Hetvenhat esztendősen is percre pontosan érkezett a beszélgetésre. A kávé kiömlött, de nem zavarta. Semmiség ez ahhoz képest, hogy egyszer már meghalt, mondja. Lehengerlő az őszintesége és szerénysége. Mari lett, hiszen ez még a nagy Jászainak sem derogált. Életről, művészetről, a mulandóságról beszélgettünk a Kolozsváron járt kétszeres Kossuth-díjas művésznővel.
– Ön Mariként vonult be a halhatatlanok közé, de a születési bizonyítványában a Marián név szerepel. Mi ennek a története?
– Igazság szerint férfinevem van, mert amikor a szüleim a községházán bediktálták, hogy Marianne, akkor Jávorfi közjegyző úr úgy írta be, hogy Marián. A Mariánus pedig férfinév, és én ezt használtam. Krencsey Marianne már színre lépett a Liliomfiban 1955-ben, egy évvel a Körhinta forgatása előtt, és Fábri kijelentette: nem tűnhet fel egyik évben egy Krencsey Marianne, majd a másikban egy Törőcsik Marianne. Micsoda hülyeség ez, változtassam meg a Törőcsiket! Mondtam neki, az apám nevét soha! Hegyi Barnabás operatőrrel az élen elkezdtek cukkolni, hogy engem „Átok Marinak” kellene hogy hívjanak, ezen aztán jól elszórakoztak. Egyszer csak azt mondja Hegyi nekem: ha a Jászainak jó volt a Mari, te legyél Törőcsik Mari. Igen ám, de valamennyi iratomban Marián voltam, és irtóztam a névváltoztatással jár hivatalos tortúrától. Most már elmondhatom – el is szoktam mondani –, hogy akkor Tordy Gézával éltem, őt is a férjemként kezelem, bár soha nem voltunk papíron házasok, ő pedig Zuglóban lakott. Le kellett cserélnem a személyi igazolványomat. Bementem a rendőrségre, az ablaknál egy hölgy ült: jaj, drága, nem ismersz meg? – kérdi. Megismertem, együtt jártunk iskolába. Kérdem tőle, mit tehetnék, hogy hivatalosan is Mari legyek, mert beleőrülök ebbe. Azt mondja, beírja a személyimbe, ami semmit nem változtat azon, ami az anyakönyvbe van írva. Végül minden iratba ez került, így lettem én Törőcsik Mari.
– Ha már említette a Fábri Zoltán által rendezett Körhinta című korszakalkotó filmet: volt meghallgatás Pataki Mari szerepére, vagy eleve önt választották?
– Fábri rengeteg próbafelvételt készített, és nem találta meg Pataki Marit. Akkoriban a főiskola nem adott ki bennünket, csak másodév után, én meg elsőéves voltam. Tavasszal kezdődött a szereplők válogatása, a forgatás pedig kora ősszel. Versényi Ida tanársegéd volt a főiskolán, és szólt Fábri feleségének, hogy mondja meg az urának, mindenképpen hallgasson meg engem. Addig rágták a fülét, hogy Fábri kihívott a lakására. Osztálytársaim összeadták a ruhákat, egy másik a cipőjét adta ide – nem volt akkor nekünk sok mindenünk –, kifestettek, a számra rúzst kentek, púderoztak, megcsinálták frizurámat. Nem is tudom, hogy amikor rám nézett, Fábri miért nem kapott röhögőgörcsöt… Később el is mondta, hogy mosolygott, mikor meglátott, de tudta, hogy az osztálytársak szeretetből aggattak rám mindenfélét. Volt egy nagy karosszéke, de a szélére ült, hogy abban a pillanatban tudjon futni, amint kell. Idős korában, nem sokkal a halála előtt, azt nyilatkozta: miután rengeteg színésznőt megnéztek, a film írója, Sarkadi Imre majdnem feladta, mondván, neki több próbafelvételt ne is mutassanak. Addig noszogatták, hogy ezt az egyet még nézze meg, míg végül beadta a derekát. Mikor meglátott, csak annyit mondott: „Jézus Mária!” Életem egyik legnagyobb dicsérete volt.
– Szinte mindegyik filmje hatalmas siker lett…
– Ugyan, rengeteg rossz filmben játszottam. Tudja, az volt a szerencsém, hogy karrierem elején, közepén és végén voltak jó filmek is. Csináltam én rossz filmet rossz rendezővel – de ezzel kerestük a kenyerünket –, és voltak rossz filmek, amit jó kedvvel készítettünk, mert nagyszerű volt a társaság. Szerencse volt az is, hogy minden generációból a legjobbak újra és újra felfedeztek. A pályám közepén felfedezett életem párja, Maár Gyula rendező, akinek a Cannes-i Fesztivál Arany Pálma-díját is köszönhetem.
– A Déryné, hol van? című film főszerepéért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat Cannes-ban 1976-ban. Nem okozott gondot megjelenni egy-egy díjátadáson?
– Szolgálati útlevelem volt, csak fesztiválokra jártam ki. Pályám elején egymás után négyszer voltam Cannes-ban. Acapulcóban például óriási filmfesztivált rendeztek, ahova csak elsőosztályú filmeket hívtak, akkor is kaptam egy legjobb színésznőnek kijáró díjat. A fesztivál igazgatója, Miguel Alemán Velasco Mexikó egykori elnökének a fia volt. Gondolja el, Kelet-Európából 1960-ban – első osztályon – ki utazgathatott volna Nyugatra? Én csak ilyen „szolgálati” utakra mentem, de ezekből sok volt.
– Nem akarták elcsábítani a külföldi filmgyárak?
– Fábri filmje, a Körhinta volt 1956-ban az első keleti film, mely áttörte a falat Cannes irányába. Addig nem is törődtek velünk. Főiskolás voltam, nem engedtek ki oda. Francois Truffaut leírta: Törőcsik Mari nem is tudja, hogy ő a fesztivál igazi sztárja! Darvas József író volt akkoriban a népművelési miniszter, helyettese pedig Kállai Gyula. Behívattak a minisztériumba azzal a kérdéssel, hogy ha az útlevelet azonnal megkapom, ki tudok-e utazni egy nap alatt a fesztiválra, mert a francia követségen már őrjöngnek. Mondom: se ruhám, se cipőm, hogy menjek? Végül elmentem a párizsi bemutatóra, ott megismertem Truffaut-t, aki addigra ódákat írt rólam. Bemutattak Franciaország leggazdagabb producerének, aki úgy beszélt magyarul, mint én. 1956. október 23-a előtt egy nappal érkeztem haza Párizsból. Ha én akkor egy ilyen siker után visszamentem volna, és azt mondom, szeretném, ha egy évig taníttatnának franciául, tárt karokkal vártak volna. De nem véletlenül áll a végrendeletemben az, hogy a hamvaimat szórják a Tiszába. Másrészt én színpadi színésznő akartam lenni, és színpadon igazán csak anyanyelvén lehet színész az ember. Amikor a rendszerváltás után a Le Monde újságírója megkérdezte, mit gondolok így utólag, nem lett volna jobb, ha kimegyek, azt válaszoltam: biztosan gazdagabb lennék, de meggyőződésem, hogy ilyen gazdag pályám nem lett volna soha.
– Mifelénk kevés színész esetében fordul elő, hogy előbb lesz híres a filmvásznon, s csak ezt követően a színpadon. Önnel ez történt. Hogyan élte ezt meg?
– Számomra egyrészt nagy előny volt, másrészt nagy hátrány. Engem az Isten a tenyerén hordozott, mert olyan emberek között nőttem fel, akik úgy neveltek, hogy azt mondhatták nekem a Körhinta hatalmas sikere után is: „Mariska, tudod, hogy nem vagy színésznő.” Tudtam, persze hogy tudtam. Gellért Endre, a főiskola vezetője azért adott ki Fábrinak, mert ismerte a történetet, és nem akarta, hogy a film ne szülessen meg. Egyébként Gellért engem valamiért nagy tehetségnek tartott, és bízott bennem. Megkérte Major Tamást, a Nemzeti Színház akkori igazgatóját, hogy engem ott neveljenek fel. Major azt sem tudta, ki vagyok, a Körhintát sem látta, de nagyon tisztelte Gellértet, és odavett. Mészáros Ági le volt tiltva, beugrottam helyette a Vízkeresztbe. Major egyszer lehívott a színpadról: „Mari, maga nem tud semmit.” Mondom, tudom, hogy nem tudok semmit, de mit tehetek? Azt mondja, legalább forduljon meg a színpadon, hogy az arcát is lássam. Később persze dicsért is. Hatalmas színészek között nőttem fel, ezek az emberek az ölükben tartottak engem. Kivártam, tanultam… Gobbi Hilda, aki az egyik előadásban egymaga játszotta a kórust, azt mondta: „Mariska, csak nézem, honnan jön ki belőled ekkora hang!” Pedig a főiskolai vizsgán tőlem három méterre sem hallották, mit mondok… Tudja, van színpadi beszéd. Egyáltalán nem mindegy, hogyan mondja Rómeónak Júlia az utolsó szavait: „Azt gondolod, találkozunk még?”
– Többször elmondta, nem nézi meg régi filmjeit, nem olvassa az önnel készült interjúkat. Ez olyasmi, hogy hagyjuk a múltat, törődjünk a jövővel?
– Nem, de ezt nehéz is megfogalmazni. Egyszer belenéztem egy interjúba, és borzalmas voltam, modoros. Nem bírom ilyennek elviselni magamat, inkább nem nézem. A színészet pedig – az enyém is – változik. Óhatatlanul másképp csinálnám ma. Öt-hat percig belenézek egy filmbe, lássam, kik voltak körülöttem – mindenki halott már.
– Érezte, hogy egy nemzet imádkozik a felgyógyulásáért, amikor 2008-ban súlyos beteg volt?
– Nem érezhettem, mert nagyon el voltam zárva a világtól, de tudatták velem. Csak a családtagjaim jöhettek be hozzám, kivéve Anatol Vasziljev rendezőt, aki Párizsból érkezett, és az orvosok végül beengedték. Feküdtem az intenzív osztályon, ő meg azt mondja: nyáron, ugye, már dolgozunk? Furcsa, mert a „halálom” évfordulóján tényleg bemutató volt Kaposváron, és a darab elején – 27 percen keresztül – csak én beszéltem. Anatol Vasziljevnél kottára játszottam. Akkor igazi az ember, és nem akkor, amikor azzal kell törődnie, hogy „rendezőkém, én most hova is álljak?”
– Változtatott az életén az a kritikus periódus?
– Igazából nem. Volt egy pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy életben maradtam, és hihetetlenül boldog voltam – bár utána még két hónapig feküdtem. Nem lehet elmondani, milyen érezni azt a sok szeretetet, ami akkor sugárzott felém. Még a bulvárlapoknak is megköszöntem, hogy nem hurcoltak meg. Fantasztikus élmény volt az életemben ez a szeretet. Újabban azt veszem észre, hogy mindenhonnan a múlt köszön rám. És én, aki annyira szeretek élni, azzal szembesülök, hogy az élet véges…
Törőcsik Mari Pélyen született 1935. november 23-án. A Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Törőcsik Mari a valaha legtöbbet díjazott magyar színésznő. Azon kevesek egyike, akik díjat nyertek a cannes-i fesztiválon is. Férje volt Maár Gyula rendező és Bodroghi Gyula színész. Lánya Maár Teréz.
nanocsaba 