KÖNYVEIM

KÖNYVBEMUTATÓK

Ellopott ősz. (Megjelenés: 2015. április, Budapest, Publio Kiadó)

Ahol fény ott árnyék is: 2016. január 23. – Kolozsvári Magyar Színház (bemutatta Makkay József, házigazda Visky András)

 Egy élet nem elég: 2017. május 31. – Kolozsvári Magyar Színház (bemutatta Makkay József, házigazda Visky András)

2017. december 11. – Szilágysomlyó, Magyar Ház (bemutatta Derzsi Ákos, házigazda Széman Péter)

Tegnap*Betegnapló: 2018. május 11. – Ünnepi Könyvhét (bemutatta Zilahi Csaba, házigazda Nagy Péter)

 A harmadik színház: 2018. december 21. – Kolozsvár Társaság (bemutatta Derzsi Ákos, házigazda Horváth László)

2019. augusztus 3. – Budapest, Zsimbi Galéria (bemutatta Szabó István Attila, házigazda Zsombori Erzsébet)

 Eltűnt évszakok, visszaköszönő évek: 2019. október 9. – Vallásszabadság Háza (bemutatta Makkay József, házigazda Nagy Péter)

2019. december 7. – Budapest, Zsimbi Galéria (bemutatta és házigazda Zsombori Erzsébet)

Az élet körhintáján: 2020. január 30. – Vallásszabadság Háza (bemutatta Makkay József, Derzsi Ákos, házigazda Nagy Péter)

Kertvárosi keringő

2020. november 20. – Vallásszabadság Háza (bemutatta Zilahi Csaba)

2021. augusztus 28. – Budapest, Zsimbi Galéria (bemutatta és házigazda Zsombori Erzsébet, felolvasott Mohai Gábor)

Sors-szimfónia: 2021. április 23. Kolozsvár Társaság (házigazda Buchwald Péter)

2021. június 13. Magyar Opera (házigazda Szép Gyula igazgató, bemutatta Demény Péter)

Küszöbtől küszöbig – életútinterjú Albert Júlia színésznővel

2022. szeptember 29. Györkös Mánti Albert Emlékház (házigazda Kós Katalin, moderátor Szikszai Attila)

Zsebfüzet 2022. június 23. Vallásszabadság Háza (bemutatta: Makkay József)

2022. július 9. ZSIMBI Galéria, Budapest (házigazda Zsombori Erzsébet, felolvasott Havas Judit)

Küszöbtől küszöbig Albert Júlia színművésszel

Amint az várható volt, telt ház fogadta Albert Júlia színművészt és Nánó Csaba újságírót a Prospero-sorozatban a művésznő életéről megjelent Küszöbtől küszöbig című kötet bemutatóján. A művésznő által az esemény kezdetén előadott magával ragadó versösszeállítás mellett az eseményen közreműködött Dénes Anna és Dénes Csongor (hegedű), illetve Horváth Zoltán (zongora).

Kós Katalin, az esemény helyszínéül szolgáló Györkös-emlékház vezetője emlékeztette a jelenlevőket arra, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2012-ben Poór Lili-díjjal tüntette ki Albert Júliát, nemrég pedig a magyarországi Kazinczy-díj Alapítvány által odaítélt Péchy Blanka-díjat vehette át a művésznő az anyanyelvápolás terén végzett tevékenységéért. Szikszai Attila, az Ábel Kiadó vezetője elmondta: az erdélyi színházi és zenei élet kiemelkedő személyiségeinek életét bemutató Prospero-sorozatot Demény Péter író, költő kezdeményezte. Az Ábel kiadó négy éve vette át a sorozat könyveinek megjelentetését, az Albert Júliával készült életútinterjú-kötet pedig már a hetedik, amelyet a kiadó felvállalt.

Nánó Csaba elmondta: az Albert Júliáról szóló könyv megírása már a járvány előtt megfogalmazódott benne és Demény Péterben. Azt remélték, hogy 2021-ben, amikor a művésznő kerek évfordulót ünnepel, sikerül megjelentetni az életútinterjú-kötetet, ám a járvány keresztülhúzta a számításaikat.

„Amikor elkezdtük a munkát, nem tudtunk személyesen találkozni: a koronavírus miatt még az utcára sem lehetett akkor kimenni. Ezért Skype-on értekeztünk, de ennek a hangulata teljesen más volt, mint az élő találkozásé. Mindezek ellenére is élmény volt Csabával beszélgetni” – idézte fel a könyv megírásának kezdetét Albert Júlia.

A művésznő elmondta: a kolozsvári balettiskola magyar tagozatára íratták be, majd amikor az megszűnt, magyar tannyelvű sportosztályba került. Habár szerette a sportot, 14 évesen abbahagyta, mert csak úgy vehetett volna részt egy országos versenyen, ha a nevét románosítják. Ugyanerre az időszakra tehető, amikor véletlenül a kezébe került Jászai Mari naplója, amelyet elolvasva úgy döntött, színi pályára lép. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem elvégzése után 1973-ban került a kolozsvári Állami Magyar Színházba.

Albert Júlia és férje, Csép Sándor televíziós szakember az 1980-as években lezajlott kivándorlási hullám ellenére sem gondolt soha arra, hogy áttelepedjenek Magyarországra.  Az 1989-es rendszerváltás, majd a színházi igazgatóváltás után Albert Júlia úgy érezte: nem tud azonosulni az új irányzattal. Tevékenysége egyetemi oktatóként teljesedett ki: 1993-tól 2019-ig óraadó beszédtechnika tanár volt a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem politológia és újságírás szakán, 2000 és 2019 között a BBTE Kommunikáció és Közkapcsolatok szakán verbális kommunikációt, 2010 és 2019 között pedig beszédtechnikát, térbeli mozgást és nonverbális kommunikációt tanított mesteris hallgatóknak.

1997-től 2018-ig a BBTE Színház és Televízió Karán is tanított beszédtechnikát, illetve önálló műsorok készítését oktatta.  Megszerezte a doktori fokozatot is, mivel anélkül nem taníthatott volna egyetemen.

Szívéhez közelálló embereket ismert meg az Aranka György nyelv- és beszédművelő versenyek zsűritagjaként. Önálló versműsorai is számtalan szép emlékkel gazdagították ezt az eredményes színművészpályát, de új barátságot is hoztak számára Szőcs Judit nyugalmazott tanár személyében, aki az utóbbi években segítette őt versműsorai során is, ha kellett, a súgó feladatát is ellátta.

„Rengeteg segítséget kaptam a gyermekeimtől és az unokáimtól. Családban élni szerencsés dolog, mert ez azt jelenti, hogy segíthetek és segíthetnek nekem. A segíteni akarás értelmet adhat az öregedésemnek. Amíg úgy érzem, szükség van rám, addig van értelme az életemnek” – olvashatók a könyv zárásaként Albert Júlia gondolatai.

(Hintós Diána, Szabadság, 2022. október 1.)

ZSEBFÜZET

…Egyelőre maradtunk még néhányan a ringatózó fák alatt, a folyók mentén, a város zajában, kik olykor visszanézünk. Néha megtörve, de egyenes gerinccel, „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” van amire emlékezzünk! És, ami a legfontosabb: míg létezünk, emlékeink is tisztán megmaradnak bennünk…”Nánó Csaba – Kertvárosi keringő című kötete már az Idea Könyvtérben és a weboldalon is megtalálható. https://ideakonyvter.ro/…/2414-kertvarosi-keringo…

SORS-SZIMFÓNIA – Simon Gábor életútja

2020.

Az élet körhintáján

Beszélgetések művész-életutakról Nánó Csaba Az élet körhintáján című könyvbemutatóján

2020. február 03.

Tankó Andrea/Helikon

Nánó Csaba Az élet körhintáján című interjúkötetének bemutatójára január 30-án délután héttől került sor Kolozsváron, a Vallásszabadság házában. A szerző beszélgetőtársai Derzsi Ákos, az Europrint kiadó igazgatója, valamint Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője voltak.

Derzsi Ákos kiadóvezető kezdte a beszélgetést, az idén húsz éves Europrint kiadóról, a nyomdászszakmáról és az olvasói szokásokról tett említést, kiemelte ugyanakkor a Nánó Csabával rég tartó közös munkát, Az élet körhintáján ugyanis egy riportkötet-sorozat harmadik darabja, ezen kívül pedig volt még egy közös projektjük. A szót ezután Makkay József vette át, aki, mielőtt megkezdte volna író-olvasótalálkozók forgatókönyvét idéző párbeszédét Nánó Csabával, az Erdélyi Napló történetiségéről, ideológiai-szellemi hátteréről beszélt. Nánó Csaba az Erdélyi Napló kultúr-rovatának főszerkesztőjeként dolgozik, így az utóbbi tíz évben leginkább a színházra, a képzőművészetre fektetett hangsúlyt, hiszen a riportok többsége is az újságban jelent meg a könyvbe szerkesztés előtt.

Makkay József in medias res kérdésére válaszolva, mely szerint miért éppen a színház Nánó Csaba érdeklődésének fókusza (úgy, hogy szakmailag nem a színház embere), a szerző elmondta, már gyerekkorában kialakult egy erős kötődés a színház, színészet világa felé. Szocializációjából kimaradtak a gyermekszínházak, a bábszínházak, szülei már a kezdetekben színházba vitték őt, ugyanakkor számos színészbarát látogatta a családot, a későbbiekben pedig maga is csatlakozott egy amatőr színjátszó csoporthoz. Mindeközben erőteljesen vezette a kíváncsiság, igyekezett belelátni a háttérfolyamatokba, a szakma színfalak mögötti nehézségeibe.

A sorozat első kötete huszonöt évvel korábbra, a Szabadság napilapnál végzett munka idejére tehető, azóta ötven interjú gyűlt össze, ezeket rendezték három kötetbe. Az első kötet vezérelve elsősorban az elhunyt kolozsvári színészcsillagok életútja, második kötetben az aktív, de már idős, életpályájuk végén levő színészek története a fókuszpont, a harmadikban pedig olyan külföldi színészek, művészek kerültek fókuszpontba, akiknek valamilyen kapcsolódási pontja van Kolozsvárral – mondta el Nánó Csaba. Bár számos hazai és magyarországi színésszel, művésszel készült interjú olvasható a könyvben, különös és kellemes élményként emelte ki a Törőcsik Marival való találkozást (a kötet címe, Az élet körhintáján is Törőcsik filmjére rímel), ugyanakkor a Bodrogi Gyulával, Koltai Róberttel vagy Földes László Hobóval való interjú is külön említést érdemelt.

A személyes reflexiók, az interjúkészítés hogyanjaiba való betekintés mellett Makkay József kérdéseiben a sajtókultúrára, színész és újságíró viszonyára, és ennek területi meghatározottságára, a különbségekre is összpontosított. Amint kiderült, Nánó Csaba a bizalom kiépítését és az erre való alapozást érzi a leghangsúlyosabbnak akkor, amikor egy interjúalany átadja szakmai és személyes életútját az újságírónak, ezáltal pedig az olvasóknak. Továbbá kihangsúlyozta, hogy ő mint (újság)író sosem érezte igényét a bulvárosabb, szenzációhajhász attitűdnek, így a botránysajtózás műfaja is távoli tőle (és állítása szerint az erdélyi újságírástól is), ehhez is köthető a válaszadók, a kérdezettek hozzáállása, szívélyessége és nyitottsága.

A reklám helyeként vagy csak reménykeltés és szemcsillogtatás céljából, de kérésre Nánó Csaba megosztotta a közönséggel jövőbeli terveit, így például a már meglévő körülbelül ötven interjú kéziratát és a sorozat kibővítésének tervét, ugyanakkor az új művészgenerációval való riportkészítés dilemmáit és izgalmait is. Zárszóként reflektált öt évvel ezelőtti súlyos betegségére, amely mintegy felkiáltójelként azt erősítette meg benne, nem lehet halasztgatni a dolgokat, talán ehhez a felismeréshez is kötődik az, hogy az első kötetet még kettő követte és egy  negyedik kötetre való szöveganyag is megvan már ,,a tarsolyában’’.

Művészek az élet körhintáján 

Nánó Csaba új kötetét mutatták be a vallásszabadság házában

EN-összeállítás • 2020. február 12.

Neves magyarországi előadóművészeket felsorakoztató újabb interjúkötet jelent meg Nánó Csaba tollából. Az élet körhintája című könyvet a kolozsvári Vállászszabadság Házában mutatták be az elmúlt héten.

Az élet körhintája címmel kollégánk, Nánó Csaba harmadik interjúkötetét mutatták be Kolozsváron a Vallásszabadság Házában. Akárcsak az előzőekben, ebben is színészek és operaénekesek viszik a prímet, de ezúttal zömében anyaországi művészek kerülnek közelképbe, akikkel a szerző az utóbbi években találkozott Erdélyben. A nagy nevek közül meg kell említeni Földes „Hobó” Lászlót, Kubik Annát, Demjén Ferenc „Rózsit”, Bodrogi Gyulát, Koltai Róbertet vagy napjaink egyik legnagyobb élő színészóriását, Törőcsik Marit. E rövid felsorolásból is látszik, hogy „súlyos” nevek gyűjteménye Nánó Csaba legújabb kötete, amely ugyanannál a kiadónál jelent meg, mint az előzőek: a nagyváradi Europrintnél. A kiadó vezetője, Derzsi Ákos a könyvbemutató „bemelegítőjeként” elmondta: az idén húszéves kiadó a könyvkiadást és könyvterjesztést jellemző anyagi és egyéb gondok ellenére szép eredményeket tud maga mögött, hiszen több száz címet sikerült a két évtized alatt megjelentetni és piacra dobni. A könyvet bemutató beszélgetés során – az Erdélyi Napló főszerkesztője, Makkay József kérdezett és a szerző, Nánó Csaba válaszolt – többek között kiderült, hogy honnan származik a szerző vonzódása Thália szekeréhez. Ez a szoros kapcsolat a színházzal már gyerekkorában elkezdődött. Nánó elmondta: temesvári és kolozsvári nevelkedése idején a családnak sok színészismerőse volt, és maguk is rendszeresen jártak színházba, másrészt a nyolcvanas években a szerző kipróbálta amatőr színjátszóként is magát a kolozsvári Stúdió színpadán. Nánó Csaba interjúi a különböző területeken dolgozó előadóművészekkel – színészek, operaénekesek, rockzenészek, stb. – soha nem lépnek át bizonyos határt. Pontosabban fogalmazva, ezek az interjúk „nem turkálnak” a művész magánéletében. A szerző szerint az erdélyi magyar újságírás különbözik a magyarországitól, így nem véletlen, ha sok előadóművész fenntartásokkal viszonyul az újságírókhoz. A közhiedelem szerint sok médiacsatorna és lap csak a botrányra hajt, ezért a művészek is elővigyázatosak, hogy kinek mit nyilatkoznak. A szerző örömmel nyugtázta, hogy az Erdélybe látogató magyar sztárok többsége nyitott volt az általa feltett kérdésekre, őszintén beszéltek munkájukról. Az újságírókkal közismerten nem túl jó viszonyt ápoló Hobó is vállalta a beszélgetést. Földes László gyakori vendége Erdélynek, az utóbbi években például többször is fellépett Kolozsváron. Persze, nem minden próbálkozást koronáz siker az újságíró szakmában sem. A szerző a könyvbemutatón arról is mesélt, miként nem sikerült interjút készítenie a Kolozsvári Magyar Napokon fellépő Bródy Jánossal. „A fellépés előtt véletlenül a város forgatagában, a Farkas utcában találkoztam össze a művésszel és kíséretével. Nyakamban csüngött az újságírói akkreditáció, így nem kellett sokat magyarázkodnom, és elébe álltam. Nagyon kedvesen reagált, mondta, hogy a fellépés után keressem meg, szívesen ad interjút. Igen ám, de az utcán folytatott beszélgetésünket meghallotta a menedzsere, és azonnal lecsapott rám. A foga között sziszegte: »Maga hogy képzeli, a hátam mögött egyezkedik a művész úrral?« Meglepetésemben szóhoz sem jutottam. A hölgy szinte kiabált, és ekkor már Bródy is szinte szégyenkezve nézte a jelenetet, a hangoskodásra a környéken állók is felfigyeltek. »Hát tudja meg, nem lesz semmi interjú!« – mondta az illető, és testületileg elvonultak. Bródy még utánam szólt, hogy sajnálja, én meg a döbbenettől földbe gyökerezve álltam ott, jól faképnél hagyva.” A kötetben megjelent húsz érdekes beszélgetés azonban azt igazolja, hogy a Bródy-féle történet kirívó eset, a megszólított művészek többsége ugyanis készséggel kötélnek állt. Kérdésre válaszolva Nánó Csaba azt is elmondta, hogy a háromkötetnyi sorozatnak lesz folytatása, hiszen az eddig megjelent ötven interjúnál sokkal több készült az elmúlt években, s ezek zöme az Erdélyi Napló hasábjain jelent meg.

(Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/kulturter/muveszek-az-elet-korhintajan-n-nano-csaba-uj-kotetet-mutattak-be-a-vallasszabadsag-hazaban?fbclid=IwAR1zn7FJRulJj1_cD9fddm1usKqsZZ92b8H_fUtXOHd_tHr3oOVjtHQkMAI)

2019.

Eltűnt évszakok, visszaköszönő évek

Válogatott publicisztikák

Exit kiadó, 2019. október 9.

„A múltat megmutató tükröt szeretnék tartani a jövő olvasói elé” – Nánó Csaba legújabb kötetének bemutatóján jártunk

Víg Emese, Maszol, október 11.

Hármas ünneplésen vehettek részt azok az olvasók, akik úgy döntöttek, hogy meghallgatják Nánó Csaba újságíró legújabb kötetének a bemutatóját. Az eseményen ugyanis kiderült, hogy a szerző éppen a születésnapjára időzítette az eseményt, ráadásul megragadta az alkalmat, hogy bejelentse nősülési szándékát is. A lelkes taps után mégiscsak a kötet a került a figyelem középpontjába. A kolozsvári Vallásszabadság házban megrendezett esemény házigazdája Nagy Péter, az Exit kiadó vezetője volt, Nánó Csaba beszélgetőtársa pedig Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője.

A válogatott publicisztikai írásokat tartalmazó kötet címe – Eltűnt évszakok, visszaköszönő évek – már önmagában is beszédes: arról árulkodik, hogy a szövegek írója elérkezett egyfajta mérlegkészítésnek a korszakába, amikor visszatekint pályájára, és ismét a közönség, a publikum figyelmébe ajánlja azokat a gondolatait, amelyekről úgy érzi, hogy kiállták az idő próbáját. A textusok olyan problémákat vetnek fel, amelyeket időről időre ismét mérlegelni, újraértékelni kell. A gazdag termésből szám szerint 192 szöveg került a kötetbe: „van itt humoreszk, van itt megemlékezés, van itt nekrológ, régmúlt történetek felidézése, emiatt különböző fejezetekbe csoportosítottam a szövegeim, így próbáltam segíteni az olvasóknak, aki majd fellapozza a könyvet” – vallott Nánó Csaba a válogatásról, amelyet ő végzett el. Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője – igazi „újságírós stílusban” vezetvén a könyvbemutatót – a szakma kulisszatitkaiba is beavatta a közönséget. Elmondta, hogy a publicisztika azok közé az igényesebb zsurnalisztikai műfajok közé tartozik, amelyek már tapasztalatot, határozott világlátást, műveltséget és kiforrott stílust igényelnek, ezért a főszerkesztők mindig alaposan megrostálják azokat a munkatársakat, akikre rábízzák ezeknek a vezető szövegeknek a megírását, ugyanis minden napilap, hetilap éppen a publicisztikái révén nyeri el azt az identitását, amely megkülönbözteti őt a többi piacon lévő terméktől. A szerző bevallotta, hogy ő már nagyon korán elkezdett publicisztikát írni, azon szerencsés újságírók közé tartozott, akiknek határozott véleményük volt a társadalmi jelenségekről, és ezt a mindenkori főszerkesztők értékelték.

A kisemberek megörökítője

A kötet első két fejezete olyan glosszákat, tárcákat foglal magába, amelyek az egyszerű emberek, a kisemberek életét mutatják be. „Ez ​volt egyike azoknak a műfajoknak, amelyek az elmúlt évtizedekben alkatian legközelebb voltak hozzám” – vallotta be Nánó Csaba. A napilapokban megjelent tárcák, prózai rajzokra, életképszerű rövid elbeszélések utal, amelyek évtizedeken keresztül megjelentek a Szabadság, majd az Erdélyi Napló hasábjain. Ezek között sok hétköznapi helyzetet mutat meg, mindegyikben az érdekeset, a maradandót emeli ki, hol finom iróniával, hol egyszerű rácsodálkozással vagy éppen az emberi humánumot kifejező részvéttel. E rövid írások hősei különleges egyéniségek, akik közül név szerint is említett a szerző néhányat közülük, hisz igazi pikareszk karakterei voltak az egykori Kolozsvárnak, akiknek történetei mindig ott lebegtek a hihetőt a hihetetlentől elválasztó vékony mezsgyén, ettől függetlenül mindenkit elvarázsoltak egyéniségükkel. De magányos emberek is voltak, akik közül nem egyben magunkra ismerhetünk, mert sok tekintetben közös a sorsunk.

Akiktől a szakmát tanulta

A gyűjteményes kötetek összeállításakor nemcsak a szövegek peregnek le ismét filmszerűen a szerző szemei előtt, hanem azok a történetek, események is, amelyek életre hívták a szavakat, amelyek mondatokká formálták a gondolatokat. És azok az emberek is, akik a pálya elején ezt az alkotó folyamatot tanácsokkal, bátorítással, baráti és szakmai hozzáállással segítették. Az est folyamán Nánó Csaba részéről többször elhangzott Kiss János, a Szabadság napilap egykori munkatársának neve, akitől 2018 márciusában kellett búcsút vennie az olvasóközönségnek, és a szakmának egyaránt. A nagyszerű szép- és közírói képességekkel megáldott Kiss János, aki 1990 után immár nyugdíjasan tért vissza, hogy a Szabadság első hónapjait hathatósan segítse, majd olvasószerkesztőként egyengette a fiatalok útját, Nánó Csabának is sokat adott az évek folyamán. A könyvbemutatón hálával és igazi meghatódottsággal emlegette fel a szerző többször is az egykori kolléga, a kolozsvári újságírás nagy szaktekintélyének a nevét. Makkay József is megerősítette, hogy azok, akik a ’90-es évek elején vállalkoztak újságírásra, nehéz fába vágták a fejszéjüket, hiszen gyakorlatilag nem létezett magyar nyelvű újságíróképzés Erdélyben, ezért a fiatalok élesben tanulták a szakmát olyan mesterektől, mint az említett Kiss János vagy Németh Júlia, László Ferenc és még sorolhatnánk a nagy neveket.

A kor tükre

A kötet legnagyobb erénye az, hogy a híven tükrözi a kort, amelyben az írások születtek, hangsúlyozta Makkay József, aki az írások nagy részét már keletkezésük pillanatában olvasta. A szerző sem titkolta, hogy valóban ezzel a szándékkal készítette a válogatást, hogy aki ötven év múlva kezébe veszi a kötetet, az ízelítőt kapjon arról, hogy milyen is a fél évszázaddal azelőtti Erdély magyar társadalma a maga hétköznapjaival, ünnepeivel. Derűre ború, könnycseppre mosoly, nosztalgiázó írásokra vidám történetek felelgetnek a köteten belül, hiszen ilyen az élet is: hullámhegyek, hullámvölgyek váltogatják egymást. Hogy az elmúlt harminc évben ment-e társadalmunk egy tapodtat is elébb – ezen mai napig vitatkozik a szerző és beszélgetőtársa, Makkay József főszerkesztő. Az írások válogatásakor mindenképpen nagyon élesen élt újra olyan múltbeli pillanatokat, amelyeket nem kíván többé vissza. A közönség is belepillantott ebbe a múltat megmutató tükörbe, hisz Nánó Csaba felelevenítette azokat a súlyos, nyomasztó éveket, amelyeket Funar–korszakként emlegetünk, amikor kolozsvári polgárként sokan úgy döntöttek, hogy föladják a kincses várost, és élhetőbb helyet keresnek Európa más országaiban. „Romániában mindig harc az élet – összegezte Nánó Csaba – a rendszerváltás előtt egyféleképpen kellett harcolni, utána csak a forma változott, de a gondok nem tűntek el. Most sem találom megnyugtatónak a helyzetet, bár nem szívesen írok napi politikáról.” Szó esett az újságírói felelősségről is, hogy az írott szó kötelez egyfajta morálistartásra, gondolati letisztultságra, az értékek továbbadására, és mindenek előtt őszinteségre. Makkay József kérdései után – bár sokat kérdezett és alaposan körüljárta az újságírói életművet – a közönség további részletekre volt kíváncsi. Az így született kérdések nyomán igazi párbeszéd alakult ki az olvasók és a szerző között. Az est záróakkordjaként Nánó Csaba dedikált.

Nánó Csaba 1962. október 9-én született Kolozsváron. 1990-ben közölte első cikkét a kolozsvári Szabadságban. Külső, majd 1997-től belső munkatársa volt a helyi lapnak. Cikkei jelentek meg a Művelődés, a Géniusz és sok más publikációban. 2008-tól az Erdélyi Napló című hetilap lapszerkesztője. Kezdetben sportriporterként dolgozott, de szinte minden témában jelentek meg cikkei. Tevékenységének egyik fő vonala az erdélyi magyar kultúra népszerűsítése. Több kritikája, beszámolója jelent meg színházi előadásokról, népszerű az olvasók körében színészinterjú-sorozata. Kötetei: Ellopott ősz (karcolatok), 2015; Ahol fény, ott árnyék is (színészinterjúk), 2015; Egy élet nem elég (Színészek, emberek, példaképek), 2016; Tegnap * Betegnapló (betegségének és gyógyulásának története), 2018; A harmadik színház – a kolozsvári Stúdió Színpad története (társszerző), 2018.

A harmadik színház – a stúdió színpad története

MINDEN, AMI SZÍNHÁZ

A kolozsvári Stúdió Színpad története –

A HARMADIK SZÍNHÁZ
Nagyvárad – Europrint kiadó, 2018

Kolozsváron született meg a hivatalos magyar színjátszás, tanultuk, bár újabban még régebbi adatok is előkerültek. „1695 táján a bécsi kamarilla egy bizonyos kérésre engedélyt ad, hogy Kolozsvár központjában lévő emeletes házakon nyitott padlásterekben az utcán gyülekező közönség számára színjátékok rendeztethessenek. (…) A nemesi ifjak, lelkes egyetemi hallgatók, gimnáziumi diákok színjátszói tevékenysége megelőzte a hivatásos színház megjelenését, sőt, annak emberanyaga éppen e műkedvelőkből verbuválódott (…) De említhetjük az utóbbi évtizedekben egyre erősödő drámapedagógiai mozgalmakat, vagy akár (…) a happeningeket, az „environ” és „work-in-progress” előadásokat, melyeket jórészét független amatőr társulatok hozzák létre, s hatásuk a hivatásos színházi életre egyre inkább érezhető. (…) A ’60-as években a műkedvelő színjátszás világszerte egyre jelentősebbé válásának idején a kolozsvári Városi Művelődési Ház keretében bontakozott ki és vált egyre jelentősebbé a Stúdió Színpad tevékenysége.” – írja Dr. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott rektora a könyv előszavában. Mellette működött a Stúdió 51, a „Vasas” klub kísérleti színházi csoportja, a Dusa Ödön Ifjúmunkás-Zsebszínháza, aki gyakorlatilag innen lépett ki és vált önálló előadóvá.

Olvasom a Stúdió Színház történetét, a visszaemlékezéseket.

Az első, ami megcsap belőle az a levegővételnélküli lelkes szerelem, amit ma is éreznek iránta. A második: a lobogó akarat, hogy pontos, dokumentált legyen. Felkutatnak minden fotót, plakátot, amit még összegyűjthetnek. Precíz, pontos munkát tesznek a kor asztalára, arról, hogy a Stúdió Színház tagjai voltak, a működéséhez biztosító folytonosságot jelentették. Olyan korban, amikor a rendszer a magyar kultúra terjesztőit nem csak nem nézte jó szemmel, de végül meg is akadályozta a Stúdió működését.

A fájdalom, hogy többségük nem lehetett hivatásos színész – ott táncol a sorok közt, a Harmadik Színház színházi státussá minősítésének elnyerése, az elismerés utáni vágy. Megilleti őket a titulus!

Milyen érdekes ívet fut be a műkedvelői pálya egy korszak történetében! Van köztük fölcseperedő, vagy onnan induló világhírűvé vált nagy művész, színművészeti egyetemet igazgató rektor, rendező, tanár; hivatásos színészek egész sora kerül ki közülük.
Halványan fut a sorok közt a szomorúság azokban, akik ilyet nem értek el, miközben számos ú.n. befutott, a színházi szakma berkeiben tapasztaltak miatt vált frusztrált, kiégett emberré, vagy éppen színházból kikerültté. A térképen ott a behegedt seb, de a kétes sikerek hajóján befutottak szorongásai is. Marad az örök sóvárgás, a máig romlatlanul lobogó nagy szerelem a SZÍNHÁZ iránt. Ez utóbbi felülmúl mindent.

Mint szülők, akik az élet folytonosságáért gyermekeket hoznak világra, úgy alapították, majd vezették a hivatásos kolozsvári színészek (Horváth Béla, Bisztrai Mária, 1961-1969, Bereczky Júlia, 1969-1976, Dehel Gábor, 1976-1979, Köllő Béla, -1981, László Zoltán és Kozma Lajos, 1981-1984) a Stúdió Színház társulatát. Legyen, aki szeresse a színházat, aki nézze, aki értse. És munkájuk gyümölcseként a színház iránti szeretet tovább lobog bennük. Lelkükben megőrizték a Színház iránti rajongást.

A kolozsvári Harmadik Színház 1987-es beszüntetéséig olyan pályakezdő drámaírók alkotásait mutatták be először, mint: Páskándi Géza – Vendégség; Önkéntes tűzoltók; Kincses Elemér – Katonák; Kenéz Ferenc , Lászlóffy Csaba kortárs költők versei. Előadásaikkal országos díjakat nyertek, színházkritikusok írtak elismerő kritikákat róluk, nevezték őket Kolozsvár Harmadik Színházának. (Kántor Lajos, Bodor Pál, Földes Mária, Krizsán Zoltán). Minden ellenszolgáltatás nélkül, pusztán szerelemből próbáltak, gyakran éjfélig is, munka után. Ellátták Kolozsvár környékének színházra éhes településeit nagy sikerű, egyre nívósabb előadásaikkal. Volt közülük, ami a százas szériát is megérte! Olyan népművelői szolgálatot teljesítettek, amit a nagyszínház nem tudott teljesíteni. Előadásaikkal eljutottak Marosvásárhelyre, Szovátára, Sepsiszentgyörgyre, Székelyudvarhelyre, Gyergyószentmiklósra, Ditróba, Nagyváradra, Bukarestbe. A színjátszók közül Barta László, Leitner Emil rendezéssel, dramaturgiával kezdett foglalkozni. Színházi cikkeket, kritikákat író emberek lettek belőlük: Nánó Csaba, Barta László. Ők ketten ennek a korszakokat átívelő szerelemről adtak bizonyságot A Harmadik Színház kötetének megírásával, szerkesztésével, kiadatásával. Felsorolják azokat, akik előttük munkálkodtak azon, hogy a „nagyszínház” mellett műkedvelők is színpadhoz jussanak, és felkutatták mindazokat, akik velük együtt a műkedvelői színházi lét Stúdiós korának tagjai voltak, hogy emléket állítsanak tevékenységüknek.

Dr. Kovács Levente, rendező, a marosvásárhelyi Színművészeit Egyetem nyugalmazott professzora a könyv előszavában meleg szeretettel ajánlja az olvasók figyelmébe művüket: „Szokatlanul ritka, de annál értékesebb könyvet vehet kezébe az olvasó… Olyan könyv ez, amely az elmúlt fél évszázad már-már feledésbe merülő, még a belső körökből tovább élők emlékezetéből is itt-ott lassan kikopó tagadhatatlan tényeit és személyes emberi vonatkozásait tárja elénk olyankor, amikor a közösségi érzés meglehetős elhalványulása szürkíti életünk többnyire taposómalomban őrlődő napjait… A könyv szerkesztői dicséretes erőfeszítéssel gyűjtötték és rendszerezték a fellelhető adatokat és próbálták lényegében sikerrel szóra bírni, emlékezésre a régi, még fellelhető tagokat – mondhatni az utolsó órában. A vállalkozásuknak ez külön érdeme, mert a színházi emlékezet igen illékony természetű… Valódi stúdiós elszántságra volt tehát szükség, hogy összejöjjön ez az igényes, a maga nemében pótolhatatlan és hiányt pótló munka, melyért igazi elismerés illeti az alkotókat és az emlékezéshez hozzájáruló régi, de örökké hűséges tagokat… … nagyon jelentős ez az önismeretünket gazdagító, példás hozzáállással létrehozott kötet. Melegen ajánlanám mindenki könyvespolcára.” Marosvásárhely, 2017. július 15.

A kötet Kolozsváron már bemutatásra került. Budapesti “premierjére” remélhetőleg hamarosan sor kerül.

Én, aki Kolozsváron éltem, aktív sportéletet folytattam, ami mellett a tanulás és a “nagyszínházi” előadások kötöttek le, nem láthattam előadásaikból egyet sem. Csupán a hírüket hallottam, már főiskolásként, mikor Páskándi Géza Vendégsége, Kincses Elemér Katonákja bemutatásra került. Abból ahogyan Bereczky Júlia és Keresztes Sándor beszélt a Stúdiós előadásokról számomra is nyilvánvaló: különleges jelentőséggel bírt tevékenységük.

„Hét évig a Stúdió színpad vezetője voltam, rendező, egyeduralkodó, így született meg Ben Johnson Volponéja, amit szintén megzenésíttettem. Még a kritika is elismeréssel nyilatkozott róla. Vagy Páskándi Vendégsége, ahol Köntés Béla remekelt, aki most az Opera rendezője, s színjátszásunk egyik legjobb színésze lehetne, de nem vették fel a főiskolára. Rendeztem Kincses Katonák-ját, Deák Tamás Testvérek-jét, aztán a Kőszívű ember fiait. … Nagyon szeretem a fiatalokat, a tehetségeseket. A Stúdióból sokan lettek színészek. Onnan indult például Keresztes Samu, akit az egyik legerősebb színészegyéniségnek tartok. Megrendített a Zoo-story* drámai szerepében, fantasztikus volt. De milyen jó komikus volt a Lila ákác-ban. Ízig-vérig színész, aki minden porcikájával a szerepben él.” (Bereczky Júlia, Thália erdélyi napszámosai)

„Tizenegyedik osztályig én az orvosira készültem. S akkor megnéztem Bereczky Juli rendezésében a Vendégséget (Páskándi darabja) a Stúdió diákszínjátszóinak előadásában. Jó előadás volt, mondhatni profi szintű, hozzáállásban is. … Ez volt az első olyan „nagy dolog”, amit láttam. Komoly társadalmi kérdésekkel foglalkozott, … rólunk, magyarságról, besúgásról, ami engem, mint tizenegyedikes diákot érdekelt. Arra gondoltam, ha amatőr szinten így lehet, mit lehetne akkor a nagyszínházban!” (Keresztes Sándor, Thália erdélyi napszámosai)

Nagyon örülök a könyvnek, sok, akkori életemmel párhuzamosan futó részletét ismerem meg belőle Kolozsvár színházi és kulturális életének.

Köszönöm nektek Barta László és Nánó Csaba, és mindnyájan, akik emlékeztetek, ezt a hatalmas munkát!

(Szerk.: Nászta Katalin)

Barta László-Nánó Csaba: A HARMADIK SZÍNHÁZ
A KOLOZSVARI STÚDIÓ SZÍNPAD TÖRTÉNETE című kötetét mutatjuk be 2018. december 21-én a Kolozsvár Társaságnál. A könyvbemutatón jelen lesznek Barta László és Nánó Csaba, valamint Derzsi Ákos, az Europrint Kiadó igazgatója. Az eseményen fellép Kostyák Levente (blockflöte).
Beszélgetőtárs: Horváth László

A Kolozsvári Rádió interjúja (László Tibor)

http://www.kolozsvariradio.ro/2019/01/09/a-harmadik-szinhaz-amely-sokak-szamara-volt-az-elso-volt/?fbclid=IwAR395wfZuxO1bmlRk9mFHt35yF6CWIzasViI_0nEyHrJY_uVa33yHCvMg18

2018.

Tegnap*Betegnapló

“Közhelynek tűnik, de minden ember életében elérkezik a számadás, a visszapillantás, a tükörbe nézés ideje. Főleg ha a sors olyan helyzet elé állítja, amikor nem biztos abban sem, hogy lesz-e folytatás.

A Tegnap * Betegnapló című kötet látszólag két különálló részt tartalmaz, de eléggé nyilvánvaló, hogy ugyanarról a karakterről szól.

Az első rész egy olyan történetet ír le, mely rengeteg családban előfordul, csak kevesen vallják be. Családi gondokat, melyek több generációra is kihatnak. A Betegnapló a Tegnap folytatása, melyben a főszereplőnek

egy újabb drámával, ezúttal egy halálosnak mondott betegséggel kell megküzdenie.

A kötetbeli írások reményt, hitet és vigasztalást hordoznak magukban, és annak fontosságát hangsúlyozzák,

hogy az életben meg kell tanulni segítséget kérni. Hogy egymagunkban sosem lehetünk hősök…”

(A szerző)

Fórum / „Amikor kiteljesedik a holdtölte, a nap egy kicsit meghal” – Vagy mégsem? Nánó Csaba Tegnap c. könyvéről

Tankó Andrea

[2019. május]

---

NÁNÓ CSABA: TEGNAP; BETEGNAPLÓ.
EXIT KIADÓ, KOLOZSVÁR, 2018.

Nánó Csaba életútja, nagyon bensőséges, csontokig hatoló tapasztalatai kapnak hangot Tegnap; Betegnapló című könyvében. Szándékosan nem kezdtem a felütést a megjelenés évével, a Nánó esetében (és a hozzá hasonlókban) ugyanis úgy érzem, paradox lenne egy időbeli ponthoz kötni valamit, ami szó szerint is a szerző egész életét felöleli, tehát hangsúlyozottan fo­lyamatszerűségről, bizonyos szempontból jelenidejűségről is szó van.
Amint azt a cím és a fülszöveg is jelzi, a könyv két egységből áll, amelyek külön-külön is értelmezhetők, ugyanakkor mintegy egymásra olvasva is közelíthetünk feléjük.
A Tegnap szövegeivel nyit a szerző, amely címadásgyakorlat látszólag máris ellentmond az előzőkben fejtegetett folyamatosságnak, időbeliség­nek, mintegy lezárt, múltbeli eseményfüzér elbeszélését jelezve. A tegnapok azonban még nagyon közel vannak hozzánk, s összeadódva vezetődünk el a jelennek nevezett élethelyzetünkbe. Ilyen perspektívából nézve tehát a Tegnap is értelmezhető a közeliség, a bőrbe való beleivódás hangjaként. Nánó Csaba számos tegnapját hangosítja ki. Kendőzetlenül, tabuktól mentesen, mintegy lelkileg és mentálisan is pőrén áll az olvasó előtt. Adom magam, (be) tudsz fogadni? – szól ki a könyvből, s az értelmező máris fela­dathelyzetbe kerül, méghozzá kettősbe. A könyv fellapozása pillanatában kezdetét veszi az, ami mindvégig ott lebeg a szövegben: a befogadhatóság kérdése, az empátia képessége és fokozása, egyáltalán az, mit tudunk kezdeni azzal az önfeltárulkozással, ami nyomtatott szavak formájában mutatkozik meg előttünk: ,,Aki másokat győz le, mindig beszennyeződik. / De aki önmagán győzött, megtisztul általa.” (Örkény István, 5.) ,,Sose kérdezzék egy alkoholistától, mikor kezdett inni. És miért. (…)” (5.)
Ugyanakkor adott egy másik helyzet is: ki az a „magam”, az az én, aki felajánlja magát a történetben? Egy én van csupán, aki a Betegnaplóban átveszi a narrátori hangot is, s aki azonosítható a szerzővel? Vagy halmozott énről olvashatunk, mindazokról az alkoholistákról, akiknek nincs hangjuk elbeszélni, ami velük történik, s akik énjét Nánó a saját énjébe gyúrva ad hangot sorstársainak is? Bátorkodom azt állítani, hogy az utóbbi kérdésre válaszolhatunk heves fejbólintással. Az elbeszélt történet ugyanis nem csupán egy életé, hanem magáé az életé, az alkoholisták életéé. Ezt a fajta többes ént, az egyéni és a közösségi, általános történetek elegyét a szövegszervezés maga is érzékletesen oldja meg. A Betegnapló markáns én-elbe­szélőjétől elkülönülve, itt többnyire egyes szám harmadik személyű narrátori hang szólal meg, amit néhol megszakít az egyes szám első személyű hang, ebből a megszakításból azonban a személyesebbé tétel és az emlék­idézés mellett kiérzem a közösségvállalást is, egyes esetekben ugyanis ezek­ből az én-elbeszélésekből szerzünk tudomást az alkoholisták belső világáról: „…annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam kivenni a zsebemből a pénzt. (…) Ezúttal a pénztárost kértem meg, hogy nyúljon a zsebembe. A vég kezdete volt. Azt hittem, alább nincs. Mégis volt.” (41.)
A javarészt E/3-as elbeszélői szólam tehát a távolítást is szolgálja, a tudósítás érzését is kelti, ugyanakkor az, hogy konkrét életutat, mellékszálon pedig számos másat követhetünk végig, mégis az én énségét, egy-ségét jelzi.
A Tegnap központi szereplőjével születése napjától kezdve járhatunk végig vállvetve az élettörténeten, a traumákon és pecséteken, amelyekkel a környezete vagy akár ő maga is körülhatárolt egyfajta életvitelt. A gyermekként végigélt felnőttszórakozások: „A bulik emlékei tisztán megmaradtak még, ha olykor gyerekfejjel is felfogta, néhány emberrel nincs minden rendben az ivászatok után.” (8.); az édesanya hosszantartó „gyengélkedései”: „(…) erre nyögve mondja az anyja, hagyjanak neki békét, mert beteg. Eltelt három nap, anyja még mindig az ágyban. (…) Akkor még nem értette, hogy a drágalátos anyuka annyira másnapos volt egy valószínűleg napokig tartó ivászattól, hogy nem tudott még felülni sem az ágyban.” (16.), az apa távolságtartása egyenként ejtettek rajta sebet, amelynek később lehetősége volt mélyülni, fekélyesedni, s amely a Betegnapló végén heged csak majd be.
Gyakorlatilag beleszületett az alkohol világába, s túlságosan személyes és közeli kapcsolata volt vele ahhoz, hogy távol tudjon maradni tőle: „Öt­éves volt, amikor életében először az eszméletlenségig leitta magát” (10.) – olvashatjuk a rémisztő és elképesztő sorokat, és rémülten gondolhatunk arra is, milyen nagy hatással van felelősségtudatunk vagy annak éppen a hiánya a körülöttünk lévők életének alakulásában.
A Tegnap sorai mélyenszántók, erősen bensőségesek, s nagyfokú bizalommal viseltetnek az olvasó iránt. Egyszerre önértelmezés-keresés, amit a ráfókuszált én-hangok egyike ki is kerekít:
„– Hol torpantál meg, fiam? – kérdezte apám egyszer, úgy tizenhét éves korom körül (…). A kérdés olyan váratlanul ért és annyira ledöbbentett, hogy örökre bevésődött agyamba. Keresem a választ. Azóta is.” (21.)
Továbbá hangadásgyakorlat és olyan problémák tabumentes megközelítése, amely fölött nem lehet(ne) szemet hunyni (például hogyan kezelheti egy gyermek azt, hogy környezete egészségtelen, rá is fertőzően hat, vagy annak a megválaszolatlan kérdésnek az örökös terhét, hogy a megcsalás miatt kezdett el inni az anyja, vagy az ivászatai vezettek a férj félrelépésé­hez? – 15.). Ugyanakkor még a Betegnaplóbeli betegség előtti életet is egy nagy lent-állapotként értelmezhetjük, akár az anyagi–családi–magánéleti vonalra (vö. munkásgyári helyzetek, aki nem „vedel”, azt kinézik), akár pedig az örökös ördögi körre és az emellett fellépő lelki–mentális labilitásra gondoljunk is: „Az agorafóbia teljesen váratlanul tört ki rajta.” (33.) „Halálsápadt volt, remegett egész testében, ám ez csupán a kezdet volt.” (34.) ,,…ha felkelt az ágyból, úgy érezte, nyomban meghal.” (34.) „Két év telt el ebben a nem-létben, amikor már nem bírta tovább.” (35.)
Olvasóként nemcsak az alkoholisták szomorú és fájdalmas mindennapjaiba, életébe vonódunk bele akarva-akaratlanul: „Az összes alkoholista előtt egyetlen cél lebeg, napfelkeltétől napnyugtáig, reggel, délben, este vagy éjszaka: megszerezni az adagot.” (44.) „Nincs már szégyenérzet, nincs fékezőerő, nincs becsület. Egy van: a pia…” (45.), hanem a hajléktalanok gondolataiba, érzésvilágába is betekinthetünk. Ez különösen plasztikusan szemléltethető a nyakkendős énnel, a külalak fontosságával akkor, amikor a belső már feloldódott, s azzal, hogyan küzd az ember emberi arcáért akkor is, mikor a névtelenedés elkerülhetetlen:
„Fölöttébb furcsa: amikor az embernek már semmije sincs, jó ideig próbálja őrizni a látszatot. Azt, hogy ő mégiscsak valaki, akinek nincs köze a többi utcán lézengőhöz, a kékszeszig lesüllyedt piásokhoz, a lépcsőházakban vagy parkokban meghúzódó vagy parkok padjain alvó hajléktalanokhoz. Pedig el sem lehet képzelni, milyen hamar a szintjükre süllyed az ember…
Soha életében nem viselt nyakkendőt, de amikor kikerült az utcára, rögtön kötött egyet a többi tróger között. Nehéz a dolgot megmagyarázni, végül is minden senki ki akar tűnni a többi senki közül. Ha mással nem, legalább egy nyakkendővel.” (44.)
Az alkohol által átitatott élet folytonos fent–lent hullámzását, az örökké labilis és kiszámíthatatlan életvitelt, a hangulat- és állapotváltozásokat és a szenvedélybeteg alkoholhoz fűződő ambivalens viszonyát mutatja az is, ahogyan és ahányféleképp értelmezni próbálja azt a mű énje. Ennek mentén az alkohol egyszerre jelent valami nagyon mély és már az alapokat megfertőző traumát, halált: „Számomra Marci volt az első példa arra, hogy az alkohol öl.” (32.); művészetet, művészélet vonásait: „Merthogy művé­szeknek hitték magukat – tán félig-meddig azok is voltak –, így ildomos volt néha iszogatni.” (30.); ugyanakkor szórakozást: „Roppant szórakoztató volt ülni a kocsmában, és az alkoholtól félig elhülyült, lerobbant, egykor többnyire jobb időket megélt részegesek meséit hallgatni.” (33.) és az én szerethetőbbé válását is (vö. barátnője kínálta bortól édesebb). Mindez a jelentéstöbblet úgy nyer még inkább értelmet, ha az italtól való fiatalkori távolságtartást és az ebbe való belebukást is kontextualizáljuk.
A Betegnapló már erőteljesebben, explicitebb módon helyzet- és énorientált, az elbeszélő ugyanis végigvezeti az olvasót betegségének hullámvölgyén, még pontosabban mentális utazásán, azon, ahogyan a csüggedés és reménytelenség hangját felváltja a küzdeni akarás és az irónia.
„A betegség mindentől más: a tehetetlenség és kiszolgáltatottság legmagasabb fokú szervezettsége” (55.) – olvashatjuk az első gondolatokat. És valóban, olyan embertől hangzik ez a gondolat, aki mintegy egyik lent-állapotból csúszott át a másik lent-állapotba, szembesülve a nyelvgyökér-daganattal.
A szövegegészből kitetszik a nagyfokú irónia, sok esetben önirónia is, amely a betegség és elbeszélhetőségének vagy éppen elbeszélhetetlenségének nehézségén könnyít: „Nincs gond, ha besugaraznak rendesen, legalább elmondhatom, hogy atommeghajtású kerékpárral járok. És nyugodtan nyaralhatok Csernobilban.” (72.) Az ironikus felütéssel keveredik azonban a bensőséges fájdalom hangja, egyfajta játék a nyelvvel és a beteg–egészséges képzetekkel, amelyet a Világ című alfejezet szólaltat meg: „Betegesen szeretnék egy egészséges világban élni…” (72.), ugyanakkor a kontextusba nehezen beilleszthető gyermeki hangot idéző felütés is a Levél az angyalnak alfejezetben. Itt gyermeki szóhasználatot megidézve szól az elbeszélő fel­nőttélete terheiről, ami a kontextusba helyezés problematikussága mellett köthető a Világ című fejezet érzékenyítő hangvételéhez, funkciójához: „Drága angyalka, ha fent vagy a mennyekben…” (74.)
Kezdetben szépirodalmi műre számítottam. Ezt azonban már az olvasásgyakorlat elején elbizonytalanítani látszott az egyszerű, „mesélős” stílus, majd például a Betegnapló nyílt egészségügy-kritikája és zárlata, Az élet apróságai, és a nehezen összeegyeztethető hangszínváltások is megerősítették a bizonytalanságot. A tét azonban ez esetben talán nem is a műfajba sorolás, az egyértelműen szépirodalmi és nem szépirodalmi stílusjegyek felfejtése. Sokkal inkább a kitárulkozás, a kapaszkodók keresése (vö. egyre fontosabb szerepet kezd játszani életében a hit és Isten), az egyéni életút bemutatása és ezáltal hangadásgyakorlás olyan egyének számára, olyan témákról, akiknek nincs hangjuk, akiktől a többségi társadalmat elzárja az előítélete és a felállított tabuk. Mert végül is mi egy alkoholista a társadalom megpecsé­telő vagy sajnálkozó tekintete mellett? Rab és ellenség, önmaga támadója és védelmezője, folyamatos kereszttűzben azzal, aki volt, aki lett és aki lehetett volna: „Senki se gondolja, hogy bármelyik alkoholista is boldog a maga nyomorúságában. (…) Rab. Szenvedélye, félelmei, gyávasága rabja.” (22.) Egyszerre olvashatjuk tehát ezt a könyvet tabudöntögető, mélyen én­-elbeszélő és kollektív hangot képviselő életút-rajzként is.

(http://www.lato.ro/article.php/%E2%80%9EAmikor-kiteljesedik-a-holdt%C3%B6lte-a-nap-egy-kicsit-meghalamp39amp39–Vagy-m%C3%A9gsem-N%C3%A1n%C3%B3-Csaba-Tegnap-c-k%C3%B6nyv%C3%A9r%C5%91l/4218/)

“Intim sorok egy újságírótól A nyolcadik kolozsvári könyvhét legérzékenyebb hangulatú könyvbemutatóján Nánó Csaba vallott őszintén alkoholizmusról, agorafóbiáról, rákbetegséggel való megküzdésről.”

(Kádár Hanga, 2018. május 18.)

(Erdélyi Naplóról : https://erdelyinaplo.ro/kulturter/kolozsvari-konyvhet-fantasytol-a-betegnaploig)

https://erdelyinaplo.ro/kulturter/kolozsvari-konyvhet-fantasytol-a-betegnaploig

Az Exit kiadó egyik legfrissebb könyvüket ajánlja, a 15 éves szerző Czire Hanga Debóra: Félutasok c. ifjúsági regényét, amely a mai kamasz tinik világába enged betekinteni, akik sajátos félutas érzésvilágának hullámvasútján haladnak, hol a lehetetlenül lassú időben, hol pedig az állandó lemaradás érzetének gyorsaságában. Lupescu Kata: Kalózlány. Pokoli kör a tavaly megjelent Kalózlány. Végső kezdet c. regény folytatása – szintén elsősorban a tizenéveseknek ajánlják, de egy nyári kikapcsolódásra vágyó felnőtt is élvezni fogja. Nánó Csaba: Tegnap * Betegnapló látszólag két különálló részt tartalmaz, de eléggé nyilvánvaló, hogy ugyanarról a karakterről szól: az első rész egy olyan történetet ír le, mely rengeteg családban előforduló gondokat beszéli el, majd a folytatásban a főszereplőnek egy halálosnak mondott betegséggel kell megküzdenie.

Erdélyi kiadók friss könyveit ajánljuk nyárra

2016.

Egy élet nem elég…

Az erdélyi színésznél nincs sérülékenyebb ember a világon. És kiszolgáltatottabb sem. Úgy szorítja őt a lét elviselhetetlen könnyűsége, hogy abba bele lehet pusztulni. Mindent egy maroknyi álomért. De kell-e ez nekem? Mármint néhány erdélyi színész fátyolként lebegő emlékezete, mely beteríti a virtuális ködbe vesző hétköznapokat? Lám, újra egy kérdőjel. Hideg kampóként kapaszkodik belém. Persze, azért vagyunk, hogy valahol otthon is legyünk. Egyedül a négy fal közt. Vagy mégsem? Lehet másként is? Mit feleljek, ha valaki hirtelen rám kiált: Ki vagy? És vannak, akik tudnak válaszolni. A kiválasztottak. Szavuk örökké szitáló meleg eső.

Ebben a kötetben is, mint az előző, igen sikeres első részben, Nánó Csaba csupán kérdez. Halkan, emberséggel, értőn. S nekünk olvasóknak nincs más dolgunk, mint kitépni magunknak néhány csendes órát a hullámzó időből, hogy ráébredjünk, kell még a remény.

Sorbán Attila

BEMUTATÓ: 2017. MÁJUS 31.

A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete

Kiss Judit • 2017. június 01 – KRÓNIKA

A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.

Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta, érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.

A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.

Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.

2015/2016.

Ahol fény, ott árnyék is – színészinterjúk

Bemutató: 2016. január 23.

Tizenegy interjú. Tizenegy portré. Színművészekkel, opera-énekesekkel és a színházhoz ezer szállal kapcsolódó alkotó, cselekvő emberekkel, akik megkerülhetetlen alakjai voltak az 1792-ben alapított kolozsvári Állami Magyar Színház aranykorszakának, a ’70-es, ’80-as éveknek. Jelentőségük túlmutat a talmi népszerűség és a kincses város határain. Életük több puszta színháztörténeti adaléknál, még azok számára is, akik soha nem láthatták őket színpadon. Nánó Csaba óvatosan, lágyan áramló tapintattal, halk alázattal, s végtelen szeretettel, úgy, mint ki egy tűnő világot búcsúztat, vezeti az olvasót e művészek legbelsőbb szobájába. Ahol kétség már alig, s fény helyett inkább már árnyék szitál.

Ahol fény, ott árnyék is: Nánó Csaba könyvbemutatója a kolozsvári színházban

2016. január 19., kedd, 13:43 | Maszol/közlemény

Nánó Csaba, az Erdélyi Napló újságírójának Ahol fény, ott árnyék is címmel megjelent interjúkötetét mutatják be szombaton, január 23-án délután 6 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. A nagyváradi Europrint Kiadónál megjelent könyvet Derzsi Ákos, a kiadó igazgatója, valamint Makkay József újságíró, az Erdélyi Napló főszerkesztője ismerteti. 

A kötet tizenegy interjút tartalmaz. Tizenegy portrét, színművészekkel, opera-énekesekkel és a színházhoz ezer szállal kapcsolódó alkotó, cselekvő emberekkel, akik megkerülhetetlen alakjai voltak az 1792-ben alapított Kolozsvári Állami Magyar Színház aranykorszakának, a ’70-es, ’80-as éveknek. Életük több puszta színháztörténeti adaléknál, még azok számára is, akik soha nem láthatták őket színpadon. Nánó Csaba óvatosan, lágyan áramló tapintattal, halk alázattal, s végtelen szeretettel, úgy, mint ki egy tűnő világot búcsúztat, vezeti az olvasót e művészek legbelsőbb szobájába. Ahol kétség már alig, s fény helyett inkább már árnyék szitál.

A szerző ajánlója a kötetről:

„A jelen interjúkötet nem a véletlen műve. A hozzá vezető folyamat úgy jó fél évszázada kezdődött.

Szüleim a színházban ismerkedtek meg, baráti körük irodalmárokból, színházi emberekből – a feledhetetlen Pásztor János, Szabó Lajika, Makra Lajos, Higyed Imre, hogy a hozzám is közelállókat említsem – állt. Így hát két dolog biztosan nem csoda az életemben: hogy végül az írásnál kötöttem ki, illetve, hogy színészek megszólaltatására adtam a fejem.

A múlt század nyolcvanas éveiben magam is kipróbáltam a színpad varázsát. Mindössze amatőrként ugyan, de volt szerencsém a kolozsvári magyar színház bűvös deszkáira lépni – persze mint statiszta. De láttam, hogyan születik meg egy előadás, tapasztaltam színészeink hatalmas tehetségét, rendkívüli odaadását, a szakma iránti alázatukat.

Egy évtizeddel később újságíróként kereshettem meg azokat, akiket oly nagyra becsültem és csodáltam – olykor közelebbről, máskor a nézőtérről.

Az első beszélgetések 1998-ban jelentek meg a Szabadság napilap hasábjain, majd az Erdélyi Napló című hetilapban folytatódtak. Szándékomban állt elsősorban azokat megszólaltatni, akik részesei voltak a színház 60-as, 70-es, 80-as években elért sikereinek, a Harag György nevével fémjelzett korszaknak. Idővel természetesen nem maradhattak ki az új generáció, a Tompa Gábor által újraálmodott, immár Európa-szerte elismerésnek örvendő kolozsvári színház fiatalabb képviselői sem.

Az Ahol fény, ott árnyék is című kötetben azok szerepelnek, akik sajnos már nincsenek közöttünk, akik többé nem mesélhetnek arról, hogyan tolták – olykor nagyon mostoha körülmények között – Thália szekerét. Emléküknek ajánlom e könyvet.”

Könyvem bemutatója, 2016. január 23. ÁMSZ

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében

(Krónika, január 25.)

Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.

A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.

„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk” – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.

A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.

Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.

Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos”, akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.

A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.

Könyv a színpad nagyjairól – akik már nincsenek közöttünk

2016. január 26., kedd, 13:22 | T. Koós Imola

-A A+

Ahol fény, ott árnyék is: ez a címe Nánó Csaba interjúkötetének, amelyben a kolozsvári színjátszás olyan markáns személyiségeit idézi meg, akik már nincsenek közöttünk.

Az igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált kötet 2015 végén jelent meg a nagyváradi Europrint kiadó gondozásában. Tizenegy interjún keresztül vezet be azoknak a színészeknek, operaénekeseknek a letűnt világába, akik a kolozsvári magyar színház valódi sztárjai voltak az 1970-es, ’80-as években.

„Emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz ez a kötet. Olyan színháztörténeti korszakot kelt életre, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék” – jelentette ki Visky András, a társulat művészeti aligazgatója a kolozsvári könyvbemutatón. Több interjúban megjelenik a legendás rendező, Harag György, és az interjúalanyok egybecsengő jellemzéséből az is kiderül, hogy sajátos titka volt személyiségének. Benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott mindig maga köré gyűjteni.

• 
  A szerző és kötete. || Fotók: Biró István

  Galéria megnyitása

A szerző elmesélte: élete már születése előtt összefonódott Tháliával, hisz szülei a sétatéri színház folyosóin találkoztak először. Gyermekkorában két színházi produkcióban is statisztált, abban az időben már csodálta a nagy művészeket, későbbi interjúalanyait. „Empátiával, felkészülten kell kérdezni. Beszélgetés közben nyílnak meg az emberek” – mondta Nánó Csaba az interjúkészítés kulisszáiról. Az alanyok arról az időszakról mesélnek, amelyben a közönség megtöltötte a 850 férőhelyes nézőteret, és – mivel nagyon sok mindenről nem volt szabad beszélni – fantasztikusan nyitott volt arra, hogy felfogja az áthallásokat, rejtett üzeneteket. „Nehéz, de szép korszak volt: ez jön le minden vallomásból” – mondta a szerző.

A kötet nemcsak egy letűnt színházi kor dokumentuma, hanem jónéhány érdekes, vicces sztorit, színházi anekdotát is első kézből kapunk meg benne. Nagy Dezső például felidézte Nánó Csabának, hogy a színpadon viccelődés nagy mestere volt Horváth Béla és Széles Anikó is. Dorián Ilona elmondja az interjúban, hogy kétszer is átszökött a határon, Bíró Levente meg a bohém, örök agglegény Tomcsa Sándorról mesélt vicces történetet, no meg az 1947-ben alakult Dolgozók Színházáról, ahol tűzoltó és kuplerájlakó „művésznő” is akadt a színészek között.  Megtudjuk azt is belőle, hogy Dehel Gábor profi labdarúgó volt, mielőtt színészi pályára lépett volna, és akik ismerték Kötő Józsefet, biztos összeszorul a szívük interjút záró szavaira: „Nem készülök meghalni.”

A megkérdezettek: Nagy Dezső színész (1941 – 2004), Dorián Ilona színésznő (1927 – 2001), Bíró Levente színész (1924 – 2007), Mátyás Jenő operaénekes (1935 – 2015), Dehel Gábor színész, rendező (1940 – 2014), Kötő József színháztörténész, a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1939 – 2015), Senkálszky Endre színész, szintén a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1914 – 2014) – vele két interjút is közöl a szerző, Bereczky Júlia színésznő (1928 – 2007), Szilágyi Ferenc tenorista (1925 – 2010), László Gerő színész (1928 – 2005) és Váli Ilona, aki férjére, Harag Györgyre (1925 – 1985) emlékezik.

Könyvmaraton Nagyváradon, 2016. nov. 17-19. 

A régi vándornyomdászok-, könyvárusok példáját követve táskányi könyvvel érkezett meg pénteken, a maraton második napján Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint Kiadó vezetője. Ő elsőként a Jakobovits Miklós alkotásait tartalmazó Képtárgyak című albumbot ajánlotta a közönség figyelmébe, majd Joó Julianna Pleidell János élete és munkásságacímű könyvét. Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című, kolozsvári színészinterjúkat tartalmazó kötete következett, ennek egyébként készül a folytatása.

(Reggeli újság, nov. 21.)

2015.

Ellopott ősz – karcolások az idő ablakára

Az Ellopott ősz ismerősökről és ismeretlenekről szól, és az utóbbi majd két évtized történéseiből ihletődik. A Szerző szándéka szerint az írások némi humorral vannak fűszerezve, egy-két kivételtől eltekintve, ahol a mese nem volt viccelődésre alkalmas. Anekdoták, megesett dolgok, elképzelt események válogatása a könyv – remélhetőleg az Olvasó kikapcsolódását szolgálja.