácát, cselédlányt, vénasszonyokat, anyókákat – szembe kerül pályatársai, a kolozsvári színház művésznőnek féltékenységével. Férje, Kassai így ír erről: „Kezdetben Jászainak a kolozsvári nők között sok ellensége volt excentrikus, rapszodikus, olykor szinte férfias egyénisége miatt, de neki éppen ezekben volt az ereje. Különösen a színház primadonnái okoztak neki (s ezzel nekem is) sok keserűséget. Ilyenkor nekem főképen a villámhárító szerep jutott. Mint minden színháznál, úgy itt is, sok képzelt és valódi igazságtalanság történt. Ilyenkor Jászai rögtön lángra lobbant; bárkit ért is az ilyen eset, annak pártjára állt s önmagát nem kímélve tört ki. Gyakran kikaptam magam is tőle, hogy miért nem teszem ugyanazt. Neki még gondolatai is úgyszólván érzelmein keresztül törtek át, míg én érzelmeimet is inkább agyamon bocsátottam keresztül s tapasztalataimra támaszkodva inkább csitításra vagy hallgatásra szorítkoztam. Megmagyaráztam neki, hogy aki színháznál úgy jár el, mint ő, annak ne emberi szervezete legyen, mert különben a sok „coulissa-harcot” ki nem bírja. Több türelmet tanácsoltam neki is, mert másként idő előtt tönkreteszi szervezetét s nagyon sajnos lesz majd, hogy amikor művészetében már annyira fog jutni, hogy tud, akkorra nem fog bírni, mert nem lesz mivel fejezze ki azt, amit tud. Az ő szervezete pedig nem is volt valami erős.”

Jászainak Kolozsváron sok szabadideje valószínűleg nem volt, elsősorban a tanulásból jutott ki neki sok. Amellett, hogy naponta voltak előadások – rengeteg bemutatóval megtűzdelve egy-egy évad – hihetetlen akarattal készült a jövőre, szerepeket magolt be, könyveket tanult meg szinte kívülről, mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe esett. Megtanult franciául, németül, angolul, és saját bevallása szerint egész életében azokat a férfiakat szerette, akiktől tanulhatott valamit. Ebből a kissé rendszertelen kezdeti kíváncsiságból nőtte ki magát Jászai az egyik legműveltebb magyar színésznővé.

Házasságuk Kassaival azonban igencsak döcögős volt, már a kolozsvári évek alatt. Visszaemlékezéseiben nem sok szeretettel emlegeti: „Soha, soha egy gyöngéd szava nem volt a számomra…ösztönből idegenkedtem el attól a minden jóságot nélkülöző, rideg, barátságtalan, pudvaszívű embertől.”

Ilyen szituációban ismerkedett meg Kolozsváron Herman Ottó etnográfussal, aki Kolozsvári tartózkodása során gyakran járt színházba, ahol rossz hallása miatt az első sorból nem csak az előadást figyelte, hanem a művésznőt, Jászai Marit is. Kettejük kapcsolata 1871-ben kezdődött, és 1872 tavaszáig tartott. (Herman 1872-ig dolgozott az Erdélyi Nemzeti Múzeumban. Itt kezdte el a tudományos tevékenységet, itt került kapcsolatba az újságírással, ahol színikritikák írásával is foglalkozott). Levélben kérte meg a színésznő kezét, aki igent mondott, de mégsem léptek házasságra, mert Jászai Mari Pestre, a Nemzeti Színházba szegődött. „Azt hittem, hogy szeretem, mert először beszél hozzám olyan szavakkal, melyek boldoggá tettek…Kívántam vele lenni, de ha jött, terhes volt, mert nagyot hallott. Pesten egy ostoba levél kíséretében betettem jegygyűrűjét a múzeumi lakása ablakán” – írta emlékirataiban a színésznő.

Menni, de maradni

A kolozsvári évek egyik legjelentősebb szerepe – amely aztán évtizedekig elkísérte Jászait a pályáján – a Bánk bán Gertrudisa volt. Jászai Mari úgy emlékezett, hogy 1870-ben öltötte magára először a királyné jelmezét, de Janovics Jenő adatai szerint Katona Bánk bánjának bemutatójára 1871. november 7-én került sor. „Igen vad és kegyetlen voltam benne” – emlékezett később szerepformálására a színésznő.

Hegedüs Lajos: Cornelia – Róma leánya című drámájának főszerepével búcsúzott el Kolozsvártól – de korántsem örökre. A pesti Nemzeti Színház tagjaként – szerződése értelmében – már 1872 nyarán játszott Erdélyben, és az 1870-es években majdnem minden télen eljátszott egy parádés szerepet Kolozsvárott. A nyolcvanas évek elején, egyetlen évadban hétszer játszotta Az ember tragédiája Éváját Kolozsváron. Jászai kolozsvári vendégszereplései örök élményként vésődtek be a közönség és a kritikusok lelkébe.

Jászai Mari egyetlen fennmaradt filmje, amelyben 90 évvel a halála után is megcsodálhatjuk a tragikát, szintén Kolozsvárhoz kötődik. Tóth Ede 1876-os nép­színművét, A toloncot 1914 nyarán filmesítették meg. Kertész Mihály rendezte, a forgatások Ko­lozsváron, Janovics Jenő stúdiójában, valamint Torockón, a Tordai-hasadéknál és az Aranyos partján folytak. Ez az egyet­len olyan mozgókép, amely megörökíti Jászai Marit, illetve az egyetlen fennmaradt magyar némafilm, amelyen a később Victor Varconi néven Hollywoodban híressé vált Várkonyi Mihályt láthatjuk játszani. A tolonc némafilm, úgyhogy az utókor sajnos lemaradt arról, hogy Jászai Mari jellemző orgánumát hallhassa.

Irodalom:

Földes Anna: Jászai Mari és a magyar színház; Magvető Kiadó Budapest, 1983.

 (2016)

Reklámok